Élet, 1921. október-december (12. évfolyam, 1-6. szám)
1921-10-09 / 1. szám
megfordult a tank, s két esztendő óta szeizmográfom tűje immár jobbról balra leng. De szeretném, ha nem lengene már sehogyan sem; elég volt. Dudvaiztónak többet ér a föld szerelmesének gondos félkeze, mint minden golyószóró hadi szerszám. Boldog nemzet, mely el lehet irodalompolitika nélkül. Talán nincsen is ilyen. Irodalompolitika mindenütt van. De mennyi változat a módban! Páris is űzi, a lehető legelegánsabban, szalonjaiban, csevegve. Az, amit legalább húsz évig velünk űztek és amit vagy két éve mi űzünk, minden, csak nem elegáns. Előbb néma volt, mint a méregkeverők munkája, most túlságosan is hangos, mint a korteseké. A néma, színt nyíltan sohasem valló irodalompolitika rút, alattomos és becstelen, olyan mint a kútmérgezés vagy a hurokvetés; csak akkor tudjuk meg, hogy valaki ölt s valakit öltek, mikor a hóhér felujjong s az áldozat hörög. Az ordító, mellét verő irodalompolitika becsületes lehet ugyan, de kamaszoknak való , ízléstelen és ritkán is ér célt. Legszebb, legférfiasabb, még ezt a legkényesebb kérdést is, mint minden egyéb életbevágó dolgot, nyíltan, nyugodtan megbeszélni a fórumon. Beszéljük meg és szóljon hozzá mindenki, akinek véleménye van. Egy bizonyos. Az, hogy mi már többé irodalompolitika nélkül el nem lehetünk. De milyen legyen ez az irodalompolitika, az a kérdés. Milyen legyen ma ? Mi más lehetne, mint becsületes, tiszta ítélettel mindent újra értékelő igazságosztás, vak gyűlölet és majomszeretet nélkül, részrehajlás és megalkuvás nélkül! Nem gyűlölni kell a talmit, hanem fölismerni; nem aranyrögnek hirdetni az aranyszemet, hanem szerető gonddal összegyűjteni. A fölismert talmi védtelen már a rozsda pusztító hatalmával szemben, mert hiszen csak az illúzió védhette meg tőle, nem kell hát gyűlölni, csak fölismerni. A fölismerés átadja az Időnek, s az Idő megöli. Aranyrögeink meg anélkül is vannak, s az apraját csak marokra kell szedni. Becsüljük meg részrehajlatlan, igaz mértékkel a magunk termésarányát az utolsó szemeiig, csillogtassuk egymás szemébe, örüljünk neki, de a talmival csak addig foglalkozzunk, míg rá nem ismernek végre mindenek. A felsőtt kardnyelőt kineveti az ember s azzal vége, magát kisebbíti, aki újra meg újra végighúz rajta, valahányszor útjába kerül. A talminál veszedelmesebb portéka a gyom, amelyet már csakugyan kíméletlenül tovább DELELŐ Kövesdy Géza rajza