Élet, 1931 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1931-05-24 / 11. szám
mwwwmwiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiii mrm A MAGYAR KÖZÉPKOR SZINTÉZISE Tudományosságunknak fejlődésében felmérhetetlen becsű az a munkásság, amellyel Horváth János, a budapesti egyetem irodalomtörténet professzora a maga szakját műveli. A legnemzetibb tudománynak, a magyar irodalomtörténetnek fejlődésében az ő most megjelent hatalmas műve valóban az igazi csúcsra, a szintézisre emelkedik. Ennek a tudománynak a művelői nagyjában két irányban szoktak dolgozni: adatokat gyűjtenek és világítanak meg, majd ezeket az egyes adatokat rendszerezik, lelkiismeretesen regisztrálják, bibliográfiai pontossággal számontartják. A munkát szinte csak ebben az eloszlásban képzelték is el: volt kutató és volt számontartó szaktudós. De a kutató nem tudott az egésznek áttekintéséhez eljutni, a számontartó nem tudott a kor szellemébe elhatolni, vagy legalább is ritkán és nem teljesen. Horváth János új könyve (A magyar irodalmi műveltség kezdetei) ezt a kettős munkát pompásan egyesíti: a szintézis magaslatára a kiváló szerző csak úgy juthatott el, hogy előbb maga is gondosan végigbúvárolta magát a kor termését és az arra vonatkozó hatalmas irodalmat. A szakirodalom nem szemüveg volt rajta, amely megszokott látásmódhoz kényszeríti, hanem adatkincs, amely világosságot visz egy régmúlt világ ködébe. Magát a kor irodalmát pedig teljesen a saját szemével nézi, de olyan Istenáldotta szemmel, amely a szón keresztül a lélekbe lát. Folyóiratunk természete, sajnos, nem enged többet, csak azt, hogy rövid vázlatban regisztráljuk ennek a meglepő, szinte felfedezésszerű észrevételekben, finom elemzésekben, pompás értékelésekben annyira bővelkedő munkának gondolatmenetét; maga a könyv tudományos munka, egészében csak a szakember élvezheti, és mégis úgy érezzük, tudomást kell róla vennie a magyar közönségnek is, elsősorban a magyar katolikus közönségnek ,hiszen bennünket kell, hogy a legjobban érdekeljen annak a kornak a szellemi képe, amely a magyarságot a kereszténység lelkiségébe hozta át. Az irodalomban az író lép lelki közösségbe a közönséggel. Ahhoz, hogy irodalomról beszélhessünk valamely korban, az szükséges tehát, hogy legyen író, aki a maga lelkiségét közölni akarja, legyen közönség, amelyhez ez a megnyilatkozás kívánkozik, és végül legyen irodalmi mű, amely a közvetítést elvégzi. Abban a korban, amelyet magyar középkornak nevezünk, ezeknek egyike sincs meg a maga teljességében. De hogy később meglett, azt mégis ennek a kornak köszönhetjük. A kereszténység előtt— elsősorban nyelvünk fejlettségének tanúsága szerint — megvolt az irodalmivá fejlődésnek valami csírája, de magának a későbbi és mai magyar irodalomnak ez csak nyelvi készletével volt szolgálatára.. Maga a latin betű a kereszténység első századában ép oly misztikum volt a magyar ember előtt, mint a latin nyelv, amelyet az közvetített. Ismerete csak néhány kiválasztott egyházi emberben volt meg. Bár az első század közepén már létrejön egy magyarnak mondható legenda, Mór püspök latin nyelven írt legendája két zoborhegyi remete életéről, az első korszak latin irodalma voltaképpen behozatal jellegű. Megállapítható ugyan a szóbeliség lassú visszahúzódása az írás növekedő tekintélye előtt, de a tudatos író és szerkesztő tevékenység jelentkezése gyér és félénk (Hartvik). Bizonyos öntudattal Anonymusnál jelentkezik ez, és Kézai munkájában, amikor ez a hontörténetet szervesen beleékeli a magyar nemzet történetébe. Csak látszólag nagyobb a lendület a középkor második felében, mégis fontos ebben a korban, hogy deákságunk a gyakorlati érdekek talajába bocsátja gyökerét, mert ezzel természetesen a magyar nyelvű irodalom megteremtéséhez visz közelebb. Pelbárt és Laskai Osvát neve ezért oly jelentős. A történeti ág továbbélése mellett nagy a jelentősége annak, hogy Werbőczyben a világi nemes is odalép a maga gyakorlati politikát szolgáló könyvével a papi munkások mellé. A magyar ősi kifejezés kincsének az új gondolatvilágba való átszivárgását jelzik a szórvány-emlékek, szójegyzékek és glosszák. De a Pray-kódex Halottibeszéde a maga — aránylag — független tartalmi anyagával (szemben a hozzákapcsolt monitio fordításvoltával)) az élőszóban elmondott beszédek egyikének, immár nem is a fejlődés legelején állónak a lejegyzése. A Mária-siralom szabad egyéni inspiráció késztetéséből való művészi fordítás, nyelvben, verselésben olyan készségről téve tanúságot, hogy újra csak hosszabb egyéni és irodalmi fejlődés termékének vehető. A Königsberg töredékeknek is az a jelentősége, hogy szabad érdeklődéssel választott szövegek fordításai. A XV. század már nagyobb összefüggő emlékeket is felmutat. A legbecsesebbnek, a Jókai-kódexnek immár az is fontos sajátsága, hogy egy közösség szükséglete hozta létre, az apácáké, vagy a harmadrend asszonyaié. Maga a kolostori irodalom az 1500-as években indul nagy fejlődésnek. Ennek okát abban találja a szerző, hogy a két szerzetesrend, amely kódexeink termésének oroszlánrészét adta, a ferencesek és domonkosok, ekkor mentek át szigorú fegyelmi megújuláson, és a magyar kolostori irodalom voltaképpen ennek a törekvésnek köszönheti felvirágzását. Ebben a kolostori irodalomban még nem lép érintkezésbe a szerző és olvasó. Az olvasót az olvasmányban a vallás érdekli, nem a szerző egyénisége. A könyvnek nincs tehát meg az egyedi jellege, nincs címe, nincs megnevezve a szerzője, nincs is megszabva a tartalma. A tartalom teljesen a latinnak függvénye. Az olvasmány kétféle jelleget mutat: élőszóban előadott szöveg meghallgatása és magánolvasmány. Ehhez járult a kórusban való olvasás. Nem követhetem végig a szerzőt azon a rendkívül érdekes úton, amelyen a magyar kolostori irodalom műfajait és szövegtípusait tekinti át, csak ott kötök ki, ahol a fejlődést lezárja, a karthauzi névtelennek immár előszóval ellátott és mindenféle szerzetesrend igényét kielégíteni törekvő, tehát a legtágabb középkori közönségnek írott gyűjteményénél, az Érdy-kódexnél, a magyar középkor legfejlettebb termésénél. Az a csodálatos finomság, amivel Horváth János ezt elemzi, az a bámulatos szem, amellyel ennek jelentőségét észreveszi, magában is hódolatot érdemlő bizonysága annak a gazdag adománynak, amely Horváth János lelkét a magyar tudományosság felbecsülhetetlen értékévé teszi De mennyit kellene mondanom stílmegfigyeléseiről, a középkori magyar nyelv szépségeinek feltárásáról! — Nincs terem erre, csak azt hangoztatom, hogy a magyar tudománynak ezt az értékét a magyar múltnak és a magyar katolikus szellem múltjának minden kedvelője haszonnal forgatja. Zs. SZÍNHÁZ Bibó Lajos: A csodadoktor. (A Nemzeti Színház Kamaraszínháza.) ) Bibó Lajos egy adomát szélesített ki három fölvonásos vígjátékká. Ez csak úgy sikerült neki, hogy jellemrajzoló erejét teljes mértékben érvényesítette. Maga az adoma csak váz: ezt a vázat teleaggatja a szerző a népies ornamentika sokféle elemével, földíszíti a magyar talaj élő, mezei virágaival, és a magyar nép- WWW 231