Élet, 1940. július-december (31. évfolyam, 28-53. szám)
1940-07-07 / 28. szám
Mióta áll a világ, nem értek még búzatáblák olyan súlyos időket, mint a mostaniak. Téli pihenőjüket repesztő fagyok s roppant hóterhek zavarták, tavaszi napsugaruk megkésve, félénken érkezett s a nagyvilágban milliók vére folyt, megvonaglottak a reszkető határok, csirába fulladtak s vérrel öntözöttek a búzamezők. Amíg a feszítőerők végzetes megindulása bombatúrásokkal csúfított el millió holdakat, a magyar mezőkön erős akarattal, magyar kitartással szárba szökkent a búza s megtöltötte bajuszos kalászait. Küzdött a hűvös tavasszal, a megdagadt vadvizekkel, de ha megkésve is, odahajtja alázatos szárát az éles kaszák diadalmas útjába. Ezeken a napokon a hajnallal ébred a falu népe. Kalapált, élesre fent kaszák várják, odakint vidám hívással szálldos a pacsirta, megmetszik a fekete kenyeret az asszonyok, fellódítják a szekerekre a vizeshordót s ahol apró földön vágják az életet, ott megmerik a cserépkorsót s indulnak. Valami csodálatos ünnepélyességgel készül a mi népünk az aratásra. Változik ilyenkor a ház rendje, odakint foglalatoskodik mindenki a határban, erős férfiak mögött pirosra"; " égett asszonyok s lányok szedik amarkot, apró gyerek csintalankodik körülöttük s fonnyadt öregek szedik utánuk az elhullott kalászt. Imádsággal arat a mi népünk. Azt mondja az elején, hogy Isten segítségivel, vagy Jézus segíti és keresztekbe rakja a kötözött kévéket. Kereszteket formál az életből a forró búzamezőkön s mikor állanak ezek a keresztek, koronát köt a nép a legszebb kalászokból, úgy megy végig a poros utakon, a falu apró, forró házai között. Testvérek, odafent a városokban, meg kell állani egy csendes órára, amikor a népünk hajnaltól vakulásig vágja az áldást a magyar mezőkön. Meg kell állani s odaküldeni a szívünket, hitünket, odaküldeni testvéri szeretetünket. Érezni kéne valamennyiünknek a búzatáblák szagát, s most kimondani, hogy Isten segíts ! Valahol tán könynyeznek is magyarok ezen az aratáson,mert sokat pusztított a kegyetlen tél, a gonosz víz, de a könnyes szemek az ég felé tekintenek, Isten felé tekintenek. Az Isten adta, amit levágnak a kaszák ezeken a napokon, Isten adja a kitartást a sovány kalászok gazdáinak s Isten küldi a megosztó jóságot, hogy minden magyarnak jusson abból, amit levágnak a magyar kaszák s betakarítanak a dolgos magyar kezek a magtárakba. Ormos Gerő Aratás után (Gróf Pongrácz Pálné felvétele) 561 XXXI. ÉVF. 28. si 1940. JÚL. 7. il.