Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)

1952-07-03 / 14. szám - Fehér Klára: Ifjú sasok (3. oldal) - Illés Béla: Sólyom Zoltán emlékezete (3. oldal) - Somlyó Zoltán: Némely magyar költőkhöz! • vers (3. oldal)

1952 július 3. Irodalmi Újság ifj­ú Sasok •Cj­GY KISFIÚ ül az erdőben egy fatönkön. Sötét, ködös, félelmekkel teli az éjszaka. A messzeségbe révedő tekintete előtt megjelenik egy kép. Nem is olyan régi kép: két-három esztendős, de mindaz a szépség és vidámság e muit visszahozhatatlanul. Az emlék­képben még él az édesany­ja, a feketehajú, melegtekintetű koreai asszony, akit néhány órával ezelőtt gyilkoltak meg a kisfiú szeme láttára. Él még a bátyja is, akit most mint par­tizánt fogtak el és gyilkoltak meg az amerikai hóhérok. Ő maga is ott sza­lad pajtásai között, virágcsokorral, út­­törő nyakkendővel, gondtalanul moso­lyog, odafut az édesanyjához. Nézhet-e még valaha olyan tiszta és derűs sze­mekkel a világba, mint akkor, el tud­­ja-e felejteni majd csak egy percre is a vért, a gyilkosok röhögését, az áldo­zatok jajszavát, összeeső édesanyját, a kínzást Lehet-e még valaha gyerek az úttörőnyakkendős kisfiúból, akit a ré­mes napok felnőtté és harcossá ér­leltek? • A vidám kép eltűnik. A kisfiú újra ott ül az erdőben. Szülei nincsenek már, bátyja sincs már, falujában a fé­lelem és a halál uralkodik. Könnyte­­len szemmel, összeszorított szájjal néz maga elé. Ákost nincs helye a jaj­gatásnak és kétségbeesésnek — ezek a tettek órái. Fiatalnak és öregnek, asszonynak és férfinak együttes erő­vel kell hadbaindulni az elnyomók el­len, el kell űzni a haza földjéről az imperialista fenevadat. A kisfiú ne­hezen, zihálva lélegzik , és ugyan­olyan nehezen és zihálva lélegzenek a nézők is, mindazok, akik itt, a Béke­tanács nagygyűlésén, a Korea elleni agresszió második évfordulóján nézik a hős koreai úttörőkről, az Ifjú sasok­ról készült filmet. N­­­­E­MCSAK AZÉRT olyan megren­dítő ez a film, mert egy pillanatra sem tudjuk elfelejteni, hogy amíg mi a film vásznán látjuk a holtan ös­­­szerogyó anyát, a menekülő gyereke­ket, ugyanezekben a percekben­­ a testvér Koreában valóságban robban­nak a bombák és valóságban kóborol­nak árván, hontalanul a gyermekek. Nemcsak azért éljük át minden jele­netét, mert egyszerűségében, mélysé­gében egészen kiváló művészi alkotás ez a film.­­ Azért olyan megrázó él­mény­, itt, a békegyűlésen ez a film­vetítés, mert a nagygyűlés részvevői­nek soraiban itt ül a Kim ír Szén is­kola kétszáz növendéke, kétszáz apát­ián, anyátlan koreai úttörő, akik fél­esztendő óta élnek itt nálunk, Buda­pesten. * Valamennyien úgy veszítették el ap­jukat, anyjukat, testvérüket,­­ mint a film gyerekhősei. Valamennyien lát­ták a vért, a bombazáport, menekül­tek és bujkáltak, éheztek és fáztak. Sokan partizánok voltak közülük. Pe­dig a legidősebbek is csak tizennégy­­tizenöt évesek. Mit érezhetnek most, amikor a filmen maguk előtt látják a koreai falut, a­ parasztokat, akik el­ássák a rizst a gyűlölt amerikaiak és liszinmanisták elől, a kis koreai úttö­rőt, amint megbeszéli társaival a par­tizánoktól kapott feladatot. Alit érez­nek, amikor maguk előtt látják a fel­robbantott hidat, a részeg, erőszakos­kodó amerikai katonákat, a kivégzésre hurcolt embereket és a kis Kim-et, akit elkap az amerikai őrség, amikor a fegyvereket ki akarja vinni? Mit érez­nek, amikor látják a fához kötözött kisfiút, hallják a gyilkosok vezénysza­vát, látják a lövésre emelt fegyvere­ket és látják a kis Kim-et holtan előrebukni? A film legvégén van néhány jele­net. A tanító megkezdi a tanítást a felszabadult faluban. A tanító a par­tizánok egyik vezére volt. Alost újra leülteti az osztályban az ifjú harco­sokat, akik újra a könyv fölé hajolhat­nak. Csak Kim hiányzik... F­ELMERÜLNE az emberben a kérdés: igazi iskolások lesznek-e már ezek a gyerekek, akik végigfu­tották a borzalmat,­ útját? Tudnak-e játszani, nevetni, újra gyerekké válni? Felötlene a kérdés, ha nem látná ma­ga mellett a választ , a Kim­ír Szen iskola kétszáz kis tanulóját. Az mondják, nem tudtak mosolyog­ni, amikor idejöttek. Szótlanul és öre­gesen, gondterhelten és fájdalommal nézték a világot. Nem énekeltek, nem játszottak, csak rajzoltak. Koreai tá­jakat, és bombázókat. Repülőgépeket és lángtengert. — Sokan csodálkoz­nak azon, hogy milyen hamar megta­nultak magyarul. Szinte hibátlan he­lyesírással dolgozatot írnak Petőfiről, dolgozatot írnak Budapest szépségei­ről. — Pedig nem ez a legcsodálato­sabb. Hanem az, hogy újra tudnak nevetni. _ Futballoznak és birkóznak, énekelnek és h­armonikáznak. A sze­­mük vidáman ragyog — a kék ég, a színes virágok, a selymes zöld fű de­rűs képe tükröződik benne — elmossa a lidérces emlékeket. És gondolataik már nemcsak a múltba járnak vissza,­­ mind többször tervezgetik a jövőt, am­ikor felnőtt, tanult emberekként visszatérnek a felszabadult hazába. A KIM IR SZÉN ISKOLA növen­dékei egytől egyig nagyon jó tanulók. Van va­jmi egészen különös hősies­ség a tanulásukban. Este tíz órakor, amikor a hálószobákban már el kell oltani a villanyt, az egyik tanár észre­vette, hogy néhány gyerek a tanári szoba ablkából kiszűrődő halvány fény mellett tanul. Adáskor a nevelő tanárok „rajtakapták” a gyerekeket, hogy jóval ébresztő előtt, hajnali fél­ötkor, ötkor már teljesen felöltözve, könyvvel a kezükben járkálnak a kert­ben és tanulnak. Vasárnap valósággal könyörögnek, hogy ne legyen pihenő­nap, hadd tanuljanak inkább. Olyan tudásvággyal és szorgalommal tanul­nak, mintha azt akarnák mondani: „ezer és ezer koreai gyerek kóborol most, tanulás nélkül. Iskoláinkat fel­gyújtották, lerombolták, tanítóinkat meggyilkolták. Számunkra­­ végtelen boldogság, hogy tanulhatunk. Ugyan­akkor harci feladat is. Egész népün­kért tanulunk. Kiváló szakemberek aka­runk lenni. Fel akarjuk építeni lerom­bolt hazánkat.” És ahogy nézzük a filmet, a kis koreai falu sorsát, egyre forróbb sze­­retetet érzünk saját­­ hazánk iránt. Több mint tízezer kilométer választ­ja el tőlünk Koreát ,­ de ugyan­úgy építette házait és iskoláit, gyárait és hídjait a testvér koreai nép, mint mi a sajátunkat. Ugyanúgy kacagtak a gyerekek, mosolyogtak az anyák, mint nálunk. És ugyanaz az ellenség acsarkodik a mi békés életünkre, ugyanazok a gyilkosok vérrel és jaj­jal borítanák a mi földünket is, akik aknával szántották és holttestekkel vetették be most Korea földjeit. Azok a kis partizánok, nyakkendővel, iskolai akik most úttörő­­egyenruhában ülnek itt a nézőtéren — ahány fegy­vert, ahány töltényt elvettek az ame­rikaiaktól, — annyi gyilkos golyótól mentették meg a mi gyerekeinket. Ahány hóhért kézrekerítettek a messzi Koreában, annyival fogyott a mi el­lenségeink száma is. Ahány sebet üt­nek az imperialista ragadozók testén, — annyival gyöngítik minden békére vágyó ember,­ minden élni,­alkotni, örülni akaró ember legádázabb ellen­ségét. Ahány férfi és asszony, gyerek és aggastyán kel harcra ma Koreá­ban — hogy otthonát, életét védje — mind testével véd bennünket is. A FILM KIS HŐSEI, amikor első ízben találkoznak a rejtekhelyen, az „Ifjú Gárdáról” beszélnek. A szovjet fiatalok ragyogó példája erőt és út­mutatást ad számukra­. Mindössze né­hány pillanatig tartó jelenet ez , de érzékeltetni tudja, milyen hatalmas a béketábor ereje. A Szovjetunió hős fiainak fegyverei 1945-ben szabadsá­got hoztak Koreának. Korea gyárai ugyanúgy kaptak gépet és nyersanya­got a segítő szovjet néptől — mint mi. De túl mindezen, — a szovjet nép segíteni tud még egy amerikai megszállás alatt sínylődő kicsiny falu úttörőin is, — Oleg Kosevoj példája ott él a fiatalok szívében. Mint ahogy a Kim­ír Szén iskola kis növendékei sem csak vetett ágyat, tiszta ruhát, jóízű ételt kapnak nálunk, — hanem újra megtalálták a békés építés örö­mét, jövőjük ragyogó képét, mint ahogy Kína nemcsak önkénteseinek fegyverével, hanem szabadságharcának és győzelmének példájával is növeli a koreai harcosok erejét. Egy kraszno­­doni halott kisfiú megszázszorozza egy csoport koreai úttörő erejét. Tudsz-e ez ellen harcolni pestises patkányok, koíerás férgek tábornoka? Végtelenül egyszerű a film történe­te. A koreai néphadsereg kénytelen át­menetileg visszavonulni, — bejönnek az amerikaiak, gyilkolnak, rabolnak, — a nép ellenáll, legjobbjai partizá­nok lesznek, — a lerombolt faluba, megkínzott emberek közé visszatér, szabadságot és boldogságot hozva a nép hadserege. — Ez a film tavaly készült, ágyúdörgés, bombarobbanás közben. A győ­zelembe vetett szilárd hit, a nép iránti végtelen szeretet és az aljas támadó iránti feneketlen gyű­lölet tette maradandó alkotássá. Nem kiagyalt mesét, — a nép igaz és hősi harcát, szenvedését és erejét mutatja meg. Olyan művészek alkották ezt a fi­met, akik szenvedélyesen gyű­r­ik népük hóhérait, szívük minden dobba­násával szeretik a hazát és hisznek a győzelemben. Ezért tudják olyan erő­vel és meggyőzően elmondani az igazságot. K­ÉT ESZTENDEJE MÚLT, hogy az imperialista rablók Koreára törtek. Két éve vérzik, két éve harcol Korea a szabadságért, és a békéért. Ottho­nok porig égnek, családok elpusztul­nak, gyerekek kóborolnak elhagyottan. A mi szabadságunkért, és a mi bé­kénkért is vérzik Korea. A Kim Ir Szen iskola kis növen­dékei mellett magyar úttörők is ül­­nek. Nekik­­ egyszerű filmtörténet az, ami a vásznon pereg, akármen­­­nyire átérzik is. — Mi valamennyien azt akarjuk, hogy ne is ismerjék meg a háború borzalmait. Azt akarjuk, hogy minél hamarább elfelejtsék rémületet és iszonyatot a koreai gyer­­­mekek is. Azt akarjuk, hogy a gyere­kek mosolyogjanak, leít­öjenek és él­jenek. Ali azt akarjuk, hogy enyhüljön a gond és a­­ szenvedés. Békés otthonu­nkban, üzemünkben, épülő városainkban ne feledjük el egy pillanatra sem, hogy vívja hősi har­cát a testvéri nép. Segítsük több és jobb munkával, segítsük pénzzel, ruha­neművel Koreát.. Fehér Klára jól elszedett motorokkal támadják. Két­ségtelenül abszurdum... FOSTER: Nem egészen. (Masanhoz) Ami igaz, az igaz, a kínai Aiao saját fegyvereinkkel vert meg bennünket... Arra­ fognak kényszeríteni minket, hogy mindent megsemmisítő fegyverekhez folyamodjunk, amelyek az ég maga­sából zúdulnak majd a fejükre. Csapataik már kaptak ízelítőt foszfor­­bombáinkból,­ napalm-bombáinkból. LYA: Igaza van. Foster ezredes De ha nem volna olyan csökönyös fejű, mint az öszvér, azt felelné magának, hogy az erőviszonyok, ez ezeknek az embereknek a szavajárásai, nem is olyan kedvezőtlenek számukra. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a politikai tényezőnek. Azt válaszolná magának, hogy maguk végsőkig kimerülnek egy ellenséges érzületű ország földjén ví­vott harcban s hogy végül is egy dia­dalmas ellentámadás ki fogja innen söpörni magukat... FOSTER: földkerekség Abszurdum! Köztünk, a legelső ipari hatalmas­sága, és a szegény kis Korea között, az erőviszonyok nekünk kedveznek bármilyen hősiességet fejtsenek ki a maguk szerencsétlen partizánjai. JIA4MY: A mi munkásaink a leg­jobbak, a mi technikusaink a legjobbak, a mi katonáink a legjobbak, a mi gé­peink a­ legjobbak, a mi fegyvereink a legjobbak... (Pillanat óta az utcán teherautók ro­bognak el, amelyekben harmonika­szóra amerikai katonák módfelett vi­dám indulókat énekelnek.) FOSTER: Hallják? Itt vonulnak. Amerika ifjúsága. Az amerikai erő lendületbe jött és soha semmi nem állíthatja meg... JIMMY: Mint kétszer kettő négy: Amerika győzni fog ... FOSTER: Miénk az atombomba ... JIMMY: A mi­­ bombánk az egész világot elolthatatlan tűzcsóvává fogja változtatni... A Föld nem lesz többé egy szegény kialudt kis­bolygó, hanem egy új lángoló Nap! PAGANEL: Az Egyesült Államok lobogójának 49-ik csillaga. MÁLÁN: Nem városok elpusztításá­val nyerik meg a háborúkat. FOSTER: A megsemmisítjük a maguk hadseregeit az utolsó emberig. MÁSÁN: Népi hadsereget nem lehet megsemmisíteni. A betolakodó végig­tipor rajta s talpa­ nyomából új életre kel. FOSTER: Elfoglaljuk földjük min­den négyzetméterét. JIMAAY: Atomba fullasztjuk magukat mind egy szálig. PAGANEL: S a világtérképen ott, ahol azelőtt Korea volt ez lesz olvas­ható csupán: „Az amerikai­ felszabadí­tók jártak erre.” MÁSÁN: A világ minden népe segí­teni fogja Koreát önvédelmi harcában, ahogy a Szovjetuniót segítették meg 1919-ben, amikor huszonnégy hadse­reg támadta meg Oroszországot... FOSTER: Abszurdum. Alive! ötven­­né­Tv nemzet Lake­ Successben össze­gyűlt képviselői helyeselték Amerika koreai beavatkozását, ötvennégy nem­zet mozgósít, hogy segítségünkre siessen ... ALASAN: Csupán zsoldos lelkek zsoldos hada fogja ezt a háborút megvívni. S a nép végül is mindig győzedelmeskedik a zsoldos hadsereg fölött. FOSTER: Ötvennégy nemzet moz­gósít a maguk szovjet szövetségesei el­len. JIAÍMY: Atomba fullasztjuk a bolse­­vikokat, mind egy szálig. PAGANEL: Ez lesz az amerikai béke. FOSTER: Az egész világ mozgósít a kommunizmus ellen! Az AS AN: A francia Thorez s az olasz Togliatti megesküdtek, hogy Franciaország és Itália népei nem fog­nak háborút viselni a Szovjet ellen.­­A világ összes népei egybefognak, hogy kikényszerítsék a békét. A stockholmi­­ felhívást milliók írták alá. FOSTER: Kommunistával vitatkozni lehetetlen. Vigyék vissza ezt az em­bert tömlöcébe. (A rendőr újra megbilincseli Ma­so­nt. Lya csendesen kimegy az erkély­re. A teherautókon vonulók éneke hir­telen füttyös, trágár, káromkodó za­jon írásba csap át.) FOSTER (Lyához): Ami történik ott? LYA: Amerika ifjúsága most vette észre, hogy kilépett erkélyére egy ha­­zámbeli fiatal lány. (Első felvonás vége) ÖTÖDIK FELVONÁS (Firkád az ég Foster ezredes pa­rancsnoksági szállása fölött Mélységes csönd Belépnek Foster, Paganel, Joe és a rádióslegény, piszkosan, fáradtan, dál­ián. Foster lelépi tiszti rangjelzését. Egym­ás hegyén-hátán leülnek a fal­nak dőlve­ a szín baloldalán, éppen ott, ahol a koreai foglyok álltak több­ször. Kivilágosodik. Reggel. Belépnek: Lya, a partizánvezér, kí­séret. Lya odavezeti a partizán­vezért térképhez s ugyanazzal a vörös cerv­a­­zával, amellyel Foster az elllnség elő­nyomulását jelölte meg, két nagy ke­resztvonással áthúzza a „Ciprus" há­gót és Aidong várost. Egy partizán talpra készteti az ame­rikaiakat, s szelíden a jobb kijárat felé tereli őket, ugyanazon a vonalon, ame­lyet a koreai foglyok tapostak az első felvonásban.) EGY PARTIZÁN (belépve): A fog­lyok mind együtt vannak a téren­ A VEZÉR: Foster ezredest még min­dig nem találtátok meg? A PARTIZÁN: Kapitánynál maga­sabb rangú tiszt nincs egy se az ed­dig számba vett foglyok között. EGY PARTIZÁN: Foster adta ki a parancsot, hogy ervajtsák föl a várost. EGY PARTIZÁN: Foster pusztíttaná el az élelmiszerraktárakat és az isko­lákat. EGY PARTIZÁN: Foster a gyilkosa Adásán elvtársunknak. A VEZÉR: Fostert a néptörvényszék elé állítjuk, mint háborús bűnöst. AZ ELSŐ PARTIZÁN: Holtan hever talán már a többi halott között... A VEIF­R: Én inkább azt hiszem, hogy az efféle hitvány pincébe bujt már az ütközet elején. EGY PARTIZÁN: Nagyon hitvány­nak kell le­ni annak, aki megbilincselt embert gyilkol. A VEZÉR: Kutassátok át a pincé­ket, a kanálisokat s minden bűzbőodót. (Foster, az elvezetett amerikaiak cso­­portjában a kijárathoz közeledik.) I.YA (háttal a színnek, szemben a nézőtérrel): Foster ezredes! (Csönd a foglyok tornánva megállnak) LYA (mint fent): Foster ezredes! (Csönd, Mindenki mozdulatlan.) I.YA (mint fent): Foster ezredes! (Foster e őrelép, s a partizánvezér elé é­­.) FOSTER: Foster ezredes vagyok.: Azt fogom vallani: bűnösnek érzem magamat. (FÜGGÖNY) LACZKÓ GÉZA fordítása : Somlyó Zoltán emlékezete hetven esztendő előtt, 1882 június 22-én született Somlyó Zoltán, aki önmagát az „átkozott költő"-nek nevezte. Nem ő volt átkozott, hanem a kor, amelyben élt, a viszonyok, amelyek között dolgoznia kellett. Piebejus író volt, a dolgozó szegény embere volt testestől-lelkestől. Sem a bankoktól kapott pén­zen élő újságoknál, sem az uralkodó osztályok dicsőségét hirdető irodalmi egyesületekben és körökben nem tudott és nem akart elhelyezkedni. Mind­­végig hontalan és társtalan maradt. Az egeket akarta megostromolni és meg kellett alázkodnia,­ hogy ki tudja fizetni a bért azért az úgynevezett cseléd­szobáért, ahol meghúzódott. Tett néhány kísérletet arra, hogy a munkás­­mozgalomban találjon otthonra, fent járt néhányszor a Népszava szerkesztő­ségében. Mindig csalódva jött le onnét. 1915-ben, mikor egy háborúellenes verset vitt fel a Népszavához, Weltner Jakab elmagyarázta neki, hogy ha ilyen verset közölnének, ezzel veszélyeztetnék a szakszervezetek vagyonát, annyit pedig nem ér meg — Weltner szavai szerint — a magyar irodalom és még kevesbbé egyes zavaros embereknek az a felfogása, hogy a háború ellen, háború idején is lehet, sőt kell írni... A4­ magyar Tanácsköztársaság dicsőséges hónapjaiban Somlyó Zoltán, nagyra talált: teljes szívvel, telihangon hirdette a szabadság örömét és a szabadságharc dicsőségét. Az ellenforradalom véres éveiben százszorosan érezte az egyedüllétet.­­ Rettenetes kény­ér gondokkal küszködve, már csak a múltban élt, a dicsőséges 133 nap fényében fürödve. Megölte a nyomor és a reménytelenség. Más viszonyok között és akkor is, ha fel tudott volna emel­kedni az individualista lázadóból tudatos forradalmárrá, a nagyok közé sorol­hatnánk. így is sok újat adott, vagy legalábbis kezdett meg. Sok olyan ver­set írt, melyeket elő kell vennünk újból és újból. Hol derűlátásukkal gyújta­nak verset, hol pedig emlékeztetnek arra, hogy milyen rettenetes a sorsa a néppel érző költőnek az urak országában.­­ Illés Béla ★ Somlyó Zoltán: Némely magyar költőkhöz! Adresszálom ezt a versemet a Vörösmarty-Akadémia hal­hatatlanjainak. Fájdalmas mélyből s felleges magasból t­im, hallgassátok megfagyott szavam! Mindent kiszívott lelkem hőfokából e mai kor, melynek zord arca van! S míg a barátok jobb kezet kínainak, tudom, a balban ott van a gyilok ... Fájdalmas mélyből s felleges magasból szavam felétek még dörögni fog! A fényességben várj, ti mit kerestek? hol az igazság lakozik szűzen! „ Én meg se látom, ha egy nap elestek, az öröklét tinéktek nem üzen! Nem ott a fény, hol meggyujtják a lámpát, — a végtelen sugara a világ! És biztos utat keres, aki gyönge — de az erős fütyülve nekivág! Kuckóban­ éltem mindig egymagamban és elfordultam, hogyha jöttetek! Ti, mint a rimák, smink alatt zokogtok én gőggel nézek el fölöttetek! Csak bömböljetek ünnepi menetben lefüggönyözött ablakom alatt! E szegény kornak bús, fekete lantja az én kigyulladt kezemben marad!... (1918.) V

Next