Irodalmi Ujság, 1954. január-június (5. évfolyam, 1-15. szám)
1954-04-24 / 9. szám - Nagy Miklós: Jókai Mór (1825-1904) • Ötven éve halt meg Jókai Mór. (3. oldal)
1954 ÁPRILIS 24. Ötven évvel ezelőtt friss gyászkeret feketéllett az újságok első hasábjain, hírül adva, hogy Jókai Mór május 5-én reggel elhunyt. A Vasárnapi Újságban a nagy tanítvány, Mikszáth Kálmán búcsúztatta a mestert megindult szavakkal. ..A negyvenes évek nagy nemzedékéből ... három hegycsúcs emelkedik ki: Petőfi, Arany, Jókai. Most az utolsó is eltűnik, árnyéka elvonult a halhatatlanság fényes, fenséges boltíve alá, ahova csak azok léphetnek, akik vagy olyat cselekedtek, amit érdemes megírni, vagy olyat írtak, amit érdemes elolvasni.“ Olvasásra érdemes írást csak gazdag, a haza és az emberiség gondjából részt kérő élet teremthet, s Jókai élete ilyen volt. A komáromi nemesi ház gyenge, félénk gyermekét az élet ezernyi mozzanata neveli arra, hogy 1848 március 15-én Petőfi és Vasvári oldalán Pest forradalmas népének élére álljon. A családja, amely az indítást megadja, már elszakadt a földtől, nemesi értelmiséggé lett. Szülővárosa, Komárom, felcsillantotta előtte a tőkés fejlődés messzi távlatait. Jó nevelői a pápai református kollégium, az akkori Dunántúl legjobb gimnáziuma, az alföldi parasztvárosok öntudatos népe, amelyet Kecskeméten ismer meg, a reformkor s a francia romantika újat akaró írói, — de mindenekelőtt ott áll mellette az elválaszthatatlan jóbarát: Petőfi. Talán Petőfi ragadja el a konvencionális jogi pálya vágányairól is, de mindenesetre neki köszönhető, hogy a ,,fiatal Magyarország“ tagjai közé tartozik egyike azoknak a forradalmi ifjaknak, akik ,,tetőtől talpig új ruhába akarják öltöztetni“ a hazát. A nagy lírikus barátságát nemcsak azzal érdemli meg, hogy lapját, az Életképeket a radikális szellem szolgálatába állítja, hanem bátor felszólalásaival, cikkeivel, Kossuth alföldi toborzóútján való részvételével is. Igaz, hogy Jókai nem tudott végig megmaradni a márciusi ifjak táborában, osztálya, a nemesség mégiscsak visszahúzta, s 1849 első heteiben ő lett a szabadságharcot abbahagyni akaró „Békepárt“ egyik újságírója Debrecenben, de tévedését csakhamar belátta s azután szóban és tettben már hűségesen szolgálta Kossuthot a fegyverletételig. Botlását jóvátette azzal, hogy az elnyomás idején élen járt a nemzeti öntudatot ébrentartó és a polgárosodás útján határozottan kitartó nemesi értelmiségnek. Regényei, színművei, de még élclapjai is az élniakarást s az önkényuralom feltétlenül bekövetkező bukását hirdették, hol nyíltan, hol álarcosan, hol az igazmondó bohóc csörgősapkájában. Mikor Bach bukásával enyhült a zsarnokság — 1861 őt is a képviselők sorában találta a 48-as eszmék mellett következetesen kiálló Határozati Párt soraiban. Politikai pályája egyre magasabbra ível: a kiegyezési tárgyalások megindulásával hosszú ideig egyedül az ő lapjában jelentkezik az ellenzék több függetlenséget és demokráciát követelő hangja. 1869-ben még pártvezérével, Tisza Kálmánnal is szembeszáll, s elsősorban a kossuthi eszmékhez hűséges kispolgárságra és parasztságra akar támaszkodni a választásokon, hogy gazdasági függetlenséget, nemzeti hadsereget és igazságosabb választójogi törvényt harcoljon ki a Deák-párttal szemben. Nagy horderejű Programm ez, s Jókai jól látja a hozzávezető politikai utat is: egyesülni kell az alföldi parasztságot képviselő szélsőbaloldallal, meg kell szerezni a budapesti munkásság, kisiparosság támogatását. De ha túl is emelkedik osztálya egyre szűkösebb szemhatárán, liberális alapelvei nem engedik, hogy a helyes politikai végcélok elengedhetetlen gazdasági-társadalmi előfeltételeit is felismerje és elfogadja. Az általa sürgetett kisebb-nagyobb reformok elegendőek voltak a kormány meghökkentésére, de nem arra, hogy tartósan irányítsák, maga mellé állítsák a tömegeket. Ehhez már másra, esetleg a földreform követelésére lett volna szükség, amit Jókai nem fogadhatott el, sem akkor, sem később. Elgondolásai így a liberális korlátok miatt utópiák maradtak, melyeket előbb vagy utóbb félre kellett tennie. Ez 1875-ben következett be, amikor Tisza Kálmán miniszterelnökké lett s hívei sem térhettek ki a végleges döntés elől: vele vagy ellene. Az író Tisza mellett döntött, tőle várván a nép helyett a függetlenség alapvető biztosítékainak kiharcolását, de a csalódás nem maradhatott el. Vívódva, keserűen nyugodott bele Jókai a „császári és királyi“ világba, s elsősorban azért békélt meg Ausztriával, mert a rettegett cári Oroszországnál kisebb rablónak tartotta. A regényíró tolla ekkor sem lett a dzsentri vezetés szószólójává, de a politikus és újságíró Jókai utat tévesztett, a fennálló rend támasza lett. Nem késhetett azonban soká a kiábrándulás: a század utolsó évtizedében már valami belső emigrációba vonult, ahonnét csak nemzeti kultúránk ügye az emberiség közös gondjai tudtán előszólítati. Valósággal tárca nélküli külügyminisztere lett irodalmunknak. Egész Európa Petőfi és az ő műveiből ismerkedett meg a magyar élettel és értékekkel, Madáchot, Katonát ő ismertette meg külföldön, nevét még a gyarló francia fordítások nyomán is tisztelettel említette Zola és Coppée. A múlt nagy magyar írói közül a legkitartóbban ő foglalkozott a világbéke ügyével: az építés, a haladás szenvedélyes szeretete sugárzott beszédeiből és felhívásaiból, melyeket a polgári békemozgalom jóakaratú híveihez intézett. Életének utolsó hetében sem a betegségre és halálra, hanem a szegények és szenvedők gyámolítására gondolt. Nyílt levelében egy országos tüdőbeteg-gondozó felállítását sürgette, hiszen: „a hazaszeretet és a népszeretet édes testvérek, aki a népet megtartja, a hazát tartja meg.“ — írta. A hírlapíró Jókait minél előbb fel kell támasztunk a megsárgult fóliánsokból, hiszen Kossuth mellett ő a XIX. század legélőbb, legsokoldalúbb publicistája. Milyen rokonszenves magánéletében is, fáradhatatlanságával, fiatalos derűjével, minden új élményt frissen megragadó közvetlenségével! De a politika, lapszerkesztés, sőt maga az élet is csak az írásban kapta meg az igazi értelmet nála. Csakhogy ez az írás, munkássága delelőjén, — 1850 és 1880 közt — éppen nem hátatfordítás volt korának, hanem annak sokoldalú, káprázatosan gazdag, költői átélése. Nemcsak azt élte át, ami megvolt, hanem testet öltöttek munkáiban az illúziók, a meg nem valósítható eszmények is, műveinek hosszú sorában mégis a nemzet reményei és kívánságai vezették tollát. A helyesen értelmezett romantika és realizmus közt több érintkező pont van, mint azt a műszavak bűvöletében bízva gondolnánk: a reformkor és a szabadságharc nagy eposzsorozata Jókai művészetében, számtalan túlságosan eszményített alakjával és helyzetével együtt is, egy nagy alapvető igazságot égetett be egész olvasónemzedékek lelkébe: a magyarság nemzeti létének megtartása és kifejlesztése csak a polgári haladásban való részvételtől várható. Ez a felismerés egyenes folytatása a magyar romantika reformkori nagy vonulatának: a történeti múlt Kölcsey, Vörösmarty, Szigligeti számára is a nemzeti önvédelem és a Habsburg főnemesi politikával szemben való ellenzékiség üzenetét hozta. De a múlt képei Jókainál váltak igazán segítőivé nemcsak az abszolutizmust visszautasító ellenállásnak, hanem a belső átalakulásnak is. Nem kétséges, hogy a magyar megújhodást bemutató regények között számottevő különbségek vannak: mást tanít Kárpáthy Zoltán élete, mint Jeney Kálmáné, vagy Ráby Mátyásé. A Kárpáthy-család bemutatása még az 50-es évekből származik, amikor az irodalmi közvélemény a nagybirtokosokban látta a reformkor főmozgatóit, s tőlük is várta annak továbbfolytatását. A másik kettőben már tisztábban tükröződik a dicsőséges korszak. Ezek elsősorban az értelmiséggé váló nemesség küzdelmét tárják fel, nem feledkezve meg azokról a szálakról, melyek a hősöket a magyar pohárosodás előőrseihez, a dunamenti és alföldi polgárvárosokhoz kötik. A Jókai-iasok színterei iészt makacs következetességgel tér vissza Komárom, Pest, Debrecen, Kecskemét, mint megannyi dacos sziget a feudális tenger közepén. Belőlük kerülnek ki nagyrészt a regények mellékalakjai (a novellákban már gyakran főszereplőkké lesznek) a Bajcsyak, Kaporok, Fabulák, Cseresnyések, Táncosok, Csonttörők, a paraszti bölcseség, hazafias áldozatkészség, egészséges furfang képviselői. Irodalomtörténetírásunk régóta hirdeti azt, hogy elsősorban bennük és a hozzájuk hasonlókban láthatjuk Jókai népies realizmusának bizonyságait. Valóban a társadalom középső és mélyebbre szorított rétegeinek rajzában — amit ő „népvilág“-nak nevezett — is kibontakozik típusalkotó készsége, itt teremnek „földművesei, kackiás menyecskéi, ... könnyelmű diákjai, táblabírái, országos kortesei, vitézlő insurgensei, professzorai, népköltői, jurátusai, patvaristái, huszárai, kántorai“ — ahogy maga mutatja be arcképcsarnokát egyik novelláskötete elején. Az effajta figurák megrajzolása óriási jelentőségű egész prózánk fejlődése szempontjából, mert ha voltak is ősei — különösen Petőfi zsánerképeiben — sokszorta több utódjuk támadt Mikszáthnál, Tömörkénynél, Móránál, Móricznál, mégpedig nemcsak fiatalkori műveikben, hanem érett alkotásaikban is. De realista írói galériája itt még korántsem ér véget; nem feledkezhetünk meg a hanyatló dzsentri már Mikszáth előtt megragadott képviselőiről: a szélhámoskodó Lenczi fráterekről, (Katánghy őse), Tallérosyról, a kétkulacsosok díszpéldányáról, Tanussyról, a modern kor ellen hasztalan rohamozó hóbortos „úri Don Quijoteról“. Regényeinek lapjairól megannyi kévék’ különc oligarcha néz ránk: Kárpáthy János, Topándy, a Tanussyak, a Rab Ráby Karcsatályija, Malárdy főispán stb. S nem kell-e még megemlékeznünk az egy’kor korszerű vagy már ekkor is kiveszőlésben levő tőkés alakjairól: a kozmopolita Kaufmannról, a versenyben félre szoruló Csantáról, Brazovicsról, Lapussáról? S az egyes alakok körül milyen hiteles atmoszférát teremt részletekben dúskáló megfigyelése! Hogy éled keze alatt az ügyvédi irodától a „Törik-szabad“-csárdáig, a népünnepélytől a bécsi börzéig, meg a gabonás hajókig a színhelyek sokasága! Fantáziáját megragadják a messzi vidékek, a technika és termelés új lehetőségei: Ő az első magyar író, aki elvezet a bányába, az árvíz idején emelt tiszai gáthoz, úgyhogy közben a maga helyére állítja a dolgozó ember őszinte együttérzéssel megragadott alakját, az ő kezét fogva léphetünk be a képzelt repülőgép vezetőfülkéjébe. Tudós ismerője a természetnek, amelyet néha már a fejlődést felismerő materialista tudós szemével néz. Nem hiába rajzolt, festett, szobrászkodott egész életén keresztül: tollával is a szenvedélyesen szeretett hazai tájak festője lett, aki sokezer olvasót eszméltetett rá a Balaton, a Fertő tájék, a Hortobágy, Bükk s a kecskeméti puszta nagyszerűségére. Igen , vághatna szavunkba valamilyen türelmetlen vitatkozó — de mit érünk mindezzel, ha az előbb felsorolt sokféle emberfajta csak általános vonásokat mutat s az egyénités teljességgel hiányzik belőlük? Régi keletű vád ez, de tisztes kora ellenére sem kell hitelt adniuk neki. A regények meséje, korrajza, milliője nagyon sokat különleges vonásokkal ruház fel közülük (mennyire más pl. az öregesen aggályos Csanta, mint a nagyhangú iszákos Brazovics, vagy a képzelt beteg, családi zsarnok Lapussa). Soktól valóban nem lehet megtagadni egy bizonyos egysíkúságot, ami jórészt anekdotikus eredetükkel függ öszsze, de egyúttal hangsúlyoznunk kell azt is, ami korábban mindig feledésbe merült: Jókainak számos szatirikus, kritikai-realista módszerrel megelevenített teljesértékű típusa van, sőt az ellenséges eszmék hordozói — arisztokraták, bankárok, álhazafiak — gyakran ilyenek! Talán elég, ha ezúttal Rideghváryra, a Szerelem bolondjai renegát Harterjára, a Politikai Divatok hitvány akarnokjára, Bársingra, Keőcserepy tanácsos úrra, vagy a Bach-rendszer fölvonultatott bürokratáira gondolunk. Feltétlenül értékelhetjük tehát Jókaiban a jellemrajz realistáját is. Durva hiba volna azonban, ha a központi alakok egy részének fogyatékosságai miatt Jókai romantikáját háttérbe szorítanánk s csak az anekdotát és kritikai realista elemeket emelnénk ki belőle. E hősök gyengeségeikkel együtt is nagy társadalmi eszmények, felemelő álmok hordozói nem a múltbavágyó, misztikumban, érzelmi áradozásban elsikkadó romantika teremtményei, hanem a kétarcú romantika haladó oldalának képviselői, a magyar romantika gazdagságának örökéletű dokumentumai. Csak persze nem balzaci, tolsztoji mérce mellé kell állítani, hanem olyasfajta írókkal összevetni, mint pl. Dickens. És hogy állunk a jellegzetes Jókai-hősökkel: igaz-e, hogy ezek mindentudó és mindenható, fejlődésre képtelen, egyik szélsőségből a másikba átcsapó tündérek vagy démonok? Ebben a megállapításban már több igazság mozdul, mint az előbbiben, hiszen a nem túlfeszített központi figurák száma elég kicsi. Elég kicsi, de azért a múltban mégis mindig megfeledkeztek Tímár Mihályról, Ráby Mátyásról, Baradlay Jenőről meg Richardról, Tanussy Manóról, stb., akiknek vannak gyarlóságaik, nem idegen tőlük a naívság, s át is mennek valamilyen józanul is elképzelhető fejlődésen. Hát a többiek? Ezek valóban túlzottan eszményítettek, ilyenekké teszi őket Jókai romantikus világnézete, amely testestül, telkestül nagy eszmék hordozóivá akarja változtatni őket, s ezért nem csak az alantasabb, hétköznapibb vonásokat zárja ki belőlük, hanem többnyire a belső konfliktus lehetőségét is. Itt különösen az utóbbi ismertetőjegyre szeretnék kitérni, miután az első eléggé világosnak látszik. Való igaz, hogy a Jókai-hősök köznapi helyzetben nem igen lépnek elénk. Kárpáthy Zoltán pl. nem áll előttünk csintalan kisfiúként, aki mondjuk játék közben ablaküveget tör be. Ez igaz, ugyan, de ne felejtsük el, hogy az író ugyanakkor nagyon érdekes, cseppet sem magasztos, apró mozzanatokat lop be a sorsukba. Gondoljunk pl. Jenőfy anekdotikus vadászkalandjára, Kárpáthy Zoltán félénkségére a pajkosabb leánygyerekek között, stb. Ha hibáról beszélhetünk, ez inkább a belső ellentmondások hiánya, aminek következménye gyakran az egyéni fejlődés elmaradása, vagy háttérbe szorulása. A főalakokra viszont mindig rásüt valami a népmesék aranyos fényeiből, s ez teszi, hogy nem hidegek tökéletességük ellenére, s pátoszuk nem színpadias. Mennyi melegséget lop a Kőszívű ember fiaiba, az, hogy a három testvér közül a legkisebb, a legféltettebb hozza meg, vére hullásával az áldozatot hazájáért, családjáért, mennyire erősíti rokonszenvünket Timea iránt, hogy Brazovics Athalie mellett ő a megalázott mostohalány, aki aztán végül mégis kiemelkedik a Hamupipőkesorból! A váratlan fordulatok, szertelen nagyítások, halmozott lehetetlenségek sem mindig a francia romantika készletéből valók, hanem — amint erre már Arany János utalt — gyyakorta a népköltészet követésére mutatnak. Meg kell szívlelnünk azokat a szép szavakat, amelyeket Belinszkij mondott az orosz romantika egyik költőjéről és amelyek Jókai mai jogos kultuszához, romantikus hőseinek értékeléséhez is kulcsot adnak: „Az erkölcsi fejlődéshez szükség van fiatalos lelkesedésre. Aki nem szőtt álmot ifjúkorában és nem futott az eszményi tökéletesség, az igazság, a szépség és jóság határozatlan ábrándjai után, sohasem értheti meg a poézist, sem a költészetben, sem az életben.“ Érdemes ezzel kapcsolatban elolvasni Jókainak 1885-ben megjelent „Verescsabnn és Irányi“ c. hírlapi cikkét: „Három uralkodó eszme mozgatja az emberek világát: vallás, hősiesség, szerelem. És mindhárom eszmének van megdicsőülése és van elfajzása. A vallás megdicsőülése, az emberszeretet, az erény; elfajzása a türelmetlenség, fanatizmus; a hősiesség megdicsőülése a hazaszeretet, önfeláldozás; elfajzása a fajgyűlölet, a hódítás, a vérengzés vágya; a szerelem megdicsőülése a hűség, elfajzása a bujaság.“ Ha aztán regényeinek mesevázát vizsgáljuk meg, szemünkbe tűnik, hogy legtöbbjében a hazaszeretet és emberszeretet nevében folyik a harc, ezen eszmék tagadói vagy eltorzítói ellen. Erről van szó az Egy magyar nábob-ban, Kárpáthy Zoltán-ban, Kőszívű ember fiai-ban, Rab Ráby-ban, és még annyi másban, míg a szerelem csak másodrendű sorsintéző hatalom. Jóval kisebb már az elsősorban szerelmi konfliktusra felépített művek száma. Leginkább a Szerelem bolondjai, a Tengerszemű hölgy, esetleg az Aranyember sorolható ide. A központi alakok haza- és emberszeretettől áthatott jellege igen fontos számunkra: semmiképen sem nélkülözhetjük műveit az ifjúság hazafias nevelésében, sőt erkölcsi nevelésében sem, s hisszük, hogy még a felnőttekre is alakító hatással lehetne. Iia íróink a pozitív hős megalkotása tekintetében Jókaitól is tanulhatnak, elbeszélési technikát és stílust egyenesen kellene, hogy tanuljanak tőle. Mindenekelőtt feltűnik írásainak sokszínűsége, műfaj, téma, történeti minták tekintetében. Nemcsak a politikai, társadalmi harcokat feldolgozó „irányregényt“ kedveli, hanem a szerelmi témájukat, a fantasztikusakat, vagy az anekdotasorozatra építetteket is. Tolla nyomán új életre kelt a XVI—XVII. század csavargóregénye (Egy hirhedett kalandor). Megpróbálkozik a történelmi regény különféle változataival, a Walter Scott-félével csakúgy, mint a nagy történeti személyt középpontba állító típussal. Elbeszélései nemegyszer kibővített anekdoták, reálisabb színezetűvé tett mesék, elmélyített riportok, írói nyersanyagot keres az alföldi városok régi krónikáiban, s ezt a szokást örökül hagyja Mikszáthra és Mórára is. Gyökeresen újat alkot, valósággal újjáformálja prózánk arculatát az anekdotái és népmeséi motívumok felhasználásával. Az anekdota nála már megindul azon az úton, hogy a kritikai realizmus eszközévé váljék. (Emlékezzünk a nábob kompániájának vagy a Bach-huszárok közigazgatási komédiáinak jellegzetes képviselőire) s a részletek, az epizódszereplők plasztikus rajza majdnem mindig annak köszönhető. Míg a korábbi magyar regény alapmotívuma többnyire az örökségi per, gyakran a bűnügy, Jókai többszínűvé, magyarabbá teszi történeteit az anekdotikus fordulatok beszövésével. A Falu jegyzője és az Egy magyar nábob egyaránt egy nagybirtok sorsa körül forog, de mennyivel sablonosabb, a romantika külföldi hagyományaihoz alkalmazkodóbb Eötvösnél a vagyon körüli intrika! Ott iratlopás, titkos beszélgetések kihallgatásai, és más közismert rekvizitumok szerepelnek, itt az öreg nábob házassága, a koporsó-küldés, egy sereg egészen újszerű mozzanat! Jókai írói jellemének egyik legalapvetőbb vonása a változatosság, sokszínűség. Semmi sincs távolabb tőle, mint az, hogy egy hoszszabb történetet végig ugyanolyan hangnemben, ugyanazokkal a hangulati hatásokkal írjon meg, amint ezt például Tolnainál látjuk, aki többnyire nem tud megszabadulni a szatíra egyhangúságától. Festőállványán mindig ott vannak a humor, szatíra, a szelíd idill, az érzelmesség és a hősi pátosz színei! S ha nemegyszer valami keresettség is belecseppen ezek váltogatott alkalmazásába, mégse feledjük el, hogy így tudja csak megközelíteni a teljes emberi élet érzelmi, gazdagságát. S ez a változatosság különösen áll előadásmódjára. Itt aztán igazán elemében van! Csattogó, szinte kardpengeként szikrázó párbeszédeit arányosan váltják fel az írói elmélkedések, elbeszélő közbevetések, vagy a leírások tablói. Nyelvi találékonysága egyedülálló prózairodalmunkban: ő az első magyar elbeszélő, aki jellemet és kort tud festeni beszéltetéssel. Ezt veleszületett tehetségén kívül elsősorban annak köszönheti, hogy fáradhatatlanul tanulmányozta a népköltészetet, a nyelvjárásokat, az erdélyi krónikákat, emlékiratokat, de belenézett a régi szótárakba és szakácskönyvekbe is. Mondatszövése oly eredendően magyaros, hogy szókincsének hallatlan tarkasága, a latinosságokban és francia divatszavakban való sokszor könnyelmű elmerülése ellenére sem válik idegenszerűvé. Pályája során stílusa egyre jobban eltávolodik a romantikától: a nagy tirádák, a zeneiség különleges eszközei már szórványosakká lesznek, helyükbe a szemléletesség, az élőszót megközelítő természetesség, a közérthetőség, megannyi a nagy realistákkal azonos vonás lép. A halála óta eltelt 50 év, amely páratlan történet változásokat hozott hazánkban, bebizonyította, hogy Jókai népszerűsége nem múló divat. Annak a Jókainak, aki a magyar történelem hősi korszakainak ihletett krónikása volt, aki a való élet és a nép számtalan kisebb-nagyobb alakját elsőnek örökítette meg, akinek nyelvi vívmányai nélkül ma íróink szinte dadognának, legdúsabb képzeletű meseszövőnknek van mondanivalója a jelen, s bizonnyal lesz a jövő számára is. Nagy Miklós JÓKAI MÓR (1825-1904) Irodfalmi Ujsag 3