Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-07-03 / 16. szám - Gergely Sándor: Baj van az apával • széppróza • Részlet a „Felszáradnak a könnyek” című filmregényből. (4. oldal) - Nánási László: Kunhegyesi jegyzetek (4. oldal) - Szerkesztőség: Mit ír a szovjet sajtó • Nagyvilág (4. oldal)

4 Irodalmi Újság 1954 július 3. Baj van az apával ! Irta: Gergely Sándor Risztet a „ Felszáradnak a könnyek” című filmregényből. A városban Rozsos Bálint tanító megnéz egy házszámot, előve­szi zsebóráját, felmegy az első eme­letre, elolvassa a névjegytartóban a nevet s megnyomja a csengőt. Fehér­­kötényes szobalány nyit ajtót, Ro­zsos beköszön. — Jó reggelt kívánok. Rozsos Bá­lint vagyok. — Parancsoljon — tessékeli a lány az előszobába, aztán bekopog és be­szól az ajtón. — Nagyságos úr, Ro­zsos úr jött meg. Azonnal — kiált a tanfelügyelő. A következő pillanatban kijön. — Jó reggelt Rozsos. Pontos, mint min­dig — s kezet nyújt. — Jó reggelt kívánok. — Rozsos meghajolva fogadja a felkínált job­bot A tanfelügyelő előre siet, kinyit egy ajtót és maga előtt engedi ven­dégét. De Rozsos megáll az ajtóban, mert az úriszoba egyik bőrfoteljéből csendőrfőhadnagy emelkedik fel. . — Bemutatom neked Rozsos Bá­lintot — kiált már az ajtóból a házi­gazda. — Megyénk legjobb elemi is­­kolai igazgatója. — Még nem tudtam bebizonyítani, hogy én vagyok a legjobb — hárítja el Rozsos a dicséretet. — Csak két hónapja vagyok igazgató. — Azért lett igazgató, mert már esztendőkön át bebizonyította, hogy rászolgált. — Végignéz Rozsoson. — Milyen poros maga! Csak nem ..­i hallja, csak nem gyalog jött? — ször­­nyűködik. *— De igen. Dehát ez semmi! — Húszkilométeres gyalogút nem semmi — mondja ellentmondást nem tűrően a borotváltarcú, merev tekin­tetű csendőrtiszt. — Miért nem ko­csin jött? ■— Miért? — mosolyog zavartan Rozsos. — Mert egy ilyen útért húsz pengőt is elkér a fuvaros. — Ember... — kiáltja haragos­­tréfásan a tanfelügyelő. — Hiszen ezt megtérítjük. Ez csak természetes. Azonnal... — s előhúzza bankótár­cáját. — Ne . . . ne. , kérem ... — tilta­kozik Rozsos. — Az esti étkezésre, a mai regge­lire, ebédre ... mondjuk újabb tíz pengő. És vissza is húsz. . . Szóval állítson ki nyugtát ötven pengőről, amelyet a Különleges Alaptól felvett — mondja a szíves vendéglátó s már pöccenti is ki a bankókat az üvegte­tejű kis asztalra. — Nem... Köszönöm ... — hátrál Rozsos. — Ugyan! Ne bolondozzék! — dü­­hösködik a tanfelügyelő. — Igazán ... semmi költségem nem volt — védekezik Rozsos. — De cigarettát csak elfogad — szólal meg a tiszt s előveszi ciga­rettatárcáját. — Köszönöm, nem dohányzom. — Ez az ember menthetetlen — tréfás a tanfelügyelő és kifelé megy, mert a tiszt intett neki. — Nem lehet úgy élni, hogy nem fogad el senkitől semmit. — Vár, de Rozsos, mintha nem is hallotta volna megjegyzését... Erre kimegy és becsukja maga mö­gött az ajtót. Rozsos zavartan nézi a tisztet. De csak pillanatokig tart a kínos hallga­tás, mert a főhadnagy vontatottan rá­kezdi: — Azért hivattam.­­. . — Engem ... nem a tanfelügyelő úr hivatott? — csudálkozik Rozsos. — Nem. Én voltam kiváncsi ma­gára. Meg akartam ismerni. Szüksé­gem van a segítségére. A maga fa­lujában ugyanis, kommunista szer­vezkedés folyik. — Lehetetlen! — kiáltja Rozsos és felugrik. — Üljön csak le — szól rá a tiszt és bal szemének pillája kissé felemelke­dik. — Kérem, ha ez igaz... Ez bor­zasztó — dadog vérvörösen Rozsos. — Mert én eddig mindent megtet­tem ... — Ezért is hivattam. Magát na­gyon szeretik a faluban. — Már aki! Mert például a nagy­gazdák .. . — Éppen ez a jó, hogy a kubiko­sok, meg a napszámosok tudják, hogy m­agát gyűlölik a nagygazdák. — Gyűlölnek? Hát ez talán sok... inkább csak­ nem szeretnek... — A legközelebbi népművelési ös­­­szejövetelen beszéljen arról, hogy az úri társadalom önzése már elbírha­­tatlan és a szegények nyomora már rettenetes... — De kérem — tiltakozik Rozsos dühösen, mert illetéktelennek tartot­ta a tisztet arra, hogy az előadás anyagát előírja... és rémülten a fel­forgató szándéktól, amely egy tiszt, éppen egy csendőrtiszt szájáról hang­zik el. — De kérem — mondja most már határozottan. — Erről szó sem lehet. — Ennek így kell lenni! — felel a tiszt és bal szeme fölött újra és ide­gesítően magasra emelkedik szem­öldöke. — Bocsásson meg főhadnagy úr... igazán nem értem ... — Majd megmagyarázom. — De nem! — kiáltja Rozsos. — Ez lehetetlen ... Hogy én uszítsak?... Éveken át az ellenkezőjét csináltam. — És nagyon jól csinálta. Most az a feladata, hogy még jobban meg­szerettesse magát az emberekkel. — A tiszt feláll. Rozsos csak most lát­ja, hogy a főhadnagy szokatlanul ma­gas s szélesvállú ... Valóságos óriás. Sötétzöld zubbonyát, mintha ráön­­tötték volna. Rozsos felé lép, megáll előtte s így mondja utasítását. — A bizalmukba férkőzik és megtudja, kik tagjai a kommunista szervezke­désnek. — Nem hiszem... — rázza a fejét Rozsos. — Mit nem hisz? — Hogy nálunk szervezkedés folyna. — Hagyja már ezt az ostobásko­­dást — De kérem ... —­ Beszéljen nekik arról, hogy ten­ni kell már valamit. Ajánlja fel ne­kik, hogy röpiratot ír és figyelje, sokszorosítják-e? És ha igen, kik és hol sokszorosítják, kik terjesztik. — Főhadnagy úr, ez ... ez... — Rozsos alig tudja haragját elrejteni. — Ez kérem nagyon veszedelmes já­ték! — Ezt bízza rám! — inti le a tiszt, aztán hátat fordít neki, visszaül a foteljébe és onnan mondja: — Ma­gának csak egy feladata van, telje­síteni a megbízást! — Nem, ezt nem! — kiáltja Rozsos. — Mit nem? — fordul feléje a tiszt. — Nem vállalom! Ezt aztán nem! — mondja, most már nyugodtan Ro­zsos és feláll. — Nem? — a tiszti halszemek fö­lött kissé megereszkedik a szemöl­dök. — Kötelessége mondja rekedten az óriást vállalni — — Nem, ezt nem. Tanító vagyok és nem sintér. éső éjjel ér haza Rozsos. A puli őrjöngő örömmel fogadja. Rozsosné terített asztallal várja. A puli belopózik a szobába. Az asszony kizavarná, de Rozsos nem engedi. Tör neki a kenyérből. És maga is eszik. Az asszony egyre szorongób­­ban nézi. — Miért nem beszélsz? — kérdi. — Miért hivatott a tanfelügyelő? Va­lami baj van? — Egy újfajta oktatási eljárásról van szó. — Akkor ... — az asszony nagyot lélegzik­­— akkor követeld a fuvardí­jat. És hivatalos ügyben kötelesek kiszállási díjat is fizetni. Rozsos szórakozottan legyint. Ké­sőbb megszólal: — Veronika tiszteltet, csókoltál — Köszönöm. Jól van a kedves? — Jól. — Nem nagyon sovány szegényke? — Tizenkét pengőt keres havonta. — Veron? — Hitetlenkedik az as­­­szony. — Mivel? — Tanítványa van. — Veronnak? — az asszony nevet­ni kezd. — Veronikának, az ötödi­kes gimnazistának tanítványa van? — s az asztalra borulva sír boldogan. A puli felágaskodik. Az asztalig emeli fejét. Aztán perelőn ugatni kezd. Rozsos magához öleli. Másik kezével átnyúl síró-boldog feleségé­hez. 1/ óra délután a községházára siet ■“ Rozsos. A kapuban a mindenes azzal fogadja, hogy a főjegyző a la­kásán várja. Rozsos átmegy a borús novemberi ködben gunnyasztó udva­ron, sokáig tisztogatja a bejáratban a cipőjét. A fogadószoba ajtaja előtt megáll, melyet sóhajt s csak azután kopogtat. Belép, meghajol, köszön. — Szervusz — mondja Várady fő­jegyző. Megvárja, amíg Rozsos hoz­záér s csak akkor áll fel és nyújt ke­zet. — Ülj le — mondja. Leülnek­ egymással szembe. A főjegyző elő­veszi szivartárcáját s rágyújt. — Te persze, még mindig nem dohányzol. De egy kis barackot azért csak meg­iszol? — s tökt mindkettőjüknek. — Köszönöm, nem iszom — tilta­kozik Rozsos olyan hangosan, s he­vesen, hogy maga is furcsálja, amiért olyan ideges. A főjegyző lassan kikortyolja a maga italát s csak akkor kérdi: — Annyira utálod? — Nem utálom, csak elszoktam tő­le. Előbb, régen, amikor még régi ábrándom miatt a gimnáziumi kü­lönbözeti vizsgákra spóroltam — Ugye, már a hatodik osztályból is vizsgáztál? — Már né­gy és fél éve — suttogja Rozsos, s nagy-nagy megnyugvást érez Várady baráti érdeklődése nyo­mán. Most már eltűnik szorongása és mosolyogva magyaráz. — Tudod, úgy terveztem: harmincnégyben a hete­dikből, harmincötben a nyolcadik­ból vizsgázom — mondja derűsen s egy kissé fölényesen, mintha valami naív, gyerekes szándékról adna szá­mot. — Aztán úgy gondoltam, le­érettségizek és beiratkozom az egye­temre. Már másodéves bölcsész vol­nék — mondja és nevet, de vala­hogy nem sikerült ez a tettetett vig­­sága. — De nem ment a dolog — mondja tompán és Váradyra néz. — Nem volt időd? — kérdi a fő­jegyző s hangjában mintha részvétes zöngék csendülnének. — Nagyon igénybe vett a népművelési kör ugye? Most meg hallom, nem is három, ha­nem négy osztályod van. Sok ez. — Nagyon köszönöm kedves figyel­medet, hogy törődsz velem... Szó­val, az első két osztályt délelőtt, a harmadik meg a negyedik osztályt délután tanítom. Szívesen teszem, amíg újév után megjön a harmadik tanerő... — Akkor majd ráérsz tanulni. — Tanulni? Időm lett volna eddig is! — mondja Rozsos halkan és újra félrenéz. — Hosszúak az éjszakák. Szeltem volna belőlük. De nem volt anyagi fedezetünk kettőnk tanulásá­ra. Az enyémre, meg a lányoméra. — Hát ezt rosszul csináltad — véli komoly nehezteléssel Várady. — Ha már elkezdted, folytattad volna. A lányodat meg később ... Meg nem is fontos, hogy zsumba járjon.szegény lány gimná­z Nem! — rázza a fejét Rozsos. — A kislányom a fontosabb. Ő a jö­vendő. Én már csak­ voltam. — A te dolgod — vonogatja vállát Várady. — De úgy tudom, a gyerek nem fizet tandíjat, mert jól tanul. A­­ Tanítók Házában meg már harmadik éve elintéztük, hogy i­eren lakhat,­­ kosztolhat. Jut tehát pénz a te vizs­gáidra is. Hát akkor mi a baj? — Nemcsak tandíj, meg koszt és lakás kell egy ilyen fejlődő lánynak. Cipő, ruha, fehérnemű. A sok könyv­ről, írószerről nem is beszélve. — Igaz, nehéz, persze... — adja meg magát Várady s csak vigasznak mondja. — De azért még elérhetsz az egyetemre. — Annak már vége — legyint Ro­zsos. — Négyéves kihagyást nem le­het behozni. És hamarosan negyven­éves leszek, de ... hatvanévesnek is kiadhatnám magamat. — Nana... — mondja a főjegyző s elgondolkozva szivarozik. Aztán szivarja egyre nagyobbodó kékes­szürke hamuját vizsgálva mondja. — Remélem, tudod, hogy a Tanítók Háza a havi illetéket csak az arra ér­demes gyerekek arra érdemes szülei kedvéért engedi el? — Tudom — feleli halálsápadtan Rozsos. — A gyerekkel nincs is baj. Baj csak a szülőkkel, jobban mondva: az apával van. — Értem — mondja alig hallha­tóan Rozsos. — Remélem, már beláttad, hogy helytelen volt visszautasítani a csend­őrkerület megbízatását. — Nem vagyok sintér — mondja Rozsos és Várady szemébe néz. — A csendőrszárnyparancsnoknak is ezt mondtad. Mit értesz ezalatt? — Sintérmunka embereket be­ugratni, hogy utána csendőrkézre ad­jam őket. — Ezt nem lehet így felfogni — inti le indulatosan Várady. — Ezt csak így lehet felfogni — mondja nyugodtan Rozsos. — Akkor... — a főjegyző feláll s feláll Rozsos is. — Akkor Rozsos... elmehet. r­­ozsos a tanterem alacsony do­­bogóján álló asztalra könyö­kölve ül. A tanterem üres padjait nézi. Fázósan felgyűri ócska télika­bátja gallérját, feláll, felvesz az asz­talról egy papírlapot s roskatagon ki­megy a teremből, amelyet kulcsra zár. A folyosó­n az udvar sötét, csak a lakás ablakából csap ki világosság. A puli ugat. A lakás ajtaja kinyílik. Rozsosné kiszól: — Te vagy az? — meglátja belépő embere kezében a borítékot. — Levél jött? — Már harmadnapja. — Harmadnapja? — riadtan nyúl érte, reszkető ujjakkal húzza ki a borítékból a levelet s elolvassa. — Szent isten — mondja. — Mi ez ja­nuár elsejétől fizetni kell a Taní­tók Házában Veronért? — a papírt nézi. — Szent isten ... ötven pen­gőt minden hónapban? — elejti a levelet. — Bálint... miért van ez? Veronika a legjobb tanuló az osz­tályban. — Vele nincs baj — mondja Ro­zsos. — Csak én lettem érdemtelen. — Te? Se éjjeled, se nappalod. Még az a vén Kuti is rád rakta az egyik osztályát. — Csak két osztályt köteles ellátni. — Ha harmadik tanító is van. — ígérték. — Délelőtt, délután az iskolával kínlódsz ... vasárnap a vasárnapi iskola, meg a népművelés. Mit csi­nálj még nekik? — Juttassak akasztófára gyanútlan embereket — mondja Rozsos tompán. — Bálint... mi ez? — Eddig békességet, tűrést hirdet­tem. Most uszítsak. Énekeljek ide­gen dalokat... Kiáltozzam: elvtárs... elvtárs... És aki elvtársnak szólít, azt adjam föl... — magánkívül csapkodja az asztalt és fuldokolva mondja. — Hát nem... ezt nem, soha ... — Száradjon el a nyelvem, ha megteszem ... KUNHEGYESI JEGYZETEK Alig tudok szívet-lelket vidítóbb dolgot elképzelni, mint ilyenkor, nyár elején járni az országot. Gyönyör­ködni abban a csodálatos gazdagság­ban, melyet az emberi munka és a természet közösen varázsolt elő. Nincs szebb, nincs üdítőbb látvány számomra a bő termést ígérő határ­nál. A budapest-debreceni országúton alig egy hete jártam, de legutóbbi utam óta eltelt néhány nap alatt is nagyot változott a vidék képe. A rozsok kalászai a telt szemektől meg­hajoltak, az őszi árpa már szőkül, a cukorrépák levelei teljesen beborítot­ták a földet, a búza kalászai meg­nyúltak, a tengeri úgy nő, mintha valami láthatatlan erő húzná fel­felé. A szorgalmas munka, s a ked­vező időjárás nap-nap után gazda­gabbá teszi a határ képét, növeli a terméskilátást. Az országútmenti ár­kokban, a dűlőutakon egyes helye­ken még a földeken is víztócsák csil­lognak s ezeknek látása nekem kü­lönös örömet okoz. Életem jórészét a nagykunsági szikeken töltöttem, olyan vidéken, ahol a legkegyetle­­nebbül szokott pusztítani az aszály, olyan földeken, amelyek a legjobban szomjúhozzák a tavaszi és nyári hó­napokban az esőt. Ezért talán még másoknál is jobban érzem, hogy mit jelent a csapadékban bőséges május és június, mit jelent az, hogy az em­beri igyekezet mellett az időjárás is segíti mezőgazdaságunk termelésé­nek növekedését. Szapárfalun túl több a víz az ár­kokban, sűrűbbek és nagyobbak víztócsák a földeken. Ezen a kör­­­­yéken, különösen Kenderes és Kun­hegyes határában szombat délben ha­talmas záporeső zúdult a földekre. Nem esett, hanem ömlött — mond­ják a kunhegyesiek­­— pillanatok alatt úgy eláztunk, mint a kiöntött ürge. A bőséges esőzések után a gyom is jobban nő, mint szárazságban, van munka ilyenkor bőven a földeken, még akkor is, ha van elegendő mun­kaerő, jó a munkaszervezés és nem hiányzik a szorgalom sem. Hogy ez dolgozó parasztjaink legnagyobb ré­szénél megvan, azt sok-sokezer hold jól megművelt, idejében bekapált kukorica, cukorrépa, napraforgó, krumpli és egyéb kapásnövény bizo­nyítja. Kunhegyesen és környékén is szépek a kapások, be van legna­gyobb részük kapálva. Bár a terme­lőszövetkezetekben csaknem kivétel nélkül területükhöz képest kevés a munkaerő, mégis, ahol jó a vezető­ség, (mint például az abádszalóki Lenin tsz-ben) jól haladt és halad minden munka és jól dolgoznak csak­nem kivétel nélkül az egyénileg gazdálkodó parasztok is. Egyik-má­sik termelőszövetkezetben azonban van bőven hiba is. A kunhegyesi Lenin tsz földjein még vígan élnek a gyomok, virágzik a vadrepce, a mogyoróvirág. A kenderesi Vörös Csepel földjén 25 hold cukorrépa még június közepén is hiába várta a ka­pát. A kunhegyesi Lenin tsz elnöke még a gépállomás segítségét sem akarta elfogadni, arra hivatkozva, hogy a kultivátor munkája nem tö­kéletes, de még azokat sem fogadta valami szívesen, akik szabadidejüket feláldozva, segítő szándékkal, kapá­val a kezükben mentek ki a Lenin tsz gazzal benőtt földjeire. Kunhegyesen a föld lágy, sáros, rámenni is alig lehet. A határ nép­­telen, csak itt-ott látni a tanyák kö­rül egy-egy pásztorkodó fiút vagy lányt. Csend van az utcákon is, csak a piactéren, a tanácsház környékén élénkebb az élet. Bronzszínűre fesült­­arcú kunparasztok álldogálnak a hús­­lombú fák alatt, vagy a szövetke­zeti vendéglő felé ballagnak egy po­hár sörre. Fiatal lányok jönnek fris­sen, vidáman, őket még a 30 fok körüli hőség sem tudja elbágyasz­­tani. — Ezekből kéne sok a termelőszö­vetkezetekbe — mondja Kovács Im­re bácsi, — a fiatalokból, persze nemcsak a lányokból, hanem a fiúk­ból is. Komoly, nagyon komoly dolog ez, amit ez az öreg paraszt mondott. Bármerre járok, csaknem mindenütt azt tapasztalom, hogy a mezőgazda­ságban, de különösen a termelőszö­vetkezetekben kevés a fiatal. Jóval nagyobb számban szívta el a dolgo­zó parasztok fiait, lányait az iskola, a gyár, a bánya, a különböző foglal­kozások, mint amilyen mértékben pótolni tudta a gépesítés a fiatalok távozásával elveszített munkaerőt. Erről a problémáról eddig még nem sok szó esett, pedig ez igen komoly dolog mezőgazdaságunk fejlesztésé­nek és egész népünk jövőjének a szempontjából. Addig-addig nézgelődünk s beszél­getünk a piactéren, hogy mi is meg­szomjazunk. A járási tanács titkárá­val és a járási békebizottság elnö­kével, egy kedves, fiatal tanítónővel bemegyünk a földművesszövetkezet vendéglőjébe. A vendéglő helyisége csinos, tiszta, az asztalokon fehér abroszok, tányérok, evőeszközök. Há­zaspárok, baráti társaságok és egy­két magános férfi ül az asztaloknál. Ebédelnek vagy egy pohár sörrel próbálják szomjúságukat csillapíta­ni. Amíg a fehérkabátos pincérek hozzák az ebédet vagy a sört, nézik egymást, vagy a cipőjük orrát, eset­leg kibámulnak az ablakon. Egysze­rűen azért, mert a különben teljesen modern vendéglőben, egyetlen újság, vagy folyóirat sincs. Hétköznap ez nem is olyan nagy hiba — mondja az egyik vendég — dolgozó emberek járnak ide, akik gyorsan elfogyaszt­ják az ebédjüket és mennek vissza munkahelyükre, de vasárnap szíve­sen olvasgatnának egy-egy félórát ebéd előtt vagy utána, különösen ké­peslapokat, vagy folyóiratokat. A kunhegyesiek is szeretik a betűt s nemcsak a sörre, de kultúrára is szomjaznak. Csendes emberek üldögélnek vendéglőben, csupán az egyik asz­a­talnál lármáznak négyen-öten. Kü­lönösen egy jól megtermett negyven év körüli, férfi ordítozik kegyetle­nül. Az óbégatást csak addig hagy­ja abba, míg odajön az asztalunkhoz s tíz forintot kér kölcsön a tanács­­titkártól. Először nem ad neki, de újra visszajön. Közben megkérdezem a titkártól, ki ez a részeg ember. Termelőszövetkezeti tag — hangzik a felelet. Megkérdezem az erősen dülöngélő férfitól, mikor kapált. Szinte büszkén mondja — a héten még nem. De a tenyere azt mutatja, hogy azelőtt sem dolgozhatott sokat. Ismét egy újabb probléma, ami za­varja a termelőszövetkezetek életét, a dologkerülő, kocsmázó tagok pro­blémája. Ezt is meg kell oldani, ez­zel is meg kell birkózni, mert temér­dek kárt okoz. Ilyenfajta, a Tiszántúl rongyembernek nevezett egyének ez­előtt is voltak, méghozzá jóval na­gyobb számban, de korántsem okoz­tak annyi kárt, mint ma. Nem tar­toztak olyan szorosan a közösségbe és nem tudtak ennyire rothasztani. Ez a sámsoni erejű fiatalember, aki egész héten a kocsmában ül, vasár­nap délben részegen ordít és pénzt kér kölcsön, hogy tovább ihasson, tagja egy közösségnek, tagja egy ter­melőszövetkezetnek. Lehet, hogy ép­pen annak, amelyben legtöbb a ka­pálni való. Vajjon milyen hatást vált ki a többi tagnál, azoknál, akik szorgalmasan dolgoznak, fáradoznak a közös vagyon növelésén, a tagok jólétének további emelkedéséért az ilyen viselkedés. Biztos, hogy nem jut, Nánási László

Next