Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-01-01 / 1. szám - Földes Anna: Kati. Horváth Mária könyve • könyvkritika • Horváth Mária: Kati (Szépirodalmi Könyvkiadó) (9. oldal) - Kuczka Péter: Julika és Jutka • vers (9. oldal) - Rajcsányi Károly: Fehéren - feketén? Hozzászólás Gergely Sándor cikkéhez • reflexió • Gergely Sándor: Szabad-e…, 1954. december 25. (9. oldal) - U. T.: Tersánszky Művész Maci-ja és a Kis kacsa - a bábszínházban • színház • Tersánszky: Művész Maci, Kis kacsa. Rendező: Kertész László, Bábszínház (9. oldal)

1955 január 1. KATI Horváth Mária könyve Posts npil fit, sed nascitur — a költő nem lesz hanem születik. De vájjon Így van-e ez igazán? Hiszen a mi korunkban minden korábbinál világosabban érezzük, nem lehet valaki a lélek mérnöke az emberi lélek és társadalom egyszeregyének, vagy akár trigonometriájának ismerete nélkül! Éppen ezért az olvasó és méginkább a kritikus várakozásába némi kíváncsiság vegyül, mikor Horváth Máriának, az élete nagyobb részét cselédsorban eltöltött idős asszonynak „hát“’ című könyvét kézbe veszi. Az első oldalak mintha igazolnák is ezt a kétkedést. Lassan, kicsit döcögősen indul a történet, a valóság hitele nem kárpótol az irodalmi művek pátoszáért. De oldalról-oldalra jobban eloszlik ez a kezdeti szkepszis és Horváth Mária szava egyszercsak a szívünkhöz ér. Az élet, amelyről számot ad, nem különös, ritka sors, nem olyan, amiről azt mondjuk: regénybe kívánkozik. Nem is igazi élet talán a szó teljességének értelmében, csak sors és hányódtatás, egyik úri házból a másikba. A helyek legfeljebb a létfeltételek színvonalában különböztek: az urasági pulykapásztorlány még a tanítóék kisszolgálójánál is kevesebbet keresett: a művésznő szobalánya nagyobb bepillantást nyert a ragyogó úri élet alantas erkölcsi tetőjébe. Kati gazdái között akadt hadseregszállító és pénzmágnás, igazgató és intéző is, a sok fukar és gonosz nagysága közt derekasabb és emberszeretőbb is, de a tőkés világban leélt cselédsor lényegén ez mit sem változtatott. A cselédszobák lakóinak tragédiája mindig az volt, hogy körülményeik megfosztották őket egyéni életüktől. Hogy öt szobát takarítottak de nekik legfeljebb egy ablaktalan kuckó jutott, az ízletes sültekből finom tortákból pedig a maradék. Igaz, a gyári munkás, vagy földtelen zsellér anyagi életfeltételei többnyire még ennél is rosszabbak voltak, de a tíz-tizenkét vagy akár tizenöt órás robot után legalább testükkel, gondjukkal, álmukkal szabadon rendelkeztek. Ám a cseléd még akkor is legfeljebb mások gyermekeinek álmát leshette, ha saját álmát az éj bármelyik órájában félbeszakíthatta a villancsengő berregése, kis kuckójának ajtaját ejnek idején is rátörhette az úr, vagy az urfi. Kati sorsa sem különbözött sorstársaiétól. De egyben mégis felettük állt: ő nemcsak szenvedte, de élte is sorsát. Emberi méltóságának tudata fejjel emelte ki a cselédlányok átlagából. De ugyanez a többlet nehezítette is sorsát: fizikai szenvedéseit megsokszorozta a megaláztatások súlya. A „barna huszár" szerelmének ígérete, az első táncóra reménye, az intéző kéretlen nyájassága egyszer-egyszer megvillantják előtte a kispolgári felemelkedés lehetőségét. De a cselédsors bilincseinek szorításából mégis csak évtizedek múltán, egy különösen megrázó élmény után tud kitörni, de ekkor már a munkáséletbe, üzembe vezeti a sorsa. Kisl Soroilből hiányzik az az általános érvény az a művészi általánosítás, amely Joó Györgyöt, Móricz Zsigmond írásművészete által remekművé teszi. A lényeges és lényegtelen sokszor egyforma súlyt kap ebben a történetben, s éppen ezért a legizgalmasabbat, Kati emberré válásának folyamatát inkább csak az események kulisszái mögül kell kibányásznia az olvasónak. De megéri a fáradságot, mert alakjában az emberi erkölcsi tisztaság, a humanizmus és többretermettség dokumentumát kapjuk. Mivel a „Kati“ nem regény, hanem élettörténet, ha harmadik személyben íródott is, mégis teljes mértékben szubjektív; érződik hogy a szerző az ábrázolt helyzetek mindegyikében azonosságot vállal hősével, s mivel hiányzik a szerzőnek a hős fölé emelkedése, hiányzik az írói kritika is. Ez a sajátosság a többi között azzal a veszéllyel isjár, hogy az író tollát első-5 sorban énjének dicsérete vezete ti. Horváth Mária tehetségét mi sem bizonyítja jobban mint sze- rénysége; az a tény, hogy önélet-rajzi írásában mindvégig elkerülte ezt a veszélyt. Az élettörténet háttere, kerete egy emberöltő Magyarországának tör- ténete. A mű jellegéből következik, hogy a világháború, a proletárfor-iradalom és ellenforradalom, a har-mincas évek nagy válsága, csak háttérként él a műben. Mégis a rö- vid utalásokon, jeleneteken. Kati- nak az eseményekhez fűzött ref-lexióin, vagy az idézett apróhirde- téseken keresztül is érződik, hogy kötődik még a társadalom perifériáján élő emberek sorsa is a történelem nagy fordulóihoz. Jellemzésről konfliktusról, stílusról ezúttal nincs sok anyaga a vitának. A sajtó alá rendező Czibor János érdeme, hogy Horváth Mária kéziratát úgy tette hozzáférhetővé a könyvolvasó közönségnek, hogy megőrizte a kézirat hamvát és sajátos zamatét, nem igyekezett mesterségesen „irodalmiasítani“ a maga nyerseségében kiegrázó életdokumentumot. S 113 3 környvre! mindezt végiggondoljuk akarva-akaratlanul ismét felvetődik, ha kérdő hangsúllyal is, a kiinduló gondolat: poeta non fit, sed nascitur? De hadd válaszoljunk erre a kérdésre Arany János szavával. „Ama bojtárfiú, ki oly keservesen ríkatja furulyáját, s órákig elnézi a felhők játékát, vagy a folyam siető vizét, szerencsésebb viszonyok között hírneves költő fogott lenni, amaz életes falusi vőfélben. ki egész lakodalmas népet mulattat furfangos ötleteivel, a magyar nemzet vígjáték-írója veszett el (s kár!) ama vén paraszt jós, ki képzelnie szörnyeivel egész vidéket rémülésbe hoz, a romantica első apostola leendett.’ Ilyen gazdag, erőteljes és mégis kallódó tehetségnek éreztem a könyv olvasása után Horváth Máriát. Ha fiatal lenne, ha ami korunkban cseperedik emberré, s módjában van, hogy kijárja az íróvá válás iskoláját valószínű, hogy író, sőt talán nagy író is lehetett volna belőle. Műve mégis, mindezek ellenére is érték. Értéke társadalom- és történettudományunknak, vagy akár a munkásmozgalmi intézet múzeiomának, amely, mint hírlik, igényt tart a mű kéziratára. Az ő számukra dokumentum ez a mű, egy kor, egy réteg életének hiteles adattára. De nyeresége ez a mű irodalmunknak is, hiszen irodalmunk fejlődése sem nélkülözheti az efajta „valóság-krónikákat“. Akár a dokumentum, riport, vagy a szociográfia módszerével közeledünk az élet egyik vagy másik oldalához: az ilyen elsődlegesen tényekhez tapadó alkotásnak nem a forma, hanem a realista tartalom a főerőssége. Lehet persze azzal érvelni, hogy az ilyen mű nem alkotás a szó irodalmi értelmében, s ha tükrözi is — adatokban számokban, tényekben, és nem művészi képekben tükrözi a valóságot. Igaz, hogy a „Kati“-k halhatatlansága csak a tények halhatatlansága, hírüket, hitelüket — örökérvényű művészi érték híján— belepi majd az idő pora. De az is igaz, s ezt még fontosabbnak érzem, hogy az ilyen kűvek azzal, hogy fényt derítenek a valóság térképének egy-egy mindmáig fehér foltjára, s részt vállalnak a ma és tegnap valóságának igaz, reális bemutatásában, s ez önmagában sem lebecsülhető érték, s ugyanakkor nyersanyagot, tapasztalatot és sok esetben élménypótló ihletet adnak az írói alkotáshoz is. Ezért is üdvözölhetjük örömmel a Szépirodalmi Könyvkiadó kezdeményezését, e nem hivatásos író művének kinyomtatását. Földes Anna ■ A HÉT KÖNYVEI SZIKRA KÖNYVKIADÓ MÉRAI TIBOR: Hotel de l'Écu és egyéb történetek. 151 old. 10.50 16.— SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ DÉRY TIBOR- Felelet. I—II. 887 old. — 50 — KISFALUDY KÁROLY Válogatott művei. Sajtó alá rend. Szauder József. 543 old. (Magyar klasszikusok.) — 28.— Moldvai csángó népdalok és népballadák. Szerk. Faragó József, Jamagas János 342 old. —— 35.— IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ ARANY LÁSZLÓ: A kóró és a kis madár. Magyar népmese. 2. kiad. 16 old. — 10.— ARANY JÁNOS: Toldi. Elbeszélő költemény. 95 old. — — 20.— GÁL GYÖRGY: Hopp! Megvan! Vidám rejtvénykönyv. 160 old. —.— 12.— SZUTYEJEV: A póruljárt béka. Képeskönyv. 10 old. —.— 10.— MŰVELT NÉP KÖNYVKIADÓ ILLYÉS GYULA: Petőfi. 4. átdolg. kiad- 253 old. (Nagy magyar írók) — 22.50 NAGY LAJOS: A menekülő ember. 313 old. —.— 25.— A posthumus önéletrajz a 30-as évek derekáig számol be az író küzdelmes életéről és az akkori irodalmi élet arculatáról. Irodalmi Újság Fehéren — feketén? Hozzászólás Gergely Sándor cikkéhez Az Irodalmi Újság múlt heti, december 25-i számában „Szabad-e .. .. cikkében Gergely Sándor felteszi a kérdést: „Szabad-e regényben, novellában, versben vagy színdarabban úgy adni helyet idegen, káros, ellenséges nézeteknek, hogy velük egyidőben nem adunk szót — rendszerünk védelmében, vagy népszerűsítésében az ellenséget támadó szemlélet ellenérveinek?“ Magyarázatul nyomban hozzáfűzi: „Sajnos, erre a nyílt kérdésre — amelyet egy évtized óta nem egyszer vetettem fel sajtóban és szószéken — még egyszer sem kaptam megnyugtató választ.“ Ilyen körülmények között ez a cikk különös feladatra vállalkozik, amikor megnyugtató választ kíván adni Gergely Sándornak, hiszen — mint írja — a kérdést hosszú ideje már több alkalommal is feltette és a válasz, amit kapott, egyszer sem nyugtatta meg. Akik részt vettek a magyar írók 1951 áprilisában tartott első kongresszusán, bizonyára emlékeznek arra a vitára, amelyet Gergely Sándor felszólalása váltott ki. Emlékezetes, hogy akkor is szóvátette ezt a kérdést. Révai József a vitában, válaszolva Gergely Sándor felszólalására, a következő véleményét fejtette ki: „Nem vagyok híve annak, sőt ellenkezőleg, hogy az ellenség szabad szólásjogot kapjon akár az irodalomban is és helyes az a követelés, hogy az irodalomban ábrázolt ellenségnek egyetlen tételét se hagyjuk megcáfolatlanul. A cáfolatnak sok eszköze van, a lehetőségeknek egész skálája áll az író rendelkezésére. Másrészt azonban az is világos, ha egyáltalán ábrázolható az ellenség az irodalomban — és ábrázolni kell, hiszen különben hol a harc? — nem maradhat néma. Ha megszólaltatjuk ezt az ellenséget, csak azt mondhatja, ami tőle telik és ami illik a szájába. Különben az irodalomban ábrázolt ellenséggel vívott harcunk ahhoz a harchoz hasonlítana, amelyet a bokszolók jól ismernek és szaknyelven úgy hívnak: árnyék-bokszolás, amikor nem az ellenféllel harcolnak a porondon, hanem a tréningteremben a saját árnyékukat ütik." Ezt a választ — ha Gergely Sándort nem is nyugtatta meg — azt hiszem, változatlanul helyes, kielégítő feleletnek tekinthetjük. Gergely Sándor kielégületlensége és nyugtalansága — úgy vélem — onnan ered, hogy szerfelett szűken, egyoldalúan, sematikusan értelmezi a szocialista realizmus alkotó módszerét, s minduntalan azonosítja, vagy éppen összekeveri, felcseréli az ellenség ábrázolását és a marxistaleninista világnézettel ellentétes, ellenséges eszmék hirdetését. A szovjet írók most lezajlott II. kongresszusán K. M. Szimonov „A széppróza fejlődésének problémái’“ című korreferátumában Gergely Sándor kérdésére is felel, amikor megállapítja: „A szocialista-realista művész nem törődve, hogy szűklátókörűséggel vádolják, vallja, hogy egy igazság van a világon s ez a szocializmusért harcoló nép igazsága: ennek magaslatáról minden más, vele ellentétes egyéni igazság ábrázolható, de nem hirdethető.“ Ha Gergely Sándor az ellenséges nézetek hirdetése ellen van, meggyőződésem, hogy népünk minden becsületes fia, igaz írója fegyvertársként egyetért együtt harcol vele. De elfogadhatjuk-e, állíthatjuk-e, hogymindaz, amit Gergely Sándor cikkében aggasztó tünetnek nevez, riasztó példaként említ (akár például Hubay Miklósnak a Csillagban, vagy Keszi Imrének az Új Hangban megjelent drámájáról van szó) — idegen, káros, ellenséges nézetek hirdetése volna? Vajon az ellenség ábrázolása és leleplezése ellentmond a szocialista realizmus alaptételeinek, elfordulás a nép írói szolgálatától? Ezzel az állítással — véleményem szerint —• egyrészt megrágalmaznánk és hallgatásra intenénk a valóság hiteles ábrázolására, a szocialista realizmus módszereinek alkalmazására törekvő írókat, másrészt mély bizalmatlansággal lebecsülnénk népünk, új olvasóközönségünk politikai fejlődését, feltételeznénk hogy nem tud különbséget tenni szavak és szavak, szavak és tettek között, nem tud különbséget tenni az idegen, káros, ellenséges nézetek és a között, amit az író — az ellenséggel vívott harcban — valójában hirdet, a mi igazságunk, a szocializmus építésének igazsága között. Mindezek után felmerül a kérdés: vajon Gergely Sándor maga is valamiféle árnyék-bokszolást folytat nemlétező árnyak ellen, amikor felhívja a figyelmet olyan nyugtalanító jelenségekre, amelyeket „a polgári objektivizmus irodalmunkban való újabb jelentkezési tüneteiként“ öszszegez? Aligha. Mert igaza van Gergely Sándornak abban, hogy az objektivizmus — irodalmunk gyakorlatában művekben — a legkülönbözőbb formákban újra és újra jelentkezik. Jelentkezik folyóirataink, lapjaink szerkesztési liberalizmusában is. A sematizmus, a hurráoptimizmus visszájaként jelentkezik még a hibák pesszimista eltúlzásában, az elmúlt tíz szabad esztendő eredményeinek leértékelésében is. Irodalmunk fejlődésének kétségkívül vannak ilyen „objektivista“ árnyékai. Csakhogy ellenük sem árnyékbokszolással kell harcolni , hanem a szocialista világnézet világosságával, a nézetek tisztázásával, türelmes, meggyőző elvtársi bírálattal. Ami pedig az objektivizmus kérdését illeti, hadd hivatkozzam ismét Szimonov előadására, amely az Irodalmi Újságnak ugyanabban a számában jelent meg, mint Gergely Sándor cikke: „Az objektivizmus kérdése nem egyszerű kérdés — mondja Szimonov. — Amikor a kongresszuson megvitatjuk, pontosan meg kell határoznunk, melyek a gyökerei és miben rejlik veszélye. Ugyanakkor nem engedhető meg ennek a kérdésnek olyan sematikus általánosító tárgyalása, amilyent néhány cikkben egyes kritikusok részéről tapasztaltunk; ezek hajlandók az objektivizmus címkéjét ragasztani mindazokra a művekre, amelyekben az író művészi szempontból nem látta célszerűnek, hogy ujjal mutasson arra, ami amúgy is nyilvánvaló, ő maga jelölje meg: ez fekete, ez pedig fehér!". Úgy gondolom, Gergely Sándor kérdésfeltevésében és egész cikkében az objektivizmus címkéje alatt hasonló általánosító módszert alkalmaz és hasonló igénnyel jelentkezik a fekete-fehér ábrázolásra — ez a szellemiség pedig valóban ellentmond a szocialista realizmus alaptételeinek, hiszen az irodalom leszűkítéséhez, a szocialista-realista valóságábrázolás egész széles gazdag skálájának tagadásához vezet, s nemcsak esztétikai hibákhoz, hanem ideológiai tévedésekhez is. Végezetül tehát nyitva maradt e Gergely Sándor kérdése: szabad-e?... Nem maradt nyitva. Az újra és újra visszatérő kérdésre megannyi válasz után a Szabad Nép március 15-i cikke. Pártunk irodalmi plattformja végérvényesen megadta a feleletet: „Nincs szabadsága a néptől elforduló irodalomnak — nincs korlátja a népet szolgáló irodalom szabadságának.“ A nép pártos írói szolgálata az egyedüli alap, amelyről a „szabad-e ..kérdésére minden esetben — igennel vagy nemmel — válaszolhat az irodalom. Rajcsányi Károly Tersánszky Művész A bábszínház a gyerekeket nem csak mesével szórakoztatja. A gyerek a drámával barátkozik ebben a színházban, az ő méreteire kicsinyített színpadon, önkéntelenül is testvéréül fogadja a rokonszenves, bátor hőst, vagy gyűlöli a rossz vadászt, aki a szegény mackót puskavégre kapná. A bábszínházban a gyerekből közönség lesz, mert itt tanulja meg, hogy a nézőnek együtt kell játszania a színpad, figurákkal. Most még bekiabál a színpadra. Később, ha felnő, majd mozdulatlanul ül a helyén. De már ismeri a szorongást a színpadi hősért, ismeri az örömöt a győzelmén. Ezért nem kis dolog bábdarabot írni. Tersánszky J. Jenő, egyik legnagyobb élő írónk jól tudja ezt, hiszen már a harmadik bábdarabot, aMűvész Maci kedves történetét viszi az ifjú, „nézni tanuló” nézők elé. Darabjának meséje egyszerű, egyszerűbb már nem is lehetne. Mégis hatásos. A cirkusz mackója kiesik a kocsijából. Az erdőben a fekete Vad Macival találkozik, akit ott a Macija és a Kis kacsa vadonban tanít meg golyón táncolni, kerékpározni, végül magával csábítja őt is a Brumma cirkuszba. A bábok cirkuszi produkciójára épül a kis játék — s a visongó, tapsoló, kiabáló gyerekek kórusa üdvözli az író nagyszerű ötletét, hogy bábukkal varázsol eléjük cirkuszt, majommutatványt, medvetáncot. A Kis kacsa is — Gemet, Gurevics, Károlyi Amy munkája — ötletes, kedves darab. Meséje ismert, konvencionálisabb, mint Tersánszkyé. A kis kacsát elrabolja a róka , de Kecske apó, meg a pásztorlány túljárnak az eszén. Elhitetik vele, hogy vadászok közelednek, s ő fejvesztetten menekül el kunyhójából. A gyerekeknek ez a darab leginkább azért tetszik, mert a vadászkutyák ugatását, puskák dörrenését nekik kell utánozniok a nézőtérről. S melyik gyerek nem szeret kiabálni? A két darabot a pásztorlány meséje köti össze. Az előadásnak ez a legkifogásolhatóbb része. Az öszszekötő szöveg a gyerekeket szeret i a bábszínházban né minél tevékenyebben bevonni az előadásba, mintegy átélési képességük kibontakozását hivatott elősegíteni. Túlontúl hatásvadászóvá sikerült azonban: a gyerekeket a mesélő percenként kiabáltatja, tapsoltatja, vagy katekizáló, kérdés-felelet módszerrel beszélteti. S ezzel épp az ellenkezőjét éri el annak — kivált az előadás második felében — mint amit akart: a gyerekek öntevékenységét gátolja, spontánul feltörő érzéseit tereli előre kivájt mederbe. A rendező, Kertész László egyébként ügyesen használja ki a kis színpad lehetőségeit. Nijinsky Tamara pásztorlánya, Simándy József, Miklóssy Dezső, Bató László és Dalmady Géza „hangja”, alakítása jól szolgálja a színvonalas előadás sikerét. Gyerekeknek szól a Művész Maci és a Kicsi kacsa. De a nézőtéren felnőttek is ülnek. S mellettem például, barátom, a költő nagyobbakat kurjongatott oda Művész Macinak és társainak, mint a gyerekek. U. T. 9 Kuczka Péter JULIKA : Sikonganak, visonganak, trilláznak, mint a madarak, mint két kicsiny ember-pacsirta dalolgat a Julika, s Jutka. Meglebbentik a szárnyukat, fölrepülnek, csaponganak, viszi őket könnyen a tiszta öröm végtelen magasokra. JUTKA Minden apróság részegítő. Minden kis kacajuk üdítő, nevetésük, akár az ünnep ... De én velük hogyan repüljek? Én harminckét éves vagyok, apjuk vagyok, szárnyam kopott, csak ritkán indulok nagy útra ... Repüljetek Julika, Jutka, kis, fehérszárnyú madarak, trillázzatok, kacagjatok. S én arra kérem a világot, hagyjon néktek örökre szárnyat.