Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)

1955-11-19 / 47. szám - Rónai Mihály András: A nagyszerű halál (3. oldal) - Vörösmarty: Ismeretlen Vörösmarty-vers egy régi sírkövön • vers • Pogány Antal, Budapest, közlése alapján. Szulok, Somogy megye (3. oldal) - Jankovich Ferenc: Emléksorok a Szózat költőjéről (3. oldal)

1955. november 19. A­miért ő élt, az már dúlva van. De hátha lehetne folytatni még? Gyér haja is megőszült, egy­szerre őszült az meg, mint az Isten. Azt rendbeszedte, kefével látogatta. Vére megsűrődött, velője kiapadt, fáradt válláb­ól vén gúnyája lesza­kadt. Jobbik ruhájába csínnal öltö­zött most mégis az ötvenötéves köl­tő, a szomszédra bízta Nyéken a do­hányt és a dinnyét, gyógyítkozni hozta fel Pestre, karján halad a Vá­ci utcán az ifjú feleség. Lesz még egy­szer ünnep a világon? Már-már hiszi is. A Váci utca flaszterján, egyre kö­­­­zelebb a Kappel-házhoz, hol szállást fogadott. Hisz’ a lobogó ifjúság színpada ez, ő a déli férfikoré! Az ott még, a Kappel-házzal szem­közt, váltig a Palatínus-szálloda ven­déglője, oda jártak az írók. A köny­vesbolt meg a Kappel-ház földszint­jén, a Wigand Ottó boltja. Azazhogy a Länderer és Edelmanné. Vagy már a Lauf­fer és Stolpé? Mindegy, oda jártunk. Hát szegény Petőfi, tudod-e, Laura lelkem, hogy­ járt? Sass doktor volt a ludas, a borjádi barátja. Az beszélt neki Kappel Emí­liáról, mert itt lakott, a Kappel ban­kár házában, eltelt vele a szeme. No, aztán a Petőfié is, ahányszor színház­ban, hangversenyen látta. Pákh Al­bert meg azt találta neki mondani, „kérd meg, ha mered“. Hát nem fel­rohant Kappelhoz legott? „Én, Petőfi Sándor vagyok, mindent ott szoktam kezdeni, ahol más végzi, van szeren­csém megkérni Emília kisasszony ke­zét.“ Kappel okos ember volt, még be is mutatta, nem lett aztán tovább semmise. Esztendőre már Lónyay Menyhért felesége volt Emília, a széchenyiánus ifjú beregi követé. Ak­kor mi szenteste, emlékszel-e, Bajzá­­ékkal Vachottéknál voltunk. Ott Pe­tőfi már a szegény kis Ételkének írt verset. Egy hó híján tíz éve éppen. "Vás­ár befordultak a Kappel-ház kapuján. Kis fülke a lépcső­­fordulóban — ebben lakott a Kisfa­ludy Károly inasa, tudod-e, aztán el­ső emelet. Egyesével, bajosan mássza a lépcsőt Vörösmarty Mihály, meg­­megáll. Szaladtam én pedig... Szaladtam bizony sebesebben is er­re az első emeletre. Harminc éves voltam, Kisfaludyhoz futottam, a Kishíd utcából akkor költözött ide, fél évre, meghalni. Csák Mátét írta itt, ha tollfogtányi ereje volt. Kü­lönben a Jelenkor licencét várta. Mi­re az a helytartótanácstól lejött, oly gyönge volt már, át is adta Bajzának a kéziratokat. Helmeczyé lett aztán a lap, kicsinálta valahogy, helyettem. De Kisfaludy, szegény, mind csak ful­döklött, köhögött, rengett szálfater­mete alatt az ágy, majd­ leszakadt. Meg, hogy itt vette a testvére halál­hírét is, a kedves Trézsiét. Egyszer becsillant hozzá ide a nap: Ninája, a szép, a kacér Löfler Nina látogatta meg. Ő mozdult felé a vánkoson, Fa­ragó doktor tiltólag intett, eltűnt Ni­na. November huszonegyedikén rava­tala állt már ágya helyén. Épp hol­napután lesz huszonöt éve. Pedig ki is festtette a lakást. Sírva álltak kö­rül, Toldy meg is írta Kazinczynak: „Árvaságra jutottunk, pásztor nélkül való nyáj lettünk!“ Meg azt is, hogy ily népes temetést, ily gyászt nem lá­tott még Pest. Fáy András temettette, meg Vermes fiskális... Vörösmarty Mihály szava megsza­kad, feje megszédül, végigzuhan a lépcsőn. Laura sikolt, segítség jó, eszmélet­len viszik fel szállására: második emelet tizenkilenc, udvari lakás. Egy percre sem tér magához, két nap múlva, délután úgy­­hal meg a Kap­­pel-házban Vörösmarty Mihály. 1855. november 19. Holttestét az udvaron katafalkra helyezték. A Kappel-ház udva­rán, Kisfaludy Károly halálának nap­ján és órájában, kerek huszonöt év múltán, 1855. november 21-én. Nyitott koporsóban fekszik az udvaron, be­szentelik. Utólszor fekszik arccal a szabad égnek Vörösmarty Mihály; a ravatalt, az udvart, a házat húszezer ember örvényli körül. Fenséges perc­ben oszladoznak a Kappel-ház szelle­mei. Kisfaludy köre szétrebbent, Pe­tőfi sírjára a hetedik ősz hullatja le­velét valahol, Bodrogolasziban lakni van, Lónyay-lánnyal kél egybe az ifjú gróf Vay Ádám, férjével ott ven­dég a ház tündére, Kappel Emília. Nem messzi, a Sebestyén téri Ko­vács-házban, a Fillinger-kávéház fö­lötti lakásban kétségbeesett háznép futkos, övéinek híre-tudta nélkül el­tűnt a ház drága betege, kinek elbo­rult homloka alatt a gyászhír holló­szárnyától mégegyszer felrezzent az értelem é­s a Kappel-ház ravatalos udvarán megrendülten engednek tért az emberek, hogy a kurtább szenve­desd, a szélütés kegyelméből szeren­csésebb Vörösmarty koporsójához odabocsássák Bajza Józsefet. Rokona lakik a Kappel-házban Veres Pálné­­nak, aki feljött Vanyarcról; odafér hát ő is a koporsóhoz, bakfis leányá­val, kinek Madách — „azt nem bír­hattam, védte glóriája...” — a Cas­­siopeáit mutatja a Tejúton s képrejt­vényeket rajzol, ha Sztregováról átlő. Kocsik, végig a Váci utcán, húsz­ezer ember a Belvároson, a forra­dalom óta nem gyűlt össze ennyi. „A főváros népe öt sanyarú év után e temetésen lélegzett fel szabadabban“ — írja majd Gyulai Pál. Húszezernél több ember árad Vörösmarty kopor­sója után, a legfényesebb végtisztes­ség, a pesti nép. A nemzet, mely él a hazán, a milliók, melyeknek szemé­ben gyászkönny ül. Hullámaikon vo­nul, emelkedik a mozgó ravatal, a megdicsőülés, a nagyszerű halál. A budai Várból valami osztrák főherceg hajtat át a Lánchídon, képtelen át­hatolni a Belvároson, meg kell kerül­nie. Temetés van. Miféle nagyúr halt meg? Nur ein armer ungarischer Dichter — kapja válaszul. Csak egy szegény magyar költő. S a fenség hatalmas csöndje: húszezer­hangú némaság zengi hangtalan a Hazádnak rendületlenült. V­áci utca 19. Mikor Kisfaludy­­ halt meg benne s mikor Petőfi fordult be kapuján: Váci utca 30. Negyvennyolcban: Váci utca 15. Vö­rösmarty halottasházaként: Váci utca 5. A nyolcvanas években Váci utca 10. A végleges szabályozás óta: 19. Kappel Frigyes házát — egyelőre csak a felét — a veje adja el, a haj­dani ifjú beregi követ, majd forra­dalmi államtitkár, a 67-es Magyar­­ország első pénzügyminisztere és má­sodik miniszterelnöke. Akkor adja el, mikor a Sándor-palotából a Vár lej­tőjére, saját palotájába helyezi át a híres Lónyay-estélyeket, melyeken Lónyay Menyhértné, mint immár grófné és miniszterel­nökné, moso­lyogva nézi, mint kéri el Reményi Ede a cigánytól a vonót s mint tán­col egymással Tóth Kálmán, s az ifjú Toldy István, az udvarképtelen iro­dalom ... mert a mágnásasszonyok nem mind jönnek el, sokallják a pol­gárlány emelkedését, túl szép is nekik „Petőfi flammeja“, a tündöklő Kap­pel Emília. A hatalomra törő Tisza Kálmán úgy is panamabotrányt ka­var a miniszterelnök körül. Jobban fáj Lónyaynak, mint a kardvágás 48-ban Szemerétől, aki leszamarazta. „Házat, igaz, építtettem, de eladtam egy háromemeletes házat a Fő úton, mely nemé volt, egy félházat a Váci utcában s még más fundusokat“ — írja vérig bántva híveinek gróf Ló­nyay Menyhért. De akkor már oda­van a Kappel-ház é­s oda a Reform­kor s a Forradalom lelki hagyatéka is, melynek magas pátosza ötvenöt­ben úgy vont húszezer lélekből gló­riát Vörösmarty gyászháza köré, hogy öt év óta először húzódtak megret­tenve a kapuk alá Protmann rend­őrfőnök civil spiclijei és kardos kon­­stáblerjei. Megkezdődött a modern Magyar­­ország hétköznapjainak története. A hétköznapok egyikén, 1900. no­vember 25-én, Vörösmarty szü­letésének százados fordulójakor, a Kisfaludy Társaság urai jelentek meg a Váci utca 19-ben, felavatni a ház­­jobbszélén, Kisfaludy első emeleti ab­lkánál a márványtáblát, hadd hir­desse végre, hogy „itt húnyt el 1830. november 21-én a mester, Kisfaludy Károly, 1855. november 19-én pedig a mesternél is nagyobb tanítvány, Vörösmarty Mihály“. Hanem a Kisfaludy Társaság urai­nak már semmi közük az ünnephez, mely hamarosan újraéled, a magyar irodalomhoz, mely megújhodik, s szárnycsapása megérinti a Kappel­­házat is. Szemközt már nem a Pa­latinus vendéglőjébe járnak az írók, hanem a Váci utca 18-ba, meg a szomszédba is, a 17-be , s nem ebé­delni, hanem fényképezkedni, Szé­kely Aladár, meg Rónai Dénes mes­terekhez. Végigmérik a Kappel-ház udvarát is majd, annak a végében is tart egy kis fiókot a 17. szám alatti mester. A Kisfaludyról s Vörösmar­­tyról karcolt metszetek után, az új magyar remekírás kapja meg itt képcsarnokát. Szemközt, a Nádor­vendéglő helyén, Ady Endre fordul be a Váci utca 18-ba, s elkészül örök képe, a könyöklő és sátoros hajú, ideát Móricz Zsigmond koptatja a Váci utca 17 lépcsőit, s megy hátra a Kappel-udvar régibe, rajthagyni arcát a lemezen. A Nádor- és a Kap­pel-ház közt ismét egymást érik a halhatatlanok, kik majd egy forra­dalmi őszön megalapítják, a hajdan dicső Kisfaludy Társaság dicstelen romjain, a Vörösmarty Akadémiát. Elnöke, Ady Endre, ekkor már a Ve­res Pálnéról nevezett néhai Zöldfa utcán lakik, ahol az árvíz előtt Vö­rösmarty lakott a numero 267 alatt. Az ő nyéki haldoklását ismétli meg ott, a Vörösmarty sorsát várja: a ke­gyelmes, gyors halált. De áll a Kappel-ház, még negyed­századig. Áll az udvarvégi fényképé­szet, a falusias, téglautas kis udvar­ra bezöldel a Gellért háza, nagy idők vártájaként tart ki a kapu mellett a Lauffer-féle könyvesbolt is, de már csak a könyvkölcsönzője. Kalapsza­lonok is nyiladoznak-csukódnak a házban; hozzájuk képest, sárga üvegtábláján fekete betűivel s ke­­vély címereivel magát a rátarti szo­lidságot óhajtja cégérezni Kisfaludy ablakai alatt Pessi úr utódainak cs. és kir. udvari hölgyfodrászata. És ekkor, hirtelen, egyetlen csatta­nás. Emberfejekkel labdázik az égre. Szülök Somogy megyei község ré­gi temetőjében, az úgynevezett alsó temetőben Pfeffer Istvánné sírkö­vén ez a sírvers olvasható: Meg ne háborítsd a csendet, mely e sír körül lebeg itt egy drága jó anyának fáradt teste szendereg. Éltében sokat virrasztott nyugodjon most hamva hát. Gyermekei, unokái könnye könnyítse meg porát. Pfeffer Istvánná 1850-ben halt meg. A helyi hagyomány úgy tartja, hogy a sírverset a szabadságharc után Somogyban bújdosó Vörös­marty írta. (Pogány Antal, Budapest, közlése alap­ján.) 1944 végén, tán épp századik for­dulóján a napnak, mikor Petőfi ron­tott be a házba... 44 végén, vagy 45 elején­ egyszerre dől be mindkét emelet, porfellegben omlanak le a falak, melyek halni látták Kisfaludyt és Vörösmarty Mihályt. Megnyílik... egy pillanatig, mintha megnyílnék: a sír, hol nemzet süllyed el. Porjellege eloszlott, a sír bezárult — de nem a nemzetet nyelte el! A Kappel-házból ugyan csak a föld­szint maradt meg s letarolt udvara. Vörösmarty halottas szobájából sem­mi, a Kisfaludyéból pár téglasornyi falrész a Váci utca 17 tűzfalán. Az emléktábla a földszint balszélére ke­rült át, színes kis abroszok közt há­tul az udvaron. Vörösmarty ravatala helyén, nyaranta a Kedves­ eszpresz­­szó zenekara muzsikál. Ahányszor betévedtem, mégsem tánczenét hallottam ott. Hazádnak rendületlenül... — búgta, ha tet­szett neki, ha nem, a szaxofon. Meg hogy lesz még egyszer ünnep a vilá­gon. Mert lett bizony! És ezért a tör­ténelmi bérház udvarán én nem a táncolókat látom. Az ünnepet látom, melynek jövetelére, köszöntésére föl­dig borult a Kappel-ház. Egy várost látok, egy országot, amely romjaiból kikelt, újjászületett, új életet él. A ravatal helyén pedig egy mell­szobrot képzelek, azt fonja körül a muzsika, egyre kedvesebben, egyre hatalmasabban ... Hazádnak rendü­letlenül: a Vörösmarty Mihály fel­hős, shakespearei arcát, mely — íme — elmosolyodik. Rónai Mihály András A NAGYSZERŰ HALÁL Tts költészetü­nk régi adósságá­­nak érezzük,­­hogy egyszer számba ve­gyük, mi mindent köszönhetünk szá­zadunkban annak a költőnek, kiről Ady ezt a nagy szót írta le: költő­­fejedelem ...” S kezdhetnénk mind­járt Adyval is, aki eleinte csak Vajda közvetítésével, de utóbb már közvet­lenül sem kerülhette el, s nem is ta­gadhatta meg vele a rokonságot: az Utolsó hajók verseinek némelyike kí­sérteties hasonlóságot mutat az öreg Vörösmarty utolsó verseivel. Külön tanulmánykötetnyi feladat volna már ez is a kritikusoknak. Mert a „költő­fejedelem” legfőbb adósai a kritiku­sok, azok az irodalmárok, akik a vi­lágviszonylatban is jelentékenyen ki­magasló hegy­láncolatot, amit Vörös­marty költészete jelent, csak távolról érintgették, külsőleg térképezték, de voltaképpen teljes egészében feltá­ratlanul hagyták. Beszédes adat, hogy a költőfejedelemről mindeddig csak egy könyvet írtak az egész magyar irodalomban (Gyulai Pál: Vörös­marty életrajza), de mélyebb és ko­ránál is továbbmutató nemzeti jelen­tőségét, költészetünkben egyedülálló nyelvi és stílus forradalmát és annak hatását még nem méltatta eléggé az irodalomtudomány. Min múlt ez? Úgy látszik, a feladat nehézsége, a nyelv- és stíluselemzés nálunk szo­katlan feladata is hozzájárult, hogy nyelvészeink, irodalmáraink, vona­kodtak megjárni e járatlan utat s Babits híres tanulmányától, Brisits elemzéseitől eltekintve — úgy kerül­ték el Vörösmartyt, mint valami ve­szedelmes rengeteget; de kétségkívül a századvég ismert arany­jánosi aka-­­démizmusa, Gyulai kritikai iskolája, tehát irodalompolitikai okok is köz­rejátszottak abban, hogy a költőfeje­delem szerepével s életművével oly mostohán bánt el az irodalomtudo­mány. Vörösmarty máig is sziget je­lenség a nép és nemzet tudatában, egészében áldatlanul, felszívódás nél­kül. A Szózat, a Szép Ilonka, a Cson­gor és Tünde, a Fóti dal, a Vén ci­gány és újabban a Petike kivételével kevés olyan verse van, ami általáno­san ismert volna. Feltehetnék viszont a kérdést, léte­zik-e egyáltalán utána jött, jelenté­keny költőnk, aki valami úton-módon és a költészet íratlan szabályai sze­rint ne tartaná vele a rokonságot? Is­meretes, hogy Petőfi mesteréül tisz­telte mindvégig, még a kissé túlhe­­vült elvi összeütés után is. Arany epikus és balladai nyelve, népnyelvi összevonásai, költői tömörsége és megtalált műfajai, Vajda lírai sűrű­sége, Ady látomásos gazdagsága, Gyulai Pál Vörösmartyból és Arany­ból ötvözött, félreismerhetetlen utó­hangulatai (hogy az epigonokat ne is említsük), mind-mind érezhető szála­kon kapcsolódnak a klasszikusnak született Vörösmarty-örökséghez. Még az utóbb jött nyugatos, félparnasszien nemzedék is, élén Babitscsal, benne kereste s találta meg nyelvi vonat­kozásban az őst. S ezt úgy kell érteni, hogy ők, a dekadensnek bélyegzett újklasszicista és utópamasszista, vagy ha úgy tetszik: szimbolista jel­képnyelven beszélő és hangulatmá­morban tobzódó, uralkodó századelői irányzat — a klasszikus nemzeti köl­tőben! Sőt irányzatukban éppen ez jelenti a magyar bélyeget. Mert kü­lönben az egész nyugatos felbuzdu­lást eszmeileg némiképp lerontja, hogy a francia századutó lírájából itt már csak századelő lehetett — vagyis durvább arányokban, de ők is úgy jártak, mint Szinyei-Merse a plein­­air-rel, azzal a nem előnyös különb­séggel, hogy esetükben már nem pár évről, hanem jó pár évtizedről, sőt Baudelaire-hez viszonyítva egyene­sen félszázadról van már szó. Így történt, hogy irodalomforradalmi sze­repükben s öntudatukban — a világ­szellemhez viszonyítva — már járt s lejárt utakon termékenyültek meg. Nem benső koreszmék, hanem iskolai tanulságok, a stílus külsőségei jutot­tak legelébb el a nagyrahivatott fo­lyóirathoz és annak költőihez — így lettek egytől-egyig a szakmai igény, a technika mesterei elsősorban. Vörös­marty és Vajda után csak Ady és Juhász Gyula igazolta egyöntetűen akkoriban, hogy a költészet minden korban, minden pillanatban az egész emberiség ügye, akár Párizsban, akár a Duna-Tisza vidékén, s bármi for­mai tökély, cifrálkodás, külcsín elle­nére sincs hitele a versnek, ha abban nem az a­ korbeli emberiség szíve lüktet. Azóta már még egyszer is bebizo­­nyosult, hogy a vers nem kultúrci­­coma kérdése, se nem tanulékony­ságé, se nem becsvágyó vagy akármi­féle elhatározásé az irodalomban, ha­nem egyszerűen csak életkérdés. Rop­pant mindennapi dolog ez, és egészen természetes, magától értetődő. Hiva­tottaké a költészet, ha akarják vál­lalni, ha nem. Vaktában kísérletezők dolga, versben szerepelve, elszenve­­legni, esetleg az emberiségből kieső magánügyek szertelenségeit is — esetleg épp az „emberiség” nevében. Ha a költői magánügy nem találkozik az örök törvénnyel, vagy éppen el­lene tör, az örökkévalóság szétmor­zsolja, éppoly maradéktalanul, mint egy kor vagy egy lelkibetegség mú­landó, jelentéktelen tünetét. De, aki úgy tud azonosulni az örök törvény­­nyel, mint Shakespeare vagy Vörös­marty, ott meghal a múlandóság. Ki volna a megmondhatója, hány mindenféle vonatkozásban és vetületben látjuk viszont az elmúlt és a jelen század tükrözetében Vö­­rösmartyn kívül is Vörösmartyt, s hol van, hol lappang ma is az éji ho­mályban a száz év múltán született klasszikus, nemzeti költő? Ki volna az a sok közül, aki nélkül a nép ma nem nép, a nemzet nem nemzet? Elkerülhetetlenné válik, itt, hogy néhány szó ne essék a „Nyugat” nyo­mában serdült költészet — a legfris­sebb áramlatok — kritikailag alig érintett, s többé-kevésbé tisztázatlan kérdéséhez. Tudniillik, az irodalmi élet is olyan, mint egy temető. Gyak­ran van úgy, hogy ami fél-, s negyed­századig maga az élet, a korlátlan te­­nyészés, és még nagynak is tűnik, sőt koráramlatnak látszik, a világszellem szinte megtévesztő külsőségeivel, egy emberöltővel már kikezdte az idő, korhataggá, vakolássá, porossá válik — s bármi hű tükörnek is tetszett va­lamikor: a nép, a nemzet már nem láthatja benne viszont magát. Sok tekintetben így vagyunk a „Nyugat­tal is. Sőt, nemcsak, hogy a „Nyugat­tal, de gondoljunk csak az egykorú német költészet hozzánk is eljutott hullámaira: a Rilke, George, s mások nyomán támadt itteni kísérletezőkre, az Én-költészet bölcseleti túlságokba­­pöngetőire, s mindazokra, akik az európai magyarságot ezen a töré­keny szemüvegen át vélték megpil­lantani. A további részletezést hagy­juk máskorra... Ezekkel a kérdé­sekkel azonban foglalkoznunk kell. A Szabó Lőrinci-iskola sok finomtollú kísérletezőjéből — tíz-húsz év lefor­gásával — valóban nem maradt más, csak a mester. Már ennél sokkal szi­lárdabb talajra állt, aki a népkölté­szetnél maradt Erdélyivel: ez az is­kola még ma is állandóbb, közelebb van a tömegek valóságérzéséhez, hogy az ú. n. proletárköltészetről, s annak mestereiről külön ne is beszél­jek. Leggyőzelmesebbnek tetszik egész mostaniglan az Illyés nevéhez fűzött paraszt-francia iskola (az előbbi három nyomdokában virágzott fel... Illyés érintkezései is a klasz­­szicizmussal leginkább Vörösmarty­­nyomokon követhetők.) De hol van ugyanakkor az a költői szintézis — kérdezhetné akárki —, amely a nem­zet félreérthetetlen egységének min­den korban elengedhetetlen feltétele? Fodort és Berdát is, kikben a Vörös­­marty-géniusz nyelvi sugallatait éb­redezni láttuk: költészetünk pár év­nyi sivatagkorában (1919—30) Bá­nyai Kornéllal együtt a klasszikus örökség legbiztosabb átmentői közé sorolhatjuk. S legfőképp, szinte tuda­tos büszkeséggel, őrizte a nemes ha­gyományt maga Babits Mihály, a klasszikus forma új mestere és az új költői nyelv nagy pallérozója. Rad­nóti, s vele együtt a többi városias költő fejlődését szintén csak a Vörös­marty-ág egy utóhajtásaként foghat­juk fel. Nem maradhat említés nél­kül Weöres Sándor színdús nyelvi és formai kivirágzása sem, ebben a vo­natkozásban a csöngei költő is költé­szetünk e nagy törzsökös hagyomá­nyaihoz csatlakozik. Zelk, Vas, Ta­­káts is gyakran érintkezik verseiben Vörösmarty gazdag nyelvi és képze­te­tvilágával, hisz e kettő gyakorta egyet jelent, különösen Vörösmarty­­nál. S tovább, egész a legfiatalab­­bakig folytathatnánk a türelmes fel­sorolást, rendre, s adatokkal mu­tatva ki a Vörösmarty-nyomokat írá­saikban — ezt az izgalmas feladatot azonban már bízzuk az arra hivatott szakértőinkre, a lelkes, becsvágyó, fiatal irodalomtörténészekre, akikre szintén némi feladatok várnak a Vö­­rösmarty-évforduló folyamán. Egy­szóval, az egész mai költészetet nézve is, korszerű, s igen áttetsző a viszo­nyulás: csak legyen ideje, türelme, lelkiismerete, s méltó ügybuzgalma valakinek végigbontogatni minden szálat, s rendet teremteni végül is jelenkori költészetünk zűrzavaros ki­bontakozásában ... ... Aligha tévedhetek, ha azt állítom, hogy korunkban ellentéteket kiegyenlítő, görcsoldó, fölszabadító szerep vár az irodalomra és a művé­szetekre is, más szóval: a fejlődés az optimizmus útját jelöli ki az emberi­ség előtt. Nagy távlatokban, megúj­hodás előtt áll Európa és a világ, s velük együtt a mi kis hazánk, a köl­tészetben is. A kultúra, a szellemi élet, a lelki elmélyülés soha nem lá­tott ragyogása vár még az emberi­ségre ... .. . S ezzel újra itt vagyunk Vörös­­martynál, kinél az ősi jelszó — em­ber és magyar — voltaképpen ugyan­azt jelenti. Mintha az ő hangját is hallanék, midőn azt valljuk, hogy meg kell tehát szabadítanunk a XIX —XX. század tangóharmónikás elfaj­­zásainak sokféle halálos játékaitól és hókuszpókuszaitól az egészséges em­bert: a művészettel és a művészet­ben. Vagyis, ami száz éve már kez­detét vette, korunkban talán igazá­ban kilombosulhat: megérhetjük, hogy Vörösmarty törzsökön hajt ki a költői jelen és jövő. Jankovich Ferenc Emléksorok A Szózat költőjéről Irodalmi Újság Ismeretlen Vörösmarty-vers egy régi sírkövön 3

Next