Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1955-11-19 / 47. szám - Rónai Mihály András: A nagyszerű halál (3. oldal) - Vörösmarty: Ismeretlen Vörösmarty-vers egy régi sírkövön • vers • Pogány Antal, Budapest, közlése alapján. Szulok, Somogy megye (3. oldal) - Jankovich Ferenc: Emléksorok a Szózat költőjéről (3. oldal)
1955. november 19. Amiért ő élt, az már dúlva van. De hátha lehetne folytatni még? Gyér haja is megőszült, egyszerre őszült az meg, mint az Isten. Azt rendbeszedte, kefével látogatta. Vére megsűrődött, velője kiapadt, fáradt vállából vén gúnyája leszakadt. Jobbik ruhájába csínnal öltözött most mégis az ötvenötéves költő, a szomszédra bízta Nyéken a dohányt és a dinnyét, gyógyítkozni hozta fel Pestre, karján halad a Váci utcán az ifjú feleség. Lesz még egyszer ünnep a világon? Már-már hiszi is. A Váci utca flaszterján, egyre közelebb a Kappel-házhoz, hol szállást fogadott. Hisz’ a lobogó ifjúság színpada ez, ő a déli férfikoré! Az ott még, a Kappel-házzal szemközt, váltig a Palatínus-szálloda vendéglője, oda jártak az írók. A könyvesbolt meg a Kappel-ház földszintjén, a Wigand Ottó boltja. Azazhogy a Länderer és Edelmanné. Vagy már a Lauffer és Stolpé? Mindegy, oda jártunk. Hát szegény Petőfi, tudod-e, Laura lelkem, hogy járt? Sass doktor volt a ludas, a borjádi barátja. Az beszélt neki Kappel Emíliáról, mert itt lakott, a Kappel bankár házában, eltelt vele a szeme. No, aztán a Petőfié is, ahányszor színházban, hangversenyen látta. Pákh Albert meg azt találta neki mondani, „kérd meg, ha mered“. Hát nem felrohant Kappelhoz legott? „Én, Petőfi Sándor vagyok, mindent ott szoktam kezdeni, ahol más végzi, van szerencsém megkérni Emília kisasszony kezét.“ Kappel okos ember volt, még be is mutatta, nem lett aztán tovább semmise. Esztendőre már Lónyay Menyhért felesége volt Emília, a széchenyiánus ifjú beregi követé. Akkor mi szenteste, emlékszel-e, Bajzáékkal Vachottéknál voltunk. Ott Petőfi már a szegény kis Ételkének írt verset. Egy hó híján tíz éve éppen. "Vásár befordultak a Kappel-ház kapuján. Kis fülke a lépcsőfordulóban — ebben lakott a Kisfaludy Károly inasa, tudod-e, aztán első emelet. Egyesével, bajosan mássza a lépcsőt Vörösmarty Mihály, megmegáll. Szaladtam én pedig... Szaladtam bizony sebesebben is erre az első emeletre. Harminc éves voltam, Kisfaludyhoz futottam, a Kishíd utcából akkor költözött ide, fél évre, meghalni. Csák Mátét írta itt, ha tollfogtányi ereje volt. Különben a Jelenkor licencét várta. Mire az a helytartótanácstól lejött, oly gyönge volt már, át is adta Bajzának a kéziratokat. Helmeczyé lett aztán a lap, kicsinálta valahogy, helyettem. De Kisfaludy, szegény, mind csak fuldöklött, köhögött, rengett szálfatermete alatt az ágy, majd leszakadt. Meg, hogy itt vette a testvére halálhírét is, a kedves Trézsiét. Egyszer becsillant hozzá ide a nap: Ninája, a szép, a kacér Löfler Nina látogatta meg. Ő mozdult felé a vánkoson, Faragó doktor tiltólag intett, eltűnt Nina. November huszonegyedikén ravatala állt már ágya helyén. Épp holnapután lesz huszonöt éve. Pedig ki is festtette a lakást. Sírva álltak körül, Toldy meg is írta Kazinczynak: „Árvaságra jutottunk, pásztor nélkül való nyáj lettünk!“ Meg azt is, hogy ily népes temetést, ily gyászt nem látott még Pest. Fáy András temettette, meg Vermes fiskális... Vörösmarty Mihály szava megszakad, feje megszédül, végigzuhan a lépcsőn. Laura sikolt, segítség jó, eszméletlen viszik fel szállására: második emelet tizenkilenc, udvari lakás. Egy percre sem tér magához, két nap múlva, délután úgyhal meg a Kappel-házban Vörösmarty Mihály. 1855. november 19. Holttestét az udvaron katafalkra helyezték. A Kappel-ház udvarán, Kisfaludy Károly halálának napján és órájában, kerek huszonöt év múltán, 1855. november 21-én. Nyitott koporsóban fekszik az udvaron, beszentelik. Utólszor fekszik arccal a szabad égnek Vörösmarty Mihály; a ravatalt, az udvart, a házat húszezer ember örvényli körül. Fenséges percben oszladoznak a Kappel-ház szellemei. Kisfaludy köre szétrebbent, Petőfi sírjára a hetedik ősz hullatja levelét valahol, Bodrogolasziban lakni van, Lónyay-lánnyal kél egybe az ifjú gróf Vay Ádám, férjével ott vendég a ház tündére, Kappel Emília. Nem messzi, a Sebestyén téri Kovács-házban, a Fillinger-kávéház fölötti lakásban kétségbeesett háznép futkos, övéinek híre-tudta nélkül eltűnt a ház drága betege, kinek elborult homloka alatt a gyászhír hollószárnyától mégegyszer felrezzent az értelem és a Kappel-ház ravatalos udvarán megrendülten engednek tért az emberek, hogy a kurtább szenvedesd, a szélütés kegyelméből szerencsésebb Vörösmarty koporsójához odabocsássák Bajza Józsefet. Rokona lakik a Kappel-házban Veres Pálnénak, aki feljött Vanyarcról; odafér hát ő is a koporsóhoz, bakfis leányával, kinek Madách — „azt nem bírhattam, védte glóriája...” — a Cassiopeáit mutatja a Tejúton s képrejtvényeket rajzol, ha Sztregováról átlő. Kocsik, végig a Váci utcán, húszezer ember a Belvároson, a forradalom óta nem gyűlt össze ennyi. „A főváros népe öt sanyarú év után e temetésen lélegzett fel szabadabban“ — írja majd Gyulai Pál. Húszezernél több ember árad Vörösmarty koporsója után, a legfényesebb végtisztesség, a pesti nép. A nemzet, mely él a hazán, a milliók, melyeknek szemében gyászkönny ül. Hullámaikon vonul, emelkedik a mozgó ravatal, a megdicsőülés, a nagyszerű halál. A budai Várból valami osztrák főherceg hajtat át a Lánchídon, képtelen áthatolni a Belvároson, meg kell kerülnie. Temetés van. Miféle nagyúr halt meg? Nur ein armer ungarischer Dichter — kapja válaszul. Csak egy szegény magyar költő. S a fenség hatalmas csöndje: húszezerhangú némaság zengi hangtalan a Hazádnak rendületlenült. Váci utca 19. Mikor Kisfaludy halt meg benne s mikor Petőfi fordult be kapuján: Váci utca 30. Negyvennyolcban: Váci utca 15. Vörösmarty halottasházaként: Váci utca 5. A nyolcvanas években Váci utca 10. A végleges szabályozás óta: 19. Kappel Frigyes házát — egyelőre csak a felét — a veje adja el, a hajdani ifjú beregi követ, majd forradalmi államtitkár, a 67-es Magyarország első pénzügyminisztere és második miniszterelnöke. Akkor adja el, mikor a Sándor-palotából a Vár lejtőjére, saját palotájába helyezi át a híres Lónyay-estélyeket, melyeken Lónyay Menyhértné, mint immár grófné és miniszterelnökné, mosolyogva nézi, mint kéri el Reményi Ede a cigánytól a vonót s mint táncol egymással Tóth Kálmán, s az ifjú Toldy István, az udvarképtelen irodalom ... mert a mágnásasszonyok nem mind jönnek el, sokallják a polgárlány emelkedését, túl szép is nekik „Petőfi flammeja“, a tündöklő Kappel Emília. A hatalomra törő Tisza Kálmán úgy is panamabotrányt kavar a miniszterelnök körül. Jobban fáj Lónyaynak, mint a kardvágás 48-ban Szemerétől, aki leszamarazta. „Házat, igaz, építtettem, de eladtam egy háromemeletes házat a Fő úton, mely nemé volt, egy félházat a Váci utcában s még más fundusokat“ — írja vérig bántva híveinek gróf Lónyay Menyhért. De akkor már odavan a Kappel-ház és oda a Reformkor s a Forradalom lelki hagyatéka is, melynek magas pátosza ötvenötben úgy vont húszezer lélekből glóriát Vörösmarty gyászháza köré, hogy öt év óta először húzódtak megrettenve a kapuk alá Protmann rendőrfőnök civil spiclijei és kardos konstáblerjei. Megkezdődött a modern Magyarország hétköznapjainak története. A hétköznapok egyikén, 1900. november 25-én, Vörösmarty születésének százados fordulójakor, a Kisfaludy Társaság urai jelentek meg a Váci utca 19-ben, felavatni a házjobbszélén, Kisfaludy első emeleti ablkánál a márványtáblát, hadd hirdesse végre, hogy „itt húnyt el 1830. november 21-én a mester, Kisfaludy Károly, 1855. november 19-én pedig a mesternél is nagyobb tanítvány, Vörösmarty Mihály“. Hanem a Kisfaludy Társaság urainak már semmi közük az ünnephez, mely hamarosan újraéled, a magyar irodalomhoz, mely megújhodik, s szárnycsapása megérinti a Kappelházat is. Szemközt már nem a Palatinus vendéglőjébe járnak az írók, hanem a Váci utca 18-ba, meg a szomszédba is, a 17-be , s nem ebédelni, hanem fényképezkedni, Székely Aladár, meg Rónai Dénes mesterekhez. Végigmérik a Kappel-ház udvarát is majd, annak a végében is tart egy kis fiókot a 17. szám alatti mester. A Kisfaludyról s Vörösmartyról karcolt metszetek után, az új magyar remekírás kapja meg itt képcsarnokát. Szemközt, a Nádorvendéglő helyén, Ady Endre fordul be a Váci utca 18-ba, s elkészül örök képe, a könyöklő és sátoros hajú, ideát Móricz Zsigmond koptatja a Váci utca 17 lépcsőit, s megy hátra a Kappel-udvar régibe, rajthagyni arcát a lemezen. A Nádor- és a Kappel-ház közt ismét egymást érik a halhatatlanok, kik majd egy forradalmi őszön megalapítják, a hajdan dicső Kisfaludy Társaság dicstelen romjain, a Vörösmarty Akadémiát. Elnöke, Ady Endre, ekkor már a Veres Pálnéról nevezett néhai Zöldfa utcán lakik, ahol az árvíz előtt Vörösmarty lakott a numero 267 alatt. Az ő nyéki haldoklását ismétli meg ott, a Vörösmarty sorsát várja: a kegyelmes, gyors halált. De áll a Kappel-ház, még negyedszázadig. Áll az udvarvégi fényképészet, a falusias, téglautas kis udvarra bezöldel a Gellért háza, nagy idők vártájaként tart ki a kapu mellett a Lauffer-féle könyvesbolt is, de már csak a könyvkölcsönzője. Kalapszalonok is nyiladoznak-csukódnak a házban; hozzájuk képest, sárga üvegtábláján fekete betűivel s kevély címereivel magát a rátarti szolidságot óhajtja cégérezni Kisfaludy ablakai alatt Pessi úr utódainak cs. és kir. udvari hölgyfodrászata. És ekkor, hirtelen, egyetlen csattanás. Emberfejekkel labdázik az égre. Szülök Somogy megyei község régi temetőjében, az úgynevezett alsó temetőben Pfeffer Istvánné sírkövén ez a sírvers olvasható: Meg ne háborítsd a csendet, mely e sír körül lebeg itt egy drága jó anyának fáradt teste szendereg. Éltében sokat virrasztott nyugodjon most hamva hát. Gyermekei, unokái könnye könnyítse meg porát. Pfeffer Istvánná 1850-ben halt meg. A helyi hagyomány úgy tartja, hogy a sírverset a szabadságharc után Somogyban bújdosó Vörösmarty írta. (Pogány Antal, Budapest, közlése alapján.) 1944 végén, tán épp századik fordulóján a napnak, mikor Petőfi rontott be a házba... 44 végén, vagy 45 elején egyszerre dől be mindkét emelet, porfellegben omlanak le a falak, melyek halni látták Kisfaludyt és Vörösmarty Mihályt. Megnyílik... egy pillanatig, mintha megnyílnék: a sír, hol nemzet süllyed el. Porjellege eloszlott, a sír bezárult — de nem a nemzetet nyelte el! A Kappel-házból ugyan csak a földszint maradt meg s letarolt udvara. Vörösmarty halottas szobájából semmi, a Kisfaludyéból pár téglasornyi falrész a Váci utca 17 tűzfalán. Az emléktábla a földszint balszélére került át, színes kis abroszok közt hátul az udvaron. Vörösmarty ravatala helyén, nyaranta a Kedves eszpreszszó zenekara muzsikál. Ahányszor betévedtem, mégsem tánczenét hallottam ott. Hazádnak rendületlenül... — búgta, ha tetszett neki, ha nem, a szaxofon. Meg hogy lesz még egyszer ünnep a világon. Mert lett bizony! És ezért a történelmi bérház udvarán én nem a táncolókat látom. Az ünnepet látom, melynek jövetelére, köszöntésére földig borult a Kappel-ház. Egy várost látok, egy országot, amely romjaiból kikelt, újjászületett, új életet él. A ravatal helyén pedig egy mellszobrot képzelek, azt fonja körül a muzsika, egyre kedvesebben, egyre hatalmasabban ... Hazádnak rendületlenül: a Vörösmarty Mihály felhős, shakespearei arcát, mely — íme — elmosolyodik. Rónai Mihály András A NAGYSZERŰ HALÁL Tts költészetünk régi adósságának érezzük,hogy egyszer számba vegyük, mi mindent köszönhetünk századunkban annak a költőnek, kiről Ady ezt a nagy szót írta le: költőfejedelem ...” S kezdhetnénk mindjárt Adyval is, aki eleinte csak Vajda közvetítésével, de utóbb már közvetlenül sem kerülhette el, s nem is tagadhatta meg vele a rokonságot: az Utolsó hajók verseinek némelyike kísérteties hasonlóságot mutat az öreg Vörösmarty utolsó verseivel. Külön tanulmánykötetnyi feladat volna már ez is a kritikusoknak. Mert a „költőfejedelem” legfőbb adósai a kritikusok, azok az irodalmárok, akik a világviszonylatban is jelentékenyen kimagasló hegyláncolatot, amit Vörösmarty költészete jelent, csak távolról érintgették, külsőleg térképezték, de voltaképpen teljes egészében feltáratlanul hagyták. Beszédes adat, hogy a költőfejedelemről mindeddig csak egy könyvet írtak az egész magyar irodalomban (Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza), de mélyebb és koránál is továbbmutató nemzeti jelentőségét, költészetünkben egyedülálló nyelvi és stílus forradalmát és annak hatását még nem méltatta eléggé az irodalomtudomány. Min múlt ez? Úgy látszik, a feladat nehézsége, a nyelv- és stíluselemzés nálunk szokatlan feladata is hozzájárult, hogy nyelvészeink, irodalmáraink, vonakodtak megjárni e járatlan utat s Babits híres tanulmányától, Brisits elemzéseitől eltekintve — úgy kerülték el Vörösmartyt, mint valami veszedelmes rengeteget; de kétségkívül a századvég ismert aranyjánosi aka-démizmusa, Gyulai kritikai iskolája, tehát irodalompolitikai okok is közrejátszottak abban, hogy a költőfejedelem szerepével s életművével oly mostohán bánt el az irodalomtudomány. Vörösmarty máig is sziget jelenség a nép és nemzet tudatában, egészében áldatlanul, felszívódás nélkül. A Szózat, a Szép Ilonka, a Csongor és Tünde, a Fóti dal, a Vén cigány és újabban a Petike kivételével kevés olyan verse van, ami általánosan ismert volna. Feltehetnék viszont a kérdést, létezik-e egyáltalán utána jött, jelentékeny költőnk, aki valami úton-módon és a költészet íratlan szabályai szerint ne tartaná vele a rokonságot? Ismeretes, hogy Petőfi mesteréül tisztelte mindvégig, még a kissé túlhevült elvi összeütés után is. Arany epikus és balladai nyelve, népnyelvi összevonásai, költői tömörsége és megtalált műfajai, Vajda lírai sűrűsége, Ady látomásos gazdagsága, Gyulai Pál Vörösmartyból és Aranyból ötvözött, félreismerhetetlen utóhangulatai (hogy az epigonokat ne is említsük), mind-mind érezhető szálakon kapcsolódnak a klasszikusnak született Vörösmarty-örökséghez. Még az utóbb jött nyugatos, félparnasszien nemzedék is, élén Babitscsal, benne kereste s találta meg nyelvi vonatkozásban az őst. S ezt úgy kell érteni, hogy ők, a dekadensnek bélyegzett újklasszicista és utópamasszista, vagy ha úgy tetszik: szimbolista jelképnyelven beszélő és hangulatmámorban tobzódó, uralkodó századelői irányzat — a klasszikus nemzeti költőben! Sőt irányzatukban éppen ez jelenti a magyar bélyeget. Mert különben az egész nyugatos felbuzdulást eszmeileg némiképp lerontja, hogy a francia századutó lírájából itt már csak századelő lehetett — vagyis durvább arányokban, de ők is úgy jártak, mint Szinyei-Merse a pleinair-rel, azzal a nem előnyös különbséggel, hogy esetükben már nem pár évről, hanem jó pár évtizedről, sőt Baudelaire-hez viszonyítva egyenesen félszázadról van már szó. Így történt, hogy irodalomforradalmi szerepükben s öntudatukban — a világszellemhez viszonyítva — már járt s lejárt utakon termékenyültek meg. Nem benső koreszmék, hanem iskolai tanulságok, a stílus külsőségei jutottak legelébb el a nagyrahivatott folyóirathoz és annak költőihez — így lettek egytől-egyig a szakmai igény, a technika mesterei elsősorban. Vörösmarty és Vajda után csak Ady és Juhász Gyula igazolta egyöntetűen akkoriban, hogy a költészet minden korban, minden pillanatban az egész emberiség ügye, akár Párizsban, akár a Duna-Tisza vidékén, s bármi formai tökély, cifrálkodás, külcsín ellenére sincs hitele a versnek, ha abban nem az a korbeli emberiség szíve lüktet. Azóta már még egyszer is bebizonyosult, hogy a vers nem kultúrcicoma kérdése, se nem tanulékonyságé, se nem becsvágyó vagy akármiféle elhatározásé az irodalomban, hanem egyszerűen csak életkérdés. Roppant mindennapi dolog ez, és egészen természetes, magától értetődő. Hivatottaké a költészet, ha akarják vállalni, ha nem. Vaktában kísérletezők dolga, versben szerepelve, elszenvelegni, esetleg az emberiségből kieső magánügyek szertelenségeit is — esetleg épp az „emberiség” nevében. Ha a költői magánügy nem találkozik az örök törvénnyel, vagy éppen ellene tör, az örökkévalóság szétmorzsolja, éppoly maradéktalanul, mint egy kor vagy egy lelkibetegség múlandó, jelentéktelen tünetét. De, aki úgy tud azonosulni az örök törvénynyel, mint Shakespeare vagy Vörösmarty, ott meghal a múlandóság. Ki volna a megmondhatója, hány mindenféle vonatkozásban és vetületben látjuk viszont az elmúlt és a jelen század tükrözetében Vörösmartyn kívül is Vörösmartyt, s hol van, hol lappang ma is az éji homályban a száz év múltán született klasszikus, nemzeti költő? Ki volna az a sok közül, aki nélkül a nép ma nem nép, a nemzet nem nemzet? Elkerülhetetlenné válik, itt, hogy néhány szó ne essék a „Nyugat” nyomában serdült költészet — a legfrissebb áramlatok — kritikailag alig érintett, s többé-kevésbé tisztázatlan kérdéséhez. Tudniillik, az irodalmi élet is olyan, mint egy temető. Gyakran van úgy, hogy ami fél-, s negyedszázadig maga az élet, a korlátlan tenyészés, és még nagynak is tűnik, sőt koráramlatnak látszik, a világszellem szinte megtévesztő külsőségeivel, egy emberöltővel már kikezdte az idő, korhataggá, vakolássá, porossá válik — s bármi hű tükörnek is tetszett valamikor: a nép, a nemzet már nem láthatja benne viszont magát. Sok tekintetben így vagyunk a „Nyugattal is. Sőt, nemcsak, hogy a „Nyugattal, de gondoljunk csak az egykorú német költészet hozzánk is eljutott hullámaira: a Rilke, George, s mások nyomán támadt itteni kísérletezőkre, az Én-költészet bölcseleti túlságokbapöngetőire, s mindazokra, akik az európai magyarságot ezen a törékeny szemüvegen át vélték megpillantani. A további részletezést hagyjuk máskorra... Ezekkel a kérdésekkel azonban foglalkoznunk kell. A Szabó Lőrinci-iskola sok finomtollú kísérletezőjéből — tíz-húsz év leforgásával — valóban nem maradt más, csak a mester. Már ennél sokkal szilárdabb talajra állt, aki a népköltészetnél maradt Erdélyivel: ez az iskola még ma is állandóbb, közelebb van a tömegek valóságérzéséhez, hogy az ú. n. proletárköltészetről, s annak mestereiről külön ne is beszéljek. Leggyőzelmesebbnek tetszik egész mostaniglan az Illyés nevéhez fűzött paraszt-francia iskola (az előbbi három nyomdokában virágzott fel... Illyés érintkezései is a klaszszicizmussal leginkább Vörösmartynyomokon követhetők.) De hol van ugyanakkor az a költői szintézis — kérdezhetné akárki —, amely a nemzet félreérthetetlen egységének minden korban elengedhetetlen feltétele? Fodort és Berdát is, kikben a Vörösmarty-géniusz nyelvi sugallatait ébredezni láttuk: költészetünk pár évnyi sivatagkorában (1919—30) Bányai Kornéllal együtt a klasszikus örökség legbiztosabb átmentői közé sorolhatjuk. S legfőképp, szinte tudatos büszkeséggel, őrizte a nemes hagyományt maga Babits Mihály, a klasszikus forma új mestere és az új költői nyelv nagy pallérozója. Radnóti, s vele együtt a többi városias költő fejlődését szintén csak a Vörösmarty-ág egy utóhajtásaként foghatjuk fel. Nem maradhat említés nélkül Weöres Sándor színdús nyelvi és formai kivirágzása sem, ebben a vonatkozásban a csöngei költő is költészetünk e nagy törzsökös hagyományaihoz csatlakozik. Zelk, Vas, Takáts is gyakran érintkezik verseiben Vörösmarty gazdag nyelvi és képzetetvilágával, hisz e kettő gyakorta egyet jelent, különösen Vörösmartynál. S tovább, egész a legfiatalabbakig folytathatnánk a türelmes felsorolást, rendre, s adatokkal mutatva ki a Vörösmarty-nyomokat írásaikban — ezt az izgalmas feladatot azonban már bízzuk az arra hivatott szakértőinkre, a lelkes, becsvágyó, fiatal irodalomtörténészekre, akikre szintén némi feladatok várnak a Vörösmarty-évforduló folyamán. Egyszóval, az egész mai költészetet nézve is, korszerű, s igen áttetsző a viszonyulás: csak legyen ideje, türelme, lelkiismerete, s méltó ügybuzgalma valakinek végigbontogatni minden szálat, s rendet teremteni végül is jelenkori költészetünk zűrzavaros kibontakozásában ... ... Aligha tévedhetek, ha azt állítom, hogy korunkban ellentéteket kiegyenlítő, görcsoldó, fölszabadító szerep vár az irodalomra és a művészetekre is, más szóval: a fejlődés az optimizmus útját jelöli ki az emberiség előtt. Nagy távlatokban, megújhodás előtt áll Európa és a világ, s velük együtt a mi kis hazánk, a költészetben is. A kultúra, a szellemi élet, a lelki elmélyülés soha nem látott ragyogása vár még az emberiségre ... .. . S ezzel újra itt vagyunk Vörösmartynál, kinél az ősi jelszó — ember és magyar — voltaképpen ugyanazt jelenti. Mintha az ő hangját is hallanék, midőn azt valljuk, hogy meg kell tehát szabadítanunk a XIX —XX. század tangóharmónikás elfajzásainak sokféle halálos játékaitól és hókuszpókuszaitól az egészséges embert: a művészettel és a művészetben. Vagyis, ami száz éve már kezdetét vette, korunkban talán igazában kilombosulhat: megérhetjük, hogy Vörösmarty törzsökön hajt ki a költői jelen és jövő. Jankovich Ferenc Emléksorok A Szózat költőjéről Irodalmi Újság Ismeretlen Vörösmarty-vers egy régi sírkövön 3