Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1955-08-27 / 35. szám - Boldizsár Iván: Nemes László regénye: A fölösleges ember • könyvkritika • Nemes László: A fölösleges ember (6. oldal) - - mg -: A Jugoszláv Írók Szövetségének negyedik kongresszusa (6. oldal)
V ZTTIT József Attila Szabadegyeteme idén ősszel ismét megnyílik. Bárki beiratkozhat, iskolai végzettségre való tekintet nélkül. Vizsga nincs, de a hallgatók igazolást kapnak az előadások látogatásáról. Az új tanév október 3-án indul, beiratkozni szeptember 15-éig lehet, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. (V. Pesti Barnabás u. 1.) Az irodalmi, illetve nyelvi szakra jelentkezők négy előadássorozatot hallgathatnak. 1. A magyar irodalom I. évfolyama keretében elhangzó előadások egyrésze irodalomtörténeti korszakokhoz kapcsolódik (irodalmunk kezdetei, humanizmus, kuruckor, a felvilágosodás és a nyelvújítás kora), másik része pedig legnagyobb íróinkkal és munkásságukkal ismertet meg Balassi Bálinttól Mikszáth Kálmánig. 2. A magyar irodalom II. évfolyama külön-külön előadásban dolgozza fel a XIX. század végének, a Tanácsköztársaságnak és az emigrációnak az irodalmát, foglalkozik a felszabadulás előtti antifasiszta irodalommal, a népi írókkal, végül a mai magyar irodalom néhány kérdésével. Személy szerint pedig Ady Endréről, Juhász Gyuláról, Tóth Árpádról, Babitsról, Kosztolányiról és Karinthyról, Móricz Zsigmondról, valamint József Attiláról hangzik el előadás. 3. A világirodalmi sorozat előreláthatólag három évfolyamra tagozódik. Az idén induló I. évfolyam előadásai az ókori, egyiptomi, mezopotámiai, héber, óind, kínai, görög és római irodalmat, a középkor lírai és epikus műveit, valamint Dante, Petrarca, Boccaccio, Villon és Rabelais, Cervantes és végül Shakespeare alakját, írásait tárgyalják. 4. A nyelvtudományi előadások témái: a társadalom és a nyelv kapcsolata, a magyar nyelv eredete, szókincsének, nyelvtani rendszerének kialakulása és fejlődése, irodalmi nyelvünk, írásrendszerünk, a nyelvi eszközök stilisztikai szerepe, a helyesírás és a helyes fogalmazás kérdése, végül pedig irodalmi remekművek nyelvi magyarázata. A Szabadegyetem előadói egyetemi és főiskolai tanárok, egy-egy tudományág kiváló művelői. Irodalmi és nyelvtudományi előadások a Szabadegyetemen Nemes László regénye: A fölösleges ember Nem szószaporítás, ha Nemes László könyvét azzal jellemezzük, s egyúttal dicsérjük is: regényszerű. Azok, akik meggyőző példára várnak, gondoljanak az idei nyárra, mely egyáltalán nem nyárszerű. A vaskos, prózában írott, történetet elmondó könyv lehet alcímében regény, de nem kötelezően regényszerű. Az olvasóban él a sóvárgás a regény iránt s ennek oka magában a szóban is rejlik. E felé tett igen jelentős lépést Nemes László. Sok minden „regényszerű” van könyvében: dúló érzelmek és higgadt mérlegelés, megpróbáltatás,összecsapások és megbocsátás, szerelem házastársak közt és házasságon kívül is, egyéni sérelmek és feloldódás a közösség roppant élményében, reménységek, csalódások és jóreggelek, mindez egy ember életének nem is egy esztendejébe sűrítve. • Nemes témaválasztása két szempontból is figyelmet érdemel. Közvetlenül olyan témát ragad meg, mely gyűjtőlencseként egy pontba szívja s azután fokozott erővel vetíti ki napjaink számos problémáját. E téma: átalakítja-e és hogyan alakítja át a munka, szűkebben a termelő munka egy ember jellemét, tudatát, kapcsolatait a társadalommal, a családdal. Közvetve azért érdemel figyelmet Nemes László témaválasztása, mert e téma önmagában az, amit sematikusnak szoktunk nevezni. Nemes egyáltalán nem sematikusan dolgozza fel. Regénye éppen e feldolgozás egyes, később részletezendő hibái ellenére is újra azt bizonyítja, hogy nincsenek sematikus témák. Az író témájának „desematizálásához” hozzájárul mindjárt cselekményének, hogy úgy mondjuk, alapállásával. Nem egy fejletlen, öntudatlan emberen ábrázolja a munka átalakító hatását, hanem egy nagyon is fejlett, illetve fejlettnek vélt emberen, egy „nagy káderen”, ahogyan 83 ellenség a regényben csúfolja. Ez 87 ember Pusztai János, a „fölösleges ember” a regény hőse, központi alakja. Tegnap még egy fontos szállítási vállalat igazgatója volt, autón járt, emberek és munkák légiója függött döntésétől. S ma beáll kubikos segédmunkásnak. A kellő kezdeti feszültség, látjuk, már az érdeklődés áramával tölti fel a regény elejét. Az olvasót ugyanis nemcsak az érdekli, mi lesz a hőssel, hanem az is, mi történt előzőleg vele. Miért került ide? Az író — ismét még az expozícióban — ezt az ellentmondásokon keresztül megnyilvánuló feszültséget még fokozni tudja két motívummal. Az egyik az, hogy Pusztai önként vállalja a vezető állás után a fizikai munkát, a másik az, hogy kudarcáért feleségének, Évának meg nem értését is felelőssé teszi. Nemes a jó expozíció után Változatosan fejti ki azt a mondanivalóját, hogy a szocializmus építésében minden dolgozó kézre és főre szükség van, és ezt valóban írói módon erősíti és mélyíti. Pusztai János a földmunkától valami misztikus és automatikus megtisztítóerőt várt, újra meg újra vágyakozva gondolt — a regény legszebb lapjai ezek — a felszabadulás utáni évek lelkes, önfeláldozó, közösségi munkájára. A nagy építkezésen nem ilyet talált s nem is találhatott. A felszabadulás utáni történelmi helyzet nem ismétlődhetik meg újra meg újra, bármennyire nagyszabású és merész egy-egy mai feladat. Pusztainak tehát meg kell járnia a maga útját, a mai körülmények között kell társainak, elsősorban a többi kommunistának segítségével s egyúttal őket is segítve megtalálni helyét. A munka és az emberek együtt, szóval a közös munka, a szocializmus építése teremti meg azt a Goethe-i pillanatot, amelynek, a regény utolsó oldalain Pusztai odakiáltja a „maradj velem, oly szép vagy!“-ot. Faust e pillanatban halálával találkozik, az új ember, a kommunista, az élettel. Nemes regényének legfőbb érdeme az, hogy súlyos mondanivalóját hitelessé tudja tenni. Regényben hiteles csak az lehet arm az olvasót le is köti. Pusztai Jánost hibáival együtt megszeretjük, sorsa érdekel. Nemes nem fél gyengeségeit is megmutatni, sőt a regény nem jelentéktelen részében elsősorban az erőtlenség, a megtorpanás a jellemző Pusztaira. Mégis elhisszük jellemének, helyzetének és családi kapcsolatainak átalakítását, noha éppen a végső kifejlet előkészítése kevésbbé meggyőző. A deklasszált, feketéző és „bulizó“ elemek leleplezése nem közömbös, hiszen Pusztai eltévelyedéseiben eléggé összekeveredett velük. Mégis, a regényben a leleplezés és katharzis egymás után következik s az író ezzel túlzott nyomatékot adva a leleplezésnek, csökkenti Pusztai belső fejlődésének erejét. " Ennek oka az is lehet, hogy Nemes regényírói módszerében a kelleténél nagyobb szerepet foglalnak el a belső monológok. Világos, hogy túlzott, szinte kizárólagos alkalmazásuk nemcsak egyhangúvá teszi az olvasmányt, de csökkenti művészi, tehát politikai, meggyőző hatását is. Ezen felül Nemes a belső monológot leggyakrabban kérdés-felelet formájában írja meg, csöppet sem takarékoskodva a három pontokkal. Emberek találkozása, összecsapása, drámai találkozása, összepása, drámai érintkezésében kipattanó szikrák: van ilyen „A fölösleges ember“-ben, de több is lehetne és többnek is kellene lennie. A belső monológ ezt nem pótolhatja. Tegyük mindjárt hozzá, hogy Nemesnek nem is volna rá szüksége, mert jó megfigyelő. Pusztai első napja a munkahelyen, a brigádtársak különböző reagálása a „lecsúszott igazgató“ megjelenésére, az első hazaérkezés az elhidegülőben lévő feleséghez; az öröm, mikor hírét veszi, hogy sztahanovista címre terjesztették fel s a megrendülés, mikor megtudja, hogy kihúzták nevét a listáról, mind-mind a jó megfigyelésről s a csaknem ugyanolyan jó ábrázolásról tanúskodik. Egy igen kényes ügyet. Pusztai új szerelmének és házasságtörésének kérdését is sok részletfinomsággal, biztos kézzel rajzolja Nemes. A „másik asszony“, a fiatal Kati jelleme nem oly kidolgozott, mint Éváé, a feleségé. Kár, hogy Éva nem tudja megnyerni rokonszenvünket. A regénnyel (a regényszerűvel...) úgy van az olvasó, mint az emberrel. Ha megszereti, hibáival együtt szereti. Ez érvényes „A fölösleges emberre“ is. Van azonban egy hibája, melyet elnézni méltánytalanság volna az íróval szemben. S ez a regény nyelve, stílusa, helyesebben e kettő hiánya. Nemes regénye jó*, de nem szép. Ő maga semmit sem tesz, hogy történetét, embereit, mondanivalóját a szép, választékos, színes, kifejező magyar nyelv erejével támogassa. Nyelve csaknem jelzőtlen, ritka benne a hasonlat, a kép. Ez nem volna baj, ez még a megszerethető hibák közé tartozik. Mulasztás terheli azonban az írót abban, hogy ha jelzőt ír le, hát beéri a legközkeretűbbel, a hasonlatai nem elég újszerűek, henyén ismételget szavakat, sok a „hogy“, „hogyan“, „minthogy" egymás mögött. • Nemest szemmel láthatóan annyira leköti a meseszövés, a problémák felállítása és megoldása, az alakok fejlődésének megragadása, hogy a kelleténél kevesebb figyelmet fordít stílusára. Szűkmarkúan bánik a leírásokkal, nem keresi azt a bizonyos egyetlen lehetséges szót, jelzőt, igét, amely éppen abban a mondatban a legmegfelelőbb. Bizonyosak vagyunk abban, hogy későbbi regényeiben Nemes László rájön a leírások, a hangulatébresztés gyönyörűségére, jobban fog törődni mondatainak zengésével, tömörségével. E bizonyosság alapja az, hogy könyvének harmadik része művészi kifejezésben is emelkedik. Boldizsár Iván A fiatal írók pályázatának eredményei A magyar ifjúság kulturális seregszemléje során a DISZ II. kongres-szusa és az V. Világifjúsági Találkozó tiszteletére megrendezett irodalmi pályázat győztesei a következők: Költői művek: első díj: 3000 forint Fodor András Hazafelé című kötetéért. Második díj: 2500 forint Jobbágy Károly Műegyetem című versciklusáért. Harmadik díj: 2000 forint Pál József Emberek az életkapujában című elbeszélőkölteményéért. Prózai művek: első díj: 3000 forint Gergely Mihály Juliska című kisregényéért. Második díj: 2500 forint Fábián Zoltán elbeszéléseiért. Harmadik díj: 2000—2000 forint Gerő János ésSándor Iván elbeszéléseiért. Drámai művek: első díj: 3000 forint:örsi Ferenc (a bíráló bizottság figyelembe vette prózai munkáit is). A második díjat a bíráló bizottság nem adta ki. Harmadik díj: 2000 forint: Vizinczei István. Kritikai művek: első díj: 3000 forint Diószegi András Juhász Ferenc Tékozló ország című művéről írt tanulmányáért. Második díj: 2500 forint: Ungvári Tamás a fiatal írók műveiről írt kritikájáért. Harmadik díj: 2000 forint: Abódi Béla Karinthy Frigyesről írt monográfiája beküldött részletéért. Nádasi Katalint, Szakács Albertet, Csalló Jenőt, Nyíri Jánost, Fehér Tibort, Iván Lászlót, Túri Andrást, Sinkó Évát, Torna Ádámot, László Bencsik Sándort, Varga Józsefet, Harai Ferencet, Molnár Istvánt, Garai Gábort, Berki Évát, Balla Ilonát és Szűcs Lászlót a DISZ Központi Vezetősége és a Magyar Írók Szövetsége dicséretben részesíti és oklevéllel tünteti ki irodalmi Újság Déry Tibor: Meditáció a fiatalságról (Folytatás az 5. oldalról) bent nagy és kis igazságokat, állást foglaljon mellettük s a gonosz ellen! Mennyi alkalom az igazi pártosságra! S hányféle mód arra, hogy a fiatalok kipróbálják erejüket az anyag ellentállásán, s betörjék mindazt a sok berzenkedő újdonságot, ami eddig még nem került a művészet fegyelmező járma alá! E munkák kevés ilyen erőfeszítést mutatnak, vagy legalábbis kevesebbet, mint amennyit az én türelmetlenségem látni szeretne. A témák egy nagy része, mégha a jelenben forog is, többnyire régi, már ismert és feldolgozott lélektani és társadalmi tartalmat bont ki, s mondanom sem kell, hogy többnyire régi módszerek szerint. Az alapvető magatartásban, az eszmei mondanivalóban első ránézésre nincs hiba, de ennek a mondanivalónak a telítettségét kérdésessé teszi, ha az író az elvont felületen marad, s nem szolgál a bizonyító részletekkel, melyek tárgyának és kiállásának egyszerre adnák meg a hitelt. Hogy a gazdag kihasználja a szegényt, hogy összefogásban van az erő, hogy a magántulajdon gyilkosságra is csábít, ezek már rég népmeséi motívumok, melyek tételből akkor válnak újra művészetté, ha az író a maga kezével lapogatja ki az anyagban lappangó, mindig változó formát. S tegyem hozzá, amit amúgyis mindenki tud, hogy minden új forma új tartalmat is jelez? ... legalább egy árnyalatnak az árnyalatával való változást, s hogy a művészet ott kezdődik, amikor mind a kettőt egyszerre láthatóvá tudjuk tenni? Az is meglepő, hogy egy-két kivételtől eltekintve mily kevés fiatal írónkban jelentkezik a tragikai érzék, a szélsőségre hajló fiatalság egyik jellegzetes vonása. Mire biztatom őket? ... a magam példájára? Fiatalságomban csak végletesen, születéssel és halállal tudtam kifejezni mondanivalómat, minden hősömet meggyilkoltam s olyan vérfürdőket rendeztem novellában és regényben, hogy képzelt olvasóim is feltehetőn öngyilkosságot követtek el, amikor a könyv végülis kihullott erőtlen ujjaik közül. Egész falvakat gyújtottam fel, vagy nyelettem el az árvízzel. S most erre a nérói mozdulatra biztatnám fel fiatal írótársaimat? Csak arra, kedves barátaim,hogy hűségesebben kövessék ki-ki a maga természetét. Ne féljenek saját hibáiktól, mert talán azokból lesznek a későbbi erények! Ne a rájuk nevelt simasággal hivalkodjanak, hanem természetük adta dudoraikkal és szegleteikkel! Aki fiatalságában nem lő túl a célon, az később sem talál bele. Azt tapasztaltam, hogy majdani írói egyéniségét az tudja hamarabb felismerni s eredetibbé kifaragni, aki nem félti az összetűzésektől. Ha az ember bele-belelapoz e munkákba, a legtöbb esetben csak gondos vérvizsgálat vagy az aláírás alapján állapíthatja meg, hogy melyik oldalt ki írta. Nemcsak a formai megoldások hasonlóságára gondolok. A fiatalok ebben is lehetnének bátrabban habozóbbak, egyszóval eredetibbek. Sok tartózkodást, vagy mondjuk ki magyarul, némi gyávaságot tapasztalok abban is, ahogy az emberi lélek térképét utánarajzolják, mindig a járt utakat, melyeket nyilván a közmondás parancsára semmi pénzért sem hagynának el a felfedezések bizonytalan boldogságáért. Mintha harminc év óta semmi újat nem tudtunk volna meg az emberi természetről, sem mélységben, sem magasságban, sem szövetmintáinak kacskaringós vonalvezetéséről. De ha minderre fel is tudnám hozni részbeni mentségnek irodalompolitikánk egyik-másik hibáját, mivel magyarázzam művészetünk legfontosabb elemének, a nyelvnek — mely egyszerre eszköz és eredmény — irtózatos elszegényedését? Ha egy szóban akarnám összegezni kifogásaimat, nyelvi naturalizmussal vádolnám meg prózaíróinkat. Értem ezen az irodalmi nyelvnek a közhasználatú nyelvhez való hasonulását, azaz azt az igyekezetét, hogy lehetőleg az élőbeszéd szó- és fordulatkészletéből éljen. Az ezirányú fejlődésnek is van nyilván valamennyi haszna, elsősorban a nyelv nyersanyagának némi gazdagodása, a paraszti szókincsnek s a népi nyelvtudat mélyvizében élő fordulatoknak behatolása az írott szövegbe. Ez a tágulás javára is válna az irodalomnak, ha többletként jelentkeznék, nem egyeduralomként, s ha nem fenyegetné befullasztással a magyar nyelv egész hatalmas szép szervezetét, melynek kiművelésén Balassi, Csokonai, Berzsenyi óta Adyig, Kosztolányiig, József Attiláig, Illyésig anyngi szeretet és tudás munkálkodott. De ha végiglapozom a kötetet, ezt látom: a köznapi nyelv nyomasztó eluralkodását a szókincsben és a stílusban, a szinte teljes lemondást nyelvi kultúránk eddigi eredményeiről, a pátosztól az idillig terjedő minden árnyalatnak elvetését, a nyelv- és mondattan oktalan semmibevevését, szolgai másolását a beszélt nyelvnek, a teremtő s újító nyelvi fantázia teljes ájulását. Mindennek a következménye a nyelv sivatagi elszegényedése. Eró-ziónak nevezik azt a földtani folyamatot, amikor az eső lassanként lemossa a hegyekről a humuszt, vele együtt a sarjadó növényzetet s nem marad más a szem és a gyomor számára a haszontalan, kopár dolomit-sziklánál. Ez a folyamat megy most végbe budai hegyeink egy részében s irodalmunk nyelvében. Amit a századok megható erőfeszítése nyelvünkre ráhordott, amit nagy íróink beléültettek s irodalmi köztudatunk felnevelt, amit a nép és műveltség közösen kimunkált, mindazt, most elporlasztja és szétmossa egy ostoba irodalmi divat, mely „közérthetőség” ürügyén csak a pongyolaságot terjeszti, a henyeséget hizlalja, a tehetségtelenséget tenyészti s megfojtja a bátor nyelvi képzeletet. Hozzájárul ehhez az ún. mozgalmi nyelvnek minden néprétegbe való szétáramlása, mely amúgyis betegeskedő nyelvérzékünket százfelől sorvasztja s a szolgaian majmolt élő beszédből az irodalmi nyelvbe is felszívódik. Mi lehet mindennek az eredménye? Amit mai irodalmunk állapota is bizonyít, néhány kivételtől eltekintve: teljes lemondást a nyelv tudatos művészi alakításáról. Egyetlen szín untig való ismétlése, tehát színtelenség. A szókincs ijesztő apadása, a szegénység. A mondatok zenéjének és ritmusának egyhangúsága, sőt hiánya, így válik süketté a stílus. S végül a nyelv szerepének végzetes félreértése az írói mű keletkezésében. Ismétlem, lehet, hogy túlságosan a magam ifjúkori méreteire szabtam azt az íróasztalt, melyhez fiatal íróinkat ültetném. Pedig, ha jól meggondolom, sem ritka eredményeim, sem számos vereségem nem csábíthatnak követésre. Az bizonyos, hogy első nyomtatott művem idejében, huszonhárom éves koromban rosszabbul írtam, mint bármelyik mai fiatal, stílusom jóval hitványabb, szókincsem szegényesebb volt, jellemábrázolásom ügyefogyottabb, kompozícióm lazább, egyszóval írói felkészültség dolgában egyikükkel sem állhattam volna ki a szorítóba. E mázsás hibák közepette milyen pehelynyi erényem lehetett, hogy a Nyugat szerkesztője, Osvát Ernő mégis figyelmére méltatott? Csak a szertelenség, melyből nyilván egy készületlen tehetség rúgkapálódzására következtetett. Az nem tartozik ide, vajon beváltottam-e reményeit (s a magaméit?), itt csak szerkesztői és nevelői módszerének jogosultságára szeretném figyelmeztetni folyóirataink, antológiáink gazdáit. Ne kössék láncra a kölyökkutyát, mondanám, mert elcsenevészedik vagy hamissá válik. Persze, nem arra akarnék biztatni, hogy „őstehetségeket“ neveljünk, rossz emlékük még ma is az orrunkat csavarintja, de úgy gondolom, itt volna az ideje, hogy megadjuk fiataljainknak a botladozás jogát. Aki az írói pályára adta fejét, az rendszerint amúgy is többet vállalt, mint amennyit elbír. Fiatal íróink jól válogassák meg a terheket, melyeket útjuk elején vállukra szednek; van közöttük, melyet tehetségük megkövetel, hogy alatta nőni tudjon, van, amelyet a meggyőződés, van, amelyet a közösségi fegyelem kér tőlük. A többit utasítsák vissza! önbizalmukkal csak felelősségérzetük versenyezzen, a többi szükséges erényre majd megtanítja őket az idő. Az elnézésre is, melyet e sorok írója kérhetne tőlük. A Jugoszláv Írók Szövetségének negyedik kongresszusa A Jugoszláv írók Szövetsége szeptember 15-től 17-ig tartja negyedik kongresszusát Ohridban. A kongresszuson mintegy kilencven küldött vesz részt. A szövetség elmúlt három évi tevékenységéről Alekszander Vucso főtitkár számol majd be. Ezenkívül még négy referátumot terjesztenek elő a jugoszláv irodalmi élet problémáiról. Milan Bogdanovics, a Jugoszláv Írók Szövetségének alelnöke beszámol majd az elmúlt tíz esztendő jugoszláv irodalmáról. Dimitar Mitrev a macedón irodalom egy évtizedes fejlődéséről, Marijan Matkovics a jugoszláv drámairodalom alkotásairól, Mira Alecskovics pedig a háború utáni gyermekirodalomról tart referátumot. Ohridban megvitatják majd a jugoszláv irodalmi élet eszmei, esztétikai és egyéb kérdéseit is. A negyedik írókongresszus jubiláris jellegű, mert abban az időben tartják, amikor a Jugoszláv Írók Szövetsége és a háború utáni jugoszláv irodalom tízéves évfordulóját ünnepli. A kongresszust azért tartják a macedóniai Ohridban, mert a macedón nép idén ősszel ünnepli irodalmi nyelve fennállásának tizedik évfordulóját. — mg — 1 1955. augusztus 11.