Irodalmi Ujság, 1956. július-november (7. évfolyam, 27-43. szám)

1956-07-14 / 28. szám - Baráth Endre: Öreg ház öreg lakóiról (4. oldal) - Rónai Mihály András: Erdős Renée 1879-1956 • nekrológ (4. oldal) - Máriássy Judit: Képeslap a fesztiválról • Karlovy Vary (4. oldal) - Liebner János: Kodály Zoltán élete és munkássága • könyvkritika • Eősze László Kodály-életrajza (Zeneműkiadó Vállalat, 1956) (4. oldal) - Vargha Kálmán: „Új Magyar Múzeum” • könyvkritika • Új Magyar Múzeum (Irodalomtörténeti Intézet-Akadémiai Kiadó) (4. oldal)

4 ---------------4-4 Irodalmi Újság • • Öteg, Szomszédok Üldögélnek az idős házaspár konyhájában, a tűzhely mellett. A házigazda, Sztrimbel Lajos, 64 éves vasöntő — felpillant, beszél, emlékezik, boflogat közben — mint aki saját szavát ellenőrzi, s önmagának helyesel. A vendégek csendben üldögélnek, hallgatják a házigazdát. Fölöttük, az esthomályban magasra nyúlva, szélesen, roppant téglatömegével, vastraverzeivel, cseréptetőivel súlyosodik a MÁVAG-kolónia négyemeletes, négyszögű épülettömbje. A huszonnégy lépcsőház, a hatszázötvenöt szoba-konyha, a folyosók fhosz. Bzan kígyózó labirintjé, a kerek, zömök víztorony — akár egy hatalmas vár, ötven esztendeje, hogy elkezdték építeni — s annak már Sztrimbel Lajos is tanúja volt... — Kilencszázhatban volt, igen — meséli —, akkor vetődtem én fel Pestre, tizenhárom éves, elárvult gyerek, értjük?... A gyámom beadott az öntődébe inasnak. Már akkor volt egy lakótelep a MÁVAG- ban, Csehfalunak hívták , mert sok cseh munkás lakott benne. Ahogy fejlődött a gyár, szűk lett a „cseh falu”. Szóval, tudjuk, kilencszázhatban nekiálltak építeni a kolóniát. Emlékszem — meséli tovább !—, amikor felavatták a dísztermet. Kóczé Antal muzsikált. Persze, afféle zártkörű mulatság volt az, a magunkfajta csak kívülről leshetett be oda. Megvallom, egy kicsit bizony leselkedtem — no de csak azért, hogy Jászai Mari játékát meglássam. Merthogy ő is, szerepelt, értjük? ... Tizennégyben hadikórház lett az a díszterem, aztán még templom is ... Páter Zadravecz celebrálta ott a szentmisét, ő buzdította csatára, „hősi halálra” a népet. Szállt a tömjén, szólt a csengettyű, zengett a zsoltár — de ezt Sztrimbel Lajos már nem hallotta. Messzi vizeken hajózott, haditengerész tüzér lett a vasöntő a Szent György páncéloson. Ette a romlott lisztből sütött kenyeret, tűrte a tisztek durvaságát — míg tizenhét februárjában Cattarónál betelt a mérték s a lázadás tüze végigfutott az ágyúállások között. Hanem a lázadást leverték. Megtorlás, halálos ítéletek... Súlyos idők, az ifjúság gyötrelmes évei! Aztán... Sztrimbej vöröskatona lett.. ötven év, bizony, nagy idő. Ez a fél század meg ugyancsak változatos, küzdelmes volt. Forradalom, ellenforradalom. .. Elnyomás, munkanélküliség. Bár a kolonistákat a MÁVAG törzsgárdájának számították, mégis nem egy közülük „sétálni” kényszerült, jó, ha két napot dolgozhatott egy héten. Igaz, a „kizeccölt" munkásoknak kijárt az „ingyen bab” a kantinban. Sztrimbel Lajos is megkóstolta azt nem egyszer. — Nem volt az éppen ingyen — mondja az öreg —, hiszen ha az ember megint dolgozott, lefogták a béréből. Jóbeszédű ember az öreg vasöntő, de gyakran elkalandozik a szava — a múltból a jelenbe téved. Szívesen szól a műhelyről; büszkén emlegeti, ha jól megy a munka — de azért a selejtgyártást se hallgatja el. Megesik bizony az is. — Ott nincs hiba, ahol nem dolgoznak... — mondogatja. Sztrimbejné, aki házmegbízott, valamiféle kisgyűlésre megy. Az öreg Majtán is velük tart. Azért a házigazda nem marad egyedül, mert közben benézett „egy szóra" Piacsek bácsi is. Ő a kolónia legöregebb lakója, kilencvenediket tapossa. Nincs nyugta otthon, szomszédok Feleségét tavaly temette, lánya, akivel lakik, gépírónő, a törvényszéken dolgozik. Ő maga hivatalsegéd volt, már egész fiatal korában is a régi gyár urainál. Hivatalsegéd — így mondja már ő is, a régi „altiszt”, vagy „hivatalszolga” keserű már az ő szájában is. Piacsek bácsi különben jól tartja magát, nagy olvasó s még hozzá szemüvegre sem szorul. „Orvost még nem használtam..." — így dicsekszik. Aztán a régi gyárra emlékezik: — Golyót, lőszert csináltunk, hej, rengeteget... Én meg csak vittem, hordtam a táviratokat, a leveleket, parancsokat meg mindent. Frontra, mit tudom hová . .. Szinte én hoztam össze, kérem, én a háborút... Nézem a hajlotthátú kis öregembert, silány, foszló öltönyét. Restelli rongyosságát, panaszba kezd. Bizony, 360 forint nyugdíj borzasztó kevés ... A fia, Piacsek Antal Géza — „igazgató úr a terményforgalminál” — mondja a bácsi, kétszáz forintot adott nékik havonta. De azóta, hogy az idősb Piacsek elözvegyült — felit lefogta, lám, valami rideg logikával százat ad csupán... Sztrimbej nem megjön a kisgyűlésről. Látszik rajta, hogy bántja valami. Ki is rukkol vele hamarosan. Szó került rá, hogy akadnak a lakók közt, akik nagyon fennhordják az orrukat. Mint például Schmitter kőműves, őneki most a a minisztériumban van állása, malteroskanál helyett finom töltőtollat szorongat, s azzal aláír, vagy mit tudom én, mit csinál... De nem is éppen őellene van a panasz. Hanem a felesége, az nagyságos asszonyt játszik. Mondom neki a minap: „Kata, vidd már át ezeket az íveket az üzembe..Ráért, nem csinált semmit, dehát ő erre olyasfélét szűrt a foga között, hogy ez a küldönc dolga. Nohát, én lettem az a küldönc, az öreg lábaimmal. Olyan asszony is lakik itt, aki egy lépést is restell gyalog menni, pedig fiatal tisztviselőnő az irodán, s mert az urának gépkocsihasználata van, hát minden reggel egész a lépcsőházig fárul az autó, hogy elvigye őnagyságát a gyárba — háromszáz méternyire ... — Meg kell változniok — mondja erre az ura. — Nyugodt hangon szól az öreg önző, de erővel, s gyermekien kék szeme megvillan a szavai közben. Tíz óra felé jár, elköszönnek a látogatók. Ideje lefeküdni, Lajos bácsi is korán kel, hat órára munkába megy. Nem akar még nyugdíjas lenni, nem akarja otthagyni a vasöntőműhelyt. — Jót tesz nekem a levegője... — mondogatja tréfásan. Pedig a tüdejének bizony régen bemutatkozott már a szilikózis. Hiába szidja a felesége, hiába intik a fiai — leginkább a fiatalabbik, a Jóska. Az bement a gyárba is a személyzeti osztályra: „Tegyék már ki a fatert — kérte —, mert másképp nem akarja otthagyni a műhelyt...” Persze, meg lehet azt érteni — Sztrimbel Lajos szereti a munkát szívesen elvégzi, ha kora miatt nehezére is esik már. Ragaszkodik ötvenéves mesterségéhez... De amellett — s nem tagadja ezt sem — a keresethez is. Mert kevés a nyugdíja neki is, s ő nem akar még a fiai terhére élni. Hiszen azok is családos emberek... Piacsek bácsi fiára gondolnak mindketten. Lassan elcsendesedik a kolónia. A lakások ablakai sorra elsötétednek. Csak a víztorony épületének termeiben ragyognak a lámpák. A régi kaszinóban — ahol a csillárok alatt a MÁVAG urainak szűkkörű társasága ingadozott — most fiatalság szórakozik. A nagy kultúrteremben filmet vetítenek. Fent, a műteremben a MÁVAG képzőművészei készülődnek egy kiállításra. A balettiskolában a táncegyüttes próbál. A könyvtárt s az olvasótermet bezárták már, ezer és ezer könyv hallgat és szunnyad a polcokon. S alusznak az új kolonisták. A nagy lakótelep, ez a rideg, dísztelen, négyemeletes, négyszögletes, ósdi vár — ha kissé cserépdíjasan s félig tatarozatlan —, mégis védelmezőn, barátságosan őrködik a kétezerkétszáz ember álma felett... Alszik az egész lakótelep. Csak Petőfi mellszobra virraszt az udvaron... Baráth Endre ház öie a Lökésnél Erdős 1879- 17 ötvös Károly nem tévedett, mikor az ifjú Erdős Renéere felfigyelt, Bródy Sándor sem tévedett, mikor e különös leánynak nemcsak kivételes tehetsége, de varázsos személye is romantikusan és viharosan ejtette meg, a magyar közönség sem tévedett, mikor elragadtatva olvasta Bródy Jövendőjében, majd Erdős Renée első verseskönyvében az új költőnő feltünedező, nem mindennapi verseit. Irodalmunk története aligha fogja megtagadni tőle, hogy költészetében irodalmunkba a nő lírájának új típusa vonult be: a közvetlen előzménytől, a 19. század második felének női lírájától, tehát a nemesi uralkodóosztály „népnemzeti“ férfiérzeményeit szopránhangon utánaz öngicsélő féldilettantizmustól teljesen és merészen elütő. A társadalomfejlődésnek szinte naptári pontosságával lépett fel benne — női változatban — a feltörekvő, a hatalomban egyenrangú részt követelő, modern és mindinkább radikalizálódó polgárság új költészete, a polgári nőnek a maga nő mivoltát már-már álszemérem nélkül vállaló s annak legmélyéről zengő lírája, tehát immár igazi költészet, melyben már az egész nő érzésvilágából is megszólal valami. Van is e versek közt nem egy maradandó szépségű: hallatta Erdős Renée a nő lírájának egy-egy olyan legőszintébb s megrendítő hangját, amely már-már méltó volt azokéihoz, akik nyomába léptek s akik felülmúlták, de akiknek merész úttörője volt: Lesznai Anna s kivált Kaffka Margit nemsokára megszólaló költészetéhez. Velük azonban Erdős Renée lépést tartani nem tudott — s már csak azért sem, mert hamarosan elcsábult egy másfajta, olcsóbb siker irányában: ennek „köszönheti”, hogy közvéleményünk benne ma sem az eredeti és jelentős funkciójú költőt, hanem későbbi, hangos és bestseller regénysikerek szerzőjét tartja számon. Legszebb elbeszélőműve, a Nyír-*J faerdő még méltó volt a költőhöz. De már Az élet királynője, s még inkább a Santerra bíboros. Báró Herzfeld Clarisse és társaika igazságosan juttatták Erdős Renéét a fenti „besoroláshoz“. S nem ,s mintha e bestsellerek írónőjében nem lett volna tehetség négy-öt Vicki Baumra, Margaret Mitchellre való. Más volt itt a baj. A maga idejének hangos szenzációja volt nálunk Erdős Renée „megtérése”: nemcsak anyakönyvileg, hanem írói magatartásában is lármásan vállalt „katolicizmusa" — melynek azonban még a francia újkatolikusok kétségkívül átérzett kereszténységéhez s irodalmiságához sem volt köze. Ez a megtérés magyar volt, budapesti polgári megtérés: U o- Renée -1956 dalmi ábrája annak, amint a megmegrettenő polgárság egy része a radikalizálódó, a progresszív polgárságról leválik s a nemesi uralkodó osztállyal régóta szövetséges nagypolgársággal paktál; azzal a lipótvárosi új főnemességgel, melynek könyvespolcain úgy pihegtek Erdős Renée regényei — a „vallásosan" d’annunziói fülledtségben párolt bestsellerek —, mint asszonyaik keblén a brilliáns kereszt. (Ami persze nem azt jelenti, mintha Erdős Renée olvasói csakis ezek lettek volna. Épp ellenkezőleg, s épp újító sznobizmusánál s erotikájánál fogva: fajta bizony a kispolgárság is ezeket a regényeket. Erdős Renéenak végül a legszélesebb, de legvegyesebb s legselejtesebb közönsége volt.) Olvashattuk, hogy Ifjúságunk címen megírta emlékiratait, melyek — fényképek, levelek gazdag dokumentum-anyagával — kiadásra várnak. Bizonyára meg is érdemlik a kiadást, mely irodalomtörténetünknek nyilvánvaló érdeke. S még lényegibb érdeke irodalmunknak Erdős Renée ifjúkori verseiből egy szép s méltán maradandó kis gyűjtemény. Mert ha e sorok meg is próbálták vázlatosan felrajzolni Erdős Renée pályáját — mégis: nem a hetvenhét éves öregasszony friss hantjára vetnek még egy rögöt, hanem annak a húsz-huszonöt éves leánynak rég beomlott sírjára helyeznek egy szál virágot, aki ennyit megérdemelt, mert valamikor maga is egy virágba boruló új irodalom korán hervadt, színpompás virágszála volt. Rónai Mihály András A KATONAI KIADÓ a harmadik negyedévben több szépirodalmi művet jelentet meg, közöttük a Hunyadi énekek című kötetet, mely a román, bolgár, makedón, szerb—horvát és szlovén nép ajkán élő, Hunyadi Jánosról szóló dalokat, hősi énekeket tartalmazza. Kiadják Kárpáthy Gyula Hősök című elbeszéléskötetét és D. Aszenov bolgár író A mi szakaszunk című kisregényét. ★ „MÓRICZ ZSIGMOND ÉS SZLOVÁKOK” címen közli a pozsonyi Kultúrny Zivot Szalatnai Rezső beszámolóját Móricz-kutatásairól. Szalatnai összegyűjtötte Móricznak félszáz szlovákiai vonatkozású elbeszélését és riportját, amelyek azt bizonyítják, hogy Móricz Zsigmond kitűnően ismerte és szeretettel ábrázolta, akárcsak Mikszáth, a felvidéki embereket, köztük a szlovákokat, sőt harcolt értük, emberi és nemzeti méltóságukért, ahogy ezt most a szlovák folyóiratban leközölt, 1916-ban írott Árva megyei riportja is mutatja. 1956. július 14. Képeslap a Kiküldött tudósítónktól. A fesztivál még nem nyílt meg, de a városkában már mindenütt látható, hogy ünnep készül. A sokféle nemzet zászlaja mellett sárga, kék és lila színben hatalmas filmlobogók, a szélükön festett perforációk, ezek jelzik az ünnep lényegét. A kirakatokban filmszalagok, a sétányokon óriásira felnagyított fényképek a bemutatásra kerülő filmekből. Amott két érdekes fej az amerikaiak Martyfilmjéből, emitt Sinkovics Imre és Bara Margit a Szakadékból. Az indiai képek mellett az Egy pikoló világos képei. Az egyik kirakatban Gerard Philipe, a másikban Törőcsik Mari, Bicskei Tibor, Krencsei Marianne arcképe. Az utcákon csoportokban sétálnak a külföldiek. Ilyenkor még összetart minden delegáció, együtt fedezik fel a várost, együtt kóstolják meg a jó török kávét az „Elefántban, a nevezetes márványfalak között, amelyek egykor Mozartot is látták. A hotel bárjában indiai forgatókönyvíró, lengyel színésznő, vietnami rendező, osztrák producer — már kezdődik a nyelvek kavargása, a legtöbb delegáció azonban csak a megnyitóra érkezik. A magyar csoport jól érzi magát. Jóérzésének egyik forrása, hogy végre egyszer sokan vagyunk és fesztiválról mindazt a foglalkozást képviseltetjük, amit ilyen alkalmakkor képviseltetni illik. Nádasdi Kálmánnal együtt (aki a bíráló bizottság meghívására, mint zsüri-tag érkezett) két filmrendező, egy operatőr, hat újságíró, egy fotóriporter és sajnos csak egy színésznő, Bara Margit jött el. Prágából jövet az autóbuszban ki-ki megismerkedett a különféle országok küldötteivel. A lengyel csoporttal beszélgetve jó volt hallani, hogy már nemcsak filmjeinket ismerik odakint, de egy-egy színész, rendező munkáját külön-külön is szemmel tartják. Ruttkai Éváról, Ferrari Violettáról, Gertler Viktorról és másokról faggattak, vajon min dolgoznak, mit várhatnak tőlük. Érdekes filmek és negyven ország érdekes emberei jönnek el Karlovy Vary-ba , sok élményt várunk. Itt lesz három napra Gerard Philipe, itt lesz Zavattini, talán Magnani is. Sadoul, Kurt Maetzig, itt van a sok filmből ismert szovjet színésznő, Szmirnova — ma délután már összekeverednek a nemzeti csoportok az első vetítésnél. A Rumjancev-ügy bemutatóján. A Karlovy Vary-i mezőny nem kevésbé erős, mint a cannes-i. Lesz-e sikerünk? Ezúttal ne igyunk előre a medve bőrére. Máriássy Judit Kodály Zoltán élete és munkássága Eősze László Kodály-életrajza (Zeneműkiadó Vállalat, 1956) az első teljesség-igényű, összefoglaló jellegű feltérképezése legnagyobb élő zeneszerzőnk hat évtizedes munkásságának. A könyv első háromnegyede átfogó képet nyújt — nem a kritikus mérlegelő és értékelő, vagy az esztéta összevető és osztályozó szemévelfülével, hanem a krónikás mindent lejegyző, szinte személytelen tollával — az alkotóról és annak gazdag életművéről. A második rész — nagy és gondos gyűjtőmunka eredményeként — Kodály kompozícióinak és prózai írásainak első teljes és részletes jegyzékét, valamint a Kodállyal foglalkozó magyar és külföldi irodalom mindmáig legbővebb és legalaposabb bibliográfiáját tartalmazza. Alkotóművész esetében véleményem szerint nem a kronologikus életrajz a legmegfelelőbb megoldás, minthogy az idősorrend kötöttségében nagyobb összefüggéseket megmutatni — például egy műfaj fejlődését az életmű folyamán — a lehetetlennel határos. Viszont egy, a nagyközönségnek szánt népszerű művészéletrajz mégiscsak leginkább az eseményekre, az életút dátumszerű vázára épülhet fel. Eősze jól használja ki az adott lehetőségeket, és a mondanivaló megjelenési formáját e lehetőségek kényszerű korlátaihoz alkalmazva érdekesen és olvasmányosan mutatja meg Kodálynak a huszadik századi zene és a magyar kultúra történetében betöltött jelentős szerepét. Mindössze egy-két apróbb hibára, inkább talán csak elírásra szeretném felhívni a figyelmét. A világhírű magyar vonósnégyes primáriumának neve Léner és nem Lehner (62. old.), Mengelberg zenekara pedig Concert---------------4%-4 gebouw helyett következetesen Concertgebow néven szerepel (92., 125., 171. old.). Az idegen tulajdonneveket — helyesen — eredeti sorrendjükben (John Galsworthy, Hermann Abendroth stb.) írja, a Psalmus Hungaricus-t Budapesten éneklő svéd tenoristát viszont Svanholm Set-nek, ami a tájékozatlan olvasónál esetleg félreértésre adhat alkalmat (138. old.). Az 1954. június 14-i hangverseny a Budapesti Filharmóniai Társaság 100. és nem 110. évadjának volt a záróestje (165. old.), a „Melodráma cigánylányról“ című cikket nyilván az Új Magyarország közölte, mivel Új Magyarság nevű lap 1948-ban nem létezett (222. old.), a szólógordonkaszonáta megjelenésének éve pedig 1921 és nem 1922 (178. old.). Erről az utóbbiról egyébként azt mondja, hogy „Bach óta az első kíséret nélküli csellószonáta a zeneirodalomban“ (43. old.). Ez a megállapítás nem teljesen helytálló: Max Reger három szólószvitje korábbi. De Kodály újszerű, erőtől duzzadó szonátája nagy lendületet adott az egész szólógordonka-irodalomnak: a megjelenést követő években egy Hindemith és két Wellesz szólógordonka-kompozíció lát napvilágot, és azóta is egyre jobban gyarapszik e hangszer meglehetősen szegényes irodalma. Ezek a lényegtelen apróságok azonban semmit nem vonnak le a könyv értékéből és hézagpótló dokumentációs jelentőségéből. Mindössze azért tartottam szükségesnek szóvátenni őket, hogy az esetleges következő kiadásnál még ezek az apró hibák is eltűnjenek egy egyébként hibátlan, kitűnő és hasznos műből. Liebner János — ----------------------------„Új Magyar A XX. század magyar irodalmának filológiai feldolgozása és a dokumentumok publikálása terén nagy tartozásai vannak a magyar irodalomtörténetírásnak. Az elmúlt évtizedek irodalmi életével, a Nyugat-mozgalommal, népi irodalommal, vagy két világháború közti korszak irodalomával foglalkozó viták gyakran azért is maradtak meddőek és eredménytelenek, mert a vitázó felek nem támaszkodhattak olyan irodalmi dokumentumgyűjteményekre, amelyek egy periódus, egy irodalmi mozgalom vagy például egy folyóirat vitáinak teljes anyagát tartalmaznák megfelelő filológiai magyarázatokkal, jegyzetekkel. A hivatalos irodalomtörténetírás 1945 előtt többnyire tartózkodott az akkori közelmúlt irodalmának történeti feldolgozásától, tudományos rendszerezésétől; az elmúlt években pedig éppen a XX. század irodalmának tudományos feltárása és a teljességre törekvő irodalmi dokumentumgyűjtemények kiadása ütközött akadályokba. Az Irodalomtörténeti Intézet és az Akadémiai Kiadó a XX. századi magyar irodalom kutatásának egyik fontos előfeltételét teremti meg az Uj Magyar Múzeum irodalmi dokumentumgyűjtemény sorozat megindításával. Az Uj Magyar Múzeum nem szorítkozik pusztán a XX. század magyar irodalmára, de a sorozat első köteteiben elsősorban századunk legnagyobb magyar íróival kapcsolatos anyagok jelennek meg. Ebben a sorozatban fog megjelenni Móricz Zsigmond diákköri jegyzetkönyvecskéje, a Légy jó mindhaláligból ismert „fehér könyv”, valamint írói anyaggyűjtő noteszeinek feljegyzései. A Móricz Múzeum“ Zsigmonddal foglalkozó irodalmi tanulmányok és kritikák teljes anyagát (az író indulásától 1945-ig) is kiadják a sorozatban. Az Új Magyar Múzeum Kaffka-kötetében Kaffka Margit kiadatlan naplója és levelezése kerül kiadásra. Több író teljes levelezése is szerepel a sorozat tervében, többek közt a mintegy ötezer levelet tartalmazó Kosztolányi-levelezés. Nyugat Teljes egészében kiadják a hasábjain lezajlott viták anyagát. Külön kötet reprezentálja a két világháború közötti magyar emigrációs irodalmat is. A sorozat — előreláthatólag még ebben az évben — a József Attila a kortársak között c. kétkötetes gyűjteménnyel indul. Az olvasó e két kötetben kézbe kapja a teljes József Attilára vonatkozó irodalmat, 1944-ig bezárólag. A hazai magyar és idegennyelvű irodalommal együtt megtalálható a gyűjteményben a szomszéd államokban megjelent, József Attilával foglalkozó magyar nyelvű irodalom is. A József Attilával foglalkozó irodalmi tanulmányok, kritikák mellett a költő személyével foglalkozó újságcikkeket, polémiákat, nekrológokat, riportokat is megtalálja az olvasó, köztük ismeretlen írásokat is, például Szerb Antal két elfeledett József Attila-méltatását. A gyűjtemény szerkesztője — Bokor László irodalomtörténész — szigorú időrendben közli az anyagot, így mintegy keresztmetszetet ad a két kötet az egész korszak kritikai életéről. Az Új Magyar Múzeum egy konkrétabb, anyagszerűbb, tehát történetibb és hitelesebb irodalomszemlélet kialakítását munkálja. .Vargha Kálmán