Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1957-06-21 / 8. szám - Dési-Huber István: Gondolkodó (3. oldal) • kép - Erdei Sándor: rajza (3. oldal) • kép - Mesterházi Lajos: Moszkvai városkép (3. oldal) - Fazekas Anna: Tévedés, úr elvtárs kartárs (3. oldal) - J. M.: Nagy Lajos utca (3. oldal)
MESTERHÁZI LAJOS: Mirius wíwkép Barátaim, még szovjet barátaim is figyelmeztettek: ne várjak különösebb művészi élményt Moszkvától, nem szép város. Egyenetlen. Modern felhőkarcolók árnyékában apró faházak, vadonatúj épületek sora mellett utcák, amelyeket évtizedek óta nem tataroztak. (Most már nem is tataroznak, hiszen meg vannak számlálva óráik). Én tehát a rendetlenség és zűrzavar élményeire számítottam, az ósdi és vadonatúj valamilyen zsibvásárára. S most arra gondolok, barátaim talán szándékosan hangoltak pesszimistára, hogy annál kellemesebb legyen a csalódás. Zűrzavar és zsibvásár helyett a legelső élmény, amely megkap, a város hallatlan tágassága, rendje, tisztasága és — a szédületes forgalom ellenére — nyugalma. Budapest nyugtalan, zsúfolt, keleties hatású város Moszkvához képest. Igaz, érezni a növekedés egyenetlenségét. Sok a régi utca, régi ház, földszintes, egyemeletes faházak is akadnak, a múlt század elejéről, szép számmal. De a városképen nem ez uralkodik, hanem már az új. Erdők övezte, hatalmas síkságon épült a város, a Moszkva folyó kanyarai közt. Egyetlen természetes kiemelkedése a Lenin-hegy, inkább csak dombocska, vagy 60—60 méterre nő a folyó szintje fölé. Peremén gyönyörű gránit ballusztrál, onnan, akár egy erkélyről, végiglátni a városon. Még tökéletesebb a kilátás, egy ugrásnyira a Lomonoszov egyetem tornyából. Tisztább a levegő, kevésbé füstös, mint nálunk. Jobban szét is telepítették az üzemeket, és figyelembe vették az állandó széljárást. Napos, tiszta időben belátni az egész városrengeteget. Mint hatalmas katedrális tornyai, emelkednek ki belőle a képekről jól ismert magasépületek. A Kreml elvész közöttük. Tucatnyi ilyet emeltek, aztán lemondtak a továbbiakról. Drága építkezés és az esztétikai értéke is igen vitatható. A Lomonoszov egyetem a maga harminchárom emeletével, sok ezer termével, szobájával (csak a bentlakó hatezer diáknak jut hatezer szobácska, ezen felül az aspiránsok és a tanszemélyzet lakásai, az irodahelyiségek, előadótermek, szemináriumi szobák, óriási szertárak stb.) páratlan épület, és úgy látom, teljesen rendeltetésszerű, praktikus. A külügyminisztérium és a Leningrad szálló esetében is ez lehet a helyzet De már, úgy gondolom, lakóháznak az ilyen toronyépület nem valami jó lehet. A meglevő magasépületek azért nem rínak ki a városképből, nem bántóak. Egy kísérlet emlékét őrzik, és egy kicsit Moszkva nevezetességei maradnak majd, nemzedékeken át. Az Eiffel toronynak is igen vitatható az esztétikai értéke, akárcsak a hasznossága is. Mégis hozzájárul Párizs karakteréhez, és ha az ember ottjár, felmászik rá. Az utolsó években tapasztalták az építészeik, hogy a vertikális befoglaló formák mindenképpen a labilitás, a nyugtalanság érzését keltik (New York, Chicago). Alacsonyabb, tévesebb „fekvő“ tömböket építenek, tíztizenöt emeleteseket. A helykihasználás és a városkép egyaránt nyer vele. Az utolsó két év alatt egész kerület épült fel csak a város délkeleti oldalán is. És ott áll a szomszédságában már a toronydaru-erdő, építkeznek a Lenin-hegyen, az egész déli peremen, a mezőgazdasági kiállítás körül, mindenfelé. Nem — mint Hruscsov mondta— cukrászati remekeket készítenek, nem próbálják a nemzeti karaktert mindenáron a Kreml tornyainak sziluettjével megragadni. A párkányképzésben, az ízléssel és módjával alkalmazott díszítő elemekben és a sajátos falburkolásban keresik a modern anyag és az ősi forma szintézisét. Ami az utóbbit illeti, különösen két megoldás sikerült. Az egyik a finoman és egyformán faragott terméskő utánzata A középkor óta használták ezt a burkolást errefelé. (A Kreml egyik legrégibb épületén látható.) Hatása — a mienknél északibb, ferdébb irányú napsütésben — igen vidám. A másik falburkolás: sima homokkő téglák, a világos okkertől a velencei vörösig, különböző színekben. Derengő, szűrt fényben is a napsütés és a meleg érzését keltik az emberben. Ablakpárkányok, erkélyek és különösen a hangsúlyozott, szép kapubejáratok bontják meg az egyhangúságot és adnak karaktert az egyes épületeknek. A négy-öt évnél régebbi házakon mindenütt érezni még a formakeresést és a polémiát. A legújabb városrészeket járva, az az érzésem, hogy megállapodtak. Találtak valamit, amin az egyes részletek még vitathatók ugyan, de ami lényegében már kifejezi a helyet és a kort, s merészen, tüntetés nélkül, de igen gyakorlati módon él a modern építészeti anyagok adta lehetőségekkel. Meg kell, hogy mondjam: annak a „devalvált“ epigonizmusnak, amely nálunk éveken át szocialista realista lakóházépítés címén folyt, nem sok köze van az ő építkezéseikhez. (A harmincas években, amikor az olcsóság volt a legfontosabb, építettek néhány ilyenfajta utcát ők is, s azok ma ócskább, kopottabb hatást keltenek a faházaknál is!) Csaknem egy nemzedék kísérletezése, útkeresése előzte meg a mostani nagy építkezéseket Moszkvában. A munkában a legnevesebbek vettek részt, s néhányan a legnevesebbek közül is megbuktak. (Le Corbusier a Szadováján, a leningrádi állomás közelében épített üvegekből és betonból, helytől és időjárástól elvonatkoztatott, formaeszményeket hajszoló — lakhatatlanul hideg házakat!) A tágasság, levegősség volt az alapvető élmény a városban. A budapesti, bécsi, prágai, de még a párizsi, berlini ember is, azt hiszem, elsősorban ezen lepődik meg. Mintha már a századokkal előbb élt ősök számításba vették volna a leendő forgalmat: a Gorkij utca — a regényekből Tverszkaja néven emlékszünk rá — a kétszerese, de talán háromszorosa is a mi Népköztársaság útunknak. A tizenhat kilométeres Szadováján lebontották a kerteket, a középsétányokat, s most mindkét irányban négyes-ötös sorban roboghatnak az autók. Olyan utcák, mint minálunk a Baross utca, vagy a Majakovszkij utca, ott már egyirányú mellékutcának számítanak. Nyolcszáz éves metropolis! Más mint Leningrád, nem egy nagy kor, hanem a nemzedékek sorának emlékét őrzi. A Vaszilij Blazsenij templom olyan, mintha játékos kedvű pásztorok faragták, díszítették volna egy életen át; a Kreml régi palotája, az egyetlen vaskos középoszlopra hajló lovagterem, a zsúfolt díszítésű, boltíves kis szobák, mintha a népmesékből maradtak volna itt A járókelőik megmutatják Csajkovszkij házát, aki ezeken az ablaktáblákon dobolta ki ujjával dús dallamainak ritmusát, de megmutatják a képzeletbeli regényalaknak, Rosztov grófnak palotáját is (most az írószövetség székháza a Vorovszkij utcában), ahol Natasa szerelmes volt. Megmutatják a helyet, ahol — a történelmi — Murát először állt meg lován, hogy a járókelőktől a Kremlhez az utat megkérdezze, s a helyet, ahol — a képzeletbeli — Pierre Bezuhovot elfogták. Az Angol Klub — hányszor jártunk ott hőseinkkel — ma forradalmi múzeum. A Szpaszkij toronyórája ma az Internacionálé taktusait üti, alatta, a falban, az üde gyepágyások alatt — fekete márványszobrok, kis aranybetűs táblák jelzik. — a nemzetközi munkásforradalom legnagyobbjai nyugszanak. A nyolcszázéves város a jellegét most kapja meg, az évszázadokat egységbe most foglalja ez a legnagyobb kor. A peremeken és a legfőbb útvonalakon épült és épülő új város lassan magába olvasztja, magához idomítja az egészet. Lassan? Nem is olyan lassan. Egy város életében pillanatok alatt. 1917-ben nyolcszázezer lakosa volt, 1947-ben négymillió, most nyolcmillió. Erős a zsúfoltság, sokan társbérletben élnek, lakást szerezni igen nehéz. Hétnyolc év alatt, a következő ötéves terv végére, ezt a problémát legyűrik. (Azt is számításba véve, hogy a város évente háromszázezer fővel gyarapodik, vagyis addigra csaknem tizenegymillió lesz a lakója!) Hihetetlen, de aki látta azokat a toronydaru-erdőket, elhiszi. Legelőször és legtöbbször öregekkel és fiatalokkal találkoztunk a városban. A repülőtéren, a vasútállomások kapujában, a szállodában fehér hajú, fehér bajszú, dús fehér szemöldökű Mikulásapók köszöntik az idegent. (Bajuszukhoz, régi orosz szokás szerint, a szakállukból is hozzánövesztenek egy darabot, hogy nagyobbnak lássék.) Olyan egyformák, mint a gyerekek és az öreg emberek általában; időbe telik, amíg az ember megkülönbözteti egyiket a másiktól. Portási, ruhatáros teremők könnyű munkával toldják meg a nyugdíjukat. Kedvesek, udvariasak, életvidámak ezek az öreg emberek. De nagy idők tanúi, istenem! Az orosz—japán háborúban lehettek újoncok. Átéltek három forradalmat, két világháborút. A fiatalokkal a Szovjetszkaja szálloda éttermében találkoztam minden este. Tizenhárom ilyen nagy nemzetközi szállodája van Moszkvának. (Van vagy ugyanannyi vadonatúj megszálló, kinn, a mezőgazdasági kiállításon, meg egész sor kisebb, ezeket azonban főként a belföldi idegenforgalom veszi igénybe.) A mi szállodánk éttermében délutántól éjjel egyig dzsessz játszott, dizőz énekelt, s a tágasan szétrakott asztalok között folyt a tánc. Láttam jampecot, jampeclányt is a fiatalok között, a legtöbbre azonban szórakozás közben is a moszkvaiak alaptulajdonsága jellemző: feltűnést kerülő, zárkózott udvariasság. Ahogy néztem, diákok, fiatal értelmiségiek, munkások egyaránt akadtak közöttük. A nők ugyanolyan kardigánokban járnak, mint a pestiek és divat a tűsarkú cipő. A hajviselet vegyes, általában bodrosabb, mint nálunk, de akadt lófarok-frizura, viharfrizura, féloldalas. Hiszen ugyanazokat a filmeket nézik ők is! A szállodában rajtunk kívül vagy tucatnyi külföldi delegáció tartózkodott. Ugyanez lehet a helyzet a többi nemzetközi szállóban is. Igen nagy a város idegenforgalma, azt mondják, napi egymillió, s ebből jónéhány tízezer a külföldi. Á Italában, lépten, nyomon érzi az ember, mennyire átjárja ezt a várost a világ vérkeringése. Amikor a Lomonoszov egyetemen jártunk, a prorektor felsorolta, hány országból jönnek ide diákok tanulni. (Finom, ősz „öregúr“ a Prorektor, a tudósok csodálatos módon hasonlítanak egymásra az egész világon. Vagy ilyen egyívásúak a más szakmabeliek is?) Arról beszélt, hogy most készülnek egyezményt kötni az oxfordi egyetemmel; kimenne innen vagy hatvan diák és tanár, ugyanannyi jönne onnan ide, egyegy évre. A továbbiakban más híres egyetemekkel ugyanilyen cserekapcsolatokat létesítenek. A forradalom első szakaszában a fiatal szocialista ország egy időre önvédelembe szorult El kellett zárkóznia, védenie kellett magát az állandó támadásoktól, támadási kísérletektől. Nem jószántából gubózott be, s ahol tehette már akkor is igyekezett a régi orosz „kapunyitó“ hagyományt folytatni. Rappallótól a népszövetségi kísérleten át az öszszes nagyhatalmakkal kötött gazdasági és politikai egyezményekig. Manapság azonban alapvető változásnak vagyunk tanúi a két világ magatartásában: az elzárkózás egyre inkább a tőkés országok jellemzője lesz, a nemzetközi kapcsolatok terén a kezdeményezések egyre inkább a szocialista világból indulnak ki. Az utazás, világjárás az ottani diáknak is legfőbb vágya, hiánya a legtöbb elégedetlenség forrása. Talán sikerül hidakat verni az osztott világ partjai közt. Rajtunk nem múlik, legalábbis, egyre kevésbbé múlik. 1. DÉSI-HUBER ISTVÁN: GONDOLKODÓ. — 1938. FAZEKAS ANNA: TÉVEDÉS Tévedés úr szokatlan hangzású nevét nem őseitől örökölte, nem a keresztségben nyerte, nem is maga választotta, sőt neve nem is aféle falun dívó ragadványnév, mint ha teszem azt Uszító Kis Péternek, vagy Zavarttsban halászó Nagy Jánosnak hívnák. Tévedés úr — aki egyébként hol úr volt, hol elvtárs, hol pedig kortárs, ám egyidejűleg sohasem ez is, az is, — nem egyetlen személy, nem is kettő, vagy éppen tíz-tizenöt. Tévedés úr egy egész légió, akit nem egészen újkeletű szóval, de az egyszerűség jogán típusnak is nevezhetünk. Tévedés úr tehát, több-kevesebb egyedi tulajdonság mellett egy számos képviselővel rendelkező összesség megtestesítője, akiről — vagy akikről — már elöljáróban sem árt leszögezni, hogy múltúnk szégyene, jelenünk jellegzetessége, jövőnk veszélyeztetője. Tévedés úr — kinek-kinek gusztusa szerint — szőke vagy kapaszodó, hórihorgas, vagy zömök, az Erkel utcában lakik vagy a Pasaréti úton, de ha úgy tetszik Sopronban vagy Kiskunlacházán, alig töltötte be a harmincat, de már nincs sok híja az ötvenedik évének. Tévedés úrnak tehát nincs különösebb ismertető jele azonkívül, hogy a történelmi sorsfordulóktól vagy a politikai élet hullámzásaitól mintegy megihletve, saját maga és több jószívű embertársa elnéző megítélése szerint időnként bizonyos tévedésekbe esett, mely tévedéseket ugyancsak, s ugyane történelmi sorsfordulókkal és politikai hullámverésekkel szoros összefüggésben idővel gondosan felülvizsgál, lelkesen helyesbít és töredelmesen megbán. Tévedés úr tehát nem Heredia költészetének megítélésében téved, nem a vendéglői vacsoraszámla tételeinek figyelmes ellenőrzése közben téved, nem a kalaplengető üdvözlések időpontjának megválasztásában és mikéntjében téved, nem. Tévedés úr kizárólagosan politikai nézeteiben és azok megnyilatkozásaiban téved, egynémely politikai vezetőkről alkotott véleményében téved, rokonszenvének vagy éppen ellenszenvének érzelmi hőfokában téved. Nehéz lenne ehelyütt Tévedés úr életpályájának minden egyes tévedését grafikonon ábrázolni vagy mint holmi klinikai kórképét kiegészítő, s a patológiás elváltozásokat kimutató elektrokarakterogrammot a kíváncsi olvasó szeme elé tárni. Mi nem miliméterpapírra rajzoljuk Tévedés úr karakterisztikonját, s megelégszünk a főbb tévedések feltárásának szerényebb lehetőségeivel is, hiszen tudjuk, hogy Tévedés úr már 1945 tavaszán minden arra illetékes fórum előtt — az elképesztő jelenségeket kísérő frappáns sikerrel — tévedésnek minősítette a nácizmus felsőbbrendűségéről vallott balga nézeteit és egyben kinyilvánította a polgári demokrácia mindenekfölöttiségébe helyezett megingathatatlan bizalmát.. Amidőn egy-két esztendő múltán magát már a szocializmus odaadó hívének vallotta magától értetődőleg és szükségképpen látta be előző és immáron többrendbeli tévedéseit. Tévedéseinek belátásában azután szorgalma nem ismert határt. Az 50-es években mind sűrűbben publikálta — ezt akkoriban így szerette nevezgetni: önkritikát gyakorolok — a korábbi nézeteiben mutatkozó tévedéseket s a gyakorlott vívó biztonságával mérte a súlyosnál súlyosabb csapásokat mindazokra a kétkedőkre, akik őt tévedéseinek mélységes belátása és alapos elemzése után sem hitték Grál-lovagnak, s akiket — egy akkor túlságosan is közkeletű szóval szívesen nevezett kispolgároknak vagy jobboldali elhajlóknak. Az 1954-es év Tévedes úr számára tévedéseinek újfent való belátását, s egyben újabb tévedés-lehetősedésnek beforrását jelentette. Ez a sok mérgező anyagot és kórokozót tartalmazó forrás azután 1956. októberében oly bőséggel bugyogott, hogy Tévedés úr csak nehezen győzte meg a vele egy forradalmi bizottságban ügyködő társait réregebbi tévedéseinek gyászlobogóval körített belátásáról. November negyedike után pedig... — itt már annyi fő- és áltévedést látott be Tévedés úr, hogy csokorbagyűjtésükről még a legszenvedélyesebb történész is visszariadna. Elégedjünk meg annyival, hogy Tévedés úr jelen írásunk papírravetése közben terhelő adatokat gyűjt egyes október előtt ingadozó pártonkívüliek ellen és úgy véli, hogy erre neki, — mint a közelmúltban vallott nézeteit szánó-bánó és azok lelkiismeretvizsgálattal egybekötött revízióját hangoztató, valamint régi, harcos múltjával fedezett egyénnek — minden erkölcsi alapja megvan. Tévedés úr tévedéseit és azok kijavítását könnyedén, minden látható fizikai és szellemi megerőltetés nélkül hajtja végre, oly magától értetődő egyszerűséggel, ahogyan a kismadár dalol az ágon, ám avval a csillapíthatatlan hévvel, amely kétségkívül a szorgos gyakorlat eredménye. Tévedéseinek emlegetésekor tekintete felhőtlen, akár a júliusi égbolt, s homlokát csak olyankor redőzi a lelkitusára oly jellemző bú, ha tévedésének jóhiszeműségét egynémely kötekedő fráterek kétségbevonnák. Ilyenkor szótári készletének dicséretes gazdagságával — amely nem szűkölködik andalító kellemű paraszti tájszavakban és a pesti argot humoros kitételeiben — tévedéseinek enyheségét számtalan rokonértelmű jelzővel illeti, és közmondásokkal, szállóigékkel frissíti átlagon felüli stílusát. Fegyvertárából klasszikus citátumok fényes pengéi villannak elő, és végszükség esetén a közhelyektől sem riad vissza... — A ló is megbotlik, pedig négy lába van! — harsogja magabiztosan. — Az vesse rám az első követ... — adagol hozzá egy kis burkolt fenyegetést. — Többet ér egy megtért bűnös... — idézi megindultan, s ellenállhatatlan retorikai készséggel. Mint mondottuk volt — s ezt nem árt megismételni — Tévedés úr nem csacska gyermek, nem élettapasztalatokban szűkölködő, hebehurgya ifjonc, nem aggkori gyengeelméjűségben szenvedő szánandó váz, nem. Tévedés úr felnőtt férfiú, akiről azt szoktuk mondani, hogy már régen benőtt a fejeságya. Tévedés úrnak igenis van esze, mégpedig elsősorban magához való esze, oly dicséretes értelemben, ahogyan ő a szentek kezével kapcsolatos példázatot idézgeti. A felsoroltakon felül persze Tévedés úrnak jól fizetett állami állása is van, rendszeresnek mondható prémiummal, valamint szerény lakása. E meghitt családi fészekben éldegél nyájas mosolyú nője, továbbá csacsogó gyermekei között, akik — miként kollégáinak jelentős része — erkölcsi példaképükként tisztelik e tévedéseinek és azok belátásának élő családfőt. Olvasó, „folytatnám, de unnád”, mi mindene van még Tévedés úrnak, de úgy érzem ennyi pozitívum után néhány negatívum felsorolása is szükségeltetik. Mije nincs tehát Tévedés úrnak? Kedvelt népi nyelvezetével szólva, először nincs bőr a pofáján, még kedveltebb szlengjével élve, másodszor: nincs benne annyi hóhemség, hogy a nála dörzsöltebbek fel ne plankolják, s végül komolyan és felháborodva harmadszor: nem ember, az ilyen. Nem bizony. Anyanyelvünk gazdag tárházából ki-ki tetszése szerint kiválaszthatja helyette a neki legjobban megfelelőt. Úgy gondolom, a rendelkezésre állók közül talán az aljas köpönyegforgató a legpontosabb. Nem remélem, hogy Tévedés úr magára ismerne ebben a kis írásban, s a jövőben, ha nem is jellemesebb, de legalább szófukarabb lenne. Pedig meg kellene tanulnia, kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta. De ő másutt tartja a nyelvét. UR ELVTÁRS KARTÁRS Jiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiininiii Amiben nem lehet közöttünk nézeteltérés... A Béke-Világtanács most végetért colombói értekezletének záróülésén a többi közt két nagyfontosságú felhívást hagytak jóvá: az egyik az érdekelt kormányokat szólítja fel a nukleáris kísérletek haladéktalan betiltására, a másik az akcióegység sürgős megteremtésére inti a „férfiak és nők megszámlálhatatlan millióit, akik egyre növekedő aggodalommal tekintenek az emberiség jövője felé“. Soha ilyen jogos aggodalmat! A világ atomtudósainak színe-java emelte fel szavát a mind reálisabbá váló veszedelem ellen, sajnos, mindmáig vajmi kevés eredménnyel. Japánból újabb és újabb hírek szólnak a közvetlenül veszélyeztetettek, a „tapasztaltak” tiltakozásairól, ám látható foganatja még nemigen mutatkozik ezeknek sem. Vajon azt jelentené ez, hogy minden ily irányú erőfeszítés hiábavaló? Az emberiség feltartóztathatatlanul rohan — eszeveszett öngyilkosjelölt módjára — teljes megsemmisülése felé?... Józan ésszel és felelősségtudattal csak a leghatározottabb elutasítással válaszolhatunk a kétkedők, a borúlátók, vagy a tudatos pánikkeltők hangjára, amelynek semmiképp sem szabad lefegyverzően és bénítóan hatni, a béke rendületlen híveinek soraiban. Láttunk mi már mostoha körülmények közt végesvégig vívott küzdelmeket, amelyeknek nem maradt el az eredménye; láttunk mi már az elmúlt tizenkét esztendő folyamán is nem egy elhárított s az országunkat fenyegető s végül mégis elhárított veszélyt, s jónéhányszor az orvtámadók kezéből csak a végső pillanatokban kiütött gyilkos szerszámot. Nem mondhatunk le arról a törekvésünkről, hogy az édesanyákat rádöbbentsük a gyermekeik életére törő ártalmak sokféleségére és valóságosságukra, nem mondhatunk le a szellemi munka legkülönbözőbb mestereinek, képviselőinek, művelőinek segítségéről, hogy mennél hathatósabban támogathassuk azt a hatalmas társadalmi megmozdulást, amelyben mind sokrétűbben és árnyaltabban fejeződik ki a béke erőinek és valamennyi népnek közös akarata. Hárítsuk el e népmozgalom kibontakoztatása elől mindazokat a gátló körülményeket, amelyek előítéletekből, nézeteltérésekből, vagy éppen korlátoltságból keletkezhetnek; fújjuk szét közös erővel a mérges gázfelhőknél kártékonyabb és fojtogatóbb gomolyagait a béketábort s a Szovjetuniót beárnyékoló rágalmaknak és hazugságoknak; számoljunk le a megbántottságból, vélt vagy valódi sérelmekből fakadó passzivitással. Igenis, támaszkodjék a Magyar Béketanács az eddiginél kezdeményezőbben, merészebben, sokoldalúbban a becsületes emberek százezreire és nemes célt várva appelláljon az eddiginél szélesebbkörűen a magyar írói- és művészvilágra. Ha van szándék és akarat, amellyel kapcsolatban elképzelhetetlen az elhúzódás, a kitérés, vagy az ajkbiggyesz-ü tés, úgy ez csakugyan az atomkísérletek megzabolázására irányuló törekvés. Ha van felhívás, amely nem találhat süket fülekre sem a kormányoknál, sem a népeknél — egyetlen tisztességes embernél sem! — úgy a Béke-Világtanács felhívásai ilyenek. Ezt látszik bizonyítani különben az a legfrissebb hír is, amely arról szól, hogy Selwyn, Lloyd angol külügyminiszter váratlanul megjelent » leszerelési albizrott«ági ülésén, s üdvözölte a Szovjetuniónak az atomrobbantási kísérletek ideiglenes eltiltására vonatkozó javaslatát. Mi, természetesen nemcsak erre figyeltünk föl, megvalljuk:a reánk még ennél a jelentős politikai ténynél is biztatóbban hatnak azok a népi és egyéni állásfoglalások, amelyekről napról napra közöl híreket a napi sajtó. De biztató — mivel a további fejlődés biztosítékát látjuk benne — az akcióegységet célzó felhívásnak az alábbi szakasza is: „A Béke-Világtanács kész haladéktalanul érintkezésbe lépni mindazokkal az egyesületekkel, mozgalmakkal, szervezetekkel, szövetségekkel, csoportokkal és egyes személyekkel, akik, illetve amelyek ugyancsak arra törekszenek, hogy véget vessenek a nukleáris kísérletekkel járó veszélyeknek. A munka módszereiben, útjaiban, vagy formáiban jelentkező semmiféle eltérés, a nemzetközi események szemléletében vagy értékelésében támadó semmiféle nézeteltérés ne akadályozza a közös probléma megoldását.’“ • Reménnyel eltelve várjuk a felhívások mind hazánkbeli, mind nemzetközi termékenyt+A sáv mAzdAcí+á A RAVASZ ÍRÓ *»azt mondta szerkesztő elvtárs, hogy hozzak be egy bátor dolgot... 11 NAGY LAJOS UTCA 1 UT.I Ilyen táblát sehol sem látni fővárosunkban. Van ugyan egy Nagy Lajos király útja a XIV. kerületben, de most nem a királyról van szó, hanem egy lázadó alattvalóról és Nagy Lajos íróról, ő fedezte fel az igazi Budapestet. Nem az idegenforgalmi prospektusokban felmagasztalt Duna-gyöngyét, amely a Dunakorzónál kezdődött és a királyi várnál végződött, hanem a keservesen megnyomorgatott, emberi méltóságukban megbántott kisemberek Budapestjét. A pesti rész nagy kerületeinek fehér foltját, a város túlnyomó részének életformáját ő térképezte fel irodalmi eszközökkel, tudományos, szociológiai pontossággal. A kisemberek szövetségese volt, akiknek utódai a proletariátussal együtt építik a szocialista Magyarországot. Nagy Lajos híven mutatta be írásaiban azt a kegyetlen szórongattatást, amely osztályrésze volt mindazoknak, akik a kapitalista rablótanyán saját munkájukból akartak megélőeni. Ezt a lehetetlenné tett életlehetőséget, mint valami fenyegetett országhatárt minden oldalról a nyomor vette körül. A szellemi és testi nyomor, mint a társadalmi igazságtalanság következménye, felháborította a szenvedélyes igazmondással megvert írót. A selymeshangú újságokban is felfedezte azokat az embertelenségeket, amelyek mellett önérzetes ember nem haladhat el szótlanul. Ő volt az egyetlen magyar író, aki észrevette és világgá kürtölte, hogy Budapest, ez a dunai gyöngyszem a világ egyik legférgesebb városa volt, ahol a hajlékhoz jutott embereknek utóbb még szomorkodniuk kellett, mert nem volt éjszakai nyugodalmuk. Sokan felrótták neki, hogy ábrázolási módja sokszor naturalista, ami már magában véve feltételezi a szűklátókörűséget, elmarasztalták, mert hevületek és képzelőerő nem sarkallják őt mondanivalóra. De elmulasztották észrevenni, hogy figyelme a csendőrszuronytól a szuronyos poloskáig terjed és rideg könyörtelenségével mennyire reálisan festi le a szegények számára valóban széptelen Budapest szégyenfoltjait. Nagy Lajos harca prózai volt a szó szoros értelmében, ugyanakkor azonban a legmerészebb és legszebb ügyet segítette — a szegény, elnyomott osztályok felszabadulását. Hamarosan eljön az idő, amikor meghatározzák pontos helyét és rangját kora magyar irodalmában. De már most is lehetséges és szükséges megörökíteni az emlékét, mert Nagy Lajos kétségkívül korunk egyik legnagyobb mestere volt, akire olyasformán leszünk büszkék — hazai méreteink között —, mint az oroszok Csehovra. A budapesti realitások írója megérdemelné, hogy utcát nevezzenek el róla. Ne legyen az körút, vagy sugárút, sem sétány vagy egyszerűen csak út sem! Legyen egy szerény utcácska, olyan amilyenekhez nehéz élete láncolta Nagy Lajost. Talán a Hársfa utca, ahol édesanyjával, a mosónővel lakott neves író korában " |