Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-14 / 11. szám - Mesterházi Lajos: Észrevétlen? • könyvkritika • Móricz Virág: Küszöb | Kossa István: Nehéz ébredés | Ortutay Gyula: Magyar népmesegyűjtemény | Darvas József: Tiszántúl; Háról holnapra; Harangos kút (5. oldal) - Dallos Sándor: Vihar és békesség • széppróza (5. oldal) - Kürthy Sándor: rajza • kép (5. oldal)

Akad talán, aki könnyebben ve­szi és legyint rá: „Habent sua fata libelli”. Mégiscsak szomorú az, ha becsületes írás észrevétlenül elme­rül a szürke háttérben, szerencsé­sebb vetélytársak mögött. Ha csak arról volna szó, hogy kritikánk sem­mibe veszi az írónak sokévi fárad­ságát, már ez is elég ok, hogy til­takozzunk. Azt hiszem azonban, másról és többről van szó. Van ez is, bizonyos kritikai nem­törődömség. Vállalnak könyvkriti­kát, elviszik a támpéldányt s addig húzzák-halogatják a munkát, míg a szerkesztő maga is belefásul és legyint: „már nem is aktuális”. (Ugyanakkor kevésbé jelentős köny­veket kioszt a rovatvezető kevésbé ismert kritikusoknak, ambiciózus fiataloknak, akik egy hét múlva hozzák a cikket, sokszor várakozá­son felül jót, még többször közepest, ami azért megérdemli a nyomdafes­téket, ha már megbízást adtunk rá ...) Közös konyhatitkát árultam el talán valamennyi szerkesztőség­nek: sok ilyen véletlenen áll vagy bukik az, hogy megjelenik-e kritika egy könyvről. Vannak probléma­­mentes művek, nem is kevés, ott elég könnyű a kritikát behajtani. És vannak parádés könyvek (a so­kat átkozott protokollista szabályai szerint), amelyekről becsület és di­csőség dolga kritikát írni, akár di­csérőt, akár elmarasztalót. Közben háttérbe szorulnak éppen azok az írások, amelyek problémákat hor­doznak, amelyek nehezen skatulyáz­hatók, észrevétlen maradnak tanul­ságos kísérletek. Nem jó ez így. Itt van például Móricz Virág könyve: a „Küszöb“ 1956-ban jelent meg, sajtóvissz­hangját ,.elfújta az októberi szél”. Pedig az olvasók körében, úgy hal­lom, van sikere. A mai élet bizo­nyos témáit, talán legjellemzőbb té­máit, sokszorosan kompromittálta a sematizmus. Annyira, hogy 1953 után az írók alig mertek hozzájuk nyúlni, mintha maguk a témák vol­nának sematikusok, Móricz Virág nem nyugodott bele a tévhitbe, olyan témát választott, amelynek azokban az időkben már az említé­sét is rossz előítélettel fogadhatták a lektorok. Van benne kiemelt mun­kás káder­ asszony,­ szerelmi válság­gal, régivágású tudós, ellenség keze, ötéves terv, bonyolult üzemi prob­lémák, minden, minden ama 1950-es „Nagykönyv” szabályai szerint. És Móricz­ Virág elmélyült, elemző módszerrel kibontja a sematizmus­sal rozsdásított felszín alól izgal­mas, átmeneti korunk valóságát. Vonzóvá, izgalmassá teszi — amel­lett, hogy szakmai szempontból hi­teles és alapos — az üzemi munka leírásait. Nem „ismeretterjeszt” és nem üzemlátogatásokon sebtiben magára szedett korszerű erudíciót fitogtat, egyszerűen érdeklik őt a mesterségek, szereti azt az atmosz­férát, amelyben majdnem másfél millió ember él minálunk napról napra, és ezt az érdeklődést, szere­­tetet fel tudja kelteni az olvasóban is. Amikor a könyvet írta, nálunk a „jelzés-irodalom” divatja járta. Cikkekben, novellákban, drámákban, regényekben is folyt a „kritikai me­részség” újabb és újabb rekordjai­nak felállítása, a lehetőségek hatá­rainak szinte már hisztérikus pró­bálgatása. Móricz Virág nem fél a valóság teljes ábrázolásától, abban az értelemben sem, hogy kerülné a „kényes kérdéseket”. Hol alapo­sabban elemezve, hol futólag érint­ve, de ott vibrál a könyvben a va­lóság minden eleme, egész kuszasá­ga. Mégsem kelt bírálatával, konf­liktusaival, a feltárt nehézségekkel hazugul borongás „szép hangulato­kat”. Tragikusan komoly, amit ír, de nem tragédia, mert mindvégig fennen hirdeti azt, amit a cím is jelez: korunk összes problémáinak kulcsát, az átmenetiségnek ezt a se kint se bent állapotát, s ezen be­lül a rossz múlandóságát, a jónak, a sokszor csak szándékokban ügyet­lenkedő jónak örökletességét. Derék írás ez. Érdemes volna kritikánk­nak — még megkésve is — vissza­tekinteni rá. 1957 tavaszán jelent meg Kossa István: Nehéz ébredés című önéletrajzi regénye Kínos do­log az, ha valaki miniszter — hát még ha nem is kultúraügyi minisz­ter — és író. Előttem ült az orszá­gos pártkonferencián. A szomszédai, hallottam, javában ugratták: „Lá­tod, Pista, minek írsz! Rád is azt mondják majd, hogy miniszternek író vagy, írónak meg miniszter”. Darabig tréfásan válaszolt a tréfá­ra, de mégiscsak kibukott belőle vé­gül: „Miért írok? Nem úgy van az, komám, hogy az ember elhatározza. Muszáj! Nem tehetsz ellene .. Elfogott a kíváncsiság: milyen le­het az a könyv? Jó régen, még a harmincas években m­egjelent Kos­­sának egy cikke a Népszavában. (Bizonyára több is, de az a cikk, tudom, feltűnést keltett­ a népi írók­ról.) Azután évekig semmi. A fel­­szabadulás után egy naplót publi­kált (A Dunától a Donig), amely azonban elsüllyedt az akkori idők jórészt dilettáns munkaszolgálatos-, dep­ortációs­ regényeinek özönében. Egy évvel ezelőtt megjelent most ez a könyv, de hallom, sok évig várt íróasztalfió­kban. Nos, vannak a könyvben apró stiláris zökkenők. Nem s,o£, de mégis mutatja jelen­létük az állandó gyakorlat, a rutin hiányát. Van szerkezeti aránytalan­ság is. A háború előtti falusi álla­potok leírása részletes, nemhogy a napok, szinte az órák múlását is érezzük. Később már évszakokat, éveket ugrik át. Nem a részletek­ben elnagyolt és elkapkodott a be­fejezés, de kom­pozíciójan mégis az: a szélesen megalapozott regényből egy-egy jó epizód marad csupán. Ebben van némi „amatőrmunka”, ebben a türelmetlenségben: az ön­bizalom hiánya, a „nem fogom be­fejezni, nem érek a végére”. Bizo­nyára az idő hiánya is, amit a po­litikus ritkán és nehezen lophat ma­gának írói kedvtelésére. Hanem ami ezenkívül van a könyvben, az vér­beli író kezére vall, nem is akár­milyenére. Stílusa — nem szemléle­te — szerint, azt kell mondanom, új „népi írót” fedezhetünk fel benne. (Látszik erősen, kiknek a könyvein nevelődött.) Kitűnő megjelenítő fan­tázia, könnyed elbeszélő készség, eredeti jellemzési mód és olyan erő­teljes szenzualitás a sajátja, amit sokan megirigyelhetnének. Íze, sza­ga, színe, atmoszférája van ennek a regénynek. Már azt mondanám: kár, hogy elminiszterkedi az idejét, hiszen özönével jöhetnének tolla alól a falusi és munkásmozgalmi tárgyú tárcák, elbeszélések, kötet­szám, így­ talán ki-kitör majd a sok téma egy-egy, a mostanihoz hasonló önéletrajzi kötetben, és nem tudom, legyűri-e majd a továbbiakban a kompozíciós akadályokat. Mert va­lójában novellának kínálkozó témák füzére az, amit most is regénybe kényszerített — maga is kényszer alatt. Érdemes volna kritikánknak Kossát — aki nem tudom, minisz­ternek milyen, de írónak író — ko­molyan számba vennie. Nála is, mint a hazai és külföldi munkás­­mozgalom nem egy szereplőjénél, a titkos vagy kinyilvánított írói hajlam a forradalmáraikat és az íróalkat belső rokonságából fakad. A mi lapunk is beszámolt róla né­hány soros hírben, hogy Ortutay Gyulának magyar népmesegyűjteménye jelent meg a Német Demokratikus Köztársaságban. Ez a gyűjtemény azonban megjelent idehaza is, a Cor­vina kiadásában, és hatvanhét kü­lönböző típusú magyar népmesén s a hozzájuk fűzött magyarázatokon kívül tartalmazza a szerző négy ív terjedelmű tanulmányát is. Ez a tanulmány ismerteti a ma­gyar népmesék írásos hagyomány­anyagát, a népmese-kutatás törté­netét, a magyar népmesére vonat­kozó elméleteket, a népmese szocio­lógiáját, stílusát, előadásmódját és a magyar népmese helyét a világ mesekincsében. A felvetett problé­mákhoz mért rövidségében is teljes képet ad. Ismerteti a különböző kér­dések körül folyt vagy még folyó vitákat, s ahol állást foglal, állás­­foglalása meggyőző. Nem kell szak­tudósnak lenni hozzá, hogy ezt ki merjük mondani. Bár hiszen a me­sekutatás nem esik olyan messzire a filológiától, amelyben valamelyest járatos voltam egykor. Mégsem a filológust győzi meg bennem a ro­kon folklorista, hanem annak a szemléletnek az egysége és teljes­sége bizonyít, amelyben minden probléma és minden válasz magá­tól értetődően találja meg a helyét. Talán ki sem mondja Ortutay azt a szót, hogy „marxizmus”, és talán egyetlen ideológiai vonatkozású idé­zetet sem hoz fel, mégis példája ez az írás a marxizmus alkalmazásá­nak a szakmai kutatások területén. Bizonyítéka annak, hogy a dogma­­tizmustól tiszta, alkotó, eleven mar­­xizmus milyen nélkülözhetetlen koordináta-rendszer az úgynevezett szellemtudománynak minden terüle­tén. (A természettudományokban bi­zonyára nem kevésbé, hiszen ez ma­gának a marxizmusnak a lényegé­ből következik.) A marxizmus ilyen, mondhatni „elegáns” tudományos alkalmazása, amilyenre Ortutay nyújt példát, elég ritka nálunk ma még. A népmese ügye p­edig nem csupán a folkloristáké, hanem ugyanilyen jogon az irodalmároké. Ezért gondolom, helytelen volna ezt a művet külföldi kiadványként egy hírben tudomásul vennünk. Darvas Józsefnek három könyve jelent meg az elmúlt évben. „Tiszán­túl” összefoglaló címen a Gondolat bocsátotta közre ismét „A legna­gyobb magyar falu”-t és az „Egy pa­rasztcsalád történeté”-t. A könyvhöz írt „Előszó és pótlás” című érdekes tanulmányt a Kortárs adta közre, a kötethez csatolt „Tiszántúli utazás 1957. tavaszán” című publicisztikai riportot p­edig részben közölte foly­tatásokban a Népiszabadság. Erről a kötetről bővebben nem szólok ezút­tal, néhány hónapja jelent meg, fel­tételezem, hogy a kritika ezúttal mégsem hallgat majd, ahogyan a „Máról holnapra” és a „Harangos kút” című regények esetében tette. (Pontosabban: az előbbiről a Kor­társban megjelent az egyetlen kri­tika, talán mert a főszerkesztő min­­den könyvéről mégsem hallgathat.) Igazságtalan volna azzal elintézni ezt a két regényt, hogy „újrakiadá­sok”. Valóban megjelent mind a kettő már felszabadulás előtt, de egyrészt igen kis példányszámban, úgyszólván a nyilvánosság kizárásá­val, másrészt mindkettőt átdolgozta azóta Darvas. Az olvasóközönség számára tehát mindenképpen új mű­vek, eszerint kell fogadnunk. A „Máról holnapra’’ egy fiatal református pap őrlődése a falusi osztályharcban; szerelme a nagy­gazdákhoz, származása a legszegé­nyebbekhez köti. Végülis tragikus katharzisszal, kikerülhetetlenül ez az utóbbi kötelék bizonyul erősebb­nek. (A „Szakadék” problémája, nyilván . Darvas saját emlékeiből fa­kadó, újra és újra előkerülő témá­ja.) Mi a falusi osztályharc „élezé­sében” elkövettünk egy és más hi­bát az elmúlt évek során. Részben ezeknek a hibáknak, részben a fel­újuló harmadikutas nézetek elterje­désének következtében odáig jutot­tunk, hogy a falusi osztályharcot, annak továbbfolyását a szocialista átalakulás során már tagadni kezd­ték, a párton belül is. Ez a könyv súlyos érv a maga vitathatatlan mű­vészi igazságával a marxizmus ol­dalán.­­ A „Harangos kút” két nemzedék­kel visszalép a történelemben, a múlt század hatvanas éveibe, amit­kor a parasztság osztálybomlása megindult. Szereplői felszabadult jobbágyok; telkes nagygazdák; földnélküli állattenyésztők, aki­ket a legelők feltörése, a meginduló búzakonjunktúra nincstelenné zül­­leszt; kubikosok, akiket először a Tisza szabályozása szervez nálunk proletárhadsereggé; lezüllő földes­urak; új, kapitalista földbirtokosok és bérlők; értelmiségiek. A történet foglalata: a paraszti közösség vias­­kodása a nagybirtokkal a földért, és az egyre erősödő harc, magán a paraszti közösségen belül, a nincs­telenek és a gazdagok között. Az itt szereplő kulákok a „Máról hol­napira” kulákjainak nagyszülei. Mintha a falusi burzsoázia eredeti tőkefelhalmozásának brutalitását akarná leleplezni bennük az író. Dar­vas nem fél tőle, hogy aktualizálja a történelmet. A korkép, amelyet ad, tudományosan hiteles, csak a hazug romantika patináját törli le róla. És egyszerűen érezzük, milyen közel állnak a ma emberéhez ezek a nagy- és dédszülők. Mennyire él­tek még a közelmúltban is az osz­tályharcnak mindazok az alapvető konfliktusai, amelyeket Darvas ele­mez. S hogy a legaktuálisabb tenni­valók szempontjából nézzem: a két könyvből kimondatlanul is meggyő­ző erővel hangzik a tanulság, a sze­gényparaszti gazdasági szövetkezés fontossága, a falusi burzsoáziának, mint osztálynak, szükségszerű és igazságos megsemmisítése. Darvast hosszú időn át a népi írókhoz számította a kritika. Éppen az utolsó évben, bizonyult be, hogy a legalapvetőbb kérdésekben már régóta nem oda tartozik. Ezeket a felújított régi írásait olvasva, azt kell mondanunk, szemléletét tekint­ve első írásától kezdve egy nemze­dék és egy forradalmi feladatválla­lás áll közte és Veres Péterék kö­zött. Nem térek ki bővebben írói érdemeire, közismertek: hiteles és veretes írás mind a két regény. (Jó szívvel ajánlhatja olvasóinak az a könyvtáros, aki legutóbb arról nya­fogott: alig tud olyan könyvet, ol­vasmánynak is érdekeset, művészi szempontból is értékeset, amivel a falusi feladatokra mozgósíthat. Hát tessék!) Sokszor hallani — őszinte vagy affektált — panaszokat arról, hogy kevés minálunk, és nem a legjobb, a kommunista tendenciájú szépiro­dalom, hogy gyér a marxista iroda­lomtörténeti és filológiai tevékeny­ség .. . Most, majdnem a véletlenre bízva magam, tallóztam az elmúlt év kritikái és a magam könyvei közt.. Íme: négy regény és egy ta­nulmány, amelyről a kritik­a hall­gatott. Az az érzésem­, és főként ezért tartom bosszantónak a hanyag­ságot (nem akarok szándékosságot magyarázni bele), más volna iro­dalmunk megítélése, a közvélemény több optimizmussal nézné a mai helyzetet és a kibontakozás lehető­ségét, ha azok, akiknek hivatásuk az olvasás, megközelítően olyan buzgón látnák el a dolgukat, mint az írók a magukét. MESTERHÁZI LAJOS ÉSZREVÉTLEN? DALLOS SÁNDOR: A legény — lehetett olyan 182 centiméter és szófukar termé­szetű volt — ott lépdelt elől, egy kicsit meghajolva, két karja üteme­sen lengett jobbról balfelé, nyaká­ról szakadt a verejték: aratott. Az ing sáros volt rajta a portól és az izzadtságtól, egészen rátapadt a há­tára s így jól lehetett látni, amint a lapockáján s a két vállában dol­goztak az izmok. Pokoli forróság volt, jó két hete nem esett már egy csepp eső sem s az emberek szé­dülten dolgoztak a hőségben. Ez a legény is. Kiivott volna akár egy veder vizet, de a nagykorsó kifo­gyott s a gyerek még nem jött visz­­sza vele. Hát csak aratott. A leány lépdelt utána, markot szedett. Néha meg-megállt, hogy el­simítsa arcából a haját s ilyenkor azokat a mozgó izmokat nézte a le­gény hátán, amint megduzzadtak és elereszkedtek a nedves ing alatt. Tiszta és együgyű szemmel bámulta, mint valami fiatal és kíváncsi kis állat, egy bolond kis üsző s lassan valami megfoghatatlan és jó meleg­ség öntötte el a mellét, hogy: jaj, de szép! Körülbelül így nézte éjsza­kánként az erdőt, amint az suhogva és titokzatosan állt a holdfényben és belátszott az ablakon. Tizenhat éves volt már, még egy kicsit vékony és fejletlen, a legény meg, aki előtte kaszált, huszonki­lenc s ő jóformán csak annyit tu­dott róla, amennyi a neve: Pong­rácz Mihály. Mert az már akkor le­gény volt, mikor ő még csak har­madik iskolás. Egy időben hírlett, hogy elveszi Varga Terát, azt a nagy, szőke, melles leányt, de aztán nem lett belőle semmi, mert a vá­rosba ment és jól keres. Ez ugyan nagy dolog, de ez a kicsi élet azért mégsem tudta megérteni, hogy lehe­tett elmenni egy leánynak. Ezen egy kicsit eltöprenkedett, minden­féléket, de aztán elvetette őket ma­gától, mert az jutott eszébe, hogy az anyja bizonyosan megszidná, ha tudná, miket gondol ő. Apja nincs, félárva. De azért most valahogy mégis ál­landóan a Varga Terusra kellett gondolnia, hogy az milyen szép, erős és fejlett leány volt, valami gyönyörű s úgy tudott nevetni, mintha gyöngyök ugrálnának ki a szájából. Mikor ment, a két erős melle úgy rengett, hogy nem lehe­tett róla levenni a szemet s ezért mindenki irigyelte. Ez a legény itt előtte — nem egyszer hallotta — sokat verekedett Varga Terus miatt, az meg mégis elment s az egész ügynek vége. A legény most arat, az meg a városban van. De keser­ves! Ezt gondolta, de mint egy gyerek, aztán megigazította a haját s mo­solygott, hogy a határban mennyi ember van körülötte — mindenütt arattak — s ez milyen jó. Nagy öröm volt benne ettől s nem vette észre, hogy néhány lépést elmaradt. De akkor a legény hátrafordult és rászólt: — No, mi lesz? Alszol? A hangja kemény volt, a leány megrázkódott tőle s összeszedte ma­gát. — Nem — mondta ijedten. — Csak a hajam ... kibomlott, Miska bácsi. A legény ránézett s nyilván ak­kor látta meg először életében, mert egy pillanatra leeresztette a kaszát s állt a leányon a szeme. Az meg állt előtte s valahogy mozdulni sem tudott, csak csüngette a kezét és félt, hogy a legény most össze­­szidja ezen a gyönyörű napon, mi­kor minden olyan szép. De nem szidta össze, csak fölmérte tetőtől talpig, csöndesen, de mélyen s a te­kintetében valami fény és illat is és olyan valami megrendítő titokzatos­ság, mint az éjszakai erdőben, mi­kor suhog a hold alatt. — Hány éves vagy? — kérdezte végül. Ettől a leány úgy megdöbbent és olyan zavarba jött, mintha hirtelen anyaszült mezítelenül állna itt, a világon mindennek, de mindennek férfiszeme volna s az mind őt nézné. — Tizenhat múltam — rebegte. De alig tudta kinyögni s a keze megrezdült önkéntelen védekezéssel, hogy eltakarja a mellét, de nem tudta fölvinni odáig. Csak állt s ez suhant át rajta, ez a név: Varga Tera. A legény szeme akkor megint kö­zömbös lett s az egész ember olyan, mintha lovat fogna száron s nagy erővel fékezné. A hangja éles lett és rossz. — Itt nem lehet ábrándozni, hal­lod-e! Nem játék ez, hanem aratás! S elfordult és nekilendült. — Gyerünk! — mondta. — S ne­hogy elmaradj, mert én magamat hozzád nem igazíthatom! Ha gyön­ge vagy, maradj otthon! S dolgoztak. De ettől a leány előbbi drága kis kedve úgy elsza­kadt, mintha ostorral vágták volna meg. Szeretett volna elszaladni, de csak szedte tovább a markot. Jó lett volna egy nagyot sírni­ is, hogy az emberek milyen rosszak, mit vé­tett ő például most ennek a le­génynek is, mégis hogy rámordult két lépésért. Ej, legjobb volna meg­halni s feküdni csöndesen a föld­ben! Akkor majd ... Föl se mert nézni, úgy vitte ki a sort s a lélek az anyja után bége­­tett benne, mint egy kis bárány. Mikor kiértek, a gyerek is meg­jött a korsókkal s az emberek — három legény volt, meg vele együtt három leány, azontúl egy olyan suttyólegény, kévekötőnek — úgy (Folytatása a 6. oldalon) Kürthy Sándor rajza

Next