Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1958-03-14 / 11. szám - Mesterházi Lajos: Észrevétlen? • könyvkritika • Móricz Virág: Küszöb | Kossa István: Nehéz ébredés | Ortutay Gyula: Magyar népmesegyűjtemény | Darvas József: Tiszántúl; Háról holnapra; Harangos kút (5. oldal) - Dallos Sándor: Vihar és békesség • széppróza (5. oldal) - Kürthy Sándor: rajza • kép (5. oldal)
Akad talán, aki könnyebben veszi és legyint rá: „Habent sua fata libelli”. Mégiscsak szomorú az, ha becsületes írás észrevétlenül elmerül a szürke háttérben, szerencsésebb vetélytársak mögött. Ha csak arról volna szó, hogy kritikánk semmibe veszi az írónak sokévi fáradságát, már ez is elég ok, hogy tiltakozzunk. Azt hiszem azonban, másról és többről van szó. Van ez is, bizonyos kritikai nemtörődömség. Vállalnak könyvkritikát, elviszik a támpéldányt s addig húzzák-halogatják a munkát, míg a szerkesztő maga is belefásul és legyint: „már nem is aktuális”. (Ugyanakkor kevésbé jelentős könyveket kioszt a rovatvezető kevésbé ismert kritikusoknak, ambiciózus fiataloknak, akik egy hét múlva hozzák a cikket, sokszor várakozáson felül jót, még többször közepest, ami azért megérdemli a nyomdafestéket, ha már megbízást adtunk rá ...) Közös konyhatitkát árultam el talán valamennyi szerkesztőségnek: sok ilyen véletlenen áll vagy bukik az, hogy megjelenik-e kritika egy könyvről. Vannak problémamentes művek, nem is kevés, ott elég könnyű a kritikát behajtani. És vannak parádés könyvek (a sokat átkozott protokollista szabályai szerint), amelyekről becsület és dicsőség dolga kritikát írni, akár dicsérőt, akár elmarasztalót. Közben háttérbe szorulnak éppen azok az írások, amelyek problémákat hordoznak, amelyek nehezen skatulyázhatók, észrevétlen maradnak tanulságos kísérletek. Nem jó ez így. Itt van például Móricz Virág könyve: a „Küszöb“ 1956-ban jelent meg, sajtóvisszhangját ,.elfújta az októberi szél”. Pedig az olvasók körében, úgy hallom, van sikere. A mai élet bizonyos témáit, talán legjellemzőbb témáit, sokszorosan kompromittálta a sematizmus. Annyira, hogy 1953 után az írók alig mertek hozzájuk nyúlni, mintha maguk a témák volnának sematikusok, Móricz Virág nem nyugodott bele a tévhitbe, olyan témát választott, amelynek azokban az időkben már az említését is rossz előítélettel fogadhatták a lektorok. Van benne kiemelt munkás káder asszony, szerelmi válsággal, régivágású tudós, ellenség keze, ötéves terv, bonyolult üzemi problémák, minden, minden ama 1950-es „Nagykönyv” szabályai szerint. És Móricz Virág elmélyült, elemző módszerrel kibontja a sematizmussal rozsdásított felszín alól izgalmas, átmeneti korunk valóságát. Vonzóvá, izgalmassá teszi — amellett, hogy szakmai szempontból hiteles és alapos — az üzemi munka leírásait. Nem „ismeretterjeszt” és nem üzemlátogatásokon sebtiben magára szedett korszerű erudíciót fitogtat, egyszerűen érdeklik őt a mesterségek, szereti azt az atmoszférát, amelyben majdnem másfél millió ember él minálunk napról napra, és ezt az érdeklődést, szeretetet fel tudja kelteni az olvasóban is. Amikor a könyvet írta, nálunk a „jelzés-irodalom” divatja járta. Cikkekben, novellákban, drámákban, regényekben is folyt a „kritikai merészség” újabb és újabb rekordjainak felállítása, a lehetőségek határainak szinte már hisztérikus próbálgatása. Móricz Virág nem fél a valóság teljes ábrázolásától, abban az értelemben sem, hogy kerülné a „kényes kérdéseket”. Hol alaposabban elemezve, hol futólag érintve, de ott vibrál a könyvben a valóság minden eleme, egész kuszasága. Mégsem kelt bírálatával, konfliktusaival, a feltárt nehézségekkel hazugul borongás „szép hangulatokat”. Tragikusan komoly, amit ír, de nem tragédia, mert mindvégig fennen hirdeti azt, amit a cím is jelez: korunk összes problémáinak kulcsát, az átmenetiségnek ezt a se kint se bent állapotát, s ezen belül a rossz múlandóságát, a jónak, a sokszor csak szándékokban ügyetlenkedő jónak örökletességét. Derék írás ez. Érdemes volna kritikánknak — még megkésve is — visszatekinteni rá. 1957 tavaszán jelent meg Kossa István: Nehéz ébredés című önéletrajzi regénye Kínos dolog az, ha valaki miniszter — hát még ha nem is kultúraügyi miniszter — és író. Előttem ült az országos pártkonferencián. A szomszédai, hallottam, javában ugratták: „Látod, Pista, minek írsz! Rád is azt mondják majd, hogy miniszternek író vagy, írónak meg miniszter”. Darabig tréfásan válaszolt a tréfára, de mégiscsak kibukott belőle végül: „Miért írok? Nem úgy van az, komám, hogy az ember elhatározza. Muszáj! Nem tehetsz ellene .. Elfogott a kíváncsiság: milyen lehet az a könyv? Jó régen, még a harmincas években megjelent Kossának egy cikke a Népszavában. (Bizonyára több is, de az a cikk, tudom, feltűnést keltett a népi írókról.) Azután évekig semmi. A felszabadulás után egy naplót publikált (A Dunától a Donig), amely azonban elsüllyedt az akkori idők jórészt dilettáns munkaszolgálatos-, deportációs regényeinek özönében. Egy évvel ezelőtt megjelent most ez a könyv, de hallom, sok évig várt íróasztalfiókban. Nos, vannak a könyvben apró stiláris zökkenők. Nem s,o£, de mégis mutatja jelenlétük az állandó gyakorlat, a rutin hiányát. Van szerkezeti aránytalanság is. A háború előtti falusi állapotok leírása részletes, nemhogy a napok, szinte az órák múlását is érezzük. Később már évszakokat, éveket ugrik át. Nem a részletekben elnagyolt és elkapkodott a befejezés, de kompozíciójan mégis az: a szélesen megalapozott regényből egy-egy jó epizód marad csupán. Ebben van némi „amatőrmunka”, ebben a türelmetlenségben: az önbizalom hiánya, a „nem fogom befejezni, nem érek a végére”. Bizonyára az idő hiánya is, amit a politikus ritkán és nehezen lophat magának írói kedvtelésére. Hanem ami ezenkívül van a könyvben, az vérbeli író kezére vall, nem is akármilyenére. Stílusa — nem szemlélete — szerint, azt kell mondanom, új „népi írót” fedezhetünk fel benne. (Látszik erősen, kiknek a könyvein nevelődött.) Kitűnő megjelenítő fantázia, könnyed elbeszélő készség, eredeti jellemzési mód és olyan erőteljes szenzualitás a sajátja, amit sokan megirigyelhetnének. Íze, szaga, színe, atmoszférája van ennek a regénynek. Már azt mondanám: kár, hogy elminiszterkedi az idejét, hiszen özönével jöhetnének tolla alól a falusi és munkásmozgalmi tárgyú tárcák, elbeszélések, kötetszám, így talán ki-kitör majd a sok téma egy-egy, a mostanihoz hasonló önéletrajzi kötetben, és nem tudom, legyűri-e majd a továbbiakban a kompozíciós akadályokat. Mert valójában novellának kínálkozó témák füzére az, amit most is regénybe kényszerített — maga is kényszer alatt. Érdemes volna kritikánknak Kossát — aki nem tudom, miniszternek milyen, de írónak író — komolyan számba vennie. Nála is, mint a hazai és külföldi munkásmozgalom nem egy szereplőjénél, a titkos vagy kinyilvánított írói hajlam a forradalmáraikat és az íróalkat belső rokonságából fakad. A mi lapunk is beszámolt róla néhány soros hírben, hogy Ortutay Gyulának magyar népmesegyűjteménye jelent meg a Német Demokratikus Köztársaságban. Ez a gyűjtemény azonban megjelent idehaza is, a Corvina kiadásában, és hatvanhét különböző típusú magyar népmesén s a hozzájuk fűzött magyarázatokon kívül tartalmazza a szerző négy ív terjedelmű tanulmányát is. Ez a tanulmány ismerteti a magyar népmesék írásos hagyományanyagát, a népmese-kutatás történetét, a magyar népmesére vonatkozó elméleteket, a népmese szociológiáját, stílusát, előadásmódját és a magyar népmese helyét a világ mesekincsében. A felvetett problémákhoz mért rövidségében is teljes képet ad. Ismerteti a különböző kérdések körül folyt vagy még folyó vitákat, s ahol állást foglal, állásfoglalása meggyőző. Nem kell szaktudósnak lenni hozzá, hogy ezt ki merjük mondani. Bár hiszen a mesekutatás nem esik olyan messzire a filológiától, amelyben valamelyest járatos voltam egykor. Mégsem a filológust győzi meg bennem a rokon folklorista, hanem annak a szemléletnek az egysége és teljessége bizonyít, amelyben minden probléma és minden válasz magától értetődően találja meg a helyét. Talán ki sem mondja Ortutay azt a szót, hogy „marxizmus”, és talán egyetlen ideológiai vonatkozású idézetet sem hoz fel, mégis példája ez az írás a marxizmus alkalmazásának a szakmai kutatások területén. Bizonyítéka annak, hogy a dogmatizmustól tiszta, alkotó, eleven marxizmus milyen nélkülözhetetlen koordináta-rendszer az úgynevezett szellemtudománynak minden területén. (A természettudományokban bizonyára nem kevésbé, hiszen ez magának a marxizmusnak a lényegéből következik.) A marxizmus ilyen, mondhatni „elegáns” tudományos alkalmazása, amilyenre Ortutay nyújt példát, elég ritka nálunk ma még. A népmese ügye pedig nem csupán a folkloristáké, hanem ugyanilyen jogon az irodalmároké. Ezért gondolom, helytelen volna ezt a művet külföldi kiadványként egy hírben tudomásul vennünk. Darvas Józsefnek három könyve jelent meg az elmúlt évben. „Tiszántúl” összefoglaló címen a Gondolat bocsátotta közre ismét „A legnagyobb magyar falu”-t és az „Egy parasztcsalád történeté”-t. A könyvhöz írt „Előszó és pótlás” című érdekes tanulmányt a Kortárs adta közre, a kötethez csatolt „Tiszántúli utazás 1957. tavaszán” című publicisztikai riportot pedig részben közölte folytatásokban a Népiszabadság. Erről a kötetről bővebben nem szólok ezúttal, néhány hónapja jelent meg, feltételezem, hogy a kritika ezúttal mégsem hallgat majd, ahogyan a „Máról holnapra” és a „Harangos kút” című regények esetében tette. (Pontosabban: az előbbiről a Kortársban megjelent az egyetlen kritika, talán mert a főszerkesztő minden könyvéről mégsem hallgathat.) Igazságtalan volna azzal elintézni ezt a két regényt, hogy „újrakiadások”. Valóban megjelent mind a kettő már felszabadulás előtt, de egyrészt igen kis példányszámban, úgyszólván a nyilvánosság kizárásával, másrészt mindkettőt átdolgozta azóta Darvas. Az olvasóközönség számára tehát mindenképpen új művek, eszerint kell fogadnunk. A „Máról holnapra’’ egy fiatal református pap őrlődése a falusi osztályharcban; szerelme a nagygazdákhoz, származása a legszegényebbekhez köti. Végülis tragikus katharzisszal, kikerülhetetlenül ez az utóbbi kötelék bizonyul erősebbnek. (A „Szakadék” problémája, nyilván . Darvas saját emlékeiből fakadó, újra és újra előkerülő témája.) Mi a falusi osztályharc „élezésében” elkövettünk egy és más hibát az elmúlt évek során. Részben ezeknek a hibáknak, részben a felújuló harmadikutas nézetek elterjedésének következtében odáig jutottunk, hogy a falusi osztályharcot, annak továbbfolyását a szocialista átalakulás során már tagadni kezdték, a párton belül is. Ez a könyv súlyos érv a maga vitathatatlan művészi igazságával a marxizmus oldalán. A „Harangos kút” két nemzedékkel visszalép a történelemben, a múlt század hatvanas éveibe, amitkor a parasztság osztálybomlása megindult. Szereplői felszabadult jobbágyok; telkes nagygazdák; földnélküli állattenyésztők, akiket a legelők feltörése, a meginduló búzakonjunktúra nincstelenné zülleszt; kubikosok, akiket először a Tisza szabályozása szervez nálunk proletárhadsereggé; lezüllő földesurak; új, kapitalista földbirtokosok és bérlők; értelmiségiek. A történet foglalata: a paraszti közösség viaskodása a nagybirtokkal a földért, és az egyre erősödő harc, magán a paraszti közösségen belül, a nincstelenek és a gazdagok között. Az itt szereplő kulákok a „Máról holnapira” kulákjainak nagyszülei. Mintha a falusi burzsoázia eredeti tőkefelhalmozásának brutalitását akarná leleplezni bennük az író. Darvas nem fél tőle, hogy aktualizálja a történelmet. A korkép, amelyet ad, tudományosan hiteles, csak a hazug romantika patináját törli le róla. És egyszerűen érezzük, milyen közel állnak a ma emberéhez ezek a nagy- és dédszülők. Mennyire éltek még a közelmúltban is az osztályharcnak mindazok az alapvető konfliktusai, amelyeket Darvas elemez. S hogy a legaktuálisabb tennivalók szempontjából nézzem: a két könyvből kimondatlanul is meggyőző erővel hangzik a tanulság, a szegényparaszti gazdasági szövetkezés fontossága, a falusi burzsoáziának, mint osztálynak, szükségszerű és igazságos megsemmisítése. Darvast hosszú időn át a népi írókhoz számította a kritika. Éppen az utolsó évben, bizonyult be, hogy a legalapvetőbb kérdésekben már régóta nem oda tartozik. Ezeket a felújított régi írásait olvasva, azt kell mondanunk, szemléletét tekintve első írásától kezdve egy nemzedék és egy forradalmi feladatvállalás áll közte és Veres Péterék között. Nem térek ki bővebben írói érdemeire, közismertek: hiteles és veretes írás mind a két regény. (Jó szívvel ajánlhatja olvasóinak az a könyvtáros, aki legutóbb arról nyafogott: alig tud olyan könyvet, olvasmánynak is érdekeset, művészi szempontból is értékeset, amivel a falusi feladatokra mozgósíthat. Hát tessék!) Sokszor hallani — őszinte vagy affektált — panaszokat arról, hogy kevés minálunk, és nem a legjobb, a kommunista tendenciájú szépirodalom, hogy gyér a marxista irodalomtörténeti és filológiai tevékenység .. . Most, majdnem a véletlenre bízva magam, tallóztam az elmúlt év kritikái és a magam könyvei közt.. Íme: négy regény és egy tanulmány, amelyről a kritika hallgatott. Az az érzésem, és főként ezért tartom bosszantónak a hanyagságot (nem akarok szándékosságot magyarázni bele), más volna irodalmunk megítélése, a közvélemény több optimizmussal nézné a mai helyzetet és a kibontakozás lehetőségét, ha azok, akiknek hivatásuk az olvasás, megközelítően olyan buzgón látnák el a dolgukat, mint az írók a magukét. MESTERHÁZI LAJOS ÉSZREVÉTLEN? DALLOS SÁNDOR: A legény — lehetett olyan 182 centiméter és szófukar természetű volt — ott lépdelt elől, egy kicsit meghajolva, két karja ütemesen lengett jobbról balfelé, nyakáról szakadt a verejték: aratott. Az ing sáros volt rajta a portól és az izzadtságtól, egészen rátapadt a hátára s így jól lehetett látni, amint a lapockáján s a két vállában dolgoztak az izmok. Pokoli forróság volt, jó két hete nem esett már egy csepp eső sem s az emberek szédülten dolgoztak a hőségben. Ez a legény is. Kiivott volna akár egy veder vizet, de a nagykorsó kifogyott s a gyerek még nem jött viszsza vele. Hát csak aratott. A leány lépdelt utána, markot szedett. Néha meg-megállt, hogy elsimítsa arcából a haját s ilyenkor azokat a mozgó izmokat nézte a legény hátán, amint megduzzadtak és elereszkedtek a nedves ing alatt. Tiszta és együgyű szemmel bámulta, mint valami fiatal és kíváncsi kis állat, egy bolond kis üsző s lassan valami megfoghatatlan és jó melegség öntötte el a mellét, hogy: jaj, de szép! Körülbelül így nézte éjszakánként az erdőt, amint az suhogva és titokzatosan állt a holdfényben és belátszott az ablakon. Tizenhat éves volt már, még egy kicsit vékony és fejletlen, a legény meg, aki előtte kaszált, huszonkilenc s ő jóformán csak annyit tudott róla, amennyi a neve: Pongrácz Mihály. Mert az már akkor legény volt, mikor ő még csak harmadik iskolás. Egy időben hírlett, hogy elveszi Varga Terát, azt a nagy, szőke, melles leányt, de aztán nem lett belőle semmi, mert a városba ment és jól keres. Ez ugyan nagy dolog, de ez a kicsi élet azért mégsem tudta megérteni, hogy lehetett elmenni egy leánynak. Ezen egy kicsit eltöprenkedett, mindenféléket, de aztán elvetette őket magától, mert az jutott eszébe, hogy az anyja bizonyosan megszidná, ha tudná, miket gondol ő. Apja nincs, félárva. De azért most valahogy mégis állandóan a Varga Terusra kellett gondolnia, hogy az milyen szép, erős és fejlett leány volt, valami gyönyörű s úgy tudott nevetni, mintha gyöngyök ugrálnának ki a szájából. Mikor ment, a két erős melle úgy rengett, hogy nem lehetett róla levenni a szemet s ezért mindenki irigyelte. Ez a legény itt előtte — nem egyszer hallotta — sokat verekedett Varga Terus miatt, az meg mégis elment s az egész ügynek vége. A legény most arat, az meg a városban van. De keserves! Ezt gondolta, de mint egy gyerek, aztán megigazította a haját s mosolygott, hogy a határban mennyi ember van körülötte — mindenütt arattak — s ez milyen jó. Nagy öröm volt benne ettől s nem vette észre, hogy néhány lépést elmaradt. De akkor a legény hátrafordult és rászólt: — No, mi lesz? Alszol? A hangja kemény volt, a leány megrázkódott tőle s összeszedte magát. — Nem — mondta ijedten. — Csak a hajam ... kibomlott, Miska bácsi. A legény ránézett s nyilván akkor látta meg először életében, mert egy pillanatra leeresztette a kaszát s állt a leányon a szeme. Az meg állt előtte s valahogy mozdulni sem tudott, csak csüngette a kezét és félt, hogy a legény most összeszidja ezen a gyönyörű napon, mikor minden olyan szép. De nem szidta össze, csak fölmérte tetőtől talpig, csöndesen, de mélyen s a tekintetében valami fény és illat is és olyan valami megrendítő titokzatosság, mint az éjszakai erdőben, mikor suhog a hold alatt. — Hány éves vagy? — kérdezte végül. Ettől a leány úgy megdöbbent és olyan zavarba jött, mintha hirtelen anyaszült mezítelenül állna itt, a világon mindennek, de mindennek férfiszeme volna s az mind őt nézné. — Tizenhat múltam — rebegte. De alig tudta kinyögni s a keze megrezdült önkéntelen védekezéssel, hogy eltakarja a mellét, de nem tudta fölvinni odáig. Csak állt s ez suhant át rajta, ez a név: Varga Tera. A legény szeme akkor megint közömbös lett s az egész ember olyan, mintha lovat fogna száron s nagy erővel fékezné. A hangja éles lett és rossz. — Itt nem lehet ábrándozni, hallod-e! Nem játék ez, hanem aratás! S elfordult és nekilendült. — Gyerünk! — mondta. — S nehogy elmaradj, mert én magamat hozzád nem igazíthatom! Ha gyönge vagy, maradj otthon! S dolgoztak. De ettől a leány előbbi drága kis kedve úgy elszakadt, mintha ostorral vágták volna meg. Szeretett volna elszaladni, de csak szedte tovább a markot. Jó lett volna egy nagyot sírni is, hogy az emberek milyen rosszak, mit vétett ő például most ennek a legénynek is, mégis hogy rámordult két lépésért. Ej, legjobb volna meghalni s feküdni csöndesen a földben! Akkor majd ... Föl se mert nézni, úgy vitte ki a sort s a lélek az anyja után bégetett benne, mint egy kis bárány. Mikor kiértek, a gyerek is megjött a korsókkal s az emberek — három legény volt, meg vele együtt három leány, azontúl egy olyan suttyólegény, kévekötőnek — úgy (Folytatása a 6. oldalon) Kürthy Sándor rajza