Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-02 / 1. szám - Garai Tamás: A színésznő: Bulla Elma • Benne élni a korban… Négy művész munkájáról, terveiről (10. oldal) - Fenyves György: A szobrász: Mikus Sándor • Benne élni a korban… Négy művész munkájáról, terveiről (10. oldal) - L-r.: A zeneszerző: Szabó Ferenc • Benne élni a korban… Négy művész munkájáról, terveiről (10. oldal) - Bános Tibor: A rendező: Ádám Ottó • Benne élni a korban… Négy művész munkájáról, terveiről (10. oldal) - Sándor Károly: rajzai • kép (10. oldal)
A színésznő, BULLA ELMA Mónika ott kuporog a langyosodó fűtőtest mellett — mint amolyan központi fűtéséé! „megáldott“ pesti ember •— nagyokat szipákol és bizalmatlanul várja a hívatlan látogató kérdéseit. (A vendég — az újságíró — nem hegyezi túl nagy lelkesedéssel füleit és ceruzáját, mert tapasztalatból tudja: Bulla Elma, a nagysikerű „Pesti embereik’ Mónikája nem a legideálisabb interjúalany. Hogy miért? Ez éppen az első kérdés.) — Nem szeretek „nyilatkozni“. Se közhelyeket, se úgynevezett „okos” dolgokat. Az én hivatásom az, hogy írók, költők gondolatait szólaltassam meg, lehetőleg úgy, hogy a közönség elhiggye rólam, amit játszom: Mónikát, vagy éppen a Szent Johannát... Annak idején, amikor a többnyire bárgyú kérdéseket és suta válaszokat tartalmazó újévi körinterjúk divatoztak, igyekeztem elhárítani magamtól a megtiszteltetést, hogy kedvenc ételemről, kölnivizem márkájáról, nemlétező kiskutyám bölcs vakkantásairól, s magánéletem egyéb „közérdekű" titkairól tájékoztassam a kiváncsi olvasókat. — Azt kérdi, miért ilyen rekedt a hangom? Nem, ez nem nátha, sokkal kellemesebb dolog: magnetofont kaptam karácsonyra, s most hajnalig ezzel játszunk, bolondozunk. Az ajándékozásról jut eszembe: azelőtt, ha az ember végleg nem tudta, mit vegyen karácsonyra barátainak, jobb híján könyvet adott. Manapság nincs gond, mivel szerezzünk örömet: mindenki, aki illetékesnek érezte magát, hogy várjon tőlem valamit, diszkréten előre megsúgta: ha lehet , könyvet kér. Csak azt ne kérdezze, mi a kedvenc olvasmányom. Ilyenkor legszívesebben azt válaszolnám, hogy... Mackó bácsi kalandjai. (Színházról, szerepeiről annál lelkesebben beszél. Nevetve meséli, milyen furcsa is a pesti közönség. A nézőtér összetétele szinte esténként változik. Ezt pontosan le lehet mérni azon, hogy melyik este, milyen jelenet, mondat után csattan fel a taps, a nevetés. — Szeretem a színházamat, a Néphadsereg Színházát. Elsősorban azért, mert itt nem dugnak valamiféle szerepkör skatulyába. Alkalmam nyílik más meg más korú, típusú, jellemű emberek ábrázolására. Talán csak egy vágyam van: a sok komoly szerep után végre újra vígjátékban játszani. Hogy melyikben? Már azt is kiszemeltem: Lissy szerepét Nash Esőhozó ember című darabjában. A jövő évadban talán még erre is sor kerül... Szívesen lennék néha komáka is. Igaz, egyszer már voltam, s alaposan megjártam. Sorra kaptam a gois romba leveleket, hogy jutott eszembe nekem ilyet csinálni! Volt, aki azt írta: „Egész éjjel sírtam, mert a mi édes Bullánkat ilyen nevetséges, kövér asszonyságként kellett viszontlátnom! Kérem, ne tegye ezt többé!” (Kárpáti Aurél, a részrehajlást nem ismerő, kiváló színikritikus egy rádióinterjúban ezt mondta róla: ő az egyetlen színésznő, akiről még sohasem írtam rosszat!) — Sajnos Kárpáti Aurél nem jól emlékszik! — mondja mosolyogva Bulla Elma. — Irtam! S hiába, színésznő vagyok. Ha a sok jó kritikára már nem is emlékszem, ezt az egyet nem felejtettem el. Mellékesen — igaza volt... (Lám, azért Mónika mégse egészen — vagy mondjuk így: tipikusan pesti ember...) GARAI TAMÁS BENNE ÉLNI A KORBAN... ☆ Négy művészem munkájáról, terveiről Hangversenyszünetben a Zeneakadémia igazgatói páholyában beszélgetünk munkájáról és terveiről Szabó Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész zeneszerzővel, s Zeneművészeti Főiskola nemrég kinevezett új főigazgatójával. Odalent, a pódiumon az imént hangzottak el a Ludas Matyi-szvit utolsó taktusai, a hetedik tétel, „A legyőzhetetlen" kódúja. Ezért a kompozíciójáért kapta annak idején a Kossuth-díjat, és ez a mű adja az apropót a beszélgetés megindulásához is. — Kerek harminc esztendeje él és forr bennem a Ludas Matyi-téma, a szolga sorsa ellen fellázadó, a zsarnok erőszak fölött végülis diadalmaskodó, legyőzhetetlen nép bátor és ügyes fiának minden nemzet folklórjában megörökített témája. Akkor, 26 éves koromban balettnak képzeltem el, de elgondolásaimat nem tudtam megvalósítani. A magam erejéből nem tudtam volna a szcenáriumot megírni, „komoly” ember viszont hogy’ is állt volna szóba ebben az időben egy ilyen, a szocializmussal kacérkodó, az iskolából ezért ki is csapott proligyerekkel. Nádasdy Kálmánt korrepetáltam ekkor kosztért-kvártélyért és amikor a felszabadulás után megbízták őt a Ludas Matyi-film rendezésével, eszébe jutott ez az én ifjúkori hamvába hullt tervem, és megkérdezte tőlem: nem volna-e kedvem balett helyett egyelőre filmzenét írni a régi témából. ■— Megírtam. — de nem írtam ki magamból a témát, így keletkezett azután a film kísérőzenéjét önálló, zárt formában feldolgozó zenekari Ludas Matyi-szvitem. De még ez sem elégített ki, ez sem oldotta fel bennem a téma iránti ősi nosztalgiát: egy Ludas Matyi-balett megkomponálásának vágyát. — Amikor azután tavaly az Operaház felkért, írjak egész estét betöltő balettzenét a Ludas Matyi-témából, úgy éreztem, most végre valóra válthatom három évtizedes tervemet. Ehhez nagyszerű partnert és harmonikus munkatársat találtam a balett szcenáriumát író és koreográfiáját tervező Harangozó Gyulában, aki tökéletesen magáévá tette az én alapelgondolásomat, hogy tudniillik csak úgy van értelme balettet írni a Ludas Matyitémából, ha a néző azzal áll fel előadás után a helyéről, hogy igaza volt ennek a legénynek: akit igazságtalanul megbántanak, az adja vissza a bántást sokszorosan, aki igazságtalanul sért meg másokat, az kapja vissza a sértést sokszorosan. Tehát ha egy parasztlegény egyéni összeütközésén túl általános emberi és konkrét történelmi konfliktust tudunk az adott keretek között színpadra vinni. — A cselekmény bonyolításában nagy támogatást jelentett Harangozó szellemes trouvaille-ja: Matyi a döbrögi vásáron megismerkedik két vándorszínésszel, akik majd melléállnak harcában és ötletekkel, álruhákkal, színpadi kellékekkel segítik elő a „három visszaverés” sikerét. A balett két felvonásból és hat képből áll majd. Az első kép vásárjelenetében ismeri meg Matyi Esztikét, a döbrögi parasztlányt, aki a balettban nélkülözhetetlen szerelmi imbroglia hordozója. A baletthez persze nem elég a film, illetve a szvit zenei anyaga: sok új zenét kellett és kell még hozzákomponálnom, olyat, amely a színpad és a balett sajátos igényeinek megfelel. Ezzel párhuzamosan a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának negyvenedik évfordulójára készülő film, a Karikás Frigyes novelláiból írt 39. dandár kísérőzenéjén dolgozom, amelynek nagy része már elkészült. A balett befejezéséhez azonban még körülbelül egy évre van szükségem. Annál is inkább, mivel sok időmet és energiámat köti le a pedagógiai munkám: a zeneszerzés-főtanszak, valamint a tanszékvezetés a Főiskolán, amihez most még a főigazgatói funkció kötelezettségei is járuak. Ezen a poszton legfontosabb tennivalómnak a Liszttől Bartókon át napjainkig kialakult egészséges tradíció folytatását és továbbfejlesztését tartom. Kiváló tanárok és tehetséges növendékek egész sora dolgozik a főiskolán, akik megértették és helyeslik alapvető célkitűzésemet: a művészi atmoszféra megteremtését a nevelésiben és a művészi munkafegyelem megszilárdítását a tanulásban E két tényező összhangja és egyensúlya nélkül nincs, és nem is lehet pedagógiai eredmény. Lr. A zeneszerző: SZABÓ FERENC , Szabó Ferenc Lassan, küzködve formálja a mondatokat — mint ahogy első szobrát formálta 1927- ben. Azt fába faragta. Az eszközöket is maga készítette hozzá, s amikor kész lett, úgy érezte, aki ránéz egyetlen tekintettel meglát mindent, ami a kifaragott arc lényege. Ekkor még ösztönösen dolgozott. Mintázni, faragni senki sem tanította, s ösztönösen tűzte maga elé a célt. De azóta is azt vallja: az önkifejezés, a művészi munka végső célja olyan művet alkotni, amely egyetlen tekintetre mindent megláttat lényegéből. Ezt Olaszországban, a remekművek hazájában értette meg. Itáliába Pátzay Pál vitte, ő figyelt fel tehetségére, ő tanította. Eleinte Firenzében élt, itt kapta az első leckéket a klasszikusoktól. „A legnagyobb élmény az utcán látni a művet — mondja — hiszen a szobrászatban nincs jobb mester egy jó példánál”. Ekkoriban a nagymesterek tehetségének titkát kutatta, így fedezte fel, hogy a tehetség alapvonásai, a szorgalom, odaadás, elmélyedés, aktualitás. A művész legfőbb feladata benne élni korában. Ezt Firenzében és Rómában tanulta meg, a halhatatlanok műveit csodálva. A szobrászatot akkoriban formai viták bontották táborokra, ö a „Mózes” előtt állva megértette: a forma nem probléma, velejár azzal, amit ki akarunk fejezni. A szaklapok az egyes művészek „egyéni hangját“ elemezgették, hasonlítgatták, a sixtusi kápolnában ösztönöösen megérezte: az „egyéni hangot” hajszolni nem lehet. Addig kell keresni, kutatni, dolgozni, míg kibuggyan az emberből, mint mesélőből a mese... Mindig sokat próbálkozott. Műterme ma is tele van különböző kompozíciók változataival. Érdekes végigpillantani művein. Eleinte — még a technikai fogyatékosságok korában — sok a drámai ábrázolás, de ahogyan tökéletesedik művészi tudása, lassan eltolódik a lágyvonalú lírai kompozíciók felé. „Fésültködő nő”-je, „Mosakodó asszony’‘-a és más alkotásai nagy feltűnést keltenek 1938-as és 1941- es kiállításain. Művészpályája a felszabadulás után teljesedett ki. Gondolatilag tovább gazdagodott, lírája elmélyült. Tíz esztendeje már maga is mester, a Képzőművészeti Főiskola tanára. Néhány tanítványa az ő stílusában dolgozik — nem haragszik érte. „Természetes dolog — mondja — a tanítvány eleinte követi a mestert. Majd kinövik — ez is természetes. És túlszárnyalnak, ha hinni tudnak majd abban, amit csinálnak.” Mert Mikus Sándor úgy véli, az őszintétlen művész hamar elárulja magát. Az alkotásokban szenvedélyes hittel kell hinni, különben nem sikerülhetnek. A művész a jelenben mindig a jövőnek él és dolgozik. Mikus Sándor jövője részben már itt áll megmintázva a műteremben. Hatalmas, zászlótartó munkás — a veszprémi tanácsköztársasági emlékmű figurája. Apró kis gipszszobor: újján számolgató bájos meztelen kislány — egy szökőkút-terv alakja. Erőteljes Lenin szobor, s a falnak fordított, ma még titkos, rajzok, tervek, ötletek, vázlatok. A főfalon a Kálvária-téri lakóházra terrakotta: kerülő hatalmas Kőmíves Kelemenné balladája. Ezzel eleinte, rengeteget küzdött. A balladát egy megtorlatlan gyilkosság történetének látta, s nem akart sikerülni a vázlat. Olvasott, tanult, elemezgetett s egyszerre úgy érezte, érti: nem gyilkosság ez, hanem áldozat az új születéséért. És néhány nappal később készen állt a mű. Humoros könnyedség jellemzi. Első ízben csendül fel ez a hang a művész munkásságában, s talán épp ezzel lesz teljesebb, egészebb életműve; öt év múlva, 60. születésnapján, gyűjteményes kiállítást szeretne rendezni. „Nem lesz nagy kiállítás — mondja — csak a legszebb darabokat mutatom majd be.” Fényképeket vesz elő — Mikus-szobrok. Válogat. Már arra a kiállításra készül... FENYVES GYÖRGY A szobrász: MIKUS SÁNDOR Mikus Sándor A rendező: ÁDÁM OTTÓ Amikor az amszterdami padlásszobában kihunynak a fények és Otto Frank egy szál esőköpenyben pára hallgatottan, idegenül, maszinte már csak egy pillanatig emlékezni szeretne és öntudatlanul is, de keresi a hangokat, amelyek mamrég még megtöltötték marnárdszobát, az élet örömét, értelmét jelentették számára, hirtelen előkerül a Napló, Anna naplója. S az utolsó sorok, melyeket elhurcolásuk előtti percekben vetett papírra: „Mindennek ellenére, én hiszek az emberek jóságában’. Anna Frank szavait messziről, a gázkamrák, a jeltelen sírok, a mártírhalál, a szebb, tisztultabb élet utáni vágyakozás hiábavalósága felől sodorja felénk az amszterdami szellő. Otto Frank még egy mozdulattal tiltakozni próbál a feltoluló emlékek elől, végül csak ennyit mond: „Hogy megszégyenítették". Aztán a függöny lassan összezárul. A nézők pedig — mert csak nézői voltunk a színpadon újjáformálódó valóságnak , s még sokáig nem tudnak szabadulni, menekülni az emlékek elől. Az Anna Frank naplójának Madách-színházi előadása méltó mementója annak a tragédiának, amely hat millió védtelen, ártatlan áldozatot követelt. A forró, emlékezetes színházi est hangvételét, a dráma hol lágyan, hol komoran feltörő színeit, az előadás fiatal rendezője, Ádám Ottó nagy belső átérzéssel, a tragédia mélyén rejtőző optimizmust, az emlékek idézésén áttörő hitet, meggyőződést sugárzóan hozta közel hozzánk, milliók tragédiáját túlélő nézőkhöz. Ádám Ottó rendezői pályafutásának eddigi legszebb s legmaradandóbb sikere az Anna Frank rendezése. De mi a titka e tökéletesen harmonizált munkának? — erről beszélgettünk a fiatal művésszel. — Egy rendezőnek azok a legnagyobb pillanatai, amikor valamelyik elintézetlen ügye, problémája találkozik a színházi feladattal. Számomra ilyen ügy volt a többi között Gorkij drámájának, a Kispolgároknak szegedi és az Anna Frank naplója budapesti rendelése. Akkor és ott tud a rendező valami maradandót, hasznosat adni, ahol a téma őt is feszíti, és amikor megtalálja azt a bizonyos közös — egy vagy több pontot — amelyen át szubjektíven tud kapcsolódni a drámához, az irodalmi anyaghoz, a valósághoz ... — Vagyis a színházi rendezőnek is a kor, a társadalom problémáiból kiindulva kell és lehet élményszerűen, hangulatilag, formailag értékeset alkotni? — Igen, de azzal a fenntartással, hogy a modern színház számomra nem csupán formai, nem szcenikai, nem is világosító éi, hanem elsősorban tartalmi, eszmei és világnézeti kérdést jelent. A világ drámairodalma ma meglehetősen mélyponton stagnál. Ezt a fajta mélypontot természetesen nem a művek színvonalára vonatkoztatva értem. A második világháború óta valósággal elborították a művészetet, a színházat és a filmet is azok a keserű, szkeptikus, a reménytelenséget tükröző és tudatosító művek, amelyeket ma már — és ezt egyre inkább érzem — túlhaladott a fejlődés. Az embereknek egyszerűen elegük volt ebből a tendenciából, valami másra, jobbra vágyakoznak. A drámairodalomnak is fel kell ismerni ezt a szándékot és jobban, közvetlenebbül kell a ma emberéhez szólani. A példa kedvéért itt van Visconti filmje, a Fehér éjszakák. Úgy érzem éppen ez a film fejezi ki a legmarkánsabban a változás lehetőségeit, távlatait. A rendező itt egy rendkívül pozitív ügy mellett vall, foglal állást. Tévednek akik csupán egy szerelmi háromszöget látnak meg ebben az izzóan mai drámában. Sokkal többről van itt szó. A Fehér éjszakák a hűség filmje. Hűség egy emberhez, egy szerelemhez, egy eszméhez. Azt mutatja meg Viscontit, hogy az ember kitart a maga által kijelölt eszme mellett és ez valami igen erőteljes életigenlést vált ki a nézőből. Szerintem ezt a fajta új konstruktivitást kellene megtalálni és megragadni a ma színházának is. — Az elmúlt évben volt-e lehetőség, hogy lépéseket tegyen az új konstruktivitás felé? — Feltétlenül. A színházi munka egyre inkább megszabadult a régi előítéletektől és új vonásokkal gazdagodott. A kísérletezésnek senki nem állja útját és a formabontás önmagában nem is jelent különösebb merészséget, sőt a tény maga már csaknem közhelyű. Természetesen problémáink is vannak, színházi bemutatók zömét hai, mai magyar darabok: kellene kitölteni. Az új drámák születése azonban eléggé lassú, nehézkes, nem tart lépést a rendező elképzeléseivel, vállalkozási kedvével, szándékával. A nehézségek ellenére azonban úgy hiszem, hogy a küszöbön álló új esztendő fellendülést hoz majd és újabb igényes, szocialista drámák születnek, amelyeket a közönség is és mi, a színház alkotóművészei is érdeklődéssel, szeretettel és izgalommal várunk. BANOS TIBOR Adam Ottó (Sándor Károly rajza!.) - 10 -