Élet és Irodalom, 1960. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-01 / 1. szám - Goda Gábor: Lotto • széppróza (4. oldal) - Toncz Tibor: rajza • kép (4. oldal)
—Szeretném — mondta Dorogi Péter—, ha ez volna utolsó beszélgetésünk a válásról. — Én is — mondta az asszony. — Ámbár az ilyesmi kifogyhatatlan lehetőséget rejt magában. Dorogi most, hogy a válást minden bizonnyal elhatározták egymást közt, legalább baráti érzéseket tudott magában felidézni a felesége iránt és az asszonyban is volt holmi őszinte enyhület, mondhatni: családiasság, ahogyan ott ültek a fotelekbe süppedten, feketékkel párásítottan és legeltették tekintetüket az öt év alatt nem is olyan kispolgárivá berendezett lakáson. Nagyjából abban is megegyeztek, hogy Doroginé visszatér anyjához, az Alkotmány utcai kétszoba-hallos lakásba és Dorogi megtartja az egyszobahallosát a Mártírok útján. Nagyjából a közösen szerzett holmit a megelőző isten tudja hányszoros tárgyalásokon már szétosztották egymás közt, olykor nagyon is bonyolult, körülményes dadogással hozván egymás tudomására, hogy ez vagy az a könyv, szőnyegecske, kerámia, hallberendezés stb. miért inkább a férfié, mint az asszonyé vagy fordítva. Eleinte úgy tűnt, hogy ez lesz a legegyszerűbb kérdés. Utóbb kiderült, hogy ez a legbonyolultabb problémák egyike. A ma esti beszélgetés közben már a válást elhatározó házastársak mindegyike egyegy leltári lapot tartott a kezében s úgy beszélgettek, tehát tárgyilagosan, kerülvén minden indulati és érzelmi elemet. — Tehát a kerámia cica marad — mondta Dorogi Eszter. — Viheted is — mondta az ember. — Inkább a Gorkij-sorozatot viszem, tulajdonképpen én vettem. — De én olvastam. S ehhez hasonló részletező „határkiigazító’ viták folytak közöttük, több órán keresztül. Még nagyobb bonyodalmat okozott a takarékpénztári betét felosztásának kérdése. Hatvanezer forintjuk volt. — Harminc-harminc — mondta Dorogi Péter, mintha holmfi egyszerű igazságot mondana ki. — És a lakás? — kérdezte Eszter. — Ha eladod, kapsz érte... — De nem adom el. Nekem is kell laknom. Te hazamész az anyádhoz, a legnagyobb kényelembe, de én ... S ezen új vita indult. Kinek mekkora lesz a kényelme, mi általában az, amit kényelemnek nevezünk, kényelem volt-e az, ami eddig volt stb. A legbonyolultabb kérdés a bútorok felosztása volt. Mindkettőnek előre elkészített titkos haditerve volt e tekintetben. Mindegyik ragaszkodott egy-egy székhez, asztalhoz, aminek következtében a „garnitúra” ízekre bomlott. — A két fotel közül az egyiket... Ezt, gondolom, belátod... — mondta az asszony. — Nem lehet egy garnitúrát így, ilyen könyörtelenül megbontani — mondta Dorogi Péter. — Jogom van a fotelhoz,, vagy így az asszony. ij A „jog” szó új indulatokat és új lehetőségeket váltott ki. Most már jogról beszéltek, igazságosságról és ilyen hipotézisek alapján tárgyalták meg a rádió, de különösen a televízió, a magnetofon, a villanygramofon ügyét. Ezek megoldhatatlan kérdésekként meredeztek előttük. Ne kövessük az érvelések hol bizalmas, hol bizalmatlankodások hosszú sorát, mert nekünk is be kell látni, hogy ezek megbonthatatlan, ketté nem osztható tárgyak, éppúgy, mint a frigidaire, ami egyébként különös erővel korbácsolta fel a még házastársak elszunnyadt szenvedélyeit. Történetünk, de az egyetemesség szempontjából is teljesen közömbös, mely tárgyakban hogyan állapodtak meg. Inkább csak jelezzük, hogy a televíziót tekintettel arra, hogy ez az asszony legfőbb szórakozása, magával viszi, viszont itt hagyja a frigidaire-t, ami egyébként a mamájánál is van. Dorogi ezt a tényt „elvileg” igazságtalannak tartotta és kétezernyolcszáz forint „lelépést” kért a televízióért a megosztandó bankbetét terhére. Este tizenegy óra felé három és félórás tárgyalás után rájöttek, egyetemlegesen, bánatosan, hogy lényegében egyiknek sem maradt semmije. Fél garnitúra, fél konyhaberendezés, fél könyvtár, egyszóval — szerintük — mindegyiknek csak a fele élete maradt meg. De az együttmaradás ténye fel sem ötlött bennük. Becsülték, de unták is egymást. S mindketten arra vágytak, hogy boldogabbak legyenek, s tudták, hogy a boldogság színvonalának ezirányú emelkedését nem várhatják semmiféle társadalmi fejlődéstől. Meg kell mondanom, hogy még éjfélkor is alkudoztak, kicsit már gőzös fejjel, révetegen, mint a kártyások, akik vesztésben vannak. Fél egykor a rádió a himnuszt közvetítette szokás szerint, s ők akkor tartottak a fehérnemű szétosztásánál, pontosabban a lepedőknél. Egy óra volt, amikor felosztották, vagy inkább felaprították az összes ingóságokat, a „közös szerzeményt”. Úgy érezték, hogy alapos munkát végeztek, sőt mindegyik úgy érezte külön-külön, hogy némileg győzött is. Hogy min győzött, ezt nem lehetett pontosan megállapítani, de holmi győzelmi érzést okozott a férfiben, hogy elképzeléseinél kettővel több lepedő, eggyel több párnahuzat maradt a birtokában, viszont az asszony nem hitte volna soha az életben, hogy a férje szó nélkül lemond a hall csillárjáról. De a jó érzések mellé odalopakodtak a rosszak is. Dorogi váratlanul azt mondta: — Kicsit feldúltuk az egészet — s kezével a levegőbe rajzolt egy kört, ami „az egészet” volt hivatva kifejezni. — Feldúltuk. De ez nem megy másképp. — Igaz — mondta az ember. — Egye meg a fene. — Nem mondom — mondta az asszony —, szebb volt a kék garnitúra így egybe, dehát istenkém ... Majd jön egy másik asszony idővel és az is hoz egy fotelt, egy széket és lesz egy felemás garnitúra ... — Istenkém, — mondta az ember. — Rousseau szobájában nem volt más — ezt abban az izében olvastam —, csak egy ágy, egy szék és egy asztal... — És egy Rousseau — mondta az asszony. — Ez igaz. S nevettek, de a nevetésük mögött volt szomorúság is, amiért így szétesett az életük, akár a kék garnitúra, vagy a könyvtár. S úgy határoztak, hogy aludni térnek. A férfi még észrevette, hogy a fotelhuzaton, amelyen ül, jókora folt van. — Mi ez? — kérdezte — ez nem volt rajta. — Nem tudom — mondta az asszony. — Ez egy új folt. — Jó — mondta az asszony —, ne idegeskedj miatta. Legyen az én fotelem. Dorogi Eszter nagylelkűnek tetszett s meglepte, amikor férje azt mondta: — Ugyan kérlek, csak nem adok neked egy koszos fotelt. — Te nem adsz nekem? Ez az én jussom. S megint feldúlt lélekkel álltak ott, éjjel negyed kettő felé. Az asszony vetkőzni kezdett, a férfi úgy tervezte, még elüldögél a süppedő karosszékben, amíg végigszíja a cigarettáját. Aztán elővette a pénztárcáját, átszámolta a pénzét, majd megpillantott egy úgynevezett lottószelvényt. (Nyereményjáték a huszadik század második felében.) — Mondj egy számot — mondta Péter. — Tizenkilenc. — Miért tizenkilenc? — Ma van tizenkilencedike. — Helyes — mondta a férfi. — Mondj még egy számot. — Huszonhét. — Jó. De mért huszonhét? — Mert huszonhétéves koromban válok el a férjemtől. Dorogi Péter fel sem pillantott a már pizsamába bújt feleségére, csak gondosan beírta az X-et a lottó szelvény megfelelő helyére. — Harminc — vezényelte önmagának a férfi a harmadik számot, miután ő éppen egy hete múlt harminc éves. — Harmincegy — mondta unottan az asszony. — Miért harmincegy? — Harmincegyedikére rendeltünk fuvart a holmim (itt a birtokos ragot nyomatékkal ejtette ki az asszony a száján) elszállítására. — Egy — mondta a férfi. — Elseje. Elsején végre visszanyerem a szabadságomat s függetlenségemet — s persze nyomban rátette az előírásos X-jelzést az egyes számra. Nem is beszéltek tovább, a férfi is lefeküdt, eloltották a lámpát és Dorogi azt gondolta magában: „Nem, a dolgot nem lehet visszacsinálni. Ez így helyes. Idegesít ez az asszony. Szokásaival, a hangjával, a rágásával, a pontosságával, vekkeres ébredésével, azzal is, ahogyan a tízóraiját előkészíti, amikor a hivatalba megy, lázadástalanságával, amellyel az élet különféle jelenségeit fogadja, kis számvetéseivel, amelyekből nyájassága és bizonyos fokú, főként hivatali népszerűsége származik. Idegesít, ahogyan menten mosolyra húzódik a szája, akárha a házmestert szólítja meg, de komor, szinte rideg egyébként szép arca, ha az ember óvatlanul pillant rá. Nem, nem. Sok más is elviselhetetlen, de ez most nem is érdekes, csak arra is gondol az ember, arra a szinte hivatalos kötelességteljesítésre, amellyel soha nem ő szabta meg szerelmi együttlétük időpontját, hanem kínos és bosszantó türelmet tanúsított e téren; a szeretete is kötelességtudás volt csupán, ha beteg voltam, az általános érvényű emberiesség hozatta vele a hőmérőt, a kalmopirint, nem, nem, ebből elég volt. Igen, nélküle is nehéz lesz ebben a félig kiürült lakásban, de tele lesz az élet új lehetőségekkel, nem lesz bűn, a lelkiismeretfurdalás előidézője, ha egy-egy nőt vendégül lát az ember és ... Dorogi Péter elálmosodott és egy ötéves szokás családi szabályzatának megfelelően még ezt mondta: — Jójcakát. — Cakát — felelte az asszony, de ő még nem aludt el. Tűnődött, így valahogyan: „Kár, nagy kár, mert Péter nem rossz ember, kitűnő mérnök, de mégis unalmas ember. Az ötből négy évet kényszeredetten beszélgettünk. Nincs mondanivalónk egymás számára. Asszonnyá tett, de nem nővé. Így ebben a vonatkozásban is unom, és bosszantott ez az örökös kötelességteljesítés. Mert minden az volt. Ha a vacsoránál beszélgettünk, akkor is a kötelességemet teljesítettem. Nem lesz könnyű megint megszokni anyám — akit egyébként imádok — rigolyáit, újra leánnyá lenni, de jobb lesz, mint ez a sivárság. Jó volna, ha azért válnánk el egymástól, mert van valaki, akit szeretek s akivel megcsaltam. Igen, ez jó volna. De nincs. Talán majd lesz... Talán — gondolta Éva s nagyot ásított. Két nappal később a rádióból értesültek a lottó nyereményszámairól. Méltatlan dolog volna holmi naturalista vagy akár realista stílusban kiaknázni ezt a váratlan fordulatot és most elemeire bontva részletezni, hogy Dorogi Péter mint írta le a számot, sebtében egy újság szélére, miként egyeztette, majd két nappal később miként kiáltott fel, sőt ordított meglepettségében, hallván, hogy ötszázezer forintot nyert. Ez ugyan jelentékeny fordulat történetünk menetében, de túlzottan sok közhelyre ingerli még az olyan elbeszélőt is, akinek a közhelyek iránt elkopott az érzéke. Ebből talán annyi az igen fontos mozzanat, hogy mindez este történt, amikor Dorogi Péter abban a foltos fotelben ült, amelyet Éva asszony vállalt ingóságai közé. — Nyert — mondta a férfi. — Nyertünk — így az asszony. Ez igaz, gondolta a férfi, ez igaz, a számokat is együtt gondoltuk ki. Az asszony az ötszázezer forintnál kissé elszédült, a rádió szélébe fogódzott és azt kérdezte: — Mennyi? — Ötszázezer — mondta az ember. — Húsz százalékos adó híján... — Kár — mondta az asszony révetegen. — Nagyon, de ez így van — mondta lassan Péter. Az asszony még mindig ott állt a rádiónál, a szemét is lesütötte, az arca az döbbent fehérségből pirosra váltott s azt mondta: — Csak négyszázezer marad. Ennek a „csak” szócskának nem nőtt meg a jelentősége, inkább a „négyszázezer” szót ismételgették, az töltötte be a szobát, képzeletüket. Dorogi Péter a bárszekrényhez ment, töltöttek a barackpálinkából és ittak. És ez kellett is. — Hátha tévedés — mondta az asszony. — Nem tévedés — felelte a férfi — felírtam a számokat. — Kétszázezer neked, kettő nekem — mondta az asszony, beleült a fotelba és a férfire csapott le a pillantása. Az nem felelt. Az asszony folytatta: — Éppen most... — Éppen most — felelte a férfi. Éva most felállt, a telefonhoz ment, tárcsázott, a mamáját hívta fel. — Csókolom. Mi újság? Mama kérem, nem hallgatta a lottóeredményt? Érdekelne, hogy nem nyertünk-e véletlenül? — Ugyan — mondta a férfi — minek ez? Éva nem mondott összeget, Péter intett is neki, hogy ne mondjon, és magától se mondott volna. Éva anyja viszont elmondta, hogy e héten nem lottózott, mert volt ugyan egy lottószelvénye, „de képzeld, bennhagytam a táskámban és elfelejtettem kitölteni. Annyi baj legyen. Mi van nálatok, kitűnő vesepecsenyét kaptam, átküldöm holnap a felét, kitűnő spenót volt ebédre” — és ebben a felfokozott pillanatban annyi mindenről adott számot, hogy Péter dühbe gurult. — Elég! — kiáltotta, kikapta a kagylót Éva kezéből és lecsapta. — Egy félmilliót nyerünk és vesepecsenyéről meg spenótról fecsegtek. Fia is nevetett. Péter is. Átölelték egymást, de mindkettő érezte, hogy ez az ölelő mozdulat, még ha csak az öröm hajtotta is őket egy pillanatra egymás karjaiba, korai volt és teljesen indokolatlan. Végre kezükben volt a takarékbetétkönyv négyszázezer forintról. Egy lap is megírta, elég tapintatlanul, ami teljesen megbontotta a ház nyugalmát. Nem tervezgettek. Inkább tűnődések lettek, mint akiket valami megzavart s megbabonázott. Mindegyik arról beszélt, hogy négyszázezer forintot nyert és Éva egyetlen megjegyzése óta, amely az összeget kétfelé osztotta, egyikük sem beszélt többé felezésről. Egy-két ismerős is jelentkezett: pénzt kértek kölcsön. Együttes elhatározással tagadták meg: úgy érezték, van miből takarékoskodni, sőt annyijuk van, hogy arra sem tartanak igényt, hogy jó és áldozatkész embereknek tartsák őket. Egyszóval, a hatalmas összeg közös elhatározásokra, közös tettekre, közös gondolkodásra késztette őket. Lényegében igen bonyolult folyamat ment végbe, ha akarom, a lelkükben, és a tudatukban, ami lényegileg egyre megy. Közeledett is a harmincegyediké, tehát az a nap, amelyen a különélés gyakorlatilag is megkezdődik, s amelyen meg kell érkeznie a teherautónak, hogy elszállítsa a „közös szerzemény” felét, tehát bátran mondhatjuk, öt esztendőnek a felét bútorban, lélekben, kerámiában, dunyhahuzatban, befőttes üvegekben, gépesítésben, készpénzben egyaránt. Tehát készpénzben is. Azaz a takarékban nyugvó hatvanezer forint is két világra bomlik, kétszer harmincezerre és az elkülönült álmokat is meg kell felezni következésképpen, tehát fejenként csak harmincezer forintig lehet álmodni textiliában, beruházásban és minden egyebekben. Világos tehát, hogy egészen másként terpeszkedik az ember álmában négyszázezer forinttal, mint kétszázezerrel. Egészen másként. S e finomművű kalkulációkat a házastársak, suttyomban, némán, hajnaltól szinte hajnalig szövögették magukban. Harmincadikén este mégis minden készen állt elszállításra. S mert a garnitúra üveglappal borított asztalát az asszonynak ítélte egy rejtett, bonyolult és nem következetes igazságosság, a tolóasztalkára terítették a hideg vacsorát, tányért se tettek alája, csak úgy papírból ettek nyugtalan sietséggel. Péter a fotelben ült, nézte az asszonyt, aki szőkén és nyulánkan hámozta a parizert s azt mondta: — Milyen igaz az, hogy a mennyiség át csap a minőségbe. Az asszony bekapta a parizert. — Hogyan? — Mondom, amit mondtam — mondta Péter váratlanul felugorva a fotelből, egész nyurgaságával fel s alá libegve a szobában és mosolygott, úgy, hogy csinos, barna arcából elővillogtak a fekete szemek és szájából az abszolút jó fogsor, mely épségben szinte hivalkodott az ifjúsággal. — Ez miért jut az eszedbe? — Eszembe jutott. — Igen, de miért? — Nézd — mondta a férfi — mi talán egy félévvel ezelőtt elhatároztuk, hogy elválunk. Miért? Mert rájöttünk valamire! Mire? Nem, nem arra, hogy megcsaljuk egymást, mert nem csaljuk meg egymást. Hát akkor mire? — Hogy unjuk egymást! — mondta szilárdan az asszony. — Helyes. Miket visz rajtam? Sorold fel. — Csak, ha te is felsorolod. Megtorpantak. Végül mégis a férfi mondta: — Nincs értelme. Csak megbántanánk egymást és nem is mondanánk igazat. — Igaz! — mondta az asszony. •— Az ember harmincezer forinttal mást mn, mint kétszázezer forinttal, kétszázezer forinttal mást mint négyszázezer forinttal. Igaz, hogy az ember — tudom, ez nagyon furcsa és ocsmány és kínos, de van benne valami — az ember négyszázezer forinttal már nem is unja azt, amit esetleg kétszázezerrel mégunt. — Igen — mondta az ember nagyon komolyan — ez azért van, mert a mennyiség következtében vágyaink minősége változott meg. A mi álmaink a jövedelmen kívül harmincezerre voltak méretezve. Egy új magnetofon felbillenti a gazdasági egyensúlyt. És hol vagyunk még az autótól! De kétszázezer! — Abba belefér az új bútor, az autó! — Abba bele! — mondta a férfi —, kétszázezerből már lehet álmodozni. A fantázia kitágulhat. Egy autó hatvanezer, egy új bútor harminc, egy gyönyörű bunda, utazás ... látod már beleálmodtad magad a második százezerbe. Volnál szíves még egy parizert adni. — Tessék — mondta az asszony, s átnyújtotta a kenyérre fektetett parizert. — Köszönöm. Azért sok pénz az a kétszázezer. — Ó, nagyon sok — mondta Eszter s aztán hirtelen lendülettel folytatta: — De a négyszázezer több. Nagyobbat álmodhat az ember. Már nem csak autóról, bútorról, bundáról, utazásról lehet álmodni. Másról is. Nyaralóról, villáról. Egyszóval... a mennyiség mindent megváltoztat. — Igen, de a mennyiség ereje nem torzít, hanem hozzásegít a valóságos érték reális felméréséhez. — Mit nevezel reális értéknek? — Nem udvariok — mondta a férfi. — Miért nem?— Azt hihetnéd, hogy ez a sok pénz miatt van. — És ha attól kaptál volna újra kedvet az őszinte udvarláshoz?! Jogod van. Egyformán van mindkettőnknek. Nem a pénzemért udvarolsz, hanem a saját pénzedért. S ez nagy különbség. Ezt az éjszakát nem részletezem. Elégedjünk meg azzal, hogy ezen az éjszakán tulajdonképpen évek óta először, az érzelmek minősége is változáson ment át. És ez nem csekélység a Dorogi házaspár szintjén. Másnap, harmincegyedikén, reggel hétkor megérkezett a teherautó, hogy elszállítsa Éva asszony holmiját. Péter kifizette a kocsit és elküldte. — Mit fizettél? — kérdezte az asszony. — Ötven forintot és a borravalót. — Mennyi borravalót adtál? — Húsz forintot. — Szórod a pénzt — mondta az asszony és nagyot nyújtózott az ágyban. Toncz Tibor rajza