Élet és Irodalom, 1961. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1961-06-17 / 24. szám - Sándor Iván: Határvonalon… • színikritika • A színházi évad végén (7. oldal) - Hajdu Ferenc: Egy kis ünneprontás • színikritika • A színházi évad végén (7. oldal) - Hermann István: Aktualitás és művészi erő • színikritika • A színházi évad végén (7. oldal) - Szabó Magda: Rád gondoltam, Csokonai • Napló (7. oldal)
Határvonalon... Másképpen látja a színiévadot közvetlen sikerének vagy kudarcának fényében-árnyékában az író, másképpen az igazgató, aki igyekezett a nagyon is sokféle szélfúvásnak kitett bárkát a sodrásban tartani, és másképpen a kritikus, aki a színházat érő viharokat esetleg éppen maga is szította. A valóságos helyzet felmérése érdekében azonban meg kellene próbálniuk kilépni a tartományvilágból, melynek körét kizárólag önmaguk hivatástudata, ízlése és érdeke határozta meg. Jó volna közelíteni egy mindenki számára elfogadható nézőpont irányába, melyet megkísérelnénk így megfogalmazni: színházi állapotaink értékmérésénél legjobb volna azt figyelni, hogyan világítanak ma Thália hajlékában az alkotó emberi szellem fényei, legfontosabb volna mérlegelni: jelent-e a színház igazán mély élményt, gyönyörködtet, megerendít-e? Úgy érzem, a most befejeződő és a megelőző esztendőkéhez annyira hasonló színiévadban a legfontosabb az őszinte megnyilatkozás volt. Ha évekig csak töprengtünk felette, most már természetszerű a felismerés, színházi életünk kettős medret vájt magának. Ez a kettős ág az egy ideig meglevő párhuzamosság után teljesen eltávolodik egymástól. Végtelenül egyszerűsítve a helyzetet, színházi világunkban ma egyfelől vannak azok, akik a mesterséget valami furcsa tehetetlenségi nyomaték következtében kizárólag a színház gépezetének szabványos üzemeltetése érdekében űzik, önérzetüket és egykori buzgó hivatástudatukat azzal a téves elképzeléssel nyugtatva, hogy a bemutatott darabok és a színház nézőinek számával egyenes arányban kell lennie az élmény nagyságának, a művészi értékeknek is. Másfelől vannak azok az igazgatók, színészek, írók, rendezők, akik — Németh László szép szavaival élve —, úgy hiszik, valami baj történik a világban, ha meg nem szólalnak. Egyfelől az automatizmus, mely kezdődik azzal, hogy az író megírja darabját csak azért, mert a színház műsortervében „egy hely még szabad”, az igazgató bemutatja, mert „baj biztosan nem lesz belőle”, a rendező megrendezi emóciók nélkül, kizárólag a színházhoz fűződő munkaviszonya alapján, s végül jön a színész, aki igyekszik képességei legjavát adni, hiszen esténként, mikor szétmegy a függöny, mégis csak ő viszi legközvetlenebbül vásárra a bőrét. Másfelől vannak azok, akik azért írják meg a darabot, azért tűzik műsorra, azért küzdenek a rendezés jogáért, mert a bennük rejlő örömnek és fájdalomnak, érzelmeknek, indulatoknak, igazságaiknak vagy tévedéseiknek így tudnak csak utat nyitni. " E megosztottság természetesen ellentétessé teszik a színházi világot, ennek azonban tulajdonképpen örülnünk kell, hiszen a dialektika elemi törvényei szerint, az ellentétek konfliktust, a konfliktusok pedig győzelmet eredményezhetnek. Vagy persze, vereséget. A tét nagysága egyelőre alig mérhető fel. E két erő mindig is működött színházi életünkben, de azt hiszem, mostanában kristályosodott ki olyannyira, hogy a várható nagy viaskodással nem számolni, szinte lehetetlen. Melyik irányzat tud majd felülkerekedni? Képviselőik felelősségteljes összegezése, még egyszerű felsorolása is e cikk egészénél nagyobb terjedelmet kívánna. Ehelyen csak jelezni érdemes, hogy napjainkban a legtöbb és legszebb művészi invenciót valahol a hullámvölgyéből kijutott Madách Színház tájékán látjuk gyülekezni, s úgy érezzük a koncepció elektikussága, a művészi megvalósulás sokszor zavaróan látványos külsőségei ellenére érdemes odafigyelni a Vígszínház fiatal vezetésének munkálkodására. De az is igaz, hogy általánosságban szemlélődve, az erényt kisebbségben látjuk, s ezért a jövő, ha a „dolgok szabad folyást nyernek”, a középszerűség teljes uralmát is hozhatja. Egy olyan színházi légkört, melyben a tehetségesek, a küzdők is megfáradnak — mint ahogy nem egy közülük, munkáját szélmalomharcnak érezve, már meg is fáradt—, s melyben a valóságos művészi ambíció mágiábra marad. Ki nyugodhatna bele ebbe? Azt hiszem, az elkövetkező idők legfontosabb feladata az lehet, hogy az igény, a színvonal magasabbra emelésével azoknak kedvezzenek az irányító szervek, a kritika, a közvélemény, akik képesek a szocialista színház magasabb művészi rangját megadni. A két Bolyai és az Elveszett paradicsom, a Pillantás a hídról előadása szép, izgalmas lehetőségeket jelez. Micsoda fénykora jöhet el a magyar színházi életnek, ha az erkölcsianyagi támogatás azoké lesz, akik úgy gondolják: ,,Valami baj történik a világban, ha meg nem szólalnak.” A határvonalat közöttük és a színház egyszerű „üzemeltetői” között ma már meg lehet húzni. Sándor Iván 0 sKtubuH tíiiwlG ' 1 ‘ .J '' . ../v nfí-i /toa Y.3011 1 Befő*'0 -Egy kis ünneprontás A RÖVIDEN SOMMÁZOTT Értékelések óhatatlanul bizonyos vulgarizálással — s nem kevesebb igazságtalansággal — járnak. Ha tehát most a végefelé járó színházi évadot tesszük a mérlegre, biztos, hogy a tételesen megfogalmazott következtetésekkel vitába lehet szállni. Hiszen akár a színházak munkájáról, akár a műfajok közötti arányról, vagy éppen a művek színvonaláról van szó; nehéz magáról az évadról, a „műsorpolitikáról” és nem az egyes művekről, az egyes színházakról, egy-egy előadásról szólni. A legfontosabb kérdésre — híven szolgálta-e az évad műsorpolitikája a párt művelődési politikáját — nem lehet egyértelmű választ adni. Ha az új magyar művek tekintélyes számát, a klasszikusok szeretetteljes gondozását, vagy a haladó polgári irodalom megismertetésének igényét tekintjük: igenlő lehet a válasz. De tegyük fel így a kérdést: mennyiben különbözik a mi szocialista színházaink műsora egy haladó polgári színház műsorától? — S már zavarba is jöttünk a válasszal. A kérdés — látszólag — képtelenség. Vitathatatlan ugyanis, hogy az idén jellegzetesen magyar és többé-kevésbé mai színházat láthattunk. Hiányzik tehát az öszszehasonlítási alap , hiszen a mai magyar haladó polgári színház: fából vaskarika. És mégis: ezt a fából vaskarikát (de legalábbis itt-ott ahhoz hasonlót) mégiscsak láthattuk ebben az évadban. Vegyük kezünkbe a Pesti Műsort és játsszunk: színházaink melyik műsordarabjának előadása ütközne különösebb nehézségekbe egy polgári színpadon? Úgy gondolom, Darvas Hajnali tüzén, Mesterházi A tizenegyedik parancsolatán és Arbuzov Irkutszki történetén kívül nemigen találunk olyat, amelyiknek polgári szalonképessé tételéhez nagyon jelentős dramaturgiai beavatkozás lenne szükséges. Korántsem akarom ezzel azt mondani, hogy például az idén eddig bemutatott tizenhárom magyar darab csaknem mindegyike nem , a szocializmust akarta volna szolgálni. A szocializmust segítik az antifasiszta művek is, mint például Vészi drámája, Hubay— Vas—Ránki zenés darabja (és soroljuk még ide Kodolányi színművét is). Segítik — de nem szocialista művek. Voltak aztán olyan darabok, melyek félreérthetetlenül a mi társadalmunkban felmerülő problémák megoldását keresték — megoldásukból azonban éppen a társadalom ábrázolása hiányzott. A szocialista morál kérdéseit feszegették, ám erejükből jobbára csak moralizálásra futotta. Hangsúlyozom: igen jó szándékú darabokról, sokat ígérő szerzőkről van szó. Az idén látott darabjaik azonban még nem gazdagítják a szocialista drámairodalmat. (Más a helyzet az olyan darabokkal, mint A ferde torony vagy A ló két oldala, melyek semmilyen vonatkozásban sem lépik túl a polgári irodalom kereteit.) Egyik legismertebb drámaírónk, Németh László újrajelentkezése a színpadon: öröm és eredmény. Az öröm azonban nem változtat azon a tényen, hogy műve — nagy írói erényeit elismerve — íródhatott volna akár húsz vagy harminc esztendővel ezelőtt is. De miért a színházakon kérem számon azt, amit a drámairodalmon kell számonkérni? Nehéz a kettőt elválasztani. És nemcsak a magyar művekről van itt szó. Nézzük meg csak a tényeket: AZ ÉLŐ, ALKOTÓ MŰVÉSZETRŐL a számok sosem adhatnak hű képet. Néhány adat mégsem lesz érdektelen. Nyolc fővárosi színház (Nemzeti: Katona József, a két Madách, Víg, Jókai, Petőfi, József Attila) látogatói az utolsó négy hétben 47 színdarab közül válogathattak. A negyvenhétből kereken húsz a klasszikus mű, tizenhét mai magyar író darabja, négy nyugati polgári darab, két német antifasiszta dráma, Brecht két műve és két szovjet színdarab. Ismétlem: a számok általában nem döntőek. Ezek a számok azonban túl végletesek ahhoz, hogy fel ne figyeljünk rájuk. A klasszikusok aránya itt már nem a hagyományok ápolása — sokszor már darabválasztási tanácstalanság és bátortalanság. (Hiszen a klasszikusokból különösebb baj nem kerekedhet.) A sok magyar darab büszkeséggel tölthet el bennünket, de még nagyobb lenne a büszkeség, ha a bő darabtermésben sűrűbben fedezhetnénk fel a szocialista—realista alkotó módszer hajtásait. Az élő külföldi drámairodalom bemutatása körül tagadhatatlanok a bajok. S vegyük figyelembe, hogy a négy nyugati mű között csak egy igazán értékes és haladó volt: Miller drámája, Priestley virtuóz színpadi játéka. Cassona érzelgős vígjátéka és Burkhard kedves operettje aligha azt képviseli, amit a polgári irodalomból a szocialista színháznak elsősorban kell bemutatnia. Még szomorúbb a helyzet a népi demokratikus országok drámairodalmával: hiába keresnénk a négy hét műsorában csehszlovák, román, lengyel, bolgár, vagy kínai darabot. Szovjet művet is alig. Nem akarom elvitatni, hogy a színházi évad hozott sok jót is. A magyar darabok nagy száma, a Nemzeti jó műsora, a Petőfi és a József Attila Színház megérdemelt népszerűsége — és még sok más eredmény — nem becsülhető le. De ne elégedjünk meg azzal, hogy jó színházat kapunk. Többre van szükség. Jó szocialista színházra. Hajdú Ferenc Rád gondoltam, Csokonai annyi gondolkoznivalóm lett volna, jó-rosszul egyaránt, ám ahogy elhagytuk Dombóvárt, valahogy mögöttem maradt minden, enyéim képe-gondja éppúgy, mint saját magam problémái. Dombóvár után már csak rád gondoltam, Csokonai, mindannyiunk suta bűntudatával, akik vonaton vagy autón járunk tovatűnt rossz csizmáid örökre fénylő nyomai felett az országutakon. Az ablakba könyököltem, bámultam kifelé. Azt láttad hát — gondoltam —, mikor erre lépegettél, ezt a szenvedélyes, pannón sugárzást, ezt a latin eget. Milyen kövérek itt az erdők! Valami víz is oson mellettünk, ahogy Kaposvár felé közeledünk, az alacsony hegyhátak, dombok közti rezulák haragos zöldje szinte szúr. Ezt láttad, költő, gyermekkori bálványom, tanúja riadt könnyeimnek, a feldúló, rettenetes és gyönyörű élménynek, míg ott álltam szobrod előtt s csepp kezem apám kezében, hallgattam dünnyögését. Versedet mondta — ó, mennyi verset ismert! —, én még olvasni se tudtam, nem is betűzhettem ki nevedet a szürke talapzaton, csak néztem szavaid után, melyek tovagurultak apám ajkáról, s fennakadtak a puszpáng gallyacskáin. Mint mindig, ha nem értettem, csak megéreztem valami gyönyörűt, omulni kezdett a könnyem, s a Vár utca felől meredő jegenyéid reszketni kezdtek a forró és törékeny debreceni levegőben, ugyanolyan ártatlanul és tanácstalanul, mint én, a verssor felfoghatatlan, örökre igényessé tévő igézetétől: Földiekkel játszó égi tünemény... Ezt láttad, gondoltam május 27-én, szombaton kora reggel, s külön örültem a könyvnapi útnak, mely lehetővé tette, hogy megismerjem Somogyot. Helynevek jutottak az eszembe, elsőnek Csurgó, ahol tanítottál, Kaposvár „szálaja", Toponár, ahonnan a Dorottya muzsikusai érkeztek. Vert a nap, a fülkében az útitársak valami borról beszélgettek, szavaikat, mint a hullámzás, ejtették-emelték a dunántúli e hangok. Könyököltem, cigarettáztam, rád gondoltam, hajdani szemed kutató tekintetére. A vonat futott, közeledett Kaposvár, zöld-rozsdabarna-keménykék meg a házfedelek pirosa tarkállott előttem. Mikor a vonat lassítani kezdett s köpenyem, táskám után kapkodtam, még mindig az járt az eszemben, hogy ezt láttad valaha te is, ezt a tájat, ez volt a Múzsáknak szentelt, kies tartomány, ahol a makk s a haraszt csak sertést nevelt, a tudományt számkivetették, s a szegény pár legény vagy bodnárnak, vagy betyárnak, vagy zsiványnak állt, mert tudatlan, formátlan volt Somogy, és nem mívelték benne az észt___ A vonatlépcsőn zavartan mosolyogtam, s első gondolatom nem az ismeretlen városnak szólt vagy a megyei könyvtár vezetőjének, aki várt, hanem neked, aki másfél százada halott vagy, s mégis, itt is, akárcsak közös szülővárosunkban, olyan eleven, mint akármelyik járókelő az utcán. Két nappal később, visszafelé, megint csak az ablakban könyököltem, a rezulákat bámultam, a kék-barna-zöld-piros színek helyett ezúttal a csörgő esőt. Arra gondoltam, ha most elém kerülnél ,mennyit terveztem gyerekkoromban, mennyire hittem, hogy egyes halottak nem halnak meg igazán, csak látszólag, s talán, ha nagyon jó leszek, mégiscsak elém kerülsz a Csokonai utcán vagy a Daraboson egy este, köpenyeg lesz a válladon és köszönhetek, végre igazán köszönhetek neked, csak makogni tudnék, nem telnék belőlem értelmes beszédre. Ki kellene hámoznod a dadogásomból, hogy álltak a könyvsátrak Kaposvár utcáin, hogy ültek az írók a megnyitóest ünnepi fényében a tanácsház faragott szenátusszékein, hogy riadt fel az ünnepi könyvhét vendége délutáni álmából a szállodában a megafón hangjára, saját nevét kiáltotta a megafón, előadását jelentette be. Hogy tudnám ezt elmondani neked, aki életedben egyebet se láttál nyomtatásban magadtól, csak a Dorottyát s Kleist fordításodat? S ugyan mit mondhatnék a pórlegényekről én, aki jártam a pusztán, száznyolcvan ember települőhelyén, ahol mind a száznyolcvan lakos odagyűlt az iskolaudvarra, beszélni az írókkal, s a KISZ nevében egy kis parasztlány adta át a csokrot. Mint magyarázhatnám meg neked, hogy a kis parasztlányon fehér nylonruha volt, csokrot tartó kezén nylonkesztyű, s a parasztok azt beszélték, jövő héten jó filmet hoznak ki hozzájuk, a Háború és békét fogják vetíteni... Vagy mit hebegnék neked a somogyi oskolákról? Asürtöspuszta felé haladtamban láttam valylami üveg- és betoncsudát, Dániában került olykor szemem elé ilyen szálloda. „Az új iskolánk — mondta a megyei könyvtár vezetője —, majd mutatok még szebbet is.” És mutatott. Somogyvárott, ahova elvezetett, egyszerűen nem tudtam tájékozódni az ősparkban, nem értettem, hova jutottam. Egy kastélyt láttam, mellette akkora épület-komplexus alapjait, hogy elfáradtam, míg körüljártam. „A készülő gyógypedagógiai intézet, amely a legnagyobb lesz az országban. Nem akarja megnézni Kaposvárott a süketnémák óvodáját is?" Neked kellett volna itt járnod, valami csoda folytán, nem nekem. Megnézned a könyvtárakat — nem egyet, valamennyit Kaposvárott, itt maradni télig, amikor a pusztaiak elindulnak valami előadást meghallgatni, tapossák a havat s leng a kezükön a viharlámpa, mint a hold. Meglátogatni a pásztort, aki a városba jött ruhát venni, s új ruha helyett egy halom könyvvel tért haza — Shakespeare-t vette meg a pásztor... Megnézni, mint őrzi a holt nagy festő emlékét a Rómahegyen a villamúzeum, érezni a naponta friss rózsák illatát a lebegő remegő függönyök mögött abban a furcsa káprázatban, hogy Rippl-Rónai valahol kint kószál a kertben, oly eleven a huzat a párnákon, olyan fényesek az ablakok . Hallanod kellett volna, hogy szégyenkezett az ankéton a nyugalmazott kéményseprő, hogy a cseh irodalomból csak Futikot ismeri, csak Fucikot, senki mást. „Könyvet küldjetek! könyvet adjatok! Írjatok!" — ezt mondta az íróknak Somogy, persze lehet, hogy sokkal kevésbé rendítene meg, mint hiszem, mert megjövendölted a Jövendölésben. Versed most felállt előttem, mint valami élőlény, mint valami ember, s rámnézett beszédes szemével. Jóéjszakát, Csokonai Vitéz Mihály! (Szabó Magda) - 1 - Aktualitás és művészi erő HA VALAMELYIK SZÍNHÁZI ÉVRE VISSZATEKINTÜNK, mindig egy néhány darab bemutatójára gondolunk. Most sincs másképpen. Olyan érdekes színfoltok mellett, mint az Egy kis bécsi kávéház vagy a Mákvirágok előadása, elsősorban négy bemutató lesz emlékezetes sokáig közönségünknek. Miller Pillantás a hídról című darabjának, Brecht Kaukázusi krétakörének és Németh László Két Bolyaijának bemutatóin kívül főként az Élő holttest felújítására fogunk emlékezni. Ha felvetjük a kérdést, miért éppen ez a négy darab nyújtott emlékezetes, sokáig megmaradó élményt — noha mind e darabok, mind pedig az előadások színvonalában sok egyenetlenség volt —, körülbelül így válaszolhatunk. Azért, mert ezekben a darabokban és előadásokban harmonikus egységben jelenik meg a színház igazi feladatát kimerítő két tendencia — közvetlenül szóltak a köözönségünk tudatában forrongó problémákhoz s ugyanakkor a darabok és előadások igazi művészi töltéssel irányították a leglényegesebbre figyelmünket. EZZEL A NÉGY DARABBAL ELSŐSORBAN, de más drámákkal is komoly lépést tettünk a magyar színpadon a szocialista realizmus irányában. Nem szűken értelmezve ezt a fogalmat, hiszen ebbe beletartozik a realizmus egész művészi világa is, de nem kitágítva a dekadencia felé. Persze ebből nem következik, hogy elégedettek lehetünk, az ez évi színpadi teljesítménnyel. Ellenkezőleg. A legnagyobb sikerek minden helyenként megmutatkozó gyöngeségük ellenére is irányjelzők, de nem jelentik azt, hogy a magyar színpadi művészet ez évben egészében eljutott arra a fokra, melyen látni szeretnénk. Elsősorban a magyar drámatermés legfőbb gyöngéire kell itt rámutatnunk. Ezek a gyengeségek onnan adódnak, hogy drámaírásunk elcsúszott a publicisztika irányába. A mondanivaló aktualitásával nincsen baj. Azonban, ha a Jókai Színház által bemutatott darabokra vagy akár más fokon például Mesterházi Lajos új darabjára gondolunk, akkor azt látjuk, hogy a mondanivaló aktualitása és az önmagában helyes mondanivaló jegyében kidolgozott egy-két dialógus egyben a felső határ is a darabok számára. Mindenütt baj van, ha nem is a mondanivaló helyességével (időnként azzal is), de különösen a mondanivaló minőségével. Jó vasárnapi cikktémák, szép karcolattémák vagy novellába illő cselekmények jelennek meg igen sokszor totális világgá tágítva s így aktualitás ide, aktualitás oda, hiányzik belőlük az igazi költői töltés. A BEMUTATOTT KÜLFÖLDI DARABOKNÁL igen sokszor egy másik tendencia ötlik szemünkbe. Az aktualitást, a mondanivaló megrázó jellegét színházaink igen sokszor megpróbálják bizonyos teatralitással pótolni. Néha a színpadi fogásokra épül az egész előadás, vagy, még érdekes darabok esetében is, mint amilyen a Lorenzacció, az Irkutszki történet vagy a Poloska, a színpadszerűség túlhangsúlyozása, a színpadi effektusok egymásra halmozott kihasználása elfedi a dialógusok igazi tartalmát. Nem említenénk ezt meg, ha nem látnánk erős tendenciának még tehetséges rendezők esetében is. Leginkább megnyilvánul ez a különben sok értéket felvonultató Faust-előadás esetében, ahol a színház a ráháruló és általa vállalt hihetetlenül nehéz feladatot éppen ennek a tendenciának a jegyében oldja meg. Ugyanennek az irányzatnak a másik oldala a modern darabok bemutatása esetében nem a teatralitásnak, hanem a polgári színpadtechnikának az eluralkodása. Ebben a vonatkozásban elegendő Priestley Veszélyes forduló című művének előadására utalnom. Az említett eszközökkel sikerül ugyan néha tiszavirágéletű színpadi hatásokat létrehozni, de a maradandó élményhez, mint láttuk, a mondanivaló aktualitásának és a költőiségnek nem szűken, hanem az igazi haladó színpad szellemében felfogott szerves egysége vagy legalábbis annak megközelítése szükséges. Hermann István