Élet és Irodalom, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-06 / 1. szám
Látta-e Jézust Péter a Via Appián? Mennyi gyerekelképzelésem, hogy hátha mégis ott járt a fehér úton, a holdsütésben. És mennyi kétely és talány. Aztán a könnyű magyarázat, hogy azt látta, amit belül látott, s egyremegy a Genezáret vagy a Via Appia. Hiszen akkor is testileg, és akkor is azt a testet, amelyet mindnyájan úgy szerettek, hogy föl kellett támadnia. Quo vadis — hova megy? Itt Rómában hova? Én mindig megértettem Péter eszét. Nem volt könnyű belátnia, hogy mégis meg kell halni Krisztusért Nem volt elég? Meg aztán kezdte tudni már, milyen a kezdeti gyülekezet. Igen, mi ismerjük a csontokat, meg az üregeket a Via Appián, az ügyetlen rajzokat a katakombák falán, a bárányt meg a halat, a Pásztor antik testén redőző hosszú, keresztény új ruhát, és az iparosok jeleit, a mozsarat meg a kanalat, még láthatjuk a világtalan emeleteken és labirintusokon át, mélyen a Via Appia alatt. De ő láthatta azt is, ami a katakombákon kívül maradt, és kezdte látni talán az életüket és azt, hogy itt a földön nemcsak meghalni, élni is lehet. És azt is, hogyan. De csont, az van, és üreg, az van. Hány sír volt? Százezer. Kívül a falakon. Ezeknek nem kellett az, ami belül volt, nem az a hatalom. Nekik nem volt elég az a Róma, az ívek, oszlopok, az a világkeverék. Én pedig azt hittem, az volt a legszebb, s ha nem is a legjobb, de a legnagyobb, valami egyszervoltan nemes, valami majdnem végleges. És talán mégis több lehetett, mint ez a mai, mint az autók bogárzó tébolya, a hivalkodva szikrázó kirakatok, a szövetek, bőrök, selymek, műanyagok s ruhák és dolgok bűvölő divatja, s az édeskésen pávázó barokk, meg este a neonkáprázatú zsibárus utca, a gépkocsik stoplámpáinak piros ördögvillogása, több tán, mint a tejjel-mézzel folyó lányok sötét szemének villanása, s több, mint együtt a Vatikán, meg a Quo vadis dancing a Via Appián. Mégiscsak több lehetett. És mégse kellett nekik, akik jöttek egyre többen a Via Appián, többnyire az apostolok lován, ahogy küldte őket a Kelet. S a falak mögül is az elégedetlenek, a tétova és misztikus remények, az iparosok, a rab és „szabad” szegények, s mint ahogy tudvalevő, volt köztük előkelő, igazi római, bár legtöbbje nő. S a falakat, az íveket, oszlopokat szét akarták porlasztani. Mélyen a Via Appia alatt. Meg tudod érteni? És te hol álltál volna akkor, Carolusom? És én? Bizony, én se tudom. VAS ISTVÁN: VIA APPIA Mi minden történt a Via Appián. Régebben és azután. Hiszen itt állt az a hatszáz kereszt, rajta a hatszáz rabszolgatest, megfeszítetten. Akkor még nem szerepelt az Isten. A köztársaság korában. Nem úgy haltak meg, mint a hitükért megfeszítettek, a védtelenek, nem úgy, mint aki vért ontani nem tud, nem akar: ők verekedtek vadul és bátran. Melyik ügy volt a reménytelenebb? És melyik az erősebb? És melyik a bátrabb? Az elbukottakért bosszút álltak, ha nem is hamar: az Aurora ágyúival. És akik győztek? Meghúznád-e a határvonalat a Via Appia fölött és a Via Appia alatt, kedves Carolusom? Bizony, bizony. Keresztek jobbra-balra, végig a Via Appián. Korán volt még, korán. A köztársaság idején. Még nem volt remény. Nem látszott még, hogy Róma elfajul, s hogy mi a régi, mi az új. Nem voltak még túl dekadensek, s azt hiszem, az a Város még virulensebb lehetett, mint a mai pénzvilág mely Jézus után kétezer évvel Mammonhoz ereget még egyre új neonimát, s vonaglik érte a Via Venetón s a zsibárusok sikátorain át a legszentebb helyekig. De nekik mégse volt se szép, sem elég. Ezért kellett uraiknak keresztekkel szegélyezni a Via Appiát. És azt hiszed, a keresztjeiket nem őrzi a kereszt? Vagy azt hiszed, belőlük senki sem maradt, aki ott legyen a többivel a Via Appia alatt? Nem, te sem hiszed ezt. Vagy ha itt volnál, talán te különbséget tennél itt a Via Appián és elválasztanád a szívtől a májat és vesét s megmondanád, melyik az igazi hit és mi a merő anyagelvűség? Quo vadis, Domine? Ma is ezt visszhangozza Róma dzsungele, ahogy egymásra épült rétegeken és egymásnak felelő ezredéveken át öszszegabalyodott, vagy jobb lett volna, ha hagyják úgy, ahogy volt, azt gondolod? De nekik nem kellettek az ívek, oszlopok. És ha Róma sem élte túl a végzetet, mi lehet, ami végleges? Mert akármit látott Péter a Via Appián, mindig keresztezi utunkat a teremtő hiány és megcsúfolja Péter földhözragadt eszét, amelyet úgy megértek, és vele az enyémet, bár berzenkednek józan érvei, és oly nehéz megérteni, hogy nem volt elég, hogy nem lesz elég, hogy mindig új útra küld a még és újra még. S ha egyszer szembejön veled, te is már tudva kérdezed: Hova megy? TABÁK ANDRÁS: * ' M '4 « rt f ff A C f*O * '' ■' /*• K ti0. A & ' fi■ • Zimankós téli reggel. Fehér ködmönös hófellegek odafenn, csupasz fák idelenn. Az öreg Pillér, a házfelügyelő a kásás hóval borított járdát söpörgeti. Olykor megáll, könyöke közé szorítja a seprő görbe nyelét, és gémberedett markába lehel. Álmos, rosszkedvű. „De jó lenne beszélgetni valakivel” — gondolja, de hiába tekint végig sóvárogva az utcán, egy lelket sem látni. Vasárnap van, vasárnap reggel, mindenki az igazak álmát alussza meg. Fogja a seprőt, újból nekidarálná magát, de akkor a tér felől hórihorgas, görnyedt ember fordul be épp, valami szekrény-szerű alkalmatosságot gurítva maga előtt. „Nicsak — éled fel Pillér —, verklis. Méghozzá új verklis.” Világos, mint a vakablak! A régi verklis, egy hete veszett nyoma, másfajta epiber volt, alacsony, köpcös ember, viharvert kalpaggal a fején, elmék meg a példának okáért vadonatúj kalapja van, zöld tirolikalapja. Ahogy közeledik az ismeretlen verklis, úgy gyarapodik Pillérben a kíváncsiság. De még mennyire másfajta szerzet! Kanárisárga kendővel bugyolálta körül a nyakát, kabátja pedig vitézkötéses, kapucnis kabát, fehér kartonlap csüng rajta. Ez van ráírva: „Brumbaróczy Félix gépzenész. Legújabb számok!! Köszönjük a figyelmet!” „Remek — gondolja Pillér. — Ez a tábla leveszi az embert a lábáról. Táblát csak hitelt érdemlő személyek szoktak kitenni.” Azt azonban meg kell állapítani, hogyha Köcse úr derűs, pufók képe a mértéktelen sörfogyasztásra engedett következtetni, a jövevény ábrázata alighanem egy üveg ecettel rokonítható. Az idegen kalaplevéve, illendően köszönti őt. — Adjon isten — mondja, és pálinkás jóreggeliet is kíván. — Hát az nem ártana — feleli Pillér, ám egyebet nem mond, csak biccent a fejével, mert ki tudja, ki fia-borja a jövevény. Idősebb embernek látszik, barázdás arcú, táskás szemű, haja és picinyke bajusza pedig ősz. — Brumbaróczy gépzenész — mutatkozik be, s finom kesztyűjét lehúzva, kezet nyújt. — Ezentúl én fogok verklizni önöknek. Ön ennek az épületnek a házfelügyelője, ugyebár? Ha nincs ellene kifogása, megkezdeném műsoromat. , Pillér hümmög, gondolkodóba esik. A kapu alatt ugyan van egy tábla, amely szerint ezen házban a házalás és kintornázás tilos és a nagyobb nyomaték kedvéért németül is oda van írva, de a tábla nagyon régi, ötven vagy hatvan esztendeje szegezhették ki, azonfelül pedig a magát Brumbaróczynak nevező férfiú a jelek szerint nem óhajt bemenni az udvarra, csupán a ház előtt szeretne muzsikálni. — Csak tessék — mondja végül Pillér. — Megjegyzem, itt Köcse úr, az ön kollégája szokott verklizni, akivel igazán összemelegedtem ... A zöldkalapos szolgálatkészen bólint. — Köcse úr eladta nekem a hangszerét. A lánya ledoktorált és Köcse úr többé nem tartja helyesnek, hogy gépzenészként keresse kenyerét. , — Aha — r mondja Pillér megnyugodva. — Hát akkor örülök. Az istenért sem akarok alkalmatlankodni. Csak tessék ... Veszi a seprőt, folytatja a munkát, de félszeme a verklisen. Az téglát tesz a kocsi elülső kerekeihez, felhúzza kesztyűjét, majd merev ábrázattal forgatni kezdi a hajtókart. Szól a verkli, de ablak alig nyílik, hideg van. Ahol nyílik, onnan papírosba göngyölt pénzdarabok hullanak a járdára. A verklis azonban ügyet sem vet rájuk, zavartalanul forgatja a kurblit. Pillérnek el kell ismernie, hogy az új verklisben több a hivatásérzet, mint Köcse úrban volt. Köcse úr hasonló esetekben tüstént félbeszakította a muzsikálást és csak azután folytatta, hogy zsebében tudta a pénzdarabot. A gyerekek olyankor körülállták a verklit és teli torokból ordították: „Nosza rajta öreg Pillér, te is adj neki húsz fillért.” Ezúttal azonban szó sincs rendbontásról. A kölykök — tudj’ isten honnan — most is előkerülnek, de szótlanul, illedelmesen hallgatják a verkliszót. Tisztelettudóan figyelik az új verklist. Az nemsokára szünetet tart. Zsebéből cigarettatárcát halászik elő, felpattintja, az öreg elé kínálja. — Vegyen, jóember. Pillér a markába köhent, nézi a tárcát: arany. Kivesz egy cigarettát, ujját simléderes sapkájához pöccenti. — Memfisz — biztatja a verklis. — Kóstolja csak meg. Füstszűrös amerikai... A lá*nyom ugyanis odakint él, minden hónapban csomaggal lep meg. — Aha — mondja Pillér és a fülét vakarja. — Kedves lánya talán disszidens? — Ugyan — a verklis szemmel láthatóan rossznéven veszi a gyanúsítást. — Még a háború előtt ment ki, egy milliomos vette feleségül, egy autógyáros. Miszter Austin, talán hallott róla. — Csak Fordról hallottam — dünnyögi Pillér. — Erről a miszter micsodáról még nem. Zavarában a fejét csóválja, de nem csudálkozhatja ki magát kellőképp, mert a furcsa verklis máris öngyújtót kattint. — Jó, mi? — kérdezi, miután húztak néhány slukkot. — Fáin. — Az, fáin — bólint Pillér, noha neki nem ízlik a cigaretta, egy negyed Munkást sem adna érte. — No és, jól sikerült a házasság? Mármint a kedves lányáé ... — Meglehetősen — mondja a verklis, füstfelleget eresztve ki a száján. — Miszter Austin nem egy jött-ment figura, a skóciai Arlsborought-k leszármazottja másodágon. Egyébként csak ezért engedtem hozzá a lányomat. — Érdekes — csóválja a fejét Pillér. — Ezekről az Arls-micsodákról sem hallottam még, pedig harmincöt éve vagyok házfelügyelő. A mi szakmánkban sok embert megismerünk. Különben, nagyon örülök, hogy megismerhettem önt. Régóta tetszik a szakmában dolgozni? — Egy hete, barátom. — Annál szebb — bólint elismerően az öreg. — Csudamód bele tetszett jönni, Köcse úr sem csinálta különbül. A verklis biccent. — Méltósággal kell — mondja komolyan. — Mindent méltósággal kell, barátom. A magamfajtát ez különbözteti meg a többi embertől. A gyerekek közben összeszedik a pénzt, viszik a verklishez. A verklis nem fogadja el. — Nem honoráriumért teszem, fiaim. Vegyetek magatoknak cukorkát. „Bolond” :— döbben rá Pillér és módfelett csodálkozik, hogy ez csak most jut az eszébe. Most már gyanakodva figyeli a verklist meg a mellén lógó táblát, de a verklis nem vesz, erről tudomást. Karórájára pillant, elpöcköli a cigarettát. A verkli nyekereg, a zöldkalapos gépiesen tekeri. Később, amikor újra szünetet tart , cigarettát kínál. Palét nem fogadja el, hanem nyíltan megmondja: — Furcsa szerzetnek tetszik lenni. Nem azért mondom, de harmincöt éve vagyok házmester, láttam már egy-két verklist... — De Brumbaróczyt, ugyebár — szól közbe a verklis és megértően mosolyog —, egy Brumbaróczyt, mint verklist... — Brumbaróczyt tényleg nem láttam — ismeri be Pillér. — Habár járt erre régebben egy Sügér nevezetű úr, annak is ilyen bogarai voltak: szétosztogatta a pénzét, meg felpofozta verklizés közben a kölyköket, de később kiderült, hogy az illető úrnak háborodott volt az elméje. Nem mintha célozgatni akarnék . .. — Természetes — mondja a verklis és köhécsel. — Egy percig sem gondoltam ... Éncsak azt mondom, hogy ilyen a világ. Krumbaróczy Félixnek verkliznie kell. Pillér hümmög, rápislant a szeme sarkából. — A táblát is azért tetszett kitenni? — A táblát? — a verklis a mellére bök, ahol a cégér lóg. — Eltalálta, barátom. Szeretném felhívni a közvélemény figyelmét helyzetemre. A mi familiánk, ha esetleg nem tudná, második Endrével jött az országba. — Szép teljesítmény — bólint Pillér. — így fejben tartani a családját. Én meg nem tudnám mondani a magamét, az egyszer bizonyos ... — Na, most szóljon! — méltatlankodik a verklis. — Ilyen ősökkel, ilyen történelmi múlttal... Pillér a fejét csóválja. — Le tetszik becsülni ezt a szakmát, úgy látom. Nem azért mondom, de ismertem egy Kapucsi Ferdinand nevű urat, aki azt állította magáról, hogy Pallavicini őrgróf törvénytelen fia s ettől csudamód fennhordta az orrát, olyannyira, hogy mindenkivel hajbakapott. Tőlem is kapott egyszer két pofont, mert én ki nem állhatom, kérem, a nagyképű embereket. Mellesleg, ez a Kapucsi úr olyan gyalázatosan rosszul verklizett, hogy megvonták tőle az iparengedélyt. A verklis türelmetlenül legyint, unja már az öreget. — Ugyan, kérem, ki az a Kapucsi Ferdinánd hozzám képest? — Csak ne tessék kiabálni — mondja Pillér sértődötten. — Kapucsi sokra vihette volna a szakmában, volt hozzá tehetsége, de nagyképűsége folytán haszontalan ember lett. — Engem ne hasonlítgasson semmiféle Kapucsihoz — mondja ingerülten a verklis, és elhajítja cigarettáját. — Vegye tudomásul, hogy én kizárólag azért verklizem, hogy fölkeltsem az emberek szunnyadó lelkiismeretét. Pillér hűvösen biccent. — Kérem, ha van rá iparengedélye, én nem avatkozom bele. De a csikket ne tessék a földre hajigálni. Minek vacakolok itt reggel óta? A verklis lehajol, sietve felszedi a csikket. — Ezer bocsánat — mormogja. — Különben is útban tetszik lenni — folytatja Pillér, és rosszallan köszörüli a torkát. Nem azért mondom, de a kapu alatt egy tábla is van, hogy bettem und hausiren verboten. — Ferboten — javítja ki a másik. — Ferboten, mint Ferenc. Egyebet nem mond, kirúgja a kerék alól a téglát, gőgösen megy tovább. — Ferboten — dünnyögi sértődötten Pillér —, még kijavítgat, hogy terboten. Az istennyila csapjon belé, egy órája feltart az ostobaságaival! Még verklizni, azt se tud a nyavalyás, úgy tekeri, mint a húsdarálót szív nélkül, hallgatni is siralom . . . Brumbaróczy Félix már a szomszédo sarkon forgatja verklijét, görnyedten és unalmasan.