Élet és Irodalom, 1962. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)

1962-07-07 / 27. szám - Pesold Ferenc: Találkozás • széppróza | elbeszélés (4. oldal) - Lakner László: rajza • kép (4. oldal) - Takáts Gyula: Mint a csillagász | Mai költő Calliope múzsához • vers (4. oldal) - Donga György: Hetyke vallomás • vers (4. oldal)

T­eszegett fejjel megy a fiú. A kezeik okol­■lj be zárva kaszálják a levegőt, haja a homlokába lóg. — Fel ne öklelj, te kis bika! — lép oldalt a szembejövő asszony és telt arca mosolyra húzódik. — Hová ilyen mérgesen? — Dolgom van... — mozog arra alatt a fiú, de tekintetét most sem emeli fel a föld­ről. — És attól vagy ilyen mérges? — Attól — hangzik a kurta válasz és válla fölött köszön vissza. — Csókolom... Az asszony fejcsóválva néz utána, de a fiú már az útmenti üres teleknél jár, ahol vagy húsz gyerek vitatkozik valamin, kupacba ve­rődve. — Gyuszi! — kiált az egyik, a leszegett fejű fiúra. — Hová rohansz, te őrült?! — Dolgom van! — kiált vissza a fiú, de konokul lenéz a földre. — Mi az, hogy dolgod van?! Állj be a csa­patba! — Mondtam, hogy dolgom van, fütyölök a csapatra! — Normális ez? — néz a többiekre a csa­patkapitány. — Bajnoki meccsünk van, te sü­ket! — kiált a távozó után. — Gyuszi! Gyere Vissza, mert soha többet nem játszhatsz! A fiú csak legyint ökölbe szorított kézzel és megy tovább. De azért, amikor eléje kerül egy kerek kavics, nem tud ellenállni a csá­bításnak és rúgásra lendül a lába. Előtte né­hány lépésre másik fiú, kezében tejeskannát lóbál. Repül az elrúgott kő, s a kannás fiú a bokájához kap. Megfordul, leteszi kannáját az útszéli akácfa tövébe és fájdalmas arccal bevárja a leszegett fejű fiút. — Mi volt ez? — kérdezi fenyegető han­gon, amikor a másik odaér. Gyuszi felemeli mogorva képét és homlo­kán ráncba szalad a bőr. — Egy kő volt, ha nem tudnád, te okos! — Miért rúgtad hozzám? Gyuszi a másik fiú fájdalomtól torz arcát figyeli. Mondja, hogy véletlen volt? Még azt hiszi, hogy fél tőle. — Ehhez jött kedvem ... — mondja csendesen és a ballábát kicsit hát­racsúsztatja, hogy felkészüljön a várható tá­madásra. — Nekem meg ehhez! — lendül előre a kannás fiú ökle Guszi fejéhez, de ő ügyesen hátraugrik és az ütés a levegőt kaszálja. — Verekedni akarsz? — kérdezi kartávol­­s­ágon kívül — Fogok is!... — ugrik ismét előre a má­sik. Gyuszi derékba kapja és megforgatja. Már a földön gurulnak, porzik a mellékutca homokos járdája. Néhány perc alatt elillan a méreg a felvert porral együtt. Lihegve fel­állnak, begyűrik a nadrágba a kicsúszott in­get, eligazítják a kócos hajat. A kannás fiú Szájához nyomja keze fejét és mogorván nézi a bőrön látható vércseppet. — Most jobb? — kérdezi Gyuszi. — Ezt még visszakapod — fordul el a fiú és lehajol a kannáért. Gyuszi felrántja vállát, két öklét a nadrág­zsebbe süllyeszti és megy tovább. Sietve rakja lábait, s már hiába hevernek csábítóan a kö­vek, nem rúg beléjük. Nincs idő futballozni. A sarki kocsmánál jobbra fordul. Innen már rálátni a gyár kapujára. A környék néptelen. Csak egy kutya szaglássza a papírt, amit a szél fújt ide valahonnan. Gyuszi átmegy a túlsó oldalra. Egyszer egy kóbor kutya meg­harapta, azóta fél tőlük. A fehér forradás ma is látszik a combján. A kapuban éppen ásít a portás, amikor odaér. — Hát te? — kérdezi némi érdeklődéssel. — Várok — feleli Gyuszi. — Nem a Dorogi Gyula fia vagy? — De igen. —Gondoltam — bólint elégedetten a por­tás — le sem tagadhatnád. — Soká fújnak? PESOLD FERENC: A portás befordul a kapun. Kezével ár­nyékot csinál a fülke üvegablakán és úgy nézi meg a kerek órát a falon. — Még tíz perc — mondja —, addig ülj be, ha fáradt vagy. — Nem vagyok fáradt. — Ülj csak be, mert a kapuban elsodor­nak. Majd szólok apádnak, ha jön. Gyuszi beül a padra és a lábát lóbázza. Néha az órára néz, ellenőrzi a mutatók állá­sát. A portás meg őt nézi. — Aztán hányadikba jársz? — érdeklődik. — Hatodikba. — Megy a tanulás? — Megy. Ma is kaptam egy ötöst számtan­ból. — Ennek biztosan örülni fog az apád is. — Biztosan ... — Talán ezért is jöttél, mi? Kis zsebpénzt felvenni, ugye? — Másért jöttem. — Hű, de komolyan mondod. A beszélgetést elvágja a kürt hangja. Úgy szól, hogy a levegő is beléremeg. Gyuszi a fali órára néz: négy óra. Azután az üveges ajtót figyeli. Arcán megfeszül az izom. Most­­ már szünet nélkül csengenek a blokkoló órák, akár a harangjáték. Nevetés, lábcsoszogás, hangos beszéd tölti be a portásfülkét is. Va­lamit szólnak a távozók a portásnak, a­ki az ajtóban áll, valamit az is felel, és a keze gyakran emelkedik sapkájához. — Már jön... — szól be Gyuszinak. A fiú felugrik a padról, sebesen lesimítja haját és az ajtóhoz álL Látja is az apja széles hátát a blokkoló óránál és a jellegzetesen félrebil­lent fejét. Most fordul meg, kezében akta­táska. — Vendéged van, Dorogi — szól a portás. — Kicsoda? — húzza fel diós szemöldökét a férfi. — A fiad — bök hátra az ajtóra. A két arc közel kerül egymáshoz, csak az üveg van közöttük. Dorogi bajuszos szá­ját mosolyféle húzza el. A fiú komolyan néz vissza és nyúl a kilincshez. — Itt vagy? — simítja meg a fiú fejét Do­rogi. — Eljöttem — feleli Gyuszi. — Jól tetted — tolja vállát a kapu felé az apja —, akkor indulhatunk... A nemrég még néptelen utcán tömött so­rokban mennek az emberek, a villamos, autó­busz megálló felé. A kóbor kutya eltűnt. Az apa élőre néz és úgy nyújtja erős kezét oldalt a gyerek felé. De amikor nem érez szorítást, ránéz a mogorva arcra. — Mi újság otthon? — kérdezi csende­sen. — Megvagyunk... — Hozzám készültél, vagy csak erre volt dolgod?... — Erre volt dolgom... — Mikor kell hazamenned? — Mire besötétedik. — Akkor ide beülünk egy kicsit — áll meg Dorogi a sarki kocsmánál. — Iszol egy mál­nát. Rendben van? — Nem bánom... — vonja fel vállát Gyu­szi és megindul az apja után. Bent sokan áll­nak a pultnál a gyáriak közül. Az ajtónyi­tásra többen megfordulnak. — A nagy fiad, Dorogi? — kérdezi egy férfi és leengedi a söröspoharat. — Mit kérdezed? Nézz rájuk! — mondja a másik. — Ez komám, te vagy, kicsiben. Le sem tagadhatod. — Nem is akarom — mosolyog Dorogi és a gyereket a terem végébe tereli a sarokasz­talhoz. Leülnek. Gyuszi a kockás térítőn mor­zsát talál, azzal játszik. Apja cigarettára gyújt, széles mozdulattal lesöpri a dohány­szálakat az asztalról és hívja a pincért. — Parancsára, Dorogi mester — áll meg a pincér. — Egy korsó sört, kevés habbal, a gyerek­nek nagy málnát —­ rendel Dorogi —, és ha friss pogácsájuk van, azt is — szól a távozó pincér után. Megszívja cigarettáját és fiára néz. — Mesélj valamit — biztatja csendesen. — Ma kaptam egy ötöst — feleli Gyuszi és az apjára néz. — Számtanból... — Ez derék dolog — bólint Dorogi. — így is kell, tanulni. Aki a mai világban nem ta­nul, abból semmi sem lesz. És intőt még nem hoztál? — Nem. A pincér ügyes mozdulattal teszi a sört, a málnát és a pogácsát az asztalra. Do­rogi az ujjával megtörli a korsó szélét és iszik. — Fogjál hozzá... — mutat a málnára és a pogácsára. — Egyél pogácsát is, úgy lá­tom friss. — Nem vagyok éhes — mondja Gyuszi és még mindig a kenyérmorzsával játszik. — Ha nem kell, hadd nyugodtan. Otthon mi újság, anyád dolgozik? — Dolgozik. Emelték a fizetését. — Akkor vagyonosok lesztek. — Kitüntetést is akarnak adni. — Az jó, de a fizetés az igazi. A nyereség­részesedést már megkaptátok? — A jövő héten. — Mi holnap kapjuk. Aztán gyere a gyár­hoz, úgy mint ma, veszünk neked egy pár cipőt. — Holnap őrsgyűlésünk lesz. — Nem baj, akkor holnapután. — Holnapután külön németre megyek. Dorogi a sűrű szemöldök alól a fiára les. Szótlanul nyúl a korsó füléhez és iszik. Újból rágyújt egy cigarettára, újból lesöpri a do­hányszálakat. — Tehát ma ötöst kaptál... — Igen. — Anyád nem beteg? — Nem. Új ruhát csináltat magának, olyan zöldet, ami most divatos. — Látom, jól megvagytok. — Jól. — Csak velem nem tudsz kibékülni, ugye? — néz komolyan a fiára Dorogi és szájában keserű ízek gyűlnek, de nem a sörtől. — Én nem haragszom... — emeli apjára arcát a fiú. Sötétbarna szemei vannak. — Nem érted még ezt fiam... — mondja csendesen Dorogi és elfordul. Kinéz az abla­kon. Az utca ismét néptelen. A szürke ég alatt egy-két ember jár, meg a kóbor kutya. — Nem értheted... — ingatja fejét. — Em­lékszel még arra az októberi napra? — for­dul a gyerekhez. — Melyikre?... — Amikor lövöldöztek az utcán. — Arra igen. Agyú is volt a sarkon. — Pontosan — bólint Dorogi —, hát akkor olyasmi történt anyád és közöttem, hogy mi nem élhetünk egy fedél alatt. Elhiszed? — El... — Soha ne hazudjál fiam. Ezt jól tanuld meg, nagy dolgokban sose hazudjak, mert jö­het az életben olyan pillanat, amikor úgyis kiderül. Ma még barátod, számítsz, rá és hol­nap volt, nincs. Amikor bajba vagy, hol a barátság, szerelem? Elfújták, kész, nincs to­vább. Egyedül maradsz a bajban. Lehet, hogy egy év múlva, de lehet, hogy tíz év múlva jön ilyen pillanat. Mindegy, a hazugság akkor is kiderül. Ezért nem szabad hazudni, a nagy dolgokban sosem szabad... — felemeli kor­sóját és mohón iszik. — Te miért nem iszol? Kiszáll belőle a szénsav. — Nem vagyok szomjas. — Azelőtt szeretted. — Már nem szeretem. — Régen nem voltál nálam... — Két hete is itt voltam. — Igen, de a lakásomon gondoltam. Vettem egy harmonikát, százhúsz basszusosat. Olyan hangja van, akár az orgonának. Azt már láttad? — Még nem láttam. — Mikor jössz el? Vasárnap gyere, amikor több időm van és azt játszom, amit te rem­­delsz. Eljössz vasárnap? — Lehet, még nem tudom... — Gyere el és játszok neked. Rendben van? — Nem tudom, mit tervez a mama. — Ha nem mentek sehova, akkor gyere es Jó? — Jó — bólint a gyerek és beleiszik a mám­­­ába. — Azt tudod-e, hogy én is tanulok? — Nem tudtam. — Beiratkoztam a művezetői tanfolyamra. — A mamának udvarlója van ... — mondja Gyuszi csendesen és ahogy előbb az apja, most ő néz ki az ablakon. — Udvarlója? — húzza össze szemöldökét Dorogi. — Mióta? — Néhány hete. — És honnan került hozzátok? — A szövőgyárból, a mama művezetője. — Érdekes... és milyen ember? — Nálad magasabb ... — Igen, de úgy, mint ember? — Nem tudom, nem nagyon figyeltem... — Anyád? — Tegnap kérdezte, mi lenne, ha az illető hozzánk költözne? — És te mit mondtál? — Semmit, de otthon nem maradok. — Mi forog a fejedben, te gyerek? — Nem maradok otthon. — Hanem mit csinálsz? — Még nem tudom. — Eljössz hozzám. Jól megleszünk kettes­ben. Együtt tanulunk, vasárnap meg harmór­nikázok. — Hozzád se megyek. — Miért nem? — Ha el tudtál menni hazulról, akkor nem megyek. — Hidd el, hogy muszáj volt. Nem élhet­­tem az anyáddal. — És én lehetek így?! — néz az apjára el­ lenségesen a fiú. Sötét szemei fénylenek a könnyektől. — Gyere hozzám. — Nem — rázza Gyuszi a fejét. — Beszélek anyáddal. Jó? Beszélek vele. — Ne beszélj vele. — Beszélek vele, talán nem is komoly az egész. — Nem érdemes. Én úgyis meg fogok hal­­ni... — Beszélsz butaságokat?! Tizenhárom éves gyerekek nem halnak meg olyan könnyen. — A szomszédban is meghalt egy lány. Gáztól... — Most már elég legyen ebből a butaság­­ből! — oltja el dühösen félig szívott ciga­­rettáját Dorogi. — Hozzám nem jössz, anyád­­nál nem maradsz! Mit akarsz!? — Sötétedik, haza kell mennem... — szól Gyuszi csendesen és talán a félhomálytól lát­­ja öregesnek az arcát Dorogi. — Hazakísérlek — áll fel Dorogi. A söntés újból népes a vacsora utáni szomjasoktól és az utca a levegőző sétálóktól. A két ember is sétálva megy abba az irányba, ahol a grand van, s ahol a feltúrt homok a kemény, de fér­­fi­as bajnoki küzdelem emlékét őrzi. —­­ Anyád,délelőttös a héten? — Igen. Dorogi úgy határoz, előbb jön ki hóm­ag a gyárból, hogy időben átérjen a szövő­­gyárhoz. Nem szívesen találkozik az asszony­­nyal, de a gyerekről beszélni kell. —• Nem megyek a kapuig — fogja vissza a gyerek vállát. — Itt búcsúzzunk el! — hajós Gyuszihoz. — Csókolj meg. A gyerek szembefordul az apjával, orrát megcsapja a bajuszt pácoló cigarettafüst isme­rős szaga, hirtelen mozdulattal megsimogatja a tömött bajuszt, sarkon fordul és szalad. Már régen eltűnt a kapu mögött, de Dorogi re­­ménykedik, hátha visszajön. Az eső szitálni kezd. Hideg eső. Azután egy idősebb kövér asszony jön ki a kapun és átvág az úttesten a KÖZÉRT felé. Dorogi lassan megfordul. Valahol a közelben felvonyít a kóbor kutya. A váratlan hangtól összerezzen és hirtelen nem is tudja, ő üvöltött-e vagy a kutya. A hi­­deg eső végigcsorog az arcán és ettől olyan, mintha sírna. wakner László rajta TAKÁTS GYULA: Mint a csillagász Zöldvázy kerékpárján a szűk dűlőúton szaladt. Három szál ibolyára lelt s cérnára kötve hozta azt. Mögötte őszi búza hátán jácintszínű kék havon kíváncsi szemmel szárnyán egy pillangó napozgatott. Lapozta szárnyát, mint a csillagász fehér nagy könyvét, ha kutat s a másik már hozta is a megtelt kék csillagokat. Mai költő Calliope múzsához Táblád a mérhető világ, s a vessző, amely azt bevésse a zöld idő, e hegyes ág mesélő, termő lombverése. Kezedben így e fürge nád a stílus kettős szép értelme. — De mit? — már hárommilliárd diktálja s zeng kemény ütemre a kard-dicsérő kürt!... Elég! — Ne ezt!... Inkább példáig mondjad s dalodra méhet küld az ég: a vér élő rózsákká olvad és földünk kertjein így írva ragyogj hó nap, teremtő líra! 4 DONGA GYÖRGY: Hetyke vallomás Mivel a természettől kevesebb talentumot másoknál én se kaptam, és mert a szellemem érzékenyebb annál, hogysem a kérgét letagadjam, hát elmondom, hogy bölcs ma sem vagyok, a tudásomhoz nem szegődik érdem, és gyakran téved ezek. botlatok a szellem szövevényes erdejében. Szerencsés, kinek gyermekként kinyílt friss értelme e sok­ kincsű világra, olvasta Goethét, játszotta Chopint, könyvei mellett állt a zongorája; a mi családunk nem volt hótt-szegény, volt házunk, szőlőnk, futballt is vehettem, s már megidézett egy-két költemény... de honi tudás nem dajkálta lelkem. Nem kérkedek és nem szégyenkezem, amit tanultam, később lett sajátom, sok mindent ismerek már a jelen, a múltba tűnt s a leendő világon; százszorta többet tudok, mint apám, s őseimnél, kik ezer évig éltek, de bevallom, hogy sok még a talány, s minden tudástól nem-tudáshoz érek. Akadhat ember, aki jót nevet rajtam, vagy buta kérkedéssel vádol, azokhoz szólok én, kik értenek, s érzik: versemből derűs biztatás szól, hogy siessünk, a szellem fénye int, hil­ássunk, küzdjünk, látnunk kell egészen, mit nem láthattak dolgos őseink, bár átsugárzik sok-sok ezredéven.

Next