Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-03-11 / 10. szám - Szendrő Ferenc: Tüntetés „Petőfi-Lenin” jelvényekkel • 1942 február (4. oldal) - Lukácsy Sándor: Egy szépreményű ifjú • Nyiri Józsa (4. oldal)
SZENDRŐ FERENC: Tüntetés „Petőfi - Lenin" jelvényekkel 1942 februárjában lázasan készülődtünk a bőrös munkásszínjátszókkal Katona József Bánk bánjának a bemutatására. Az egyik próbáról a Magyar Nemzet közölt szokatlanul nagy cikket. Hivatalos jóváhagyást azonban a bemutatóra akkor még nem kaptunk, mivel a Bánk bán nem szerepelt az engedélyezett darabok listáján. A cukrász színjátszókkal Szigligeti II. Rákóczi Ferenc fogsága próbáit kezdtük el. Ebben az időben a Művészek, Írók és Kutatók Szövetsége (MIKSZ) titkáraként dolgoztam. A háborúval és a fasizmussal szembeni aktív ellenállás és nemzeti összefogás jegyében keresték fel egyre többen a szövetség Mária Valéria utcai (most Apáczai Csere János utca) irodáját. A legizgalmasabb feladat a közeledő március 15-e megünneplése volt. Megjelent már a Történelmi Emlékbizottság megalakításáról szóló felhívás és a Petőfi útján című füzet Kállai Gyula szerkesztésében. Közben a Pátzay Pál Petőfi-plakettjéről mintázott Petőfi-jelvények készítéséről is döntés született. "Most már csak a gyakorlati megvalósítás maradt hátra. A véletlen sietett segítségünkre. Munkásszínjátszóink egyike a Nemesfémes Szakszervezet ifjúmunkásai közé tartozott, ő vállalkozott arra, hogy munkahelyén, egy Kazinczy utcai pincehelyiségben működő jelvénykészítő kisüzemben, ahol a főnökkel együtt szervezett munkások dolgoztak, megcsinálják a jelvényeket. El is készültek körülbelül 100 000 példányban pár nappal március 15-e előtt. Sürgősen szét kellett osztani, hogy a Petőfi-szoborhoz minél többen ezzel a jelvénnyel vonuljunk fel. A Bánk bán legközelebbi próbáján nem kellett sokat magyarázni. Mindenki tudta, mit kell tennie. Ugyanez történt a cukrász színjátszóknál is. Másnap mindannyian felkeresték a különböző párt- és szakszervezeteket és a jelvények egy részét kiosztották, egyben szervezték a tüntetésen való részvételt. Március 15-én reggel tíz óra felé már sűrű sorok vonultak a Petőfi-szobor felé. Egyre több kabáton lehetett látni a jelvényeket. Az utcákon alig mutatkoztak rendőrök, de mindenki tudta, hogy már előző nap teljes készültségbe helyezték a rendőrséget. Minél közelebb értünk a Petőfi-szoborhoz, annál feszültebbé vált a hangulat. Nem messze volt a hírhedt Zrínyi utcai főkapitányság. Lelki szemeinkkel szinte láttuk a zárt kapuk mögött felsorakozott rendőrcsapatokat. Sűrű sorok vették körül a szobrot. A különböző irányból jövő csoportok felől induló hangfoszlányai keveredtek a levegőben. Munkát! Kenyeret! Vissza a sereget! , Ilyen és ehhez hasonló háború- és fasizmusellenes jelszavak hangzottak ütemesen a fel-feltörő tömegzajban. Egyre több nemzeti színű zászló tűnt fel a fejek fölött. Némelyikben vörös szalagok is lobogtak. Tizenegy óra után a Zrínyi utca felől éles kiáltások csattantak fel: „Rendőrök! Jönnek a rendőrök!” A színjátszók egy-egy kapuba beállva osztogatták a jelvényeket. Megbeszélés szerint — baj esetén — a Pilvax kávéház előtt kellett találkoznunk. A rendőri akció megkezdése után a kijelölt helyre siettem. Itt tudtam meg, hogy a jelvényt osztogató cukrászok egyik csoportja lebukott, körülvették őket a rendőrök és bevitték a Zrínyi utcába. Visszamentem a Mária Valéria utca 8- ba és a még ott levő jelvényeket biztonságosabb helyre vittem. Másnap, a cukrászok akkori Teréz körúti helyiségében találkoztunk. A „lebukottak” is ott voltak. Elmesélték: amikor bekerültek a rendőrségre, az udvar már tele volt. Késő estig kellett várakozniuk, míg kihallgatásra kerültek. Ezalatt bőven volt idejük, hogy a még náluk maradt jelvényektől megszabaduljanak, így egyiknél sem találtak semmiféle „corpus delictit”. Sokat nevettünk annak a kispolgár külsejű férfinak az esetén, aki a többivel együtt, véletlenül került be és felháborodva tiltakozott az egyik megtermett rendőrnél a vele elkövetett atrocitás ellen, s magyarázatot kért, hogy miért fogták el. A rendőr szó nélkül lekapta a kabátjára kitűzött jelvényt és az orra alá dugta, majd hatalmas pofont kent le neki. „Hát ezért!” — és faképnél hagyta. Végül is késő éjszaka mindenkit kiengedtek. Kint az utcán, folytatta a színjátszó barátunk a mesét, meglátta a „póruljárt” alakot. Kezébe nyomtam az ingembe rejtett jelvények közül az egyiket. Nem értette először, miről van szó, de a következő pillanatban felderült arccal tűzte ki kabátjára. „Most legalább tudom majd, miért kapom a másodikat!” — jelentette ki elszántan. • Másnap a jobboldali lapok megírták, hogy március 15-én a kommunisták Petőfi képével álcázott Lenin-jelvényeket terjesztettek az utcákon, de sikerült valamennyit összeszedni. Ebből az volt az igazság, hogy Petőfi képe a negatív oldalon kissé Leninre hasonlított. Pár nap múlva az utcákon újra feltűntek a „Petőfi—Lenin” jelvények és lépten-nyomon lehetett látni, amint detektívek szedik le a kabátokról. Az történt, hogy a tüntetés után megmaradt több ezer darabot a trafikokban helyeztük el bizományban és rövid idő alatt elkapkodták. Kétségtelen a Bánk bán és a II. Rákóczi Ferenc munkásszínjátszói az 1942. március 15-i tüntetésen eredményesen szerepeltek. Bizonyos, hogy az újra meginduló próbákon a bőrös és a cukrász színjátszók fokozottabb átlényegüléssel készültek most már az előbbinél nehezebb, de annak egyenes folytatásául a színpadi helytállásra. LUKÁCSY SÁNDOR: EGY SZÉPREMÉNYŰ IFJÚ Magam is ifjú voltam még ismeretségünk kezdetén. Incselkedett velem, sokáig azt hittem, álruhás alak. Egy antológia szerkesztése közben találkoztam vele, cikkeivel a Marczius Tizenötödike lapjain. „Szerencsétlen fejedelmek!... Azt hiszitek, az a világ története, melyet egy copfos kamarástól tanultatok? Azt hiszitek, mert bérelt íróitok meghamisítják a történetet, ennek eredményét is megváltoztathatjátok? Még mindig azt hiszitek, hogy a népeket számotokra teremtette az isten?" — „Minden népek testvérek!... Ha egyes ember ki is kerülheti a nemezis bosszuló kezét, oly nemzet, mely segédkezet nyújt egy másiknak elnyomására, vagy ezt, ha tudja, nem akadályozza meg, szive legnemesebb vérével fog adózni az emberiség közös kincse, a szabadság ellen elkövetett bűnért.” — „Mi a népnek legbiztosabb fegyvere makacs elnyomós ellenében? A guillotine ... Mi a guillotine feladata? Elrémíteni azokat, kik az idő mutatójának, mely a népek szabadságát jelöli, erőszakkal vagy ármánnyal más irányt akarnak adni." A cikkek alatt ez a név állott: Nyíri Józsa. Hiába kerestem a lexikonokban, nem tud róla még a mindentudó Szinnyei sem. Arra gondoltam, valamelyik márciusi ifjúnak álneve, talán Oroszhegyi Józsáé, hisz ez maga is fölvett név, a szürke eredeti, a Szabó helyett, s akkoriban nem volt ritkaság, hogy az írók többféle álnevet használtak. Jó időbe telt, míg olvasmányaim elém sodortak egy adatot, melyből kiderült, hogy Nyíri Józsa valóságos személy, az Egyenlőségi Társulat tagja volt. Ott ült tehát a nevezetes asztalnál, a Madarász és a Perczel testvérek, Petőfi és Vasvári, Horárik és Táncsics oldalán, a radikális forradalmárok között. Amint faggattam tovább a régi hírlapokat, apránként új s új adatokat leltem, s mint a régész, ki türelmesen illesztgeti egymáshoz a Holt-tengeri tekercsek szétmállott foszlányait, megpróbáltam összerakni Nyíri Józsa portréját. Tehát: Kandel József volt az eredeti neve, ezt 1848 októberében „a kormány beleegyeztével” megmagyarosította. Köz- és váltóügyvéd volt, mint a márciusi ifjak s a korabeli politikus értelmiség legtöbbje. Műveltsége franciás, Louis Blanc-t és Béranger-t szerette idézni. Stílusa is francia rámára szabott: rövid mondatai pattognak, mint a vezényszó, mint a korbácsütés: az ilyen írásmódot — 1848 divatját s újdonságát a táblabírói tatik-tetik körülményesség hazájában — nevezte később Erdélyi János „forradalmi stíl”-nak. Forradalmi stíl és forradalmi mondanivaló: Nyíri Józsa a Batthyány-kormány sajtótörvényét bírálja, kutyabőrösök helyett népfiakat kívánna látni a hivatalokban, megtagadja az osztrák államadósság elvállalását, kemény törvényt akar „a bűnök legóriásbika, a honárulás” ellen, vádolja a hitszegő uralkodót, köztársaságot sürget, és hisz abban, hogy „a szabadság szellemét elnyomni lehetetlen, mert a történet mutatja, hogy annak bajnokai előbb feláldozták éltöket, semmint meggyőződéseikből egy hajszálnyit engedtek volna” — témái és Petőfi verseinek tárgya közt szoros a párhuzam, azonos elv ihlette őket. És a szavakat tett hitelesíti: amikor a haza veszélybe kerül s atlakozni kell, Nyíri Józsa évi tízforintos — nem csekély — adományra kötelezi magát, az árulók ellen pedig nem csupán cikkeiben tüzel, tanácsosi állást tölt be Madarász László rendőrminisztériumában. Ennyit sikerült megtudnom róla, aztán — a forradalom bukásakor — eltűnt a szemem elől. Kényes posztjáról — gondoltam — menekülnie kellett, de hiába forgattam az emigráció névsorait. Meghalt tehát, csatában vagy vésztörvényszék ítélete alatt — képzeletem borzongva latolgatott. A középkor jó halálért esdte istenét, de van-e, s ifjúnak különösen, jó halál? A vértanúságot dicsőségsugarakba öltözteti az utódok kegyelete, de futni a kukoricás felé, vert mezőn, vert álmokkal, méregetve a csökkenő távolságot a fújó paripa előtt, vagy meghalni ízenként, az eleven testbe plántált halállal, szemet meresztve a börtön fenekén az elidegenedett kézre s a tétován mozgó ujjakra, melyek a másnapi hajnalon a semmit markolják már... Esztendőkig hordoztam magamban Nyíri Józsa halálát. Nem végezték ki, el sem esett. Véletlenül és sok idő múltán egy kései emlékiratból elém villant alakja, amint az ötvenes évek irodalmi kávéházában ül. A megtorlás szeszélyesen sújt vagy kímél. Nyíri Józsát, úgy látszik, megkímélte. Nem tudtam igazán örülni neki. Mert többnyire mi lesz sorsa a forradalmárnak, ki túléli hősi napjait? Mi lett a sorsuk az életben maradt márciusi fiataloknak? Ezt nem szereti kiteregetni a történetirodalom: nem ritkán elvcsere, gyávulás, elszürkülés. Nyíri Józsával fatális és buta história esett meg: 1857-ben párbajvétségért börtönbe került. Összeszólalkozott valami színésznőn „a főváros egyik ismert utacsával”, s a párbajban halálra sebezte ellenfelét. Ez hát a vég. Másodszor haltam meg Nyíri Józsával, mert mit kezdhetnék majd vele, ha a büntetése éveit letöltvén, netán még elém lép ifjúságomnak társa, ki hajdani szép energiáit, íme, ostoba úri virtuskodásban tékozolta el? Ám a történet még tartogatott számomra meglepetést. Nyíri Józsiért megmozdultak régi elvbarátai, rokonszenvező hangulatot támasztottak mellette, s uralkodói kegyelemmel hamarosan kiszabadították börtönéből. S úgy látszik, rosszul ítéltem meg őt: nem tartozhatott a forradalmi múltjukat elherdálók közé, hiszen egy nemrég előkerült rendőri jelentés 1859 szeptemberében a veszélyes egyének, a forradalmat újra kezdeni hajlamosak közt említi nevét, Táncsiccsal és néhány egykori márciusi ifjúval együtt. 1861-ben pedig, amikor Teleki László — a végzetes halál elébe — Pestre érkezett, fogadói közt a Nemzeti Körben ott volt Nyíri Józsa is. Ez az utolsó képem róla. Igaz, egy kollégám figyelmeztetett, hogy az 1860-as évek sajtójában ismét fölbukkan neve, ismét cikkeket ír, de én ezeket már nem fogom elolvasni. Félek. Mit hozhat még ez a hányatott sors, a hatvanas, a hetvenes évek, milyen újabb vakesetet vagy csalódást Nyíri Józsának, s ki nyomába szegődtem, nekem? Nem akarom elolvasni Nyíri Józsa cikkeit. Inkább megőrzöm emlékezetemben, ahogy utoljára láttam. Teleki Lászlóval parolázva, bizakodón és méltón önmagához. Maradjon így, rögzülve a kegyetlen időben. KÖRKÉRDÉS terjesztő, sem a magasabb színvonalú publicisztika körébe nem tartozó írásoknak? Nem hinném ugyanis, hogy helyes és lehetséges akármiről akármikor csak úgy általában írni a problémák behatóbb megvizsgálása, az állásfoglalások mérlegelése nélkül, pedig ez olykor tapasztalható. Úgy vélem, a stabil és jó arányú szépirodalmi rész mellett, az aktualitásokkal foglalkozó írásokat illetően azokat kellene szaporítani — ilyenek már eddig is voltak —, amelyek írástudó (világosan, olvasmányosan író) hozzáértőktől erednek. A kulturális és a gazdasági életben szép számban vannak ilyenek. Főleg viták elindításához volnának szükségesek, helyesen, hozzáértően felvetni és megalapozni egy problematikát. Kellene tehát egy szélesebb ilyen gárda, s akkor a lap a megkezdett irányban még eredményesebben haladhatna tovább. Az, amit egyénileg a leginkább szeretek benne: a rendszeres könyvkritikát, ennek tömör, s mégis sokatmondó voltát, továbbá a riportokat s az útirajzokat, legalábbis közülük jó néhányat. HEGEDŰS ANDRÁS az MTA Szociológiai Kutatócsoportjának vezetője: Az Élet és Irodalom sajátos funkcióját és egyben fontosságát — véleményem szerint — az adja meg, hogy társadalmi problémáink fölvetését és megvitatását írói igényességgel kísérli meg, vagyis, hogy fejlődésünket az ember nembeli haladásának szemszögéből vizsgálja. Nálunk ma ez az egyetlen hetilap, amelynek ilyen vagy akárcsak hasonló szerep adatott osztályrészül. Ez a körülmény azonban korántsem csak a jelentőségét növeli, hanem ebben már benne rejlenek azok a buktatók is, amelyek a lap szerkesztését lépten-nyomon fenyegetik; emiatt — amint erre a múltban nemegyszer láthattunk példát — nem könynyű a fontos és a kevésbé fontos problémák megkülönböztetése. ILLÉS ENDRE: 1. Egy irodalmi és politikai hetilap akkor él igazán, ha pezseg a jó vitáktól. Különösen nálunk fontos ez, ahol legtöbbnyire a folyosón vitatkozunk. 2. Az És szeret vitatkozni, A vitáit szeretem legjobban. Indulása óta rendszeres olvasója vagyok az Élet és Irodalomnak. Inkább olvasója, mint írója, de ezt nem a lap híváshiányának, inkább munkamódszeremnek és kedélyemnek köszönhetem. Természetemnek és szokásaimnak. S ezért is, hogy alig töprengtem azon: milyen legyen egy irodalmi hetilap? Természetesnek vettem, hogy van, s mindig kíváncsian vártam közleményeit. Volt a lap indulatosabb is, igazságtalanabb is, induláskor. És volt irodalommal teljesebb, talán az 1960-as évek elején. Ma, talán túlságosan szétforgácsolt, esetleges. A világ tele van szellemi izgatottsággal, erjedéssel, irodalmi, filozófiai kérdés-föltevésekkel, új áramlatokkal, indulatokkal és megvalósultságokkal; talán soha ennyi erjedés, mámor, gyötrelem, kudarc és szellemi újrakezdés nem habzódott föl a földgolyón, mint napjainkban, s az utolsó három évtizedben, talán soha ilyen önmagát megújító akarata nem volt e bolygó művészeinek, mint ma. És gyötrelmesebb és végsőbb kérdések előtt sem állt a szellem embere, szülője és formálója, mint ma. S ha megértjük és elfogadjuk, hogy a művészet (így az irodalom is) nemcsak az igazság keresése, de a jóravaló akarat megvalósítása is: a kezdetektől napjainkig számon kell tartanunk, figyelnünk és szeretnünk kell mindent, ami e földön szellemiekben történik, Európától Európáig, Angliától a Szovjetunióig, az Egyesült Államoktól Japánig, Afrikától Dél-Amerikáig. Ezt a tárgyilagos figyelmet, összefoglaló izgatott érdeklődést, lázas együtt-dobogást és keresést hiánylom elsősorban az Élet és Irodalomból. Túlságosan önmagába zárt, s ha szabad ezt mondanom, túlságosan ironikus ma a lap. Lenne inkább szellemiségtérkép, mint ironikus kérdőjelek sokasága. És azt hiszem, valódi önmagunkból is keveset mutatunk meg ebben a lapban. Őszintébben, nyersebben, keményebben és áradóbban nyilatkozhatna meg a mai magyar szellemiség e hasábokon: lehetne problémáink, gyötrelmeink, átkaink, gondjaink és örömeink fényesebb csodatükre, színpada, amelyben nemcsak álarctalan önmagunkat láthatnánk meg, de mélyen a megváltó életet és irodalmat láthatná meg a Godot-ra váró olvasó. Azt szeretném, ha még tágabb körből regrutálódna a lap írógárdája, függetlenül attól, hoy egyes írók egy-egy folyóirat törzsgárdájához tartoznak. Azt szeretném, ha a lap kritikai figyelme sokkal szélesebb körű lenne, ne fordulhasson elő, hogy egy Magyarországon megjelent könyv ne kapjon kritikát. Igényelném a sokkal bővebb zenei és képzőművészeti tájékoztatást, már csak azért is, hogy polemizálni lehessen a napilapokban megjelenő kritikákkal. Hangsúlyozom: nemcsak a zeneiekkel. Az is jó lenne, ha külföldi irodalmi jelenségekről rendszeres híreket kaphatnánk. Például: rövid tájékoztatót a legfontosabb megjelenésekről. Sokkal több információt minden vonatkozásban! Vagyis: legalább kétszer ilyen terjedelmű ÉS-t szeretnék, hogy mindezeknek a kívánalmaknak mgfelelhessen. KARDOS LÁSZLÓ, JUHÁSZ FERENC, KADOSA PÁL: Mit várnék egy irodalmi-politikai hetilaptól? Elgondolásaimnak nagyjából megfelel az És, azért vagyok állandó olvasója. Általában jónak tartom a lapot, kiváltképp azért, mert nem esik a folyóiratszerűség „bűnébe”. Nem hoz méltóságos, nagy cikkeket irodalmi, művészeti kérdésekről, viszont nem is veszi át a napilapok politikai publicisztikájának a nyelvét. örülök.a SS