Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1967-08-05 / 31. szám - Faragó Vilmos: Jellemek próbája • könyvkritika • Bárdos Pál: Különös ismertetőjelük a félelem (Szépirodalmi) | Fehér Klára: Ma éjjel ne aludj (Szépirodalmi) | Földeák János: Apák lánya (Magvető) | Nemes László: Dallam a falon túl (Szépirodalmi) (7. oldal) - Garai Gábor: Orfeusz halála • vers (7. oldal) - Rónai Mihály András: Vázlat hazajáró klasszikusunkról • Lengyel Menyhért (7. oldal)
KÖNYV FARAGÓ VILMOS: JELLEMEK PRÓBÁJA Négy író regényét olvastam a héten. Bárdos Pál Különös ismertetőjelük a félelem, Fehér Klára Ma éjjel ne aludj, Földeák János Apák lánya és Nemes László Dallam a falon túl című regényét. Elöljáróban két dolgot mondanék róluk. Az egyik: mind a négy regény irodalmi rangú alkotás. De közülük én Fehér Klára két kisregényét becsülöm legtöbbre, utánuk Nemes László, majd Bárdos Pál és Földeák János regénye következik, bizonyára vitatható értékskálámon. A másik, hogy irodalmi rangú alkotásokról van szó, azt főképp a téma és a mondanivaló súlya jelzi. Ezek a regények fontos társadalmi-erkölcsi problémákat görgetnek, a szereplők mind korunk hősei, olyan jellempróbáló helyzetekben, amelyeket az elmúlt harminc év társadalomváltozásai teremtettek számunkra. Bárdos Pál regényének témája: hogyan lapul egy zsidó munkaszolgálatos század a korrumpált századparancsnok gyenge-bizonytalan szárnyai alatt negyvennégy őszén; főhőse egy — Dobozy Imre tizedeséhez hasonló — vagány, más irodalmi hasonlítással szólva: afféle magyar Osztap Bender, munkaszolgálatos kiadásban; mondanivalója pedig az, hogy aki minimális programnak él, aki nem harcol, csak ügyeskedik, aki egyszerre szolgál gyilkost is, áldozatot is, annak minimális programja sem teljesülhet, annak nem sikerül „túlélnie” a bajt, azt fölfalják a gyilkosok. Fehér Klára két kisregényének témája: hogyan él vissza egy pitiáner szélhámos azokkal a demokratikus jelszavakkal, amelyeket — mert dogmává merevedtek —, túlságosan könnyű szociális demagógiává fordítani, s hogyan él vissza egy másik szélhámos azokkal a bürokrácia adta lehetőségekkel, amelyeket mi teremtettünk a szélhámosok legnagyobb örömére; mondanivalója pedig: minden gesztusunkért felelősek vagyunk, amellyel — végiggondolatlan, ellenőrizhetetlen jószándékból vagy kényelemből — önnön vámszedőinket segítjük. Földeák János regényének témája: milyen felemás módon próbálja megoldani egy trösztigazgató — nem a tröszt gazdasági problémáit, hanem saját magánéletének erkölcsi dilemmáját, mennyi avult álszent, kispolgári erkölcsnormát hordozhat magában az is, aki politikusként a leghaladóbb eszmék harcosa; mondanivalója pedig: meg kell szabadulnunk minden régről hozott terhünktől. Nemes László regényének témája: egy nemzedék önvallomása, azoké, akiknek ifjúságát a fasizmus és a háború rabolta el, s akik alig ocsúdván, szembe kerültek az ötvenes évek jellempróbáival is; mondanivalója pedig, mint minden vallomásé: kell a nyilvános gyónás, mert kétségbeejtően kell a feloldozós is, ha tisztultabb emberként akarunk élni tovább. Most pedig, hadd bizonyítsam röviden az előbb csak deklarált rangsort, a tetszés sorrendjében: Fehér Klára két kisregénye azért tetszett, mert kritikus és időszerű mondanivalóját roppant olvasmányossággal, fölényes tárgyismerettel, egy újságíró-nyomozó rutinjával, egy társadalmi krimi izgalmasságával közvetíti. (Csak azt fájlalom, hogy címadó kisregényének figurájában, aki az ostobaság világrekordere és az alkalmazkodás piti zsenije egyszerre, nem egy jól ismert mentalitást leplez le, hanem — sematikus regényeink fordulatával — egy ellenőrizhetően hazudozó „osztályidegent”.) Nemes László regénye példaadó őszinteségével és hibátlanul alkalmazott időjátékos-felidéző technikájával ragadja meg az olvasót. (Csak a címben is sugalmazott érzelmesség zavar helyenként, meg az, hogy sokadik regény lévén ebben az önvallomásos nemben — lásd Darvas József Részeg esőjét, Nemes György Egyetlen pillanatát vagy Száva István Transalpinexpressét —, elkerülhetetlenül sok a helyzet- és figuraazonosság benne. Aki sokadikként írja meg az elmúlt harminc év történetét, kénytelen elhasznált patentokat is alkalmazni; félő, hogy minél nagyobb időt ölel át, annál kevesebb újat tud már elmondani; az extenzív totalitás alig-alig kifizetődő itt, egyetlen helyzet intenzív kiaknázása — lásd Cseres Tibor Hideg napokját — valószínűleg több művészi haszonnal járna most már.) Bárdos Pál regényében az a munkaszolgálatos akasztófahumor tetszett, amelyet aztán zökkenetlenül vezet át az utolsó jelenetek tragikumához. (Egy-egy részlet tárgyi-lélektani hitele azonban eléggé bizonytalan; érezni, hogy nem megélt élményeket ad vissza az író — nem is adhat, hiszen negyvennégyben még kisgyerek volt —, annyira viszont nem emeli parabolává a mástól hallott történetet, hogy a tárgyi-lélektani hitelt indokolatlan lenne reklamálnunk.) És Földeák János regénye végül azért tetszett, mert rendkívüli élességgel exponálja azt a tudatbeli fáziskülönbséget, amely sok tisztségviselőnk gyakorlati-politikai gondolkodásának korszerűsége és erkölcsi-esztétikai gondolkodásának korszerűtlensége között feszül. A regény trösztigazgatóját, rendőrszázadosát és miniszterét a munkásmozgalom küldte azokra a posztokra, amelyeken kitűnő politikai és szakmai érzékkel állnak most helyt, de egy negyvennégy őszi egymásra találásból született lány mai helyzetét olyan előítéletekkel szemlélik, mintha egy romantikus regény őrgrófjai lennének: „kakukkfiókát” meg „fattyút” emlegetnek, „családi szégyenről”, „egy halott asszony emlékének tisztaságáról” papolnak, s attól félnek, ha a fiatal lány megtudja, — amit különben félreérthetetlenné tesznek számára —, hogy a trösztigazgató nem a „természetes apja”, akkor „gyógyíthatatlan csalódás” éri, amely „lerombolja Nórában az anyja iránti tiszteletét”. (Csak az zavar, hogy Földeák János kritikája elég következetlen, mintha túlságosan komolyan venné hősei romantikus álproblémáit; meg az, hogy nemcsak őket beszélteti „értekezleti stílusban”, hanem, mi tagadás, maga is e stílus hatása alá került.)★ Bárdos Pál, Fehér Klára és Nemes László könyvét a Szépirodalmi, Földeák János könyvét a Magvető adta rá. Lengyel Menyhárt a magyar drámaírás élő klasszikusai?*4* Meggondoltan írtam le e mézsás rangjelzést, bár nagyobb kockázatot nem igen vállaltam vele: irodalomtörténeti felszereléssel kétségbevonni bajosan lehet. Legkevésbé épp az idén lehet, amikor kerek hatvan esztendeje, hogy A nagy fejedelem bemutatója az új magyar dráma riadója volt a rendbontó Thália immár klasszikus ifjú színpadán, s hogy a Tájfun vígszínházi premierjével startolt a modern magyar drámaírás világsikere. (Nem volt ez holmi olcsó, holmi „iparos” világsiker, amivel annyiszor rágalmazták modern drámaírásunkat valaha; visszatérek még reá, hogy mennyire nem.) Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Bíró Lajos, Lengyel Menyhért: ők léptek elsőkül — s később Móricz Zsigmond, Heltai Jenő — arra a huszadik századi magyar színpadra, melyen Bródy Sándor járt előttük szabadító s úttörő gyanánt, s közülük ma a nyolcvannyolcadik esztendejében járó Lengyel Menyhért az utolsó élő klasszikus. S ami frissességét, produkcióját, munkakedvét smunkaprogramját illeti: irodalmunkban páratlan, sőt irodalmunkon is túl, kész világcsoda. Három híján negyven esztendeje már, hogy Horthy Magyarországon végképp nem találta helyét, kivándorolt, már réges rég amerikai állampolgár, élni pedig vagy másfél-két évtizede Rómában és ott ismerkedtünk meg, ott találkozgattunk többször is az az évek folyamán, még mielőtt elkezdett volna hazalárogatni. Először pár éve látogatott haza, emberöltő után akkor köszönte meg először, akkor fogadta újra magyar közönség tapsait mint szerző, az Operaház függönye előtt, Bartókkal közös remekének, A csodálatos mandarinnak színpadán. Akkor nem voltam idehaza, Rómában mesélte el, aztán eljött újra — és most megint. Most hetekre jött, Kolozsvárra is lemegy, rokonlátogatóba, onnan pedig, mielőtt Itáliába visszamenne, ismét hazajön. Most először töltöttem vele idehaza is huzamos időt i s az együttlétekből, a rómaiakból, a pestiből egyszerre csak elém állt a feladat, ha csak vázlatosan is, de „összegezni” valahogy az élményt, amit kaptam, a tüneményt, melyet fürkésznem alkalom került. Hadd kezdem mindjárt az első tapasztalattal, még Rómából, jó pár éve már. Valódi megtiszteltetésben részeltetett: elárulta, hogy újabban verseket is ír, meg is mutatta némelyiket. A negyedik, vagy ötödik után, félénken bár kiejtettem egy nevet. — Vörösmarty! — mondtam, mert strófái közül ezt a harangzenét véltem kihallani hirtelen. S boldogabb embert Lengyel Menyhértnél nem láttam azóta sem. — éz a legkedvesebb költőm — hagyta rám csöndesen, nagyon komolyan. Az igazi mester vallomása volt, aki tudja, s vállalja is a nagy hatást, amelynek átadta magát. S ami megindítóbb volt még ennél is, csak ezután következett. Füzetet mutatott, beleragasztva csupa magyar vers, nyomtatásban, újságokból, folyóiratokból kivágva. Lengyel Menyhért privát gyűjteménye, ahol szép magyar verset olvasott, kivágta a lapból, beragasztotta titkon füzetébe. Szorgalmasan csinálta ezt odakünn, csak úgy magának, évekig. Azóta sem érintettem ezt a titkát — s most sem teszem hiába, most sem csupán a dolog meghitt szépsége visz rá. Ehhez ugyanis hozzátartozik még valami. Azt kell ugyanis az irodalomtörténet számára följegyeznem itt, hogy Lengyel Menyhért, a nyolcvannyolcadik évében járó magyar író, aki harminchét éve él egyfolytában, odakünn, ma is csak magyarul beszél. Más nyelven egyszerűen nem tud. Akit Londonba Korda, Hollywoodba Lubitsch csábított, a nagy sztárok világfilm-szériáinak szuperszerzője, az angol és amerikai világfilm egész korszakának fémjelzője, alig gagyog angolul. S olaszul sem, amely gyönyörű országban pedig vagy húsz éve él Egész bonhomiával vallja ezt be maga is, de tanúja is voltam, egy csésze kávét is mily bajosan volt képes megrendelni odakünn. Akinek kellett, lefordíttatta: ő soha életében egy sort sem írt le másképp, csak magyarul. Talán ez őrizte meg. Ez zárta össze önmagával, ebbe a gyönyörű börtönbe, melyben még verseket is írt, hogy legyen kivel — önmagával — társalognia. Ezt tette, hogy nemrégiben (olvastam kéziratát) Lábán leányai címmel olyan színművet írt, melynek költészete oly áttetsző, mintha szerzője soha el nem öregedett volna, pillanatra sem, attól a húszéves, álomlátó sihedertől, aki először vett írói tollat kezébe valahol Miskolcon, vagy Kassán. Talán ez vitt közelebb (amint remélem) az egyéniség titkának megfejtéséhez is: ahhoz, amit nem mondanék úgy, hogy candeur, hogy ome candide, ha a szótári fordítás, az „ártatlanság”, a „gyanútlanság”, a „tiszta lélek” csak távolról is képes volna kifejezni azt, amit teljes térfogatában a francia szó s annak atmoszférája jelent Az író lelkének alapszövete ez. S hogy mennyire, megpróbálom közelebbről is ábrázolni valahogy, konkrétabb közegben is. Sosem volt vitás, ma már irodalomtörténeti tananyag, hogy Lengyel Menyhért, a Thália legoldadalmasabb magyar szerzője, hogy Lengyel Menyhért, a Nyugat főmunkatársa a magyar irodalom századel éji megújhodásának vezéralakjai közé tartozott. S nem is szorosan csupán „esztétikailag”. Éppen a Tájfun világsikerének okát s a mű teljes irodalmi rangját jelzi legújabb irodalmi lexikonunk azzal, hogy Lengyel Menyhért „ezt a művét a japán világuralmi vágyaknak és sovinizmusnak bemutatása céljából írta, de a közönség érthette rajta bármely imperialista hatalom vágyait és eszközeit is”. S Lengyel Menyhért gazdag drámaírói életművén itt most akár végig se menjek. Elég, ha csak egy klasszikus darabját említem a sok közül, csak mert ezt olvastam el újra legutóbb: az „ősrégi”, de annál feledhetetlenebb Sancho Pansa királysága címűt, Sugár Károly és Rózsahegyi Kálmán egykori parádés szerepeivel, amelyből most lehetne még a hajdaninál is hangosabb, mert valódibb siker. Felelősséggel állítom ugyanis, hogy a progresszív dráma mibenléte körül folyó vitákat egycsapásra könnyítette volna meg, kivált pedig a „pozitív hős” iránti szorgalmas szomjúhozást is mesterileg csillapította volna, ha ama viták s ama szomjúhozás mintegy húsz esztendeje alatt ezt elővették volna egyszer, vagy legalább ehhez foghatót írt volna másvalaki. S a publicista Lengyel Menyhértet se feledjük, az Egyszerű gondolatok című 1918-as könyvbe összegyűjtött cikkek íróját, az Esztendő hasábjain megjelent s a színdaraboknál nem kevésbé klasszikus háborús cikkeket. Irodalomtörténeti nyoma van, hogy épp a galileisták s a legforradalmibb munkásmozgalom ifjú köreiben üdvözölték akkor Lengyel Menyhértben az Adyé mellett legkitartóbb s legkiáltóbb háborúellenes tiltakozó hangot, a hadszínteret képzeleti lángszíneivel festő Szomory mellett, a polgári írók legbátrabbikát, kinek hatása nem maradt el a Húsvét előtt Babitsára, a tragikusan jajongó Szép Ernő háborús lírájára, S Bíró Lajos háborúvégi nagy publicisztikájára sem. Mindezt pedig azért fújtam el így egyszuszra, hogy az olvasót osztoztathassam abban a határtalan meglepetésben, melyet számomra Lengyel Menyhért személyes ismeretsége épp e téren szerzett. Még az iméntiekénél is teljesebb felelősséggel állítom ugyanis, sokéves legközvetlenebb tapasztalataim alapján, hogy ugyanez a Lengyel Menyhért a politikai kérdések területén a legcsekélyebb jártassággal nem rendelkezik. Szinte megszeppentem. Járatlansága olykor már-már elképesztő is: teljesen idegen ez őneki. Ezt pedig természetesen korántsem azért közlöm — s pláne az iménti hangsúlyos előrebocsátás után! —, mintha ebből netalán holmi fortélyos ars poetica volna lefejthető, azaz, mintha ez követendő példa lehetne, hogy lám-lám, fő az ösztönösség, s hogy minél apolitikusabb vagy becses személyedben, annál dicsőbb fegyvertényeket vihetsz végbe épp a progresszív irodalom, a jóért s igazért való bátor írói helytállás terén. Szó sincs róla, mondanom sem kell talán, hogy szó sincs. Éppen ellenkezőleg — és ezt folytatnom sem kell, hisz’ egész hazai és világirodalmi példatár szól ellene, követeli ellenkezőjét, tanítja, sőt parancsolja másként. Lengyel Menyhértben egyszerűen semmi olyan hajlam nincs, melyet névvel ellátni a politika szótárából lehetne. Valami rejtélyes esete ez annak, amit nagy bajomban franciául — candeur és ame candide — próbálgattam fentebb pedzeni. Ez valami egyszeri tünemény: ugyanazé az íróé, aki csak magyarul tanult meg — és csak emberül. E kettőhöz pedig a környezet teljes idegenségében s egykor minden, embertelenségében is — önmagával összezárva, valami tökéletesen szigetelő intimitásban — hű maradt. Már-már azt mondanám, hogy erőfeszítés nélkül, álomjáróan ártatlanul s természetesen, ritkán bár, mint a fehér holló, de mint igazi holló, aki csak azt tudja, hogy holló, s nem is tudja, hogy fehér. Úgy tudva csak, hogy mi az igazság, ahogy — Byron szép szavával — az iránytű „tudja”, hogy van pólus. Frissnek, biológiailag is szinte oly ifjúnak, mint lelkileg, tökéletes hallásúnak, látásának, érdeklődésűnek s munkájának mindenesetre megmaradt. Új darabjai — a régi, mesteri kompozíción belül — költőibbek, mint valaha. Emlékiratai, melyeken évek óta dolgozik — meglévén az a szerencséje is, hogy egy életen át vezetett naplói nem kallódtak el —, a dolog természeténél fogva is egyszerre jelentenek majd irodalmunknak s irodalomtörténetünknek páratlan ajándékot. De persze, lassan írja őket, mert" az emlékezéssel versenyt fut a teremtés, közben félre-félreteszi, mert új darabot ír. (Belejavít még a régibe is: a Sancho Pansa végén épp most módosított: a végét — úgymond — még „meg kellett emelnie”.) Pesten első dolga, hogy szaladjon a Körszínházba, megnézni a Petőfi-darabot. Színház után, hazafelé a kocsiban nem is figyel a feleségére, aki lelkendezve mutogat, „nézd, Menyus, a millenniumi oszlop!”, hanem egyszerre csak megszólal: — Szegény Ady, szegény szerencsétlen ember, mennyit nem szenvedett! Ahogy meglepetten rápillantok oldalt, a volánról is csaknem lesiklik kezem. Hisz’ ez Petőfi volt! Szegény Gilbert, mennyit nem szenvedet A lélek közlekedőedénye rejtelmesen, de áttetszően működik. RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS: Vázlat hazajáró klasszikusunkról GARAI GÁBOR: Orfeusz halála Láttam, hogy halt meg Orfeusz. Kezében reves dorong, — ez volt hajdan az íja, vagy a lantja, — bicegve vándorolt a vízfolyás mentében fölfelé, ősz szakállán tajtékos nyála csörgött, melle zihált, ment kicsit, s meg-megállt. És a sziklás patak forrásvidékén körülvették a régi asszonyok; ősz fejüket a galagonyabokrok közül kidugták — megannyi bozontos kígyófürtöt a pokol parazsából —, mint csalán-lángolás, perzselt a nyelvük, mindent elmondtak egymásnak, a lantos minden vallomását és esküvését egymás düli szájába átöblögették, és most itt álltak, az egykori nimfák, a bociszemű szüzek, a szemérmes kéjsóvárak, a vadmacskák, a bágyadt buják s a szenvedők, a piszkavasakkal böktek a megriadt költő szemébe, fonnyadt combjuk között a seprűnyél megduzzadt, s zöld tajtékot rügyezett. S vérét ontották, hiába nyöszörgött. Alvadt nedv szivárgott a vén erekből. S ugrálva siválkodtak a banyák: — mondd még egyszer, hogy veled és örökre! — mondd még egyszer, hogy soha ily gyönyört! És Orfeusz hörögve mondta újra: — veled s örökre! soha ily gyönyört! S akkor hasába döftek a banyák, és ágyékába parazsat sütöttek. — Nem értitek? — kérdezte Orfeusz. S nem értették. Hát csöndben összeroskadt, és mielőtt a köd rászállt szemére, még egyszer látta Euridikét, ki nem öregedett meg a halálban, mellbimbói rózsásan tündököltek; most is kacér volt s áthatolhatatlan, s testiségétől szinte testtelen, ott lobogott a fölvert táj felett, a füstölgőn gyászoló alkonyaiban, s részvéttelen mondta: — Én értelek.