Élet és Irodalom, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-06 / 1. szám - Mesterházi Lajos: „Lojalitás” vagy szövetség? • vita • A cikk első része a múlt heti (újévi) számban. (3. oldal) - Huszárik Zoltán: Parasztasszony • kép (3. oldal)

MESTERHÁZI LAJOS „Lojalitás'' vagy szövetség? Mesterházi Lajos vita­cikkének első részét múlt heti (újévi) számunkban közöltük. ”■ 'I nagyon közeli I VI I Ve szomszédok ■ I ügye volt min­denestül. 1848— 49 tradíciójából azt folytatta, ami folytatható, elvégezte, amit Kos­suth és az 1848—49-es baloldal nem tudott elvégezni. Leválasztotta a demokratikus és nemzeti mozga­lomról a földbirtokos érdeket és a sovinizmust. A táborok addigra vi­lágosan elkülönültek. Egyfelől ott állottak a kiegyezők, a nagybirto­kos és nagytőkés osztály, a pecso­­vicsok, a háborús párt a parla­menti balközéptől a szélső­jobbig Másfelől az a bizonyos „nemzetiet­len vörös banda”. Vagyis az az elem a magyar politikában, amely hajlandó volt fölvenni újra, és folytatni a szabadságharcot Auszt­ria ellen a nemzeti függetlensé­gért, mégpedig az emigrációs Kossuth hagyatéka szerint, az ak­kori Magyarország területén élő nemzetiségek egyenjogúsága és kö­zös érdeke alapján, amely hajlan­dó volt folytatni a harcot a de­mokratikus szabadságjogokért, na­pirendre tűzte a föld felosztását a parasztok között, és ha nem is egyértelműen, de valamennyi irányzat — tüneti vagy radikáli­sabb — megoldást keresett a ki­zsákmányolás korlátozására és a munkásosztály bajaira. (Mármost, persze ha 1848-at csak Herczeg ér­tette meg, és Ady semmi sem ér­tett belőle, ha a nemzet csak a nagybirtokos és nagytőkés osztály, a többség pedig, a munkások, pa­rasztok, értelmiségiek, kis- és kö­zéppolgárok — semmi, ha a Habsburgoknak alávetni és a há­borúban a tönk szélére vinni az országot megfelel a nemzet érde­kének —, akkor Tisza István nem­zeti, Horthy Miklós nemzeti, Szá­lasi nemzeti, 1918 pedig nemzetiet­len! Világos, hogy a Horthy-idők­ben — akárcsak a millenniumi időkben — egy nagyon szűk ré­teg igyekezett a maga zsebét a nemzet palástjaként bemutatni. Tehette, nemcsak azért, mert szinte monopóliuma volt a propa­ganda minden leghatásosabb esz­köze, hanem mert a trianoni bé­keszerződés, az elszenvedett igaz­ságtalanság, az elnyomottság ér­zése nagy expanzivitást adott is­mét a nacionalizmusnak. A közvé­lemény annyira érzékennyé vált a nemzeti rekvizitumokra, hogy el­felejtette a tartalmukat nézni. Annyira csak az országhatárokat látta, hogy elfelejtette, mi van az országhatárok között. Ennek a szó­nak, hogy „nemzet”, elfelejtette vizsgálni a valóságos társadalmi értelmét. S mivel a felületes em­ber könnyen esik a post hoc, ergo propter hoc hibájába, Horthy­ék sokaikkal elhitették, hogy a ka­tasztrófát nem Tisza István, ha­nem a „nemzetietlen vörös ban­da” okozta. Amikor egy tisztessé­ges, értelmes és nagyra hivatott gárda tragikus helyzetben átveszi a közhatalmat, és a túlerővel szem­ben tragikusan elbukik, rendsze­rint legalább az utókortól meg­kapja az erkölcsi elégtételt. Rákó­czi megkapta, Kossuth megkapta. Kossuth katonái elviselték a bör­tönt, bújkáltak, amíg kellett, de sosem kellett szégyelniök, hogy honvédek voltak, büszkék lehettek rá Horthyék 1918—19-et nemcsak megfosztották a legcsekélyebb er­kölcsi elégtételtől, de példátlan al­jassággal bűnbakká tették a saját árulásukért. Olyan pszichózist tud­tak teremteni, vérrel és tintával, hogy a volt forradali katonák nemcsak bujkálni kényszerültek huszonöt éven át, de bizony nem egy közülük szégyellte is már a „té­vedését.” Ehhez fogható Bach-kor­­szak soha nem volt Magyarorszá­gom, magyar díszruhás, darutollas Bach-huszárokkal. 1945 után pedig — és ez m­ár a mi mulasztásunk — az 1918—19-es nagyszerű kor­szaknak a rehabilitálása kézen-kö­zön megintcsak elsikkadt. Mintha a magyar demokráciáért folytatott küzdelem holmi kadét-mozgalom lett volna, mintha Károlyi holmi Kerenszkij lett volna. Nem beszél­tünk eleget 1918-ról, a résztvevők hibáit hangsúlyoztuk, volt, akinél nem akkori szerepét vizsgáltuk, hanem későbbi szerencsétlen eltá­volodását vagy szembefordulását. (Ebben a városban, ahol utcája van Szemerének is és Deáknak is, elvettük Kun­tól az ugrit és még nem adtunk Jászinak. Érdemes el­gondol­ózni rajta.­ Akaratlan is hozzájárultunk, hogy a nemzeti emlékezésből ez az idő kimaradjon, vagy némelyeknek olyan marad­jon, amilyennek Horthyék mutat­ták. Nem tudok mást mondani rá: öngól. 1918 nélkül nem lehet 1919- et sem magyarázni, sem megérteni. A magyar demokratikus folyama­tosság világos tudata nélkül ne csodáljuk, ha a szocializmust so­kan jóindulattal is csak meghono­­sodottnak nézik, és nem őshonos­nak. Kemény szavak ezek, és tudom, egyben-másban túlozok, de karak­teres túlzás nélkül nincs igazság­keresés, nincs vita; nekem pedig az a célom, és nem a megtámad­­hatatlan semmitmondás. M­i volt valójában 1918, és mit is jelent az 1918-as ideológia a maga színké­peiben, a maga irányzatai­ban és osztály­törekvései­ben? Je­lenti a polgári demokratikus esz­méket is, az ám, csakhogy olyan polgári demokráciát, amelyet csak a kispolgárságra támaszkodva, csak a munkássággal szövetségben és csak a kiegyezők ellen, a nagy­­birtokosok és nagytőkések ellen nem lehetett megvalósítani! Gon­doljuk meg: a Habsburg-Magyar­­országon még az általános titkos választójog követelése is jóval több volt, mint bárhol Európá­ban: nem burzsoá, hanem sokkal inkább plebejus program. Nem vé­letlen, hogy 1918 színképében el­sősorban a radikalizmus érvénye­sült. Ezt is érdemes azonban kö­zelebbről megnéznünk. Jászi Osz­kár radikalizmusa (vagy ami ez­zel azonos, Ady Endre radikaliz­musa): ismeri a történelmi ma­terializmust, a nemzeti kérdésben — internacionalista, különös fi­gyelmet fordít a munkásság prob­lémáira, szövetségben harcol évek óta a munkásmozgalommal (közös kiadványok, munkástan­folyamok, Galilei-kör stb.). A határok itt el­mosódnak még egyes személyek­ben is. Mi volt Szabó Ervin? Ra­dikális, szociáldemokrata, szindi­­kalista? Forradalmár volt, a leg­kisebb tévedéssel kommunistának nevezhetjük. És a kommunista pártot kik alapították?... Ez a ra­dikalizmus tehát nem azonos a nyugat-európai kispolgárságnak bizonytalan programú, a jakobinus tradíciót ápoló mozgalmával. Vi­gyázat, az sem ellenséges mozga­lom! De hát még Jászi Oszkáré. (Elmondom, mint érdekességet: 1945—48-ba­n az I. kerületi nem­zeti bizottságban nem volt polgári demokrata küldött, mert nem volt a kerületben a Polgári De­mokrata Pártnak szervezete, vi­szont személyes érdemek alapján helyet biztosítottunk a radikális Csécsy Imrének. Elég közelről is­mertem hát személyesen, és isme­rem az írásait: bár élne, és bár volna hozzá hasonlóan gondolkodó sok aktív közéleti emberünk!) Vagy hová „skatulyázzuk” Káro­lyi Mihályt, milyen „klasszikus” pártba? Következetes forradalmi­­­sága és egyben realitás-igénye a legközelebb mivelünk rokonítja, nem véletlen, hogy a pártbalépés gondolatával is foglalkozott. Tény, hogy igen ritkán és csak rövid időre került szembe velünk, ha bírált, értünk szólt a bírálata, és bizony nemegyszer, amikor jog­gal támadhatott volna minket, hall­gatott. Kár, hogy életében mi nem voltunk olyan jó barátai, mint amilyen jó barátunk volt­­ ne­künk. Eszményképünk maradhat mindig is közösségi gondolkodásá­val, hazafiságával, humanizmusá­val, okosságával és bátorságával. Ember így még át nem lépte az előítéletek, az önérdek, az osztálya korlátait, mint ő. A századelő szociáldemokrata pártját igen sok bírlánt érte, éri. Igaz, hogy míg a legna­gyobb magyar földbirtok ura a függetlenségi programtól elju­tott a forradalomig, a nép vállán kiemelkedett némely munkásveze­tő elpolgárosodott. Igaz, hogy a közjogi harcok révületében ez a párt a forradalmasodó időben is elfogadta a polgári pártok vezeté­sét. Így aztán előállt az a furcsa helyzet, hogy némely szocialista vezetők csak a demokratikus vá­lasztásokig és a mandátumig lát­tak előre, mikor már,nem egy pol­gári politikus, például Jászi, tisz­tán látta, hogy a polgári állam megteremtése csak átmeneti fel­adat, hamarosan, követnie kell a szofi­ai­­sta átalakulásnak. M°­zt a 18-as Jászi látta, még ha ké­sőbb a megvalósulás nem hasonlí­tott is némiképp doktrinér elkép­zeléseihez, s ezért ellene fordult. Viszont akármennyi jogos bírálat illetheti a szociáldemokrata pártot; tény, hogy századunk elején ez a párt jelentette a polgári ellen­zék mögött is azt a tömegerőt, amelyre hivatkozhatott és szá­míthatott; tény, hogy a­­munkás­mozgalmat mégiscsak ez a párt vitte át a bérharcokból a politikai harcokba; tény, hogy az öntuda­tos, művelt, politikus munkás tí­pusa ebben a pártban alakult ki. Látni tehát, milyen egybefonó­­dások és átfedések voltak itt a különböző pártokban, mennyire jogos a differenciák elemzése előtt az, amit jobbára elmulasztottunk: a maga egységében szemlélni a századelő forradalmi mozgalmát. Kikből is alakult 1918 novem­berében a kommunista párt, amely nagyon hamar, vér nélkül, a polgári de­mokratikus forradalom vezetőinek kezéből átvette a hatalmat? Az is­kolás válasz megközelítően pon­tos: baloldali szociáldemokraták­ból, galileistákból, és az Oroszor­szágból visszatért internacionalis­tákból. Azért mondom, hogy „meg­közelítően”, mert azok az Orosz­országból visszatért kommunista pártalapítók maguk is, kivétel nél­kül, már 1914 előtt vagy a Társa­dalomtudományi Társaság és a Galilei-kör tájékáról indultak el, vagy a szociáldemokrata pártból! S ha már itt tartunk: igaz-e ál­talában az a kép, amelyet mi az 1918-as magyar internacionalisták­ról ápolunk egyébként kitűnő iro­dalmi és művészeti alkotásokban: „puskás emberekről”, paraszti lá­zadókról, az egész mozgalom spon­­tánságáról? És ha igaz volna, ho­gyan lehetséges, hogy egyik nép hadifoglyai ekkora tömegben „spontán”­ így viselkedtek, a má­sikéi amúgy? A magyarázat az igazságban van. Abban, hogy Ma­gyarországon is régtől fogva érett már a — polgárinál radikálisabb — forradalom, és hogy a hadifog­lyaink viselkedése nem volt spon­tán. A hadifoglyok várják a sza­badulást, igyekeznek kicsit jobb menázsit, dohányt, italt, kicsit több szabadságot szerezni maguk­nak. A lázadás kitörhet közöttük, ha embertelenül bánnak velük. Némely fanatikus nacionalistának talán az is megfordul a fejében: ha szabadul és hazajut, újra fegy­vert fog. De olyan spontaneitás, ami a hadifoglyokat tömegesen ar­ra készteti, hogy újra fegyvert fogjanak, távol hazájuktól, merő­ben új jelszavakkal, ilyen sponta­neitás nincs. Azonkívül­ spontán összeállhat néhány száz ember. De százezer? Azt a százezret tudatos munkával szervezték tudatos for­radalmárok. Állományában jórészt paraszt-hadsereg volt, ez természe­tes, hiszen egy agrár­ország adta. (De már régen nem paraszt volt az, hanem katona). Tartalmában pedig munkáshadsereg. A hazai munkásmozgalomban edzett tisz­tesek, altisztek, a hazai forradalmi körökben felnőtt értelmiségiek, tartalékos tisztek szervezték. Jel­lemző képviselői a század eleji ma­gyar forradalmi ellenzéknek, akik 1917 októbere után azonnal felis­merték azt, ami gondolkodási rendjükből és cselekvési program­jukból eddig hiányzott: a szikrát Lenin adta, de a közeg, amely a szikrától robbant, megvolt. Ahogy 1848-ban is: a szikrát Pá­rizs adta, de a robbanás itt lett a legerősebb, mert itt volt legerő­sebb a fojtás. Hát 1918—19-ben? Nemcsak a történelemben új elem, a munkásforradalom, hanem egy sor olyan áramlat is, amely a nyu­gati országokban már elveszítette expanzivitását, együttesen és egy­mást segítve robbant ki nálunk, egységes folyamatban, az interna­cionalista százezer harcában oda­kint, itthon a polgári forradalom­­ban, majd a robbanás utolsó lép­­csőjeként a Tanácsköztársaságban. És ha sok is az analógia az orosz 1917-től, nem szabad nem észre­vennünk némely alapvető különb­séget: nálunk ez az egész forradal­mi folyamat akkor ment végbe, amikor a baloldal egységes ellen­zéki mozgalmában rejlő osztály­ellentétek még nem éleződtek ki, nem jött létre a munkásmozgalom bolsevik és mensevik ága, nem különülhetett el a kispolgárok mozgalma a munkásmozgalomtól, nem volt kadét­párt. Főként pe­dig: a polgári forradalom vezetői­nek módjuk sem volt rá, hogy az uralkodó osztályokkal, az arisz­­■ tokráciával, nagypolgársággal, a militarista kaszttal egyezkedjenek. Nem véletlenül került a közös „vörös” batyuba az is, aki meg­állt félúton, az is, aki emigrált félúton, sőt aki szembefordult fél­úton az ellenállhatatlanul folyta­tódó áramlattal. A mi polgári for­radalmunk azonnal fegyverszüne­tet kötött, azonnal megkezdte a földosztást, és ha volt is egy pil­lanat, amikor — főként külpoli­tikai meggondolásból — a kom­munista vezetőket letartóztatta — nem lövetett a népre (nem is volt tábornoka hozzá, de nem is akart), és reményei fogytán maga ment a börtönt kinyitni, hogy a hatalmat — Károlyi szavaival élve — „a munkásság egyhangú akaratának megfelelően” átadja. Iven év, még elég közel, hogy az emlékezet az igaz­ságot segítse, már elég tá­vol, hogy a személyes in­dulatok az igazságot ne hamisít­sák. Itt az alkalom rá, hogy a ma­gyar demokratizmus hagyományát feltárjuk, hogy ezt az áramlást lé­tünknek, történelmünknek ezt a lényegét, amely a reformkor óta szervesen egybefüggő fejlődési fo­lyamat, ne föl-fölvillanó fények sorozatának lássuk. Mert ez volt az igazi nemzet; az a másik pedig, a hivatalos, a reformkor óta egy­re vékonyodó, repedező zománcré­teg, tákolmány, amit az élet mind­untalan szétfeszített. Folyamatosan élt és hatott ez a tradíció a Horthy-idők huszonöt évében is. Jelen volt az illegális kommunista pártban, a szociáldemokrata párt­ban, a szakszervezeti mozgalomban, és az ugyancsak „vörösnek” titu­lált, majd később proskribált pol­gári baloldalban. Jelen volt a har­mincas évek „népi” mozgalmában is. Akár személy szerint követjük egyes vezetőinek életútját, akár erdélyi, felvidéki és emigrációs kapcsolataikat nézzük, ennek a paraszti-értelmiségi radikalizmus­nak is erősebbik és mindenképpen jobbik gyökere 1918—19-be nyú­lik. (Mi már azt az egész szeren­­(Folytatás a 4. oldalon.) ) Huszárik Zoltán: Parasztasszony

Next