Élet és Irodalom, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-06 / 1. szám - Mesterházi Lajos: „Lojalitás” vagy szövetség? • vita • A cikk első része a múlt heti (újévi) számban. (3. oldal) - Huszárik Zoltán: Parasztasszony • kép (3. oldal)
MESTERHÁZI LAJOS „Lojalitás'' vagy szövetség? Mesterházi Lajos vitacikkének első részét múlt heti (újévi) számunkban közöltük. ”■ 'I nagyon közeli I VI I Ve szomszédok ■ I ügye volt mindenestül. 1848— 49 tradíciójából azt folytatta, ami folytatható, elvégezte, amit Kossuth és az 1848—49-es baloldal nem tudott elvégezni. Leválasztotta a demokratikus és nemzeti mozgalomról a földbirtokos érdeket és a sovinizmust. A táborok addigra világosan elkülönültek. Egyfelől ott állottak a kiegyezők, a nagybirtokos és nagytőkés osztály, a pecsovicsok, a háborús párt a parlamenti balközéptől a szélsőjobbig Másfelől az a bizonyos „nemzetietlen vörös banda”. Vagyis az az elem a magyar politikában, amely hajlandó volt fölvenni újra, és folytatni a szabadságharcot Ausztria ellen a nemzeti függetlenségért, mégpedig az emigrációs Kossuth hagyatéka szerint, az akkori Magyarország területén élő nemzetiségek egyenjogúsága és közös érdeke alapján, amely hajlandó volt folytatni a harcot a demokratikus szabadságjogokért, napirendre tűzte a föld felosztását a parasztok között, és ha nem is egyértelműen, de valamennyi irányzat — tüneti vagy radikálisabb — megoldást keresett a kizsákmányolás korlátozására és a munkásosztály bajaira. (Mármost, persze ha 1848-at csak Herczeg értette meg, és Ady semmi sem értett belőle, ha a nemzet csak a nagybirtokos és nagytőkés osztály, a többség pedig, a munkások, parasztok, értelmiségiek, kis- és középpolgárok — semmi, ha a Habsburgoknak alávetni és a háborúban a tönk szélére vinni az országot megfelel a nemzet érdekének —, akkor Tisza István nemzeti, Horthy Miklós nemzeti, Szálasi nemzeti, 1918 pedig nemzetietlen! Világos, hogy a Horthy-időkben — akárcsak a millenniumi időkben — egy nagyon szűk réteg igyekezett a maga zsebét a nemzet palástjaként bemutatni. Tehette, nemcsak azért, mert szinte monopóliuma volt a propaganda minden leghatásosabb eszköze, hanem mert a trianoni békeszerződés, az elszenvedett igazságtalanság, az elnyomottság érzése nagy expanzivitást adott ismét a nacionalizmusnak. A közvélemény annyira érzékennyé vált a nemzeti rekvizitumokra, hogy elfelejtette a tartalmukat nézni. Annyira csak az országhatárokat látta, hogy elfelejtette, mi van az országhatárok között. Ennek a szónak, hogy „nemzet”, elfelejtette vizsgálni a valóságos társadalmi értelmét. S mivel a felületes ember könnyen esik a post hoc, ergo propter hoc hibájába, Horthyék sokaikkal elhitették, hogy a katasztrófát nem Tisza István, hanem a „nemzetietlen vörös banda” okozta. Amikor egy tisztességes, értelmes és nagyra hivatott gárda tragikus helyzetben átveszi a közhatalmat, és a túlerővel szemben tragikusan elbukik, rendszerint legalább az utókortól megkapja az erkölcsi elégtételt. Rákóczi megkapta, Kossuth megkapta. Kossuth katonái elviselték a börtönt, bújkáltak, amíg kellett, de sosem kellett szégyelniök, hogy honvédek voltak, büszkék lehettek rá Horthyék 1918—19-et nemcsak megfosztották a legcsekélyebb erkölcsi elégtételtől, de példátlan aljassággal bűnbakká tették a saját árulásukért. Olyan pszichózist tudtak teremteni, vérrel és tintával, hogy a volt forradali katonák nemcsak bujkálni kényszerültek huszonöt éven át, de bizony nem egy közülük szégyellte is már a „tévedését.” Ehhez fogható Bach-korszak soha nem volt Magyarországom, magyar díszruhás, darutollas Bach-huszárokkal. 1945 után pedig — és ez már a mi mulasztásunk — az 1918—19-es nagyszerű korszaknak a rehabilitálása kézen-közön megintcsak elsikkadt. Mintha a magyar demokráciáért folytatott küzdelem holmi kadét-mozgalom lett volna, mintha Károlyi holmi Kerenszkij lett volna. Nem beszéltünk eleget 1918-ról, a résztvevők hibáit hangsúlyoztuk, volt, akinél nem akkori szerepét vizsgáltuk, hanem későbbi szerencsétlen eltávolodását vagy szembefordulását. (Ebben a városban, ahol utcája van Szemerének is és Deáknak is, elvettük Kuntól az ugrit és még nem adtunk Jászinak. Érdemes elgondolózni rajta. Akaratlan is hozzájárultunk, hogy a nemzeti emlékezésből ez az idő kimaradjon, vagy némelyeknek olyan maradjon, amilyennek Horthyék mutatták. Nem tudok mást mondani rá: öngól. 1918 nélkül nem lehet 1919- et sem magyarázni, sem megérteni. A magyar demokratikus folyamatosság világos tudata nélkül ne csodáljuk, ha a szocializmust sokan jóindulattal is csak meghonosodottnak nézik, és nem őshonosnak. Kemény szavak ezek, és tudom, egyben-másban túlozok, de karakteres túlzás nélkül nincs igazságkeresés, nincs vita; nekem pedig az a célom, és nem a megtámadhatatlan semmitmondás. Mi volt valójában 1918, és mit is jelent az 1918-as ideológia a maga színképeiben, a maga irányzataiban és osztálytörekvéseiben? Jelenti a polgári demokratikus eszméket is, az ám, csakhogy olyan polgári demokráciát, amelyet csak a kispolgárságra támaszkodva, csak a munkássággal szövetségben és csak a kiegyezők ellen, a nagybirtokosok és nagytőkések ellen nem lehetett megvalósítani! Gondoljuk meg: a Habsburg-Magyarországon még az általános titkos választójog követelése is jóval több volt, mint bárhol Európában: nem burzsoá, hanem sokkal inkább plebejus program. Nem véletlen, hogy 1918 színképében elsősorban a radikalizmus érvényesült. Ezt is érdemes azonban közelebbről megnéznünk. Jászi Oszkár radikalizmusa (vagy ami ezzel azonos, Ady Endre radikalizmusa): ismeri a történelmi materializmust, a nemzeti kérdésben — internacionalista, különös figyelmet fordít a munkásság problémáira, szövetségben harcol évek óta a munkásmozgalommal (közös kiadványok, munkástanfolyamok, Galilei-kör stb.). A határok itt elmosódnak még egyes személyekben is. Mi volt Szabó Ervin? Radikális, szociáldemokrata, szindikalista? Forradalmár volt, a legkisebb tévedéssel kommunistának nevezhetjük. És a kommunista pártot kik alapították?... Ez a radikalizmus tehát nem azonos a nyugat-európai kispolgárságnak bizonytalan programú, a jakobinus tradíciót ápoló mozgalmával. Vigyázat, az sem ellenséges mozgalom! De hát még Jászi Oszkáré. (Elmondom, mint érdekességet: 1945—48-ban az I. kerületi nemzeti bizottságban nem volt polgári demokrata küldött, mert nem volt a kerületben a Polgári Demokrata Pártnak szervezete, viszont személyes érdemek alapján helyet biztosítottunk a radikális Csécsy Imrének. Elég közelről ismertem hát személyesen, és ismerem az írásait: bár élne, és bár volna hozzá hasonlóan gondolkodó sok aktív közéleti emberünk!) Vagy hová „skatulyázzuk” Károlyi Mihályt, milyen „klasszikus” pártba? Következetes forradalmisága és egyben realitás-igénye a legközelebb mivelünk rokonítja, nem véletlen, hogy a pártbalépés gondolatával is foglalkozott. Tény, hogy igen ritkán és csak rövid időre került szembe velünk, ha bírált, értünk szólt a bírálata, és bizony nemegyszer, amikor joggal támadhatott volna minket, hallgatott. Kár, hogy életében mi nem voltunk olyan jó barátai, mint amilyen jó barátunk volt nekünk. Eszményképünk maradhat mindig is közösségi gondolkodásával, hazafiságával, humanizmusával, okosságával és bátorságával. Ember így még át nem lépte az előítéletek, az önérdek, az osztálya korlátait, mint ő. A századelő szociáldemokrata pártját igen sok bírlánt érte, éri. Igaz, hogy míg a legnagyobb magyar földbirtok ura a függetlenségi programtól eljutott a forradalomig, a nép vállán kiemelkedett némely munkásvezető elpolgárosodott. Igaz, hogy a közjogi harcok révületében ez a párt a forradalmasodó időben is elfogadta a polgári pártok vezetését. Így aztán előállt az a furcsa helyzet, hogy némely szocialista vezetők csak a demokratikus választásokig és a mandátumig láttak előre, mikor már,nem egy polgári politikus, például Jászi, tisztán látta, hogy a polgári állam megteremtése csak átmeneti feladat, hamarosan, követnie kell a szofiaista átalakulásnak. M°zt a 18-as Jászi látta, még ha később a megvalósulás nem hasonlított is némiképp doktrinér elképzeléseihez, s ezért ellene fordult. Viszont akármennyi jogos bírálat illetheti a szociáldemokrata pártot; tény, hogy századunk elején ez a párt jelentette a polgári ellenzék mögött is azt a tömegerőt, amelyre hivatkozhatott és számíthatott; tény, hogy amunkásmozgalmat mégiscsak ez a párt vitte át a bérharcokból a politikai harcokba; tény, hogy az öntudatos, művelt, politikus munkás típusa ebben a pártban alakult ki. Látni tehát, milyen egybefonódások és átfedések voltak itt a különböző pártokban, mennyire jogos a differenciák elemzése előtt az, amit jobbára elmulasztottunk: a maga egységében szemlélni a századelő forradalmi mozgalmát. Kikből is alakult 1918 novemberében a kommunista párt, amely nagyon hamar, vér nélkül, a polgári demokratikus forradalom vezetőinek kezéből átvette a hatalmat? Az iskolás válasz megközelítően pontos: baloldali szociáldemokratákból, galileistákból, és az Oroszországból visszatért internacionalistákból. Azért mondom, hogy „megközelítően”, mert azok az Oroszországból visszatért kommunista pártalapítók maguk is, kivétel nélkül, már 1914 előtt vagy a Társadalomtudományi Társaság és a Galilei-kör tájékáról indultak el, vagy a szociáldemokrata pártból! S ha már itt tartunk: igaz-e általában az a kép, amelyet mi az 1918-as magyar internacionalistákról ápolunk egyébként kitűnő irodalmi és művészeti alkotásokban: „puskás emberekről”, paraszti lázadókról, az egész mozgalom spontánságáról? És ha igaz volna, hogyan lehetséges, hogy egyik nép hadifoglyai ekkora tömegben „spontán” így viselkedtek, a másikéi amúgy? A magyarázat az igazságban van. Abban, hogy Magyarországon is régtől fogva érett már a — polgárinál radikálisabb — forradalom, és hogy a hadifoglyaink viselkedése nem volt spontán. A hadifoglyok várják a szabadulást, igyekeznek kicsit jobb menázsit, dohányt, italt, kicsit több szabadságot szerezni maguknak. A lázadás kitörhet közöttük, ha embertelenül bánnak velük. Némely fanatikus nacionalistának talán az is megfordul a fejében: ha szabadul és hazajut, újra fegyvert fog. De olyan spontaneitás, ami a hadifoglyokat tömegesen arra készteti, hogy újra fegyvert fogjanak, távol hazájuktól, merőben új jelszavakkal, ilyen spontaneitás nincs. Azonkívül spontán összeállhat néhány száz ember. De százezer? Azt a százezret tudatos munkával szervezték tudatos forradalmárok. Állományában jórészt paraszt-hadsereg volt, ez természetes, hiszen egy agrárország adta. (De már régen nem paraszt volt az, hanem katona). Tartalmában pedig munkáshadsereg. A hazai munkásmozgalomban edzett tisztesek, altisztek, a hazai forradalmi körökben felnőtt értelmiségiek, tartalékos tisztek szervezték. Jellemző képviselői a század eleji magyar forradalmi ellenzéknek, akik 1917 októbere után azonnal felismerték azt, ami gondolkodási rendjükből és cselekvési programjukból eddig hiányzott: a szikrát Lenin adta, de a közeg, amely a szikrától robbant, megvolt. Ahogy 1848-ban is: a szikrát Párizs adta, de a robbanás itt lett a legerősebb, mert itt volt legerősebb a fojtás. Hát 1918—19-ben? Nemcsak a történelemben új elem, a munkásforradalom, hanem egy sor olyan áramlat is, amely a nyugati országokban már elveszítette expanzivitását, együttesen és egymást segítve robbant ki nálunk, egységes folyamatban, az internacionalista százezer harcában odakint, itthon a polgári forradalomban, majd a robbanás utolsó lépcsőjeként a Tanácsköztársaságban. És ha sok is az analógia az orosz 1917-től, nem szabad nem észrevennünk némely alapvető különbséget: nálunk ez az egész forradalmi folyamat akkor ment végbe, amikor a baloldal egységes ellenzéki mozgalmában rejlő osztályellentétek még nem éleződtek ki, nem jött létre a munkásmozgalom bolsevik és mensevik ága, nem különülhetett el a kispolgárok mozgalma a munkásmozgalomtól, nem volt kadétpárt. Főként pedig: a polgári forradalom vezetőinek módjuk sem volt rá, hogy az uralkodó osztályokkal, az arisz■ tokráciával, nagypolgársággal, a militarista kaszttal egyezkedjenek. Nem véletlenül került a közös „vörös” batyuba az is, aki megállt félúton, az is, aki emigrált félúton, sőt aki szembefordult félúton az ellenállhatatlanul folytatódó áramlattal. A mi polgári forradalmunk azonnal fegyverszünetet kötött, azonnal megkezdte a földosztást, és ha volt is egy pillanat, amikor — főként külpolitikai meggondolásból — a kommunista vezetőket letartóztatta — nem lövetett a népre (nem is volt tábornoka hozzá, de nem is akart), és reményei fogytán maga ment a börtönt kinyitni, hogy a hatalmat — Károlyi szavaival élve — „a munkásság egyhangú akaratának megfelelően” átadja. Iven év, még elég közel, hogy az emlékezet az igazságot segítse, már elég távol, hogy a személyes indulatok az igazságot ne hamisítsák. Itt az alkalom rá, hogy a magyar demokratizmus hagyományát feltárjuk, hogy ezt az áramlást létünknek, történelmünknek ezt a lényegét, amely a reformkor óta szervesen egybefüggő fejlődési folyamat, ne föl-fölvillanó fények sorozatának lássuk. Mert ez volt az igazi nemzet; az a másik pedig, a hivatalos, a reformkor óta egyre vékonyodó, repedező zománcréteg, tákolmány, amit az élet minduntalan szétfeszített. Folyamatosan élt és hatott ez a tradíció a Horthy-idők huszonöt évében is. Jelen volt az illegális kommunista pártban, a szociáldemokrata pártban, a szakszervezeti mozgalomban, és az ugyancsak „vörösnek” titulált, majd később proskribált polgári baloldalban. Jelen volt a harmincas évek „népi” mozgalmában is. Akár személy szerint követjük egyes vezetőinek életútját, akár erdélyi, felvidéki és emigrációs kapcsolataikat nézzük, ennek a paraszti-értelmiségi radikalizmusnak is erősebbik és mindenképpen jobbik gyökere 1918—19-be nyúlik. (Mi már azt az egész szeren(Folytatás a 4. oldalon.) ) Huszárik Zoltán: Parasztasszony