Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-03-28 / 13. szám - Frank János: Gerő Sándornál • interjú | Műterem • Gerő Sándor karikaturista (12. oldal) - Gerő Sándor: Autóstop • kép (12. oldal) - Bátki Bratmann Mihály: Camus az Egyetemi Színpadon • színikritika • A művész élete, Polimorph pantomimegyüttes | Lázadás Asztúriában, Universitas (12. oldal) - Bálint Endre: kiállításáról • kép (12. oldal) - Perneczky Géza: Egy álom maradványai • képzőművészet-kritika • Bálint Endre, Debreceni Tudományegyetem (12. oldal) - Hajnal Gábor: Beteglátogatások • vers (12. oldal)

CAMUS AZ EGYETEMI SZÍNPADON Két Camus egyfelvonásost mutatott be az Egyetemi Színpad két társulata: A művész éle­te című mimodrámát a nemrég alakult Polimorph panto­mimegyüttes, a Lázadás Asztúriáb­an -­ az Uni­versitas adta elő. A művész életét — mint az a nyomtatott műsorból kiderül — Camus saját novellájából dolgoz­ta át színpadra, az Egyetemi Szín­pad előadásának koreográfiáját pedig Köllő Miklós tervez­te. A pantomimnak nálunk kevés hagyománya és művelője akad, ezért külön öröm ez a bemutató. És bár az együttes tagjai még csak tanulják a mozdulatokkal való játék nehéz műfaját, egy-egy részletében, megoldásában már meglepő érettségről tettek tanú­­bizonyságot. A másik egyfelvonásos — a Lá­zadás Asztúriában — és a másik együttes — az Universitas — munkája már kevésbé mondható sikerük­nek. Az egyfelvonásos dramaturgiailag üres, jelentékte­len jelenetekből, az együttes pe­dig jórészt most először színpad­ra lépő fiatalokból áll, és az elő­adás ezt a kettős tehertételt nem bírta — nem bírhatta — el. Az Universitas megújítására, újjászervezésére természetesen nagy szükség volt: érthető és he­lyes a színpad vezetőinek az a tö­rekvése, hogy a társulat főleg egyetemistákból álljon. De hogy ez az együttes éppen ebben a da­rabban és J­ó­sfay György kellően át nem gondolt, hatásva­dászó rendezésében mutatkozzék be, ez majdnem olyan vakmerő lépés volt, mint a darabban sze­replő asztúriai bányászok elszige­telt forradalmi megmozdulása. Az asztúria bányászlázadás után sikeres esztendők köszöntöttek be a spanyol forradalmi mozga­lomban, és ezek a sikerek az el­bukott forradalom hibái­nak gondos elemzése nélkül bi­zonyára nem jöhettek volna lét­re. Hogy az újjászervezett Univer­sitas együttes elkövetkező évei si­keresek legyenek, annak első feltétele ezzel az előadással már létrejött. Retki Bratmann Mihály 12 HAJNAL GÁBOR: Beteglátogatások . Szerelem helyett szánalom vibrál véremben és agyamban, míg figyelem a pusztulást tükörbe nézek akaratlan. 2. A régen gyönyörű gyönyört adó testekben ott vacog a lélek. Bár tudom, hazug a vigasz mondom és közben messze nézek. 3. Zsugorodik a napi gond sérelmek, vágyak messze tűnnek az örök éjnek küszöbén emlékek közt fénylik az ünnep. 4. Elzsibbad minden fájdalom a semmi küszöbére érve a holnap hitét morfium szikráztatja a tömény éjbe. mem MŰVÉSZET Gerő Sándornál — Hogyan lett karikaturista? — Művészcsaládból származom. Szüleim — mint Józsi és Józsika — nemzetközi „párdalosok” vol­tak a kabaréban. Apám — a hosz­­szú Gerő — mint a kis Rótt part­nere szerepelt egy időben. Már gyermekkoromban ügyesen rajzol­­gattam — a család szerint reme­kül —, s amikor 1928-ban Berlin­be költöztem, gondoltam, felhasz­nálom ezt a készségemet. Két évig a kutyának sem kellettek a raj­zaim, statisztálásból tartottam fenn magam. Első megbízásom egy bál plakátja volt: kaptam érte két belépőjegyet. Egyik este, a Rei­­mann kávéházban leült mellém egy ismerősöm, aki képügynöksé­geknek dolgozott, azt ajánlotta, hogy próbálkozzam karikatúra raj­zolással. Próbálkoztam. Eredmény nélkül. Azon gondolkoztam foly­ton, hogyan találhatnám el a ber­liniek ízlését? Végre megtaláltam a kulcsot. Megismerkedtem egy német lánnyal — ma a feleségem —, aki német szemmel nézte az én pesti humoromat. Amire azt mondta, érti, az kellett Berlinben. — Attól fogva minden jól ment. Munkatársa lettem a Morgenpost napilap Brummbeer (Dörmögő Medve) című szatirikus mellékle­tének — egymillió példányban je­lent meg! —, és a híres Lustige Blätter majdnem minden számá­ban megjelentem. Sokan mint sportkarikaturistát is számon tar­tanak. Ez úgy kezdődött, hogy egy­szer, amikor az MTK Berlinben játszott, a tribünön találkoztam a főszerkesztőmmel. Ettől kezdve fo­ci karikatúrákat kért tőlem, pe­dig nem is voltam olyan nagy sportrajongó, csak a magyar csa­pat kedvéért mentem ki a meccs­re. — Legsikeresebb rajzom: Ecke­­ner a Zeppelin léghajó parancsno­ka és Willkins tengeralattjáró ka­pitány találkozik az Északi Sar­kon. Olyan technikai, tudományos szenzáció volt ez akkoriban, mint ma az űrrandevú. A Zeppelines karikatúrámat­ tizennyolc lap vet­te át. — Aztán jött Hitler, én Dániába költöztem. — 1933-ban tértem haza Ma­gyarországra. Karikatúrával meg Műterem sem próbálkoztam, úgy emlék­szem, nem is volt akkor jelenté­keny, haladó vicclap. Reklámgra­fikáim jelentek meg. Legszíveseb­ben a Philips, az Orion rádiók és a Lidol reklámterveimre emlék­szem vissza. — A Ludas Matyiből ismerjük legjobban munkásságát. — Háborús bajtársam, a fiatalon meghalt Sándor Karcsi ajánlott a laphoz. A Ludasnak a harmadik számától kezdve húsz évig voltam munkatársa. Nyugdíjazásomig. Ke­mény munka a karikaturistáé. Voltak évek, amikor nem volt sza­bad kopasz embert rajzolni. Vol­tak nehéz évek, voltak könnyebb idők... Csináltam jó rajzokat, rosszakat. A karikaturista oeuvre­­jét nem rejti a műterem négy fa­la. — Ars poeticája? — Emberi alakot rajzolni. Főleg az egy figurás kompozíciót szere­tem. Egy személybe, de akár egyetlen mozdulatba is lehet sűrí­teni az egész emberi magatartást. A jelszavam: Nem szeretem a vé­res humort. Inkább azt a fajtáját a humornak, amire a német azt mondja: harálos. De ahogy én gondolom, lefordíthatatlan. — Nevezzük talán szelíd iró­niának? — Valahogy így. Jobban szere­tem a rokonszenvező vesézést, a bajok jóindulatú feltárását a köz­életben, és egyáltalán az életben. Azt mondják, az igazi karikaturis­ta még az apját is eladja egy jó poénért. Ez nem igaz. Én inkább így forgatnám meg ezt az aforiz­mát. A jó karikaturista mindenki­nek a szemébe mondja az igazat. Még az apjának is. — Mindig szerettem volna, hogy legalább egy képet fessek életem­ben. Nem festettem, most már nem is fogok. Egy életen át nem jutottam hozzá, hogy magamnak dolgozzam. Szerettem volna vala­..nút.. .nem .. rendelésre csinálni­.-A magam kedvtelésére alkotni.. Nem mondom, hogy a rajzolás nem oko­zott örömet. Gyakran rendkívül nagy örömet. De az ilyen rajzom sohasem tetszett a — mindenkori — szerkesztőmnek. Frank János Milyenek is lennének az álmok, ha mint a virágokat szokás, egy régi könyv lapjai közt lepréselnék őket? A magyar képzőművészet­ben jártas álom­gyűjtő könnyen felelhetne: — olyanok, mint Bálint Endre festményei. Már a címek is úgy hullnak a tenyerünkbe, mint a lapok közül kiforduló virágszirmok: Kőmadár, Népfa, Fehér éjszaka, Fakalács "fércéivé, Fal és éjszaka, Nagyke­reszt, Négy örökzöld, Tapétás an­gyal lóval, Lidérczöld, Ólomhalál, Fordított ikrek a tükörben, Tör­ténelmi omladék, Egy anya marad­ványai.. És a képek — akár az őszi almák színes pigmentuma, akár a korhadó falevelek. Talán nem is könyvek lapjai közül valók, hanem inkább egy temetőkert kö­vei mellé, a múlt porának, az em­lékezés patinájának szimbóluma­ként. Az álmokkal való játék és az álmok tragikus törékenysége, pusztulása hívja a Debereceni Tu­dományegyetem aulájába az álom­gyűjtőt, ahol Bálint Endrének mintegy százhúsz művéből rende­zett kiállítása látható. Ez a százhúsz mű nagyon egy­séges benyomást ad. Méretre ki­csiny, rendszerint egy-egy motívu­mot és annak fényudvarát bemu­tató kompozíciók sorakoznak a fa­lakon, tónusuk sötétes árnyalatú, felületük annyira megmunkált, hogy egészen közelről kell őket megvizsgálni, akár a régi minia­­túrákat. Csak a fotómontázsok kü­lönülnek el bizonyos mértékig, mert ezeknek változatos motívum­­világa, dinamikusabb felépítése nyitott és levegős teret alkot. Egyébként azonban minden zárt, folytott légkörű, akár egy régi ima­könyv. A szentendrei népművészet­ből és ikonfestészetből ismerős mo­tívumok mintha szerzetesi cellákba húzódtak volna vissza, és térelvá­­választó falként mintha polgári bútorok vagy barokk díszek és ve­retek romjait használnák. Bálint képei szorosra vont határaikkal, megdolgozott felületükkel, érzel­mekkel átfont és átstilizált motí­vumaikkal egy roppant érzékeny és a kis méretben is bonyolult ösz­­szetettségű világról vallanak. Próbáljuk csak szétbontani ezek­nek az álmoknak egymásra préselt jelentés-rétegeit! Kezdetben volt Vajda Lajos — ez a legelső kár­tyalap amelyen ősi szöveg, valami babonás rítus olvasható. Bálint igen tudatosan és határozottan vál­lalja Vajdát szellemi őséül, baráti mesteréül. Amit Vajda egyszer le­rajzolt — pár vonallal, a múlt és a jövő huzatos dimenziói közé he­lyezve —, azt Bálint kiemeli ebből a közegből, és emlékezéseinek lapjára fekteti. Formából így lesz emlék, balladás töredékből elégia. Ez az első réteg, s erre jön a második; e formák jelentésvilága. A harmincas években a népi, folk­­lorisztikus motívumok a tisztát, az érintetlent, a szellemileg felsza­badultat jelentették, s ezt Bálint kiemeli történelmi közegéből, és az azóta eltelt évtizedek történelmére fekteti. így lesz a szellemi érték­ből érzelmi motívum, a folklór felfedezéséből a folklór visszakí­­vánása , azaz újabb elégia. Ez a második réteg, s erre jön a har­madik, e jelentésvilág lehetséges aktualitása. A folklór és a szellem szabadsága az antifasiszta mozgal­mak egyik argumentuma volt, vagyis internacionális dolog. Ezt Bálint kiemeli egyetemes közegéből és szembeállítja a magyar képző­művészet provinciális kudarcaival, így lesz az internacionalizmusból fájdalmas nemzeti sirató — vagyis megint csak elégia. És ezen túl még önmaga képeiből is kiemel motí­vumokat, érzelmeket és jelentésré­tegleket, hogy újra az elégia hártya­lapjaként fektesse az eddigi réte­gekre. Bálintnál tehát végül is minden fájdalmas, terhes atmosz­férát kap , minden elégikus érze­lemmé válik, és mindezt letakar­hatjuk egyetlen tenyérrel, mert egyetlen, sokrétű, és szétbogozha­tatlan motívummá sűrűsödik össze. A másik motívum már egy másik kép, egy másik emlékezés, egy má­sik álom. Ha elfogadható ez az analízis, akkor könnyű megfejteni azokat az ellentétes véleményeket, azokat a vitákat is, melyek Bálint képei fölött néha összecsapnak. Még a modernek véleménye is megoszlik, mert egyrészt Bálintot látják mo­dernnek,­­másrészt a klasszikussá vált modern mozgalmak késői elé­giáját látják benne. A vitázók mindegyikének igaza van. A har­mincas évek magyar képzőművé­szetében valóban álmodtak arról, hogy létrehozható a magyar folk­lór talaján az egyetemes igényű festészet. Ez az álom részben, tö­redékben meg is valósult még ak­kor — másrészt tovább él, és iga­zolást követel ma. A közben eltelt idő az álmot átszínezte, furcsa vi­rággá változtatta. Bálint vallomást tett e virágról, nem tagadva le sem értékeit, sem pedig időnkénti anakronizmusát. Ez a vallomás szükséges és ez a szükség terem­tette meg és teszi jelentőssé Bá­lint helyét a magyar művészetben. PERNECZKY GÉZA: Képzőművészet Egy álom maradványai Gerő Sándor: Autóstop Bálint Endre kiállításáról

Next