Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-08 / 15. szám - Molnár Gabriella: Játékárus • kép (12. oldal) - Frank János: Még egyszer a Nemzeti Szalon (12. oldal) - A. J.: A fotóművész tanúsága (12. oldal) - Vadas József: Acélgeometria • tárlat • Segesdi György. Kossuth Lajos Tudományegyetem aulája (12. oldal)
Még egyszer a Nemzeti Szalon A sajtóetikába ütközik, tudom, ha ugyanazt a cikket még egyszer közöltetjük. Sőt, a Nemzeti Szalonnal és az új galériákkal foglalkozó írásom még csak nem is más lapban, hanem az ÉS-ben jelent meg, néhány éve. Beismerésemhez még hozzáteszem, hogy ugyanerről a témáról már mások is cikkeztek, lapunkban is, másutt is, sokszor. De nem elégszer. Én sem utoljára ismétlem, nem is a cikkemet, hanem a problémát. Sajnos. Gyászoljuk a több mint évtizede lebontott Nemzeti Szalont — a fiatalok kedvéért: az Engels téren állt —, legjobb kiállító helyiségünket. Se kicsi nem volt, se nagy, de világos volt. Építészeti trouvaille volt. Épült: 1907-ben... Vannak még remek kiállítási épületek Pesten, a Szépművészeti Múzeum, meg a Műcsarnok. A millennium idején épültek. 1877- ben építették az egykori Régi Műcsarnokot, a Képzőművészeti Főiskola épületében. Miért ne lehetne ezt is „üzemeltetni”? Legalább a szünidőben, mint ahogy egyes kollégiumokat nyáron szállodává alakítanak át. Miért sértené ez az autonómiát? E kulturális épületek belső terei egyszerűek, falai simák. Nem zavarják a kiállított műtárgyakat. Azt, hogy a képeknek, a szobroknak világosságra van szükségük, nem kell magyaráznom. Vagy mégis? Most azt várná az olvasó, hogy sürgetem, követelem, építsenek, nyissanak új galériákat. Egyáltalán nem. Éppenséggel azt kívánom: ne építsenek. Semmit. Mert valamennyi új kiállítási létesítmény túl díszes, cifra, zavaros terű. Belső berendezésük oly pompás — még ha üresen szépek volnának is —, hogy a terhes díszítés mindenképpen konkurrál a kiállítandó művekkel. A sok — különben nemes — márvány, bronz és nemtudommi agyoncsapja, degradálja, „égeti” a főszereplőt, a képet, a szobrot, iparművészeti tárgyat. Mintha a figyelmes rendezőség egy Landowska csembalóesten a legtökéletesebb sztereoberendezéssel Klemperer nagyzenekari hangversenyét forgatná egyidejűleg. Az új galériák — orvosi nyelven szólva — „ellenjavaltak”. Valamilyen titokzatos járvány ez; a kiállítás funkciójának teljes félreértése. Ki a hibás? A tervező, vagy a megrendelő? A világítással édeskeveset törődnek. Minek az? Fő, hogy a belsőépítészeti remeket lássák. A Mednyánszky- és a Derkovitsterem csodalépcsői örök témái a glosszaíróknak, az új Csontváryterem a régi, bevált, rossz hagyományok szerint épült. Főelv: csak drága legyen. A Nemzeti Galéria légkondicionált vitrinjei olyanok, mint egy reprezentatív Mézes Mackó hűtőpultja. Kaszinótojás helyett Munkácsy-festmények vannak benne. Ám ne csak a rosszat emlegessük! Vannak jól sikerült új galériák is. A Ferencvárosi Pincetárlat, egy közönségesen kimeszelt pince, sok fénycsővel. A Dorottya utcai „Kubint”-terem, amellyel az égvilágon semmit sem csináltak, amikor bolthelyiségből kiállítóteremmé léptették elő. És nagyon jó lesz az új Helikon Galéria (születése a kiadó érdeme), pofonegyszerű belső építészeti megoldásával. Bevezetett intim kisgaléria volt a Dürer-terem. Megszűnt. Keserű tételem: akkor jó a galéria, ha kevés a pénz, és sok az ízlés. Milyen lesz az új Nemzeti Galéria belseje a Várban? Milyen lesz — ha lesz — az új Nemzeti Szalon Budán, a Fő utcában? Milyen lesz az új Csók Galéria, az új Dürer? Nagyon félek. Azért imádkoztam, hogy állítsanak le minden képzőművészeti építkezést? Vagy azért, hogy minél kevesebb legyen rájuk a pénz? A metró is drága volt, mégis esztétikai remek. Bárha az új Nemzeti Szalon legalább olyan lenne, mint a régi. Illetve korszerűbb, jobb. Semmiképpen sem rosszabb. Frank János [irodalom! Bü Több mint évszázada áll a harc a festő- és fényképművészet között, egymásért és egymás ellen. Amikor kiderült, hogy a fényérzékeny lemez hívebben rögzíti a látványt, mint a legaprólékosabb ecsetkezelésű festő vászna , a festők átengedték a valósághű ábrázolás eszményét a fényképészeknek. A fényképészek viszont — lassan ébredező művészöntudattal — sokáig festői hatásra törekedtek fotóikkal; sokan még a képek élességét, ezt a legfényképibb sajátságot is föláldozták a lágyrajzú lencsék homályáért. A mozgékonyabb szelleműek viszont azon fáradoztak, hogy a kioldó szerkezet működésének pillanataiban teremtsék meg az ihletett művész új műfaját, s olyan állapotait rögzítsék a látható világnak, amelyek a fotózáson kívül semmilyen más módon meg nem örökíthetőek. Különösen az életképeket, a zsánerszerű (tehát nem műtermi) arcképmást, a riportot és a hangulatképet (a természet átlelkesült állapotainak megragadását) tartom fényképszerűnek. Nevezetesen: éppen azokat a fényképtípusokat, amelyekkel V. Reismann Mariann kiállítása jeleskedik. Vajon visszaadhatná-e festő azt a négy-öt képből álló pillanatsorozatot, amíg egy aprócska kínai gyerek egyetlen — felnőttekre méretezett — lépcsőfokon lejut, azaz lemászik? Lefesthető, lerajzolható-e a nyírségi javasasszony vajákos-révült-furfangos arcjátéka vagy a buzsáki Bori néni talán még rajzosabb, még izgalmasabb és érdekesebb, fakéregrajzolatú mimikája? Egy kis szójátékkal: a mimika mimézise — magyarán az arcjáték ábrázolása — annyira fényképésznek (s kívüle csupán a filmesnek) való feladat, hogy a rajzolóra szinte halálosan ütne vissza, hiszen a sorozat-ábrázolás az időt lopná művébe, az időt, amelyet nemcsak Lessing, hanem maga a tízvagy húszezer éves festőművészet vetett félre, giccsfestők, történelmi panorámamázolók, anekdotikus édeskés, népiesek és szocreál életképek pingálói martalékául. V. Reismann Mariann tudja, hogy a fényképművész napiparancsa: Tartsd nyitva szemedet, készenlétben a gépedet. Így leszel — ellentétben a fotózás művirágkészítőivel — az új műfajokat kereső évszázad alkotóművésze. Gardelli, Ránki György, Rácz Aladár, Tersánszky, Szokolay, Kodály vagy Bartók arcát, az emberi arcot — a legváltozóbbat a maradandóban — csak fénykép rögzítheti hitelesen; csak a fénykép állíthatja meg az esztétikai különösség természetadta, természettől el is illanó pillanatában. Fritz Gramer, amint a cigaretta füstjét sugárban fújja ki, s arca szinte bohócfintorba rándul — olyan vidáman nevettető, hogy fájlalhatnánk, ha nem lehetne brómezüst-szemcsékkel ittmarasztalni a ritka pillanatot, megismételhetetlen egyszeriségében. V. Reismann művészportréi, gyerekfölvételei és riportképei sokáig elkísérnek bennünket. A szeretesről, fájdalomról, erélyről vagy gyöngédségről jellemzően árulkodó arcok az életben is úgy ivódnak emlékezetünkbe, hogy attól fogva azzal a lélektani „pillanatfelvételével” azonosítjuk az illetőt. A fénykép művésze ebben az emlékkép-raktározásban ad baráti segítséget, művészi szintre emelt útmutatást. Arra tanít, hogy éles szemmel és az emlékezet rögzítőszerét használva éljük át mindennapjaink fontos és fölemelő mozzanatait, tanúskodjunk a látható világról. A. J. A FOTÓMŰVÉSZ TANÚSÁGA Molnár Gabriella: Játékárus MŰVÉSZET -3B ACÉLGEOMETRIA Mintha idegen égitesten járnánk. Az őskor hatalmas növényei és a jövő század technikai csodái elevenednek meg a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem aulájában, Segesdi György szobrászművész kiállításán. Idegen és szokatlan világ ez, melyben egyszerre van jelen a történelem előtti korok békéje és a messzi utópia egyetemes rendje, a suhanó pillanat érzékeny rezdülése és a megszilárdult idő örök csendje. Ha körbenézek, csupa ismerős forma. Óriási fúrófej, meggörbített eke, borona, felnagyított virágszirom, fényes acélgolyó, építőkocka, plasztikus sejtmodell, eltépett papír. És: egy karcsú diáklány formás lába, egy fekete télikabát s a bámészkodó kritikus félszeg tekintete a csillogó acél görbe tükrében. Ha meggondolom: a tiszta geometria világa. Csupa absztrakt forma. Kör és gömb, sík és henger, párhuzamos és spirál. Pontosan szerkesztve. Dísz sehol. Csak forma és anyag. Ezüst acél, színes üveg, áttetsző plexi. Puszta önmagában. Mint fehér papiroson a fekete ábra. Az érzéki benyomás és a tudatos meggondolás eredménye között nincs ellentmondás. A geometria konkrétsága és a tapasztalati világ geometriája — régtől tudjuk — szerves egységet alkot egymással. A konstruktív elvonatkoztatás nem a valóság vagy a tudat mélyrétegeit kutatja a misztika segédletével, hanem tisztán racionális alapon a valóságos térbe növeszti furcsa építményeit. Ami már önmagában is paradoxon. Miként Segesdi György művészete, amely ellentmondásos, anélkül, hogy a lényeges kérdésekben bármiben is ellentmondana önmagának. Paradox egyik fő műve, az Új művek tárlatán tavaly bemutatott és most is kiállított Stabil mobil, mely mozdulatlanságával fejezi ki a mozgást. A szabályos gömböt rafináltan egymáshoz hegesztett fémlapocskák alkotják, a vibráló fény hatására mozdulni látszik. Mint az állomáson veszteglő vonat, melyet a szomszéd vágányra érkező szerelvény indít el — persze csak csalóka érzékeink képzeletbeli pályáján. A kritika is átéli az érzéki csalódást. Segesdi művei körül ezért két szembenálló tábor alakult ki. Az egyiket azok alkotják, akik az ő művészetét tekintik a modern magyar szobrászat új archimédeszi pontjának. Közéjük tartozik a kiállítási katalógus előszavának írója, Fábián László is, aki szerint Segesdi művészete „a hagyományos értelemben vett ábrázolásról lemondó szobrászat”. Ennél többet — és főleg konkrétabbat — azonban nemigen tudunk kiolvasni a kissé bonyolult okfejtésből. A bíráló kritikusok viszont epigonizmussal vádolják, mondván, művészete egyszerű átvétele a külföldi eredményeknek. A nem túl meggyőző előszó és a kétségtelen átvételek ellenére Segesdi György fontos jelensége a magyar képzőművészeti életnek. Elsősorban azért, mert olyasmit kezdeményezett, aminek nálunk egyelőre még csak a festészetben és az iparművészetben vannak avatott művelői. Nevezetesen: nem akar többet nyújtani a szép anyagok szép formáinál, olyasformán, ahogy egy obeliszk vagy diadalív, amely nem is szobor és nem is épület. Segesdi — egyszerűen fogalmazva — teret formál. Ez nagyon fontos feladat, különösen manapság, amikor oly sokat panaszkodunk az egyhangú és rideg környezetre, a nagyvárosok fárasztó és unalmas kőrengetegére. A legfőbb ellenkezést azonban a szobrok technikai fogyatékosságai váltották ki. Joggal. A gyönyörű acélon idegen és idegesítő elem a rücskös varrat, a lágyítás okozta deformáció és az elszíneződés. Hiszen Segesdi műveinek a technika diadalát és az anyag szépségét kellene hirdetniük. A csúnya hegesztést sokan szemléleti fogyatékosságnak tartják. Szerintem csak stilisztikai hiba. Egy bizonyos: feltétlenül javítani kell rajta. Vadas József 1972. ÁPRILIS 8.