Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám - Barta Gábor: Dózsáink • publicisztika (3. oldal) - Károlyi András: Dózsa • kép (3. oldal) - Tornai József: „Választott nép vagy” (3. oldal)
BARTA GÁBOR: DÓZSÁINK Tavaly nyáron felkértek — a Dózsa-emlékév előkészületei kapcsán — a Fekete Nagy Antal levéltáros hagyatékában fennmaradt, 1514-ről írt monográfia átdolgozására. Ennek az igen izgalmas munkának végzése során történt egyszer, hogy Érszegi Géza barátom, aki szintén a Fekete Nagy hagyatékkal bajlódik, megkérdezte tőlem: — Szerinted hogy végezték ki Dózsát? — Némi habozás után — emlékezetemben gyorsan visszapergettem a temesvári rém-jelenet három hiteles forrását: Istvánffy Miklóst, a „Wunderzaichen” címen ismert 1514-i német röplapot, s II. Ulászló egyik oklevelét — elkezdtem mondani: — Tüzes szék, tüzes korona, a hajdúk szörnyű lakomája az élő testen... — Egy részlet téves — kaptam a választ. — A szék, amelyre a parasztvezért ültették, nem volt megtüzesítve. Nem hiszed? Nézd meg a forrásokat, önmagamra bosszankodva vettem elő a három említett szöveget, amelyekből azután magam is hamar rájöhettem: emlékezetem megcsalt, „tüzes trónusról” egyikük sem beszél. „... A trónra ráültetik Györgyöt, fejébe teszik az izzó koronát, s kezébe az izzó jogart...” így Istvánffy: „Székely Györgyöt ... megfogták... és levetkőztették és egy magas székre ültették. Azután koronát csináltak neki egy kerékabroncsból, azután ezt a koronát izzóvá tüzesítették...” — így a Wunderzaichen. „Székely Györgyöt először is tüzes vassal megkoronázták, miután még élve, meztelenül ... saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek ... fogaikkal tépték és felfalták húsát” — így a királyi levél. Bosszúságom némi szégyenkezéssel vegyült, ezt bizony magam, is észrevehettem volna. De miért nem vettem? Be kell vallanom, irodalommal sosem foglalkoztam annyit — még Dózsa kapcsán sem —, hogy az „Izzó vastrónon őt elégetétek, de szellemét a tűz nem égeté meg” szuggesztív pátosza olthatta volna belém túl mélyen a hamis képet Tankönyveimből feléledt kósza emlék vezetett volna félre? Azokra már bizony nem nagyon emlékezem. Vagy talán a temesvári „ítélet” filmjének záróképsorai éltek még mindig emlékezetemben? Csak akkor könnyebbültem meg, mikor végre észrevettem a hibás motívum ott olvasható Juhász László egyébként kitűnő Istvánffy-fordításában is: „... a tüzes trónra ráültetik Györgyöt...”. Mivel ezt a fordítást munka közben magam is gyakran hívtam segítségül, a régebbi emlék ennek révén erősödhetett meg úgy, hogy végül átsiklottam a latin eredeti és a fordítás közötti, egyébként nyelvtanilag alig észrevehető különbségen. A tüzes trón a ma élő Dózsa-hagyomány részeként okozott zavart mind nálam, mind a feladatát magas szinten ellátó műfordítónál. Ezzel a konzekvenciával akkor napirendre is tértem a dolog felett. Részletkérdés volt csupán, s voltaképpen nincs is jelentősége — ez a groteszk kis munka-epizód újabban mégis egyre többször eszembe jut. A Dózsa-emlékévből már elegendő idő telt el ahhoz, hogy napilapjainkban, folyóiratainkban, a rádió műsorában, múzeumok és művelődési házak rendezvényein egyre több szó essen az 1514. évi parasztháborúról és annak vezéréről. A kegyeletes vagy ünnepélyes megemlékezések sorában egyre nagyobb számban kezdtek és kezdenek megjelenni a hajdanvolt parasztvezér életéről és tetteiről szóló méltatások, esszék, tanulmányok. A „tüzes trón” furcsa históriája emlékeimben ez utóbbiak némelyikének olvasásakor kelt új életre.• Egyik legolvasottabb folyóiratunkban minden korok legjellemzőbb Dózsa-megítéléseinek csokrával találkoztam — úgy, ahogy azok a maguk idején napvilágot láttak, minden magyarázat nélkül. Lehet, hogy e felsorolás bizarrsága, ellentmondásossága csak a „szakmabelieknek” tűnik föl? Abban azonban bizonyos vagyok, hogy egy másik népszerű irodalmi fórumunk Dózsa-cikkére már sokan fölfigyeltek, első bekezdését érdemes megjegyezni. „Három Dózsa György él. Az egyik a történelemé, a másikat az irodalom, a harmadikat pedig a legszélesebb értelemben gondolt folklór teremtette. A mi Dózsánk arca, alakja viseli mind a tudás, mind az írói megérzés és a fölcsapó mélytudat jeleit.” (Kiemelés tőlem — BG.). Ezt a három mondatot a napjainkban megjelenő ünnepi megemlékezések egy csoportja mottójaként is alkalmazhatnánk. S ez a néhány sor fejezi ki a legvilágosabban azt a jelenséget, ami az általam elkövetett hiba emlékét újra meg újra feltámasztja bennem. Nem a többféle Dózsa-kép létezése jelent problémát. Sőt, én még háromnál is több ilyenről beszélnék. A történelmi, a maga igazi mivoltában többé már fel nem támasztható ember alakját a szakemberek próbálják legalább részleteiben megismerni. Valóban létezik — bár inkább csak létezett — egyféle Dózsa a népi hagyományokban is. Az irodalom parasztvezér-ábrázolásait azonban már nem tekinteném egységesnek: Eötvös József és Gergely Sándor, vagy Illyés Gyula és Sárközi György, vagy Petőfi és Ady Dózsa figurája a sok hasonlóság ellenére sem azonos. De megalkotta a maga Dózsáit a képzőművészet is: Madarász Viktor társukat a bitóról leemelő szegénylegény-parasztjai (az áldozat éppen e profán „levétel a keresztről” motívummal kap különös hangsúlyt) egy más világot jelentenek, mint Derkovits indulattól robbanó robusztus figurái, vagy Kádár György és Konecsni György a tömegben szinte felolvadó jobbágy vezére. Vagy azonos alak-e Somogyi József és Szervátiusz Tibor szobra? S végül: a politikaiideológiai hagyomány is igen sokrétű — még akkor is, ha csak az utolsó évszázadban kialakult haladó változatait tekintjük. E sok közül melyik Dózsa előtt tiszteleg most társadalmunk? Úgy hiszem, mind a történelmi személy, mind a népi hagyomány parasztvezére, mind a haladó politikai hagyomány Dózsája — s ehhez kapcsolódóan a művészet által megalkotott figurák — méltóak arra, hogy emlékezetünk feléjük forduljon. A történelmi Dózsa élére állt egy olyan parasztfelkelésnek, amely nagy vonalakban — nem tudatosan, de ösztönösségében is figyelemre méltó erővel — a magyar társadalom fejlődésében a paraszti árutermelés tendenciájának, tehát az úgynevezett kelet-európai úton belül a később megvalósult robotoltató nemesi árutermeléssel szemben egy jobb változatnak az érvényesüléséért küzdött. S ezt a harcot figyelemre méltó katonai képességekkel és szervezőtehetséggel irányította, s végül mártírjává is lett. A folklór a nép olyan rétegeiben tartotta életben Dózsa emlékét, melyeknek önmaguk kifejezésére még sokáig ez volt legsajátabb eszköze. A haladó mozgalmak — az agrárszocialista szervezkedésektől a munkásmozgalomig — a parasztvezért és népét saját előfutáraiknak tekintették, s törekvéseikben neve jelszóvá vált. A művészet Dózsa-ábrázolásai szinte egytől egyig ezekkel a törekvésekkel álltak kapcsolatban, a jobbágyfelszabadításért agitáló Petőfi plebejus radikalizmusától napjaink műalkotásaiig. Közismert dolgok ezek, s az ünnepi megemlékezések teljes joggal merítenek e sokrétű hagyomány egyes elemeiből, önmagában a méltatásnak ez a módja, éppen komplexitása miatt, örvendetes lehetne , ha a méltató tanulmányok, esszék mindig a hagyományok valódi tartalmánál maradnának. Sajnos, ez nem minden esetben sikerül. Azt én nem merném eldönteni, az irodalomban miért van szükség mind Dózsának, mind korának oly sűrűn előforduló leegyszerűsítő, fekete-fehér bemutatására, árnyalatlan alakok megalkotására. Azt sem tudom, van-e jogunk közvetlenül hivatkozni a népi hagyományra, hiszen arról létezésének puszta tényén túl, nagyon keveset tudunk (Dózsa feje Szegeden, a temesvári búcsújárások). Mint történész, azonban talán szabad nehezményeznem, hogy a történelmi eseményeket is el-eltorzítják néha. Talán kérhetem, hogy (néhány példát említve a sok közül) ne költsenek soha nem volt alakokat (Gergely deák Mezőtúrról), ne vegyék komolyan azt az egész Kelet-Európára érvényes felhatalmazást, melyet Bakócz a keresztes had megszervezésére kapott — s amely a XVI. század elején már és még egyértelműen és teljesen abszurdum volt, s csak az egyház ideológiájában megkövesült hagyományok szülték. Ne higgyük azt, hogy a hamarjában összegyűlt gyakorlatlan keresztesek olyan óriási katonai erőt jelentettek — akkor, mikor a hadviselésben a döntő szerepet a hivatásos katonák és a tüzérség veszi át mind a keresztény, mind a mohamedán világban. S legfőképpen, ha igazat akarunk írni, ne tegyünk hozzá Dózsa alakjához. Az ismeretlenség homályából üstökösként kirobbanó egykori végvári tisztről valóban nagyon kevés konkrétumot tudunk (párbaja, homályos hátterű kinevezése, ceglédi kiáltványa, harcai és halála), de legalább legyen bátorságunk ezt beismerni, hiszen nem a mi hibánk. A parasztvezér történelmi jelentőségéből semmit sem von le, ha — hogy csak egy szűkebb szakmai problémát említsek — bevalljuk: a „ceglédi beszéd” ránkmaradt változataiból egy sem hiteles, sőt az is kérdéses, egyáltalán elhangzott-e? Ettől még a beszédszövegek mondanivalója megmaradhat jellemző és tanulságos kortünetnek, dokumentumnak. • S ezzel vissza is értünk oda, ahonnan elindultunk. Azok a megemlékezések, melyekről szólok, nem tudják szétválasztani a Dózsahagyomány különböző összetevőit, s a történelmi személyről beszélve az irodalom Dózsáinak vonásait veszik kölcsön, az utolsó száz év forradalmi hagyományait felidézve — képletesen és igazában egyaránt — szobrokat állítanak. Történészek számára különösen lehangoló azt látni, hogy tudományuk fejlődése milyen kevés hatással járhat. Hogy a Márki Sándor óta eltelt fél évszázad megannyi eredménye (Mályusz Elemér, Szabó István, Székely György és mások kutatásai) ennyire észrevétlen maradt még e hónapokban is. Hogy úgy születnek ítéletek 1514 jelentőségéről, mintha Pach Zsigmond Pál és Varga János alapvető művei nem is léteznének. Mégis sokkal inkább egy általánosabb kellemetlen érzés van a háttérben. Van egy többszörösen összetett, emlékezetre szinte minden részében nagyon is méltó hagyománykomplexumunk, mégis, igazi értékeinek méltatása helyett hajlamosak vagyunk egy új, egymáshoz nem illő részekből összeálló ideált teremteni magunknak —, hogy azután e saját alkotásunk előtt tisztelegjünk. Nyomatékosan megismétlem: amit itt leírtam, a megemlékezések csak egy csoportjára vonatkozik, s szükségképpen kicsit élesebben is van fogalmazva. De úgy vélem, idejében kell felfigyelnünk e tudatzavarra. Kerüljük el ezt a hibát, hagyjuk meg a mi Dózsáinkat azoknak, amik. A temesvári mártír tüzes trópusát a történelemből ki kell hagynunk — de a hagyományhoz elválaszthatatlanul hozzátartozik. Csak arra kell vigyáznunk, e két dolgot ne keverjük össze. 8 t N 'O o IA '8 ■ö c› ■>*s»8 „Választott nép vagy” — mondja Dózsa a parasztok szemébe a ceglédi piacon. Saját nagyságukat mondja szemükbe, hatalmukat, amiről nem is tudnak, hiába szorongatnak kiegyenesített kaszát, kihegyezett karót a markukban. Mit magyaráz bele az eseményekbe, mit nem a humanista tudású, morva származású Taurinus István: „Paraszti háború” c. hőskölteményében, nem érdekel. Dózsa történelmi fölismerését nem találhatta ki, az osztályháború eszmei alapját nem teremthette meg képzelgésekből. Taurinus tudta vagy tudomásul kellett vennie az átélt, hírül vett eseményekből, hogy a magyar nemesség igazságtalansága és a parasztság igazsága robbantotta ki a forradalmat. A Bakócz Tamás pártfogolta pap ravaszul hízeleg versében a nagyuraknak, de esze ágában sincs, hogy az igazságot, a nép elkeseredettségét, kiszolgáltatottságát és legfőképpen forradalmi célját elhallgassa. A „választott nép” nem rablásra, dühöngésre indult el az Alföldön és Erdélyben. Nem, Taurinus közepes költői erővel megírt eposzának szinte minden sora szokatlan világossággal lobog egy tagadhatatlan ténytől: az ország rendjének megfordításáért harcoltak a csaknem ötszáz évvel ezelőtti paraszti hadak, s a csatlakozott nemesek és papok. Taurinus szerint Dózsa azzal a gondolattal teszi rá a koronát beszédére, hogy a saját fejéről egyúttal levesse: „Szükséges dolog ám: a királyokat letiporjuk és szabadok lettünk. A nemesség semmi lesz Immár, vesszenek új jogaik, hadd vesszen a régi kiváltság! Halljátok szavamat, most halljátok figyelemmel! Osztozom veletek mindig, ha mit ad a szerencse. Nem leszek én uratok, se király, bajtárs maradok csak. Azt teszem én mindig, azai tetszik a népsokaságnak, megteszem én szívesen. Lerakom koronámat elétek s készséggel veszem azt, amiképp ti felőlem ítéltek. Jót hoz az új uralom, mert országlása szelíd lesz”. Dózsának és társainak tehát megvolt a politikai elképzelése: a „népsokaság” uralmát akarták végre létrehozni. A „választott népét” most először a magyar történelemben. A „szelíd országlás” ígérete egyúttal megvilágítja azt is, miként érti Dózsa (vagyis a humanista Taurinus, akinek latin nyelvű hexametereit a lelkes fordító, Geréb László jóvoltából olvashatjuk magyarul „a választott nép” kifejezést: a parasztságot tartják annak az erőnek, amely képes a kiváltságokat, az elnyomást, egyszóval a rendi társadalmat megszüntetni. Fontos ezt tisztázni, mert jónéhány történészünk hajlik arra az utóbbi időben, hogy az európai parasztháborúkat megfossza a haladás szolgálatának dicsfényétől. Pedig a megromlott társadalmi viszonyok nagyszabású újrarendezése ott volt a parasztforradalmak vezetőinek fejében. Azt már inkább el kell ismernünk, hogy a megvalósítás eszközei — sem a gazdasági, sem a katonai, sem a szellemi eszközök — nem álltak még akkor rendelkezésükre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy — amint Taurinus is nyíltan ábrázolja — a magyar forradalmi hadak és vezetőik gondolatai nem jártak messze a rendi uralom megroggyant, kátyúba jutott eszméi előtt. Taurinus eposzának két szembenálló tábora annyira különbözik egymástól — mégpedig újra és újra Dózsáék javára — hogy efelől semmi kétségünk nem marad. A mű sorról-sorra igazolja az évszázadok során megszilárdult meggyőződést, hogy az 1514- es parasztháború a magyarság első országos méretű kísérlete az ember teljes szabadságának kibontására, a népi uralom megteremtésére. Amennyire természetes, hogy ezt ma így ítéljük meg, annyira meglepő Taurinus jóslata Dózsa halhatatlanságáról — közvetlenül a parasztvezér kínszenvedése és halála után: Tűröm, avait hoz a son, Úgyis nagyokat cselekedtem; lm, Magyarországnak főrendest én megaláztam. A haza zsarnokait pusztítottam gyökerestül... ... Egén amíg csillag, míg fű, kacagó, lesz a főidőn, tengerben hullám támad, a erdőn fa növekszik, fennmarad ám a nevem maradékra örökkön örökké, én hannak földjén váltig dicsérik. Az eposzi fönségesség szólt volna csak Taurinusból ezekben a sorokban? Én inkább azt hiszem, az irodalmár pap jobb történész volt, mint költő: megérezte, hogy Dózsával a magyar történelem megkapta addig legfélelmetesebb, legmesszebb mutató forradalmárát, múltat és jövőt egyszerre. Folyómedret kezdettől a végéig, amelyben tehát mindennek le kell játszódnia: egy nép megaláztatásának és újjászületésének. Igaz, Dózsa megkínzatását nem követte ellenálhatatlan mozgalom, mint Krisztusét. Mert Krisztus halhatatlansága, mennybemenetele csak azért igaz, mert halála után létre tudott jönni a kereszténység. Dózsa tüzes koronája, kifolyó agyveleje — amelyet Taurinus olyan modern részletességgel — pontossággal fest meg — sok évszázados, reménytelennek látszó elnyomatás nyitánya. És mégis zászló, mégis kiolthatatlan düh és bizodalom is, mert volt egy vezérünk, akit csak testileg lehetett megsemmisíteni. A történelmi szükségszerűség, amit egy pillanatra az égre lobbantott a fölgyújtott úri kastélyokkal, már nem merülhetett többé feledésbe. Dózsával a magyar történelem a huszadik századig tartó célt kapott, és Taurinus ma is csodálható érdeme, hogy a magyar megváltó, a forradalom eljövetelét Székely Dózsa György testének négyfelé vágásában és a testrészeknek a négy országrészbe küldésében megsejtette. 11 „VÁLASZTOTT NÉP VAGY” 1972. JÚNIUS 24. ÉLET Ésll jIRODALOM