Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-29 / 5. szám - P. T.: Férfi overallban • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - (veress): Ancsó és Ábri • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - I. Z.: Fordított lókötő • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - László Gyula: Ormányság? Ormánság? • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - K. Zs.: Haudujudu, Hajdú? • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - Sz. F.: Új színfolt • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - R. Zs.: Zöld-arany robotanya • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - Vargha Balázs: Furcsa találós vers (9. oldal) - Réber László: rajza • kép (9. oldal)
FÉRFI OVERALLBAN VÉLEMÉNYÜNK SZERINT ORMÁNYSÁG? ORMÁNSÁG? Ez a vita is úgy kezdődött, mint a többi. A csúcsforgalom közjátékaiban nincs sok fantázia. Az utasok marakodásai általában rettenetesen egyhangúak. Egyformán kicsinyesek, alpáriak, egyformán reménytelenek. A szóváltást egy kézi szerszámosláda okozta. Illetve egy overallos férfi, a hozzá tartozó szerszámosládával. Volt, aki a harisnyáját féltette, volt, aki a társadalmat a kényeskedő harisnyamániásoktól. Az a bizonyos láda már régen az egyik ülés alá került, de a szópárbaj nem akart elülni. Egy hölgy, aki a kalapján egy lányosztálynakelegendő mennyiségű szalagot viselt, az első perctől az overailos oldalán állt. Odáig ment, hogy „kedves fiam”-nak nevezte, majd dohányzástól kissé fátyolos hangján felröppentette a végső adut: —Elég baj az neki, hogy ilyen munkát kell végeznie ... Az overailos, aki eddig még egy árva szót sem szólt, most lassan a feldíszített hölgyre emelte a tekintetét. — Maga csak ne sajnáljon engem — mondta nagyon határozottan. Elég kevesen értették ezt a „hálátlan” visszavágást. Az említett hölgy a legkevésbé. Láthatólag mélyen meg volt sértve. Még elhangzott egy-egy „így-jár-aki-jótakar”-féle megjegyzés, aztán a kocsi elcsendesedett. A szokványos utasvitákra nem figyel az ember. Megedződött, immunissá lett. Nem izgatja magát. De ez a hétköznapiasan, laposan indult vita végül is nagyon rossz ízű lett. Egy ócska, néha csak véletlen kiszólásokból érezhető, máskor nagyon is tele pofával hirdetett felfogás kapott itt hangot. Hogy szánandó az, akinek nincs íróasztal neve a könyökéhez. Hogy szerencsétlen az, aki. egy. gép. .vagy munkapad mellett- -keresi meg a kenyerét. Hogy a fizikai munka öröm télen és megalázó. Hogy a fizikai munka tulajdonképpen a kényszermunka, az élet nyomorúságos dolgai közé tartozik. Sokan képzelik így. És nemcsak olyanok, akik életükben soha nem vettek szerszámot a kezükbe. Gyakran olyanok is, akik egykor munkások voltak, de közben valami sajátságos amnézia következtében menthetetlenül feledékenyek lettek. — Maga csak ne sajnáljon engem — mondta az overallos. Akkor, ott, ez a lehető legjobb válasz volt. P. T. De ez még semmi. „Nem tudom hüvelyében dugni a kardom” — éktelenkedik egy mondatban. „Utánnam” — talán a nagyobb nyomaték kedvéért áll két „n” a szóban? További példák: „helyesé”, „igennis”. A nyilvánvaló elírásokat nem is említjük, ezekből is összegyűlne egy tucat („aki fél a tengertől”, „elrejztjük” stb.). A film címe: Ördögcsapat. Főleg gyerekek nézik. A történet, s olykor-olykor a feliratok zajos sikeréből arra következtetek, hogy — nagyobb figyelemmel, mint bárki is gondolná. Baj van a külföldi filmek magyar feliratával. Nemcsak az Ördögcsapatéval A szöveg gyakran pontatlan, pongyola, magyartalan hibás. A szóban forgó „sajtóhibákat” — legyünk tapintatosak — bárki ellenőrizheti. Most már csak az a kérdés, miért csukta be a szemét az, akinek hivatalból kellett volna ellenőriznie? (veress) MSDÉSÁBRI Az ember nézi a filmet, olvassa a feliratokat — és azt hiszi, a szeme káprázik. Kezdődik a főcímmel. A filmet Kosztromenko fényképezte — a magyar szöveg szerint Osztromenko. Rejtély, miért takarítottak meg egy „k” betűt. Mintha egy külhoniban forgalmazott magyar film kópiáján Jancsó helyett Ancsó, Fábri helyett Ábri szerepelne. FORDÍTOTT r mm rr LÓKÖT0 A grúz naiv festő, Piroszmanasvili tensánszkys bájú kiállításának magyar képaláírásai néhol boszszantóan suták. Például a „Haramia lopott lóval” aláírású képének a művész a címírónél kifejezőbb, gyakorlatiasabb címet adott: lovat lopott a zsivány. Röviden tehát: Lókötő. Plroszmanasvili „kraszotkái”nak becsületes foglalkozását is elködösítette, megirodalmiasította a fordítás. A pompás termetű ortacsali delnők ugyanis — mit tagadjuk? — széplányok voltak, a szó összes mellékzömgéivel. Nem pedig szép leányok, ahogy ezt többször olvashatjuk. Az sem egészen érthető, miért került a „Kábán”, tehát a „Vadkan” mellé a „fekete” jelző? A festő nem írta oda. Túlbuzgó és döcögős a „Vagyonos kahét paraszt portréja”. Az eredeti egyszerűen: „Kahetinyec”. („Kahét gazda” szerencsésebb lett volna.) A „Gyermekeivel vízért menő paraszt” pedig már egyenesen Lőrincze Lajos egébe kiáltó pongyolaság. Beszélni kell a katalógusról is. Nyomdai helyzetünket ismerve, fájó szívvel belenyugszom, hogy szövegét írógéppel szedték. De miért nem zárták ki a sor jobb oldalát? Hiszen az író-szedőgép másodszorra kiegyenlíti a betűköröket! Végül egy tartalmi kérdés. S. Amiranasvili ismeretterjesztő szövegében hivatkozik bizonyos Jean A. Kejm-re, aki az INYESZKO (?) című — talán francia — lapban nagyra értékelte Piroszmamasvilit. Bevallom: ha agyonütnének se tudnám kibogozni, hogy az oroszból mechanikusan visszafordított név és cím a valóságban hogyan hangozhatott... I. 7. Furcsa találós vers Családi levelesládából került kezembe ez a levél. Címzettje dr. G. Miklós orvos. Budapest, 1928. dec. 8. Miklóskám! Czigány Dezső írja Nizzából, hogy megismerkedett ott egy Fáy baronessel, aki egy szót se tud magyarul, mert famíliája még 1847-ben emigrált Párizsba, annak van emlékkönyve amelyben Csokonai egy régi kézírására akadt, egy találós kérdésre versben. Ő nem tudja megfejteni, ezért hát továbbítja nekem, és amennyiben én sem boldogulnék vele, továbbítsam úgymond F. Sándornak és G. Miklósnak, mert ők szakértők ebben. Bízom a sikeretekben, hiszen Ti szellemileg friss, pihenteszű emberek vagytok, Nektek való ez. íme: Süket fülű, Tehetetlen Tátott szája Neked mered; Itatod is, ha eteted, Ha itatod, nem eteted, (Debrecen 1803) Ezt bontsátok ki: ölellek: Sándor Először is a megfejtés. Süket fülű — ez azt jelenti, hogy van füle, de az nem hallásra való. Tehát olyan tárgy, aminek füle van. Telhetetlen, tehát valami edényféle, aminek a szájába folyton raknak, raknak valamit. A rejtélyesen hangzó befejezést az előző sorok alapján lehet „kibontani”. Ha szilárdat raknak bele, ez mindig együtt jár folyékony anyag adagolásával is, ha folyékonyat raknak, ahhoz nem járul szilárd anyag. A megfejtés: éjjeli edény. Valószínűleg bele kell törődnünk, hogy a nem gusztusos, de kiválóan szellemes találós versnek számunkra ez a levél marad az egyetlen forrása. Czigány Dezsőnek — az 1937-ben tragikusan meghalt festőnek — Sándorhoz írt eredeti levele, ha netán előkerülne is, nem nagyon adhat több támpontot. Arra pedig nagyon kicsi az esély, hogy újra felbukkanjon az az emlékkönyv, amelyet jó negyven évvel ezelőtt láttak Nizzában, egy magyarul nem tudó hölgynél. Ismerünk kéziratos emlékkönyveket abból a korból. Úton járó diákok vagy társasági hölgyek gyűjtöttek így bejegyzéseket nevezetes emberektől. Ha legalább a fényképe megvolna a versikének, az aláírásnak egy pillantással el lehetne dönteni, hogy a költő kezeírása-e. De így is el tudom hinni, hogy Csokonai rögtönzése. Kéziratos gyűjteményekben sok kétes eredetű szöveg alá odaírták ugyan az ő nevét, monogramját. De emlékkönyvbe — ha a kötet valóban az volt — nehezebben kerül bele fiktív aláírás. Ennek a találós versnek eddig nem találtam más nyomát. Ha valaki ismeri más előfordulását, kéziratos, nyomtatott vagy szóbeli változatát, legyen szíves szólni. Másik szöveg birtokában könnyebb volna eldönteni, csakugyan egy ismeretlen Csokonai-verset talált-e annak idején Czigány Dezső. Vargha Balázs 1972. JANUÁR 29. Kedvelt lapom, a Ludas, január 20-i száma egy kis nyelvészkedési baklövésben ludas. Állandó rovata, a Tücsök és Bogár, amelyet a lap olvasói látnak el mulatságos anyagokkal, közli a XIV. kerületi Ormányság utca táblájának fényképét. Alatta ez olvasható: „Ezzel az erővel Hanyságot, sőt Kisikunyságot is írhatnánk. Ha csak tényleg nem valami elefántságról — bocsánat: elefántságról — van szó. A XIV. kerületi Tanács (Tanyács?) figyelmébe: az illető országrészt Ormánságnak nevezzük!” Kár volt kioktatni a XIV. kerületi Tanácsot, és felkiáltó jelet tenni a mondat végére. Igaz ugyan, hogy Kodolányi János, e nagyvenegynéhány falu hű krónikása, a Baranyai utazás kitűnő szerzője, s muzeológus fia, e táj néprajzának jó ismerője és sok mással együtt e sorok írója is mindenkor Ormánságnak nevezték azt a Dráva menti, mintegy nyolcvanezer katasztrális holdnyi területet, amelynek protestáns magyar lakosságát valósággal szigetként vették körül a katolikus nemzetiségek. Kiss Géza, e népcsoport hűséges, tudós gyermeke azonban, aki egy életet áldozott arra, hogy felkutassa és megmentse, ami még a múltból megmaradt, az egyke okait döbbenetes erővel feltáró, annak idején nagy feltűnést és visszhangot keltő könyvét Ormányság címen jelentette meg 1937-ben. Tizenöt évvel később, a szerző halála után látott napvilágot az Akadémia kiadásában a több mint hatszáz oldalas Ormánysági szótár. Mi az oka ennek a még ma is vitára okot adó kettősségnek? Az, hogy egyik tábor a török, a másik a finnugor eredet mellé áll e tájegység elnevezésében, amely sokkal inkább néprajzi, mint földrajzi fogalom. Ezért is mondták valaha, hogy az Ormánság addig terjed, ameddig a bolkla (itteni női viselet) ér. Az előbbiek azt tartják, hogy a török ormán, azaz erdő szótól nyerte nevét ez a kies, fában, erdőben gazdag vidék, míg a velük szemben állók, a finnugor ormány, ormány, azaz hegyhát, dombhát szót tartják helyénvalónak. Domb is van erre csakugyan éppen elég, s a Dráva mellékfolyóinak szabályozása előtt valóságos szigetekként álltak a völgyeket, hajlatokat birtokba vevő szabad vizek ezer veszedelmet rejtő mocsarak, ingoványok között. Tanulság: amilyen helytelen lenne a Hanságot Hanyságuak, illetve a Kiskunságot Kiskunyságnak írni, éppen olyan helytelen kifogásolni, hogy az Ormánságot Ormányságnak írták az utcatáblákra. Nem „valami elefántságról van szó” tehát. Javaslom, kedves Ludas Matyi, mint annak idején Döbrögi uramon, a beugratódom is verd el a port. László Gyula HAJDUJUDU, HAJDÚ? Újsághír, hirdetés adja tudtul: Hajdújudu címmel neves budapesti táncdalénekesek rendeznek revüt a hajdúsági hetek keretében Debrecenben. Jó dolog. Hadd terjedjen a kultúra. Hadd lássák a hajdúfőváros lakói a maguk eleven mivoltában is a szűnni nem akaró táncdalfesztiválok sztárjait. Csak: mi az a Hajdú-judit? Afrikai harci kiáltás? A cselgáncs legújabb változata? Népi indulatszó? Nem hiszem. Inkább olyasmi lehet, mint Pesten a drink bár, meg disc jockey club. Csak éppen népitesh változat: a parlagiasabbnak vélt hajdúsági szemekhez igazítva. Angliában a „How do you do?” kérdésre viszont how-do-gou-dozással szokás válaszolni. A Hajdúságban nem kötelező ismerni ezt a szabályt. S ha nekik szegezik a furcsán kifacsart kérdést, némelyek, meglehet, legszívesebben a népi indulatszavak arrafelé igen gazdag kincsestárának valamely erőteljes fordulatával felelnének. Halott — az alkalomhoz illően — akár azt is mondhatnák: shajdu-csuhajdu, sose halunk meg! K. Zs. sötét kis bolt...” Hát ennek csinál olyan nagy reklámot a Fékisz? Hogy a franciában a boutique kis üzletet, kisipari műhelyt jelent — hát az a francia nyelv dolga. Furcsa lenne, ha a belkereskedelem „Tokaji csehó” vagy „Tokaji krncsmi” néven kezdené reklámozni új, elegáns poharazó s borkóstoló üzleteit. Persze ez is megtörténhet: csak ahhoz meg kell várnunk, míg a két említett alakban divatba jön külföldön. Sz. F. fiff" ÚJ SZÍNFOLT „Új színfolt a Népköztársaság útján: Fékisz butik" — olvashattuk a közelmúltban a felvillanyozó hírt egyik napilapunkban. Újnak valóban új, már legalábbis a „butik" szónak ez a divatos, idegenszerű használata. Jókai regényhősei még így invitálták egymást: „Jöjjön be velem egy pálinkás butikba", s Mikszáth is azt írta egyik hőséről, hogy „Inkább szeretett volna az utolsó butikban vereshagymát enni”. Tudjuk jól, hogy a szavak jelentése idővel megváltozhat, de a butik azért ma is csak azt jelenti a magyarul beszélők többségének nyelvi tudatában, amit az Értelmező Szótár így fogalmazott meg: „Elhanyagolt, piszkos, rendszerint 9 . ZÖLD-ARANY ROBOTANYA A porcelánüzlet kirakatának egy tudatosan elhatárolt részében ott mosolyog a halhatatlan édesáru: a fülét hegyező őzike, az ágon ringó kismadár — majdhogy meg nem szólal! —, a hímes matyó anya, a lábát emelintő, kecses táncosnő. Elnézegetjük: hát, igen, ez még kell, keresik, tehát gyártják addig, amíg a nagy álom, az ízlésátnevelés meg nem valósul. Akkor észreveszek köztük egy dísztárgyat. Tervezője, úgy látszik, pedagóguslélek, a fokozatosság híve, úgy gondolta, nem lehet ajtóstul rontani a házba, a modernt lepel alatt legjobb becsempészni a maradi ízlések tudatalattijába. Zöldarany máz alatt. Röviden: egy négyszögbe foglalható, robotember formájú anyaaktot látok, négyszögletes idomokkal, kocka alakú csecsemővel; egyszóval, egy igazi szupermodern anyát, szupermodern gyerekkel, ám leöntve azzal a ragyogó zöld-arany mázzal, amit, ha jól tudom, eozinnak hívnak. Évtizedekig hagyományos formájú nippeket volt hivatva még vonzóbbra varázsolni. Most a formabontás társává szegődött? Ritkán láttam kevésbé összeillő párt. Várom a még modernebb, mondjuk, számítógépet ábrázoló dísztárgyat, szivárványban játszó cseh üvegből. R. Zs. ikn romai