Élet és Irodalom, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-29 / 5. szám - P. T.: Férfi overallban • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - (veress): Ancsó és Ábri • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - I. Z.: Fordított lókötő • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - László Gyula: Ormányság? Ormánság? • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - K. Zs.: Haudujudu, Hajdú? • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - Sz. F.: Új színfolt • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - R. Zs.: Zöld-arany robotanya • glossza | Véleményünk szerint (9. oldal) - Vargha Balázs: Furcsa találós vers (9. oldal) - Réber László: rajza • kép (9. oldal)

FÉRFI OVERALLBAN VÉLEMÉNYÜNK SZERINT ORMÁNYSÁG? ORMÁNSÁG? Ez a vita is úgy kezdődött, mint a többi. A csúcsforgalom közjátékaiban nincs sok fantázia. Az utasok marakodásai általában rettenetesen egyhangúak. Egyfor­mán kicsinyesek, alpáriak, egy­formán reménytelenek. A szóváltást egy kézi szerszá­mosláda okozta. Illetve egy ove­­rallos férfi, a hozzá tartozó szer­számosládával. Volt, aki a haris­nyáját féltette, volt, aki a társa­dalmat a kényeskedő harisnya­mániásoktól. Az a bizonyos láda már régen az egyik ülés alá ke­rült, de a szópárbaj nem akart elülni. Egy hölgy, aki a kalap­ján egy lányosztálynak­­elegendő mennyiségű szalagot viselt, az el­ső perctől az overailos oldalán állt. Odáig ment, hogy „kedves fiam”-nak nevezte, majd dohány­zástól kissé fátyolos hangján fel­röppentette a végső adut: —Elég baj az neki, hogy ilyen munkát kell végeznie ... Az overailos, aki eddig még egy árva szót sem szólt, most lassan a feldíszített hölgyre emelte a tekintetét. — Maga csak ne sajnáljon engem — mondta nagyon határozottan. Elég kevesen értették ezt a „há­látlan” visszavágást. Az említett hölgy a legkevésbé. Láthatólag mélyen meg volt sértve. Még el­hangzott egy-egy „így-jár-aki-jót­­akar”-féle megjegyzés, aztán a kocsi elcsendesedett. A szokványos utasvitákra nem figyel az ember. Megedződött, immunissá lett. Nem izgatja ma­gát. De ez a hétköznapiasan, la­posan indult vita végül is nagyon rossz ízű lett. Egy ócska, néha csak véletlen kiszólásokból érezhető, máskor nagyon is tele pofával hirdetett felfogás kapott itt hangot. Hogy szánandó az, akinek nincs íróasz­tal neve a könyökéhez. Hogy sze­rencsétlen az, aki. egy. gép. .vagy munkapad mellett- -keresi­ meg a kenyerét. Hogy a­ fizikai munka öröm télen és megalázó. Hogy a fizikai munka tulajdonképpen a kényszermunka, az élet nyomo­rúságos dolgai közé tartozik. Sokan képzelik így. És nem­csak olyanok, akik életükben so­ha nem vettek szerszámot a ke­zükbe. Gyakran olyanok is, akik egykor munkások voltak, de köz­ben valami sajátságos amnézia következtében menthetetlenül fe­ledékenyek lettek. — Maga csak ne sajnáljon en­gem — mondta az overallos. Ak­kor, ott, ez a lehető legjobb vá­lasz volt. P. T. De ez még semmi. „Nem tudom hüvelyében dugni a kardom” — éktelenkedik egy mondatban. „Utánnam” — talán a nagyobb nyomaték kedvéért áll két „n” a szóban? További példák: „helye­sé”, „igennis”. A nyilvánvaló el­írásokat nem is említjük, ezekből is összegyűlne egy tucat („aki fél a tengertől”, „elrejztjük” stb.). A film címe: Ördögcsapat. Fő­leg gyerekek nézik. A történet, s olykor-olykor a feliratok zajos si­keréből arra következtetek, hogy — nagyobb figyelemmel, mint bárki is gondolná. Baj van a külföldi filmek ma­gyar feliratával. Nemcsak az Ör­dögcsapatéval A szöveg gyakran pontatlan,­ pongyola, magyartalan hibás. A szóban forgó „sajtóhibákat” — legyünk tapintatosak — bárki ellenőrizheti. Most már csak az a kérdés, miért csukta be a sze­mét az, akinek hivatalból kellett volna ellenőriznie? (veress) MSDÉSÁBRI Az ember nézi a filmet, olvas­sa a feliratokat — és azt hiszi, a szeme káprázik. Kezdődik a főcímmel. A filmet Kosztromenko fényképezte — a magyar szöveg szerint Osztro­­menko. Rejtély, miért takarítottak meg egy „k” betűt. Mintha egy külhoniban forgalmazott magyar film kópiáján Jancsó helyett An­­csó, Fábri helyett Ábri szerepel­ne. FORDÍTOTT r mm rr LÓKÖT0 A grúz naiv festő, Piroszmanas­­vili tensánszkys bájú kiállításának magyar képaláírásai néhol bosz­­szantóan suták. Például a „Hara­mia lopott lóval” aláírású képé­nek a művész a címírónél kifeje­zőbb, gyakorlatiasabb címet adott: lovat lopott a zsivány. Röviden tehát: Lókötő. Pl­roszmanas­vili „kraszotkái”­nak becsületes foglalkozását is elködösítette, megirodalmiasította a fordítás. A pompás termetű or­­tacsali delnők ugyanis — mit ta­gadjuk? — széplányok voltak, a szó összes mellékzömgéivel. Nem pedig szép leányok, ahogy ezt többször olvashatjuk. Az sem egé­szen érthető, miért került a „Ká­bán”, tehát a „Vadkan” mellé a „fekete” jelző? A festő nem írta oda. Túlbuzgó és döcögős a „Va­gyonos kahét paraszt portréja”. Az eredeti egyszerűen: „Kaheti­­nyec”. („Kahét gazda” szerencsé­sebb lett volna.) A „Gyermekeivel vízért menő paraszt” pedig már egyenesen Lőrincze Lajos egébe kiáltó pongyolaság. Beszélni kell a katalógusról is. Nyomdai helyzetünket ismerve, fájó szívvel belenyugszom, hogy szövegét írógéppel szedték. De miért nem zárták ki a sor jobb oldalát? Hiszen az író-szedőgép­ másodszorra kiegyenlíti a betű­köröket! Végül egy tartalmi kérdés. S. Amiranasvili ismeretterjesztő szö­vegében hivatkozik bizonyos Jean A. Kejm-re, aki az INYESZKO (?) című — talán francia — lap­ban nagyra értékelte Piroszma­­masvilit. Bevallom: ha agyonütné­nek se tudnám kibogozni, hogy az oroszból mechanikusan visszafor­dított név és cím a valóságban hogyan hangozhatott... I. 7. Furcsa találós vers Családi levelesládából került kezembe ez a levél. Címzettje dr. G. Miklós orvos. Budapest, 1928. dec. 8. Miklóskám! Czigány Dezső írja Nizzából, hogy meg­ismerkedett ott egy Fáy baronessel, aki egy szót se tud magyarul, mert famíliája még 1847-ben emigrált Párizsba, annak van emlékkönyve amelyben Csokonai egy régi kézírására akadt, egy találós kér­désre versben. Ő nem tudja megfejteni, ezért hát továbbítja nekem, és amennyi­ben én sem boldogulnék vele, továbbítsam úgymond F. Sándornak és G. Miklósnak, mert ők szakértők ebben. Bízom a sike­retekben, hiszen Ti szellemileg friss, pi­henteszű emberek vagytok, Nektek való ez. íme: Süket fülű, Tehetetlen Tátott szája Neked mered; Itatod is, ha eteted, Ha itatod, nem eteted, (Debrecen 1803) Ezt bontsátok ki: ölellek: Sándor Először is a megfejtés. Süket fülű — ez azt jelenti, hogy van füle, de az nem hal­lásra való. Tehát olyan tárgy, aminek füle van. Telhetetlen, tehát valami edény­féle, aminek a szájába folyton raknak, raknak valamit. A rejtélyesen hangzó befejezést az elő­ző sorok alapján lehet „kibontani”. Ha szilárdat raknak bele, ez mindig együtt jár folyékony anyag adagolásával is, ha folyékonyat raknak, ahhoz nem járul szi­lárd anyag. A megfejtés: éjjeli edény. Valószínűleg bele kell törődnünk, hogy a nem gusztusos, de kiválóan szellemes találós versnek számunkra ez a levél ma­rad az egyetlen forrása. Czigány Dezső­nek — az 1937-ben tragikusan meghalt festőnek — Sándorhoz írt eredeti levele, ha netán előkerülne is, nem nagyon ad­hat több támpontot. Arra pedig nagyon kicsi az esély, hogy újra felbukkanjon az az emlékkönyv, amelyet jó negyven évvel ezelőtt láttak Nizzában, egy magyarul nem tudó hölgynél. Ismerünk kéziratos emlékkönyveket ab­ból a korból. Úton járó diákok vagy tár­sasági hölgyek gyűjtöttek így bejegyzése­ket nevezetes emberektől. Ha legalább a fényképe megvolna a versikének, az alá­írásnak­­ egy pillantással el lehetne dön­teni, hogy a költő kezeírása-e. De így is el tudom hinni, hogy Cso­konai rögtönzése. Kéziratos gyűjtemények­ben sok kétes eredetű szöveg alá odaírták ugyan az ő nevét, monogramját. De em­lékkönyvbe — ha a kötet valóban az volt — nehezebben kerül bele fiktív aláírás. Ennek a találós versnek eddig nem ta­láltam más nyomát. Ha valaki ismeri más előfordulását, kéziratos, nyomtatott vagy szóbeli válto­zatát, legyen szíves szólni. Másik szöveg birtokában könnyebb volna eldönteni, csakugyan egy ismeretlen Csokonai-verset talált-e annak idején Czigány Dezső. Vargha Balázs 1972. JANUÁR 29. Kedvelt lapom, a Ludas, január 20-i száma egy kis nyelvészkedési baklövésben ludas. Állandó ro­vata, a Tücsök és Bogár, amelyet a lap olvasói látnak el mulatsá­gos anyagokkal, közli a XIV. ke­rületi Ormányság utca táblájának fényképét. Alatta ez olvasható: „Ezzel az erővel Hanyságot, sőt Kisikunyságot is írhatnánk. Ha csak tényleg nem valami elefánt­­ságról — bocsánat: elefán­tság­­ról — van szó. A XIV. kerületi Tanács (Tanyács?) figyelmébe: az illető országrészt Ormánságnak nevezzük!” Kár volt kioktatni a XIV. ke­rületi Tanácsot, és felkiáltó jelet tenni a mondat végére. Igaz ugyan, hogy Kodolányi János, e nagyvenegynéhány falu hű króni­kása, a Baranyai utazás kitűnő szerzője, s muzeológus fia, e táj néprajzának jó ismerője és sok mással együtt e sorok írója is mindenkor Ormánságnak nevez­ték azt a Dráva menti, mintegy nyolcvanezer katasztrális holdnyi területet, amelynek protestáns magyar lakosságát valósággal szi­getként vették körül a katolikus nemzetiségek. Kiss Géza, e népcsoport hűsé­ges, tudós gyermeke azonban, aki egy életet áldozott arra, hogy fel­kutassa és megmentse, ami még a múltból megmaradt, az egyke okait döbbenetes erővel feltáró, annak idején nagy feltűnést és visszhangot keltő könyvét Or­­mányság címen jelentette meg 1937-ben. Tizenöt évvel később, a szerző halála után látott napvilá­got az Akadémia kiadásában a több mint hatszáz oldalas Or­mánysági szótár. Mi az oka ennek a még ma is vitára okot adó kettősségnek? Az, hogy egyik tábor a török, a má­sik a finnugor eredet mellé áll e tájegység elnevezésében, amely sokkal inkább néprajzi, mint földrajzi fogalom. Ezért is mond­ták valaha, hogy az Ormánság addig terjed, ameddig a bolkla (it­teni női viselet) ér. Az előbbiek azt tartják, hogy a török ormán, azaz erdő szótól nyerte nevét ez a kies, fában, erdőben gazdag vi­dék, míg a velük szemben állók, a finnugor ormány, ormány, az­az hegyhát, dombhát szót tartják helyénvalónak. Domb is van erre csakugyan éppen elég, s a Dráva mellékfolyóinak szabályozása előtt valóságos szigetekként álltak a völgyeket, hajlatokat birtokba ve­vő szabad vizek ezer veszedelmet rejtő mocsarak, ingoványok kö­zött. Tanulság: amilyen helytelen lenne a Hanságot Hanyságua­k, il­letve a Kiskunságot Kiskun­yság­­nak írni, éppen olyan helytelen kifogásolni, hogy az Ormánságot Ormányságnak írták az utcatáb­lákra. Nem „valami elefántságról van szó” tehát. Javaslom, kedves Ludas Matyi, mint annak idején Döbrögi uramon, a beugratódom is verd el a port. László Gyula HAJDUJUDU, HAJDÚ? Újsághír, hirdetés adja tudtul: Hajdú­judu címmel neves buda­pesti táncdalénekesek rendeznek revüt a hajdúsági hetek kereté­ben Debrecenben. Jó dolog. Hadd terjedjen a kultúra. Hadd lássák a hajdúfőváros lakói a maguk eleven mivoltában is a szűnni nem akaró táncdalfesztiválok sztárjait. Csak: mi az a Hajdú-judit? Afrikai harci kiáltás? A csel­gáncs legújabb változata? Népi indulatszó? Nem hiszem. Inkább olyasmi lehet, mint Pesten a drink bár, meg disc jockey club. Csak éppen népitesh változat: a parlagiasabbnak vélt hajdúsági szemekhez igazítva. Angliában a „How do you do?” kérdésre viszont­ how-do-gou-do­­zással szokás válaszolni. A Haj­dúságban nem kötelező ismerni ezt a szabályt. S ha nekik szege­zik a furcsán kifacsart kérdést, némelyek, meglehet, legszíveseb­ben a népi indulatszavak arrafelé igen gazdag kincsestárának vala­mely erőteljes fordulatával felel­nének. Halott — az alkalomhoz illően — akár azt is mondhatnák: shaj­­du-csuhajdu, sose halunk meg! K. Zs. sötét kis bolt...” Hát ennek csi­nál olyan nagy reklámot a Fé­kisz? Hogy a franciában a boutique kis üzletet, kisipari műhelyt je­lent — hát az a francia nyelv dolga. Furcsa lenne, ha a belkereske­delem „Tokaji csehó” vagy „To­kaji krncsmi” néven kezdené rek­lámozni új, elegáns poharazó s borkóstoló üzleteit. Persze ez is megtörténhet: csak ahhoz meg kell várnunk, míg a két említett alakban divatba jön külföldön. Sz. F. fi­ff" ÚJ SZÍNFOLT „Új színfolt a Népköztársaság útján: Fékisz butik" — olvashat­tuk a közelmúltban a felvillanyo­zó hírt egyik napilapunkban. Új­nak valóban új, már legalábbis­ a „butik" szónak ez a divatos, idegenszerű használata. Jókai re­gényhősei még így invitálták egy­mást: „Jöjjön be velem egy pá­linkás butikba", s Mikszáth is azt írta egyik hőséről, hogy „Inkább szeretett volna az utolsó butik­ban vereshagymát enni”. Tudjuk jól, hogy a szavak jelentése idő­vel megváltozhat, de a butik azért ma is csak azt jelenti a magyarul beszélők többségének nyelvi tudatában, amit az Értel­mező Szótár így fogalmazott meg: „Elhanyagolt, piszkos, rendszerint 9 . ZÖLD-ARANY ROBOTANYA A porcelánüzlet kirakatának egy tudatosan elhatárolt részében ott mosolyog a halhatatlan édes­áru: a fülét hegyező őzike, az ágon ringó kismadár — majdhogy meg nem szólal! —, a hímes ma­tyó anya, a lábát emelintő, ke­cses táncosnő. Elnézegetjük: hát, igen, ez még kell, keresik, tehát gyártják addig, amíg a nagy álom, az ízlésátnevelés meg nem való­sul. Akkor észreveszek köztük egy dísztárgyat. Tervezője, úgy látszik, pedagó­­guslélek, a fokozatosság híve, úgy gondolta, nem lehet ajtóstul rontani a házba, a modernt lepel alatt legjobb becsempészni a ma­radi ízlések tudatalattijába. Zöld­arany máz alatt. Röviden: egy négyszögbe fog­lalható, robotember formájú anyaaktot látok, négyszögletes idomokkal, kocka alakú csecse­mővel; egyszóval, egy igazi szu­permodern anyát, szupermodern gyerekkel, ám leöntve azzal a ra­gyogó zöld-arany mázzal, amit, ha jól tudom, eozinnak hívnak. Évtizedekig hagyományos formá­jú nippeket volt hivatva még vonzóbbra varázsolni. Most a formabontás társává szegődött? Ritkán láttam kevésbé összeillő párt. Várom a még modernebb, mondjuk, számítógépet ábrázoló dísztárgyat, szivárványban játszó cseh üvegből. R. Zs. ikn romai

Next