Élet és Irodalom, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1972-10-28 / 44. szám - Petri György: Lukács György egyetemessége • Vitacikk • Dersi Tamás: Lukács György magyarsága (ÉS 1972. szeptember 30.) (10. oldal) - Ágotha Margit: metszete • kép (10. oldal)
PETRI GYÖRGY. -------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------- Lukács György egyetemessége Dersi Tamással Az Élet és Irodalom szeptember 30-i számában egész oldalas cikk jelent meg Dersi Tamástól Lukács György magyarsága címen. Már a Cím láttán aggodalom fogott el, amely a szöveg végigolvastával csak fokozódott bennem. Félek, hogy a filozófus sokat vitatott munkássága körül olyan új vita veheti kezdetét, amelynek tárgyilag semmi köze életművéhez, és amelynek indítéka tökéletesen zavaros és értelmetlen. Dersi Tamás terjedelmes írása Lukács György magyarságát szándékozik bizonyítani és méltatni. Ez a szándék föltételezi, hogy tudjuk, mit értsünk Lukács György magyarságán, továbbá, hogy ez a magyarság pozitív részét alkotja Lukács György művei értékének (s e magyarság hiánya ennek megfelelően csökkentené értéküket). A Lukács György nevű magánszemély magyarságáról volna szó? S milyen értelemben? Állampolgársága, származása, anyanyelve, illetősége tekintetében? Alig hiszem , mert ezeknek a kérdéseknek már első ránézésre sincs közük Lukács György munkásságához. Hacsak olyan fajta nemzeti rivalizálás okán nem, amely valamikor például Liszt Ferenc körül dúlt, hogy magyar, német vagy netán francia zeneszerző volt-e? A problémát Liszt kapcsán sem értem, hiszen — mondjuk — a Les Preludes jottányival sem okoz nagyobb műélvezetet, ha szerzőjét magyarnak tudom, mintha németnek, franciának — vagy bármi egyébnek. Marad még a probléma felvetésének esetleges indokául az úgynevezett nemzeti büszkeség. Ez a széles körben elterjedt érzelem ugyancsak átélhetetlen számomra, mert hogyan lehetnék én büszke olyan teljesítményekre, amelyeket mások szorgalma, tehetsége, erkölcsi ereje hozott létre? Bárki okulhat Lukács György műveiből vagy elvetheti őket (akár magyar, akár nem), de büszke csak Lukács György lehetett volna saját műveire — ha személyes presztízse különösebben érdekelte volna. Lukács György részben elméleti, részben (élete egyes periódusaiban) politikai tevékenységet fejtett ki. Ennek értékelésekor teoretikus állításai érvényességéről, politikai döntései helyességéről kell ítélnünk. Egy állítás érvényessége nyilvánvalóan független annak az egyénnek a személyes tulajdonságaitól, aki állítja. A nemzeti (vagy etnikai) hovatartozás, anyanyelvűség stb. ezek közé a személyes tulajdonságok közé tartoznak. Lukács György állításainak elméleti értéke tekintetében tehát magyarsága (vagy nem magyarsága) teljességgel elhanyagolandó. Erre persze azt lehetne mondani, hogy gondolatmenetem evidenciának álcázott félrevezetés, hiszen amíg egy állítás elvont érvényességéről van szó, addig persze, nem játszik szerepet a nemzeti szempont, ezt nem is állítja senki, mihelyt azonban egy életműnek valamely nemzeti kultúrában betöltött szerepéről van szó — érvényesíteni kell a nemzeti szempontot. Valójában éppen itt okozza a legnagyobb zűrzavart az az eljárás, amely úgy próbálja egy életműben a nemzeti elemet kimutatni, ahogy a gyógyszerész közli a keserűvizes üveg címkéjén a keserűvízben található üdvös hatású anyagokat. Az életmű és nemzeti kultúra viszonyával kapcsolatban felvetődő problémák túlnyomó része két alapvető kérdésre redukálható: 1. A genetikus kérdés: milyen szellemi áramlatokhoz kapcsolódik (esetleg polemikusan) egy életmű: honnan erednek jellegzetes témái, kérdésfeltevései, fogalmi sémái. 2.. A — nevezzük jobb híján így — funkecionális kérdés: a szóban forgó életmű szerepe és hatása az adott nemzeti kultúra fejlődésében. Az első kérdés lényeges az életmű szempontjából, mert történeti összefüggéseinek megvilágításával hozzájárul megértéséhez, valamint lényeges a nemzeti kultúra tanulmányozása szempontjából is, mert rávilágít arra, hogy a kultúrának az a területe, amelyhez az életmű tartozik, mennyire volt már kimunkálva vagy eladdig elhanyagolva az adott nemzeti kultúrában. (Ilyen értelemben indikatív értékű például a német kultúra vizsgálatában annak megállapítása, hogy Marx ökonómiai fogalmai javarészt az angol klasszikus közgazdaságtanból származnak.) A második kérdés kizárólag az adott nemzeti kultúra szociológiai vizsgálatának területére tartozik. Egy bizonyos életmű hatásának mélysége és szélessége, e hatás társadalmi rétegződés szerinti eloszlása a befogadó társadalmi közegről nyújt információt Még olyan szellemi mozgalom esetében is, amely kifejezetten céljául tűzte ki egy kultúrterület vagy szellemi áramlat beplántálását a nemzeti kultúrába. A szociális hatékonyság vagy hatástalanság nem érinti a művek tudományszerű aspektusát csupán arról vall, hogy alkotójuk mennyire helyesen vagy helytelenül mérte fel a közeget, amelyben hatni kívánt.• Az életmű és nemzeti kultúra összefüggéséről feltett két kérdésre adható válaszok logikája különböző. A genetikus probléma megválaszolásakor tényeket rögzítünk: megállapítjuk, hogy milyen kultúrákhoz kötődik egy életmű. Ezek részben különböző nemzeti kultúrák — amennyiben újkoriak —, mint a német klasszikus filozófia vagy a francia racionalizmus, részben nemzeti kategóriákban nem értelmezhetőek, mint az antikvitás, vagy a középkori kultúra. Megállapítjuk továbbá, hogy milyen egykorú társadalmi tapasztalatok motiválták az életmű létrejöttét. Ezek mindig többé vagy kevésbé nemzetközi tapasztalatok, amelyek együttesen hatnak egy attitűd kialakulására. Meglehetősen értelmetlen például az a kérdés, hogy Lenint inkább befolyásolták-e oroszországi tapasztalatai, mint a nyugat-európai munkásmozgalomban szerzettek? Hiszen ezeknek a tapasztalatoknak az összevetése szolgáltatta saját álláspontjának empirikus indítékait. A funkcionális kérdésre adott válasz azonban a jelenre vonatkozóan hozzájárul az adott életmű kulturális befogadásához vagy elutasításához. Dersi Tamás cikkével e második kérdés kapcsán tartom szükségesnek vitatkozni. Dersi Tamás ugyanis azzal kíván hozzájárulni Lukács életművének elfogadtatásához, hogy demonstrálja Lukács György sajátos — hogy is mondjam — nemzeti elkötelezettségét, magyar „gravitációját”. Eltekintve attól, hogy véleményem szerint ez tárgyilag nem állja meg a helyét, a legkevésbé sem tartanám szerencsésnek, ha magyar olvasóik azért olvasnák el (pláne, azért fogadnák el) Lukács műveit, mert Lukács „igazi magyar ember” volt. Egy ilyen indítékon alapuló befogadás kulturális szempontból pyrrhusi győzelem volna. Ellenvetéseimet Lukács és a magyar irodalom viszonyának kérdésére fogom leszűkíteni, annál is inkább, mert véleményem szerint Lukácsnak a magyar irodalommal kapcsolatos írásai jelentik a probléma neuralgiái pontját. Az a sértődöttség és ellenállás, amelyet Lukács nézetei a magyar irodalom bizonyos kérdéseivel kapcsolatban kiváltottak, többé-kevésbé mindenki számára ismert, aki valamelyest otthonos irodalmi közéletünkbenmég akkor is, ha erről nem nagyon szokás nyíltan beszélni. Kivéve Illyés Gyulát, aki becsületes ellenfél módjára őszintén vitázott Lukáccsal a Népszabadságban). Dersi szerint „Lukács viszonya ezekhez a törekvésekhez (a magyar századelőről van szó) felemás. Egyrészt idegenkedve tekint a magyar polgári irodalom és tudomány hangadó irányzataira,másrészt ráérez Ady... lírájára, költészetének forradalmi jelentőségére. Tehát éppen arra, ami a színes és zavaros század elejei kavargásban a legmagyarabb.” De miért felemás ez az álláspont? Lukács elvetette a magyar polgári irodalom és tudomány hangadó irányzatait, mert azokat sekélyesnek, következetlennek, laposnak tartotta. Balázs Béláról írott tanulmányai egyértelműen megvilágítják az elutasítás okait. És maradéktalan elkötelezettséggel kiállt Ady, illetve Balázs Béla mellett, mert bennük egy következetesen végiggondolt progresszív álláspont képviselőit látta. Szándékosan említem itt Balázs Bélát is, bármennyire csak humoros epizódnak és „kritikusi eltévelyedésnek” szokás ezt felfogni Lukács pályáján, mert éppen ennek a két (Lukács által is tudottan) nagyon különböző nívójú produkciónak az értékelése jelzi, hogy Lukács fiatalságától kezdve egy következetesen egyetemes világnézet nevében ■— konzervativizmus és progresszió kategóriáiban — foglalt állást irodalmi jelenségekkel kapcsolatban. (Később — mint ismeretes — progresszió és konzervativizmus határozott politikai értelmet nyertek Lukács műveiben, ez azonban most nem tartozik témánkhoz.) De Lukács számára minden bizonnyal teljesen értelmetlen lett volna a kérdésnek az a része, hogy Ady a legmagyarabb vagy esetleg csak középfokban magyar költő. (A magyar melléknév ilyetén fokozása amúgy is könnyen kelt rosszízű asszociációkat az olvasóban, holmi, egy időben hangoztatott, híg, illetve mély magyarság emléke kapcsán.) Az idézet mögött meghúzódó föltételezés azonban Lukácstól függetlenül és rajta túlmenően megköveteli, hogy vitába szálljunk vele. Ha a nemzeti kultúra szelektív befogadása, felemás, akkor minden jelentős gondolkodó viszonyát saját nemzeti kultúrájához felemásnak kell tekintenünk, és akkor az egyetlen egységes álláspont a hazafias eklekticizmus. Mert még egy következetes kulturális nacionalizmus álláspontja is szelektív, hiszen el kell vetnie a nemzeti kultúra kozmopolita vagy internacionalista képviselőit. Dezsi eljut egy erősebb állításhoz is. Nem éri be azzal, hogy Lukács nemzetiszínűségét tényszerűen bizonyítja, hanem ezt egyenesen életműve létrejöttének szükségszerű előfeltételeként állítja: „Lukács György... nem azért kapcsolódott a magyarsághoz, mert itt talált értelmes munkát és progresszív ideológiát, hanem — megfordítva a sorrendet és a logikát — azért alkothatott marxista gondolkodóként nagyot, mert pályakezdésének kedvezőtlen egyéni feltételei közül kitörve, megtalálta és haláláig őrizte magyarságát és forradalmiságát.” Majd Ady és Bartók mellé állítva, a következőket mondja: „Működésük terepe, tudatosságuk mér-:téke, világnézetük iránya és sok más, egyéni és társadalmi árnyalat különbözteti meg őket De mindennél fontosabb, ami közös: magyarságuk és progresszivitásuk, patriotizmusuk és nemzetköziségük egysége, egygyökerűsége. Lukácsnak lehetett a legnehezebb idáig eljutnia. Ne tegyük — ne tegye senki — kérdésessé élete nagy és szép eredményét, ami nélkül művének roppant élete is egyensúlyát veszti.” Hogy Dezsi itt általános törvényszerűségre gondol, azt alátámasztja egy Varga Jenőre vonatkozó megjegyzése: „Egyáltalán nem biztos, hogy Varga Jenő a magyar társadalmi folyamatok és hazai küzdelmek előiskolája nélkül (mondjuk például Svájc, Hollandia vagy az USA szülötteként) eljuthatott volna az internacionalizmus... magas szintjére.” Valóban nem biztos, de nem is valószínű. Ha Dersi csak annyit állítana: nem biztos, hogy Lukács pályája ugyanúgy alakul, ha Hollandiában telepedik le, mint ha Magyarországon — akkor igazat adnék neki, bár ezt az igazságot olyannyira triviálisnak érzem, hogy nem tudom minek leírni. Ennél nyomosabb állításai azonban szerfelett gyenge lábon állnak. Az a feltevés ugyanis, hogy valaki aszerint választja meg működési területét: hol talál optimális munkafeltételeket — beláthatóan racionális. (Bár nem utikarisztikus — mint Dezsi véli, hiszen nem a személyileg kedvező feltételek megválasztásáról van szó, hanem egy egyetemes érdeket szolgáló tevékenység leghatékonyabb kifejtésének feltételeiről.) Megfordítva azonban, egyáltalán nem,látszik érvényesnek, hogy Lukács csak Magyarországon és magyarként bontakozhatott ki filozófusként és kritikusként Ez csak akkor lehetne igaz, ha Lukács azt tekintette volna életcéljának, hogy egy sajátságosan magyar kultúra kialakításán munkálkodjék. Lukács azonban kora ifjúságától kezdve egy egységes emberi kultúra lehetőségéből kiindulva küzdött ennek az egységes emberi kultúrának a létrejöttéért. Ebből a szempontból értelmezte a magyar kultúra jelenségeit is, méltatva azokat a tendenciákat, amelyek efelé mutattak, és elvetve azokat, amelyek felfogása szerint beleragadtak egy nemzeti partikularitásba. És számára itt a nemzetiről — mint a partikularitás egy fajtájáról — van szó, nem a magyar vagy nem magyar jellegről. Lukács munkásságának első periódusában az európai kultúra, fejlődésének későbbi szakaszaiban a nemzetközi munkásmozgalom álláspontjáról fordult szembe mindenfajta nemzeti partikularitással. Az, hogy „főképpen a kelet-európaiság különösségébe olvadó magyar egyediség ösztönzi és motiválja” Lukács irodalmi és filozófiai tanulmányait, egyfelől tényszerűen hiányos és torzító, mert filozófiai szempontból nyilvánvalóan jelentősebb a német és francia filozófia befolyása (egyszerűen, mert különös kelet-európai és egyedi magyar filozófia az idő szerint úgyszólván nem is létezett, tehát nem is ösztönözhette Lukácsot), másfelől az irodalmat illetően Lukácsnak nem voltak nemzeti preferenciái, sem érdeklődése, sem értékítéletei vonatkozásában. Természetesen az emberi élet kiküszöbölhetetlen ténye az egyéni tapasztalat végessége: az elkerülhetetlen tér- és időbeli, nyelvi stb. korlátok. Ezek közé a korlátok közé tartozik az is, hogy az ember mindenkor bizonyos — az új korban nemzeti — határok között él. Lukács számára azonban ezek sohasem voltak ,,szent határok” — semmilyen nemzeti partikularitást, magyarán: provincializmust (vagy regionalitást, hogy Dersi eufemizmusával éljek) nem tekintett öncélnak. És nehéz belátni, hogy miféle önértéke lehetne bármilyen korlátnak, amely az emberi nem egységesülésének útjában áll. Dersi szerint kétségkívül van értéke az effajta korlátoknak, hiszen Lukács el- (vagy vissza-?) magyarosodását, mint az idézettekből látható volt, Lukács „élete szép és nagy eredményének” tartja, amit ne is merjünk vitatni, mert . össszeajltás .4?.. életmű egész épülete. Mellesleg az épülethasonlat, nem túl szerencsés egy olyan életművel kapcsolatban, amelyben jelentős cezúrák vannak, vagy szerencsésebb volna legalábbis több épületről beszélni. És még akkor sem értem az életmű épületének egyensúlyát, amely attól bomlik meg, hogy vitatjuk az életmű bizonyos tulajdonságait. Hiszen egyetlen ház sem dőlt még össze attól, hogy statikailag ingatagnak nyilvánították. A magyar kultúra számára specifikus jelentősége van Lukács azon műveinek, amelyek tárgyszerűen a magyar kultúra kérdéseivel foglalkoznak. Ennek a specifikus jelentőségnek azonban szükséges előfeltétele az, hogy ezek az írások eredeti és következetes álláspontot foglalnak el a bennük tárgyalt kérdésekkel kapcsolatban. Magyarán, hogy elméleti értékük van, olyan állításokat tartalmaznak, amelyekkel érdemes foglalkozni. Ezért fontosak ezek az írások a magyar kultúra számára, nem pedig vélt hazafias intenciójuk folytán. Lukács sajátos jelentősége a magyar kultúra szempontjából végül is tény. Lukács 1945-ben hazatért Magyarországra, hatékonyan részt vett az új magyar kultúra kialakításában, tanulmányok sorát írta magyar irodalmi kérdésekről. Ha valaki hozzá akar járulni ahhoz, hogy ezek az írások részévé váljanak a magyar szellemi életnek, akkor vagy alkalmaznia kell a lukácsi szemléletet tárgyi kérdésekben, vagy vitáznia kell ezzel a szemlélettel, ugyancsak tárgyi kérdésekben. (De semmiképpen nem egy „erről ne beszéljünk”-gesztussal félretennie az életmű vitásnak tartott részét, mint Dezsi a Madách-kérdést. Már csak azért sem, mert úgy látszhat, mintha ezzel jóindulatúan el akarnánk tüntetni ezt a foltot Lukács „magyarságáról”.) De miért? Hogy igazoljuk Lukács illetékességét a magyar irodalom kérdéseiben? Hiszen akkor sürgősen tanulmányokat írhatunk Lukács németségéről, oroszságáról, franciaságáról — igazolandó a Der junge Hegel, a Nagy Orosz realisták és a Stendhal, Balzac, Zola szerzőjének illetékességét a német, orosz, illetve francia kultúra belügyeiben. (Lukács „asszimilált” mivolta — hogy Dersi tapintatos kifejezésével éljek — ez idő szerint nem igazolandó, mert nem kerültek elő Jehuda Halévy vagy Sólem Aléchem munkásságával kapcsolatos írások Lukács hagyatékából.) Annak, hogy Lukács 1945-ben visszatért Magyarországra, lehetett elméleti indítéka: az, hogy döntő jelentőségű Ady-élménye óta rendszeresen foglalkoztatták a progresszív magyar kultúra kialakulásának kérdései, és ebben a kialakításban aktívan részt kívánt venni. Ennek az elméleti-politikai indokoltságnak van filozófiatörténeti jelentősége. Hogy ezen kívül milyen indítékai voltak vagy lehettek Lukács Györgynek, az részben nem ismeretes, részben az ő magánügye. Lukácsnak a magyar kultúra fejlődésében vállalt szerepe azon a következetes harcon alapult, amelyet a magyar kultúrának egy univerzális emberi kultúrába belenövéséért folytatott. Babits Mihálynak válaszolta Balázs Béla könyve előszavában a következőket Babits azon állítására, hogy a tragikusra való hajlam hiányzik a magyar irodalomból: „...igaza van irodalmunk széles tudású ismerőjének: ez az attitűde hiányzott eddig irodalmunkban. De szabad-e — és ezt nagyon komolyan kérdem Babits Mihálytól —, szabad-e azért, mert nem volt, azt is kimondani, hogy nem is lesz, hogy ne is legyen? Hogy az erre való törekvés eleve is gyanús már: nem gyökeresen magyar? németes? Nem félelmet jelent-e egy ilyen, mindig éber gyanú? Félelmet? mitől?” Lukács ebben a polemikus kérdésben megfogalmazza a nemzeti szempont tényleges értelmét, alapvető konzervativizmusát — a kultúra restrikcióját egy kanonizált hagyomány nevében. Ez a kulturális nacionalizmus álláspontja — amivel közösséget vállalni nem tudok —, de legalább értem az álláspontját: tudom, hogy mi következik belőle. Ha viszont Dezsi nem ezt az álláspontot képviseli — akkor nem tudom, mit képvisel?• Persze, lehet, hogy az elmondottak nem is érintik Eersi Tamás problémáját, ő ugyanis elfogadhatatlannak tartja azt, hogy Eörsi István Lukács magyarságának kérdését „racionális-utilitarisztikus” módon közelíti meg. Én ebből az „ utilitarisztikus”-at nem értem, hiszen Eörsi nem azt a kérdést feszegette: milyen haszna származott Lukácsnak abból, hogy ide született, és (megszakításokkal) itt élt. A racionalitást viszont nem tudom kifogásolni nyilvánosságnak szánt közleményekből, mert a sajtó elsőrendű feladata, hogy társadalmi fontosságú kérdések racionális megvitatásának fóruma legyen — nem pedig az, hogy nyílt tér rovatot adjon szívügyek számára. Agotha Margit metszete (részlet) llRODAU^i 1372. OKTÓBER 28.