Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-07 / 14. szám - Szántó Piroska: Tánc • kép (10. oldal) - Fábri Péter: Noktürn a vízcsatornán • könyvkritika • Majakovszkij válogatott versei (Európa) (10. oldal) - Timár György: Költészet és belső forma • könyvkritika • Szerdahelyi István: Költészet és belső forma (Kossuth) (10. oldal) - Tasi József: Az elvek embere • könyvkritika • Így élt a szabadságharc költője (Móra) | Mezítláb a szentegyházban (Móra) | Fekete Sándor: Petőfi romantikájának forrásai (Akadémiai) (10. oldal)
Fekete Sándor: Petőfi romantikájának forrásai (AKADÉMIAI) ★ Mezítláb a szentegyházban (MAGVETŐ) ★ így élt a szabadságharc költője (MÓRA) ★ Majakovszkij Válogatott versei (EURÓPA) ★ Szerdahelyi István: Költészet és belső forma (KOSSUTH) Pro [élet és IODALOM Noktürn a vízcsatornán „S ti tudnátok-e /noktürnt fújni /a vízcsatorna-fuvolán?” E sorok Majakovszkijtól származnak, s az Európa Kiadó Lyra Mundi sorozatának legújabb kötetében ismét olvashatók. A kérdés még ma is meghökkentő, s hat évtizeddel ezelőtt bizony alapos pofon volt a „közízlésnek”, hogy egy húszéves fiatalember így mert csinnadrattázni egy lírai versben. Hiszen a líra az akkori köztudatban egyet jelentett az érzelgősséggel, a holdfénnyel, és egy konzervált társadalmi közérzet egyéb kellékeivel. Hogy ez a közfelfogás (valamenynyire) megváltozott, ahhoz Majakovszkij életműve óriási mértékben járult hozzá, bizonyítva, hogy a líra nem sá érzelgős, hanem az érzelmek műfaja, a szubjektumé. És ha ez a „szubjektum” szocialista forradalmár, akkor költészetében is a forradalmár szól, vitatkozik, agitál, csügged és cselekszik újra meg újra. „Ma fuvolán játszom nektek. / A saját gerincemen” — írta. S ma már csak Brechthez és József Attilához mérhető az a tudatosság, amellyel egész lényét hangszerül adta a valóságnak. S hogy milyen széles a skálája ennek a hangszernek, azt az új válogatás (Pór Judit munkája) igen erősen hangsúlyozza. A költő sokrétűségének érzékeltetése azonban csak még pontosabban mutatja, hogy Majakovszkij legmaradandóbb versei valóban azok, melyekben a közismert lépcsős sorok ritmusa, a kihívó, frappáns rímek, a hökkentő képek és szókapcsolatok egy forradalmi kor dinamikáját képviselik. Tanúsítva, hogy a vers nem csak szöveg, hanem érzékszerveink összességével fölfogható jelenségsor, a látvány, a ritmus, a dallam , a fantázia és ráció szintézise, így csak olyan ember írhatott, aki vállalta a valóság hangszerének szerepét, akinek dinamizmusa egy forradalmi kor mozgalmasságát fejezte ki, akinek a kor „felszínéről” szóló versei nem lehettek felszínesek. Hiszen a huszas évek Szovjetuniójában a történelem még a felszínen is önmaga lényegére mutatott. Olyan ember versei ezek, aki tudta: „Bolygónkon a jókedvhez a fölszerelés kevés. / De a jövő talajából örömöd kitépheted. / Ebben az életben meghalni nem nehéz. / Élni az életet sokkal nehezebb.” Fábri Péter Az elvek embere Petőfi születésének százötvenedik fordulója idején megszaporodtak a vele kapcsolatos kiadványok (és rendezvények). Az ünnep fényei, sajnos, sok esetben takarják a forradalmár költő arcképét (s a megemlékezések néha városok és hivatalok közötti vetélkedővé fajulnak). A Petőfi-kutatók, persze, továbbra is csöndben munkálkodnak életének, műveinek tanulmányozásán. „Petőfit már keresztül-kasul kutatták és agyonmagyarázták — hallhatjuk sokszor és olvashatjuk is nemegyszer. Sajnos, a tények nem támogatják e közvélekedést Magyarázatokkal valóban el vagyunk látva (noha a Petőfi-filológia még ilyen vonatkozásban sem közelíti meg például a Heine- vagy Puskin-irodalmat), a kutatással azonban sokkal rosszabbul állunk: vannak az életműnek fehér foltjai, amelyek feltárására száz esztendő alatt még csak kísérlet sem történt.” E szavakat Fekete Sándornak immár a harmadik fehér folt földerítésére szánt könyvéből idézem. A „szerkesztősegéd” és a falazó színész bemutatása után ugyanis a szerző azt kutatja, milyen színművek és olvasmányok voltak — vagy lehettek — Petőfi romantikájának forrásai. S itt álljunk meg egy pillanatra. Fekete Sándor több mint húsz éve foglalkozik a negyvennyolcas szabadságharc és a megelőző időszak, a reformkor kutatásával. Ezalatt könyvespolcnyi tanulmányt írt Kossuthról, Széchenyiről, Vasváriról, a márciusi ifjakról, köztük nem utolsó sorban Petőfi Sándorról. Írásainak fővonala a napjainkban is aktuális forradalmármodell keresése, fölmutatása. Ezért különösen fontos, hogy említett irodalomtörténeti tanulmányával egyidőben a Móra Kiadó megjelentette így élt a szabadságharc költője című művét is. (Negyvenezer példányban!) Ez utóbbi, gazdagon illusztrált kötet voltaképpen a legújabb kutatások eredményeit összegező Petőfi-életrajz, „tíz éven felülieknek”. Petőfi forradalmárrá fejlődésének egyes szakaszai közül számomra legmeggyőzőbb a selmeci epizód bemutatása és kommentálása. Selmecen szlovák nacionalista osztályfőnöke magyar történelemből megbuktatta a tizenhat éves fiatalembert. (Az ok: szlovák neve ellenére a magyar fiatalok önképzőkörének lett a tagja.) Apja a bukás hírére föllobbanó indulatában kitagadja. Milyen „célszerű” lett volna most meghunyászkodni, elnyerni apja és tanára bocsánatát! De a költő nem ilyen fából volt faragva. Egyik barátja szerint „Fő, sőt csaknem egyetlen hibája a vérmérsékletével összhangzó könnyelműség volt. Tette következményeire ritkán gondolt.” Fekete Sándor úgy véli, a jellemzés nem alaptalan, de egyoldalú. „Ama bizonyos március 15-ére sohasem került volna sor — írja —, ha a pesti ifjúság élén nem Petőfi áll, hanem egy olyan fiatal, aki tud alkalmazkodni, esedezni, meghunyászkodni.” (Mint ismeretes, a selmeci események után Petőfi Pestre utazott, színházi „statistának”, majd katonáskodása és keserves vándorévei következtek.) Vagyis: a költő már tizenhat éves korában az elvek embere volt. Egy ritkán idézett verse szerint: „Én inkább betöröm fejem, / Semhogy meghajtsam derekam!” A filológus Fekete Sándor Petőfi szellemi fejlődését vizsgáló új műve bizonyára megkönnyíti — és meg is nehezíti — a Petőfi-kutatók munkáját. Hiszen legalább százötven színdarabról bizonyítja be, hogy a költő ismerte, olvasta, súgta vagy játszott is benne. A hatáskutatási terület tehát jelentősen kibővült. Fekete nagy teret szentel az eddig elhanyagolt Dumashatások vizsgálatának is. Többek között Dumas tól eredezteti Petőfi zsarnok- és királyellenességének egyes összetevőit. Vitatkozik Horváth Jánosnak Az apostolt illető néhány megállapításával. A költemény szerint Szilveszter az emberek egyenlőségéről írja röpiratait, miközben — így Horváth — „E holdkóros, sőt dühös rajongónak szeme láttára hal éhen gyermeke, hogy eltemethesse, jéggyűrűjét adja el, de árát az utolsó garasig a temetésre költi, átállván belőle, csak egy falat kenyeret is venni magának ... Minden közönséges ember azt vélné, hogy a holnapi kenyérről kell gondolkoznia...” Érdemes erre Fekete szarkasztikus bírálatát idézni: „Meglehet, ha Szilveszter derék tanítóként fáradozik a holnapi kenyérért, még az irodalomtudós tetszését is kivívta volna, s öreg korára talán még maga is egyetemi tanárrá avanzsálhatott volna. De Szilveszter nem akart és nem tudott illeszkedni (miként alkotója sem). S épp ezért válhatott egy magatartás világirodalmi szintű képviselőjévé (alkotója pedig páratlan világirodalmi nagysággá).” Bizonyára a százötvenedik évforduló által kiváltott nagy érdeklődés is közrejátszott abban, hogy az említett két kötetet hamarosan követte a harmadik, a Mezítláb a szentegyházban, melyben a szerző Petőfiről és kortársairól szóló esszéit gyűjtötte össze. Tudjuk, közben színdarabot is írt a költőről s készül a biográfiai kutatásokat összegező korszerű nagy Petőfi-életrajza is. A felsorolásból kiderül, hogy a jubileum kapcsán Fekete Sándor írta a legtöbb tanulmányt Petőfiről, újságcikkeiről és előadásairól nem is szólva. Ez a nagy termékenység gyanút kelthetne, ha a művek nem igazolnák, hogy a kereslet ezúttal igényes kínálattal találkozott. Nincs módom elemző tanulmányt írni az említett esszékötetről. Ezért csak utalok az író néhány megállapítására. A legterjedelmesebb tanulmány egy motívum — Petőfi és a her hér kötele — nyomába szegődik. Idézetek sokaságával bizonyítja a szerző, hogy az elnyomás kezdetleges gépezete a be nem illeszkedők számára épp oly szörnyű és félelmetes volt Petőfi korában, mint a már „kifinomult” apparátus száz évvel később, Radnótiét számára. Fekete Sándor e könyvben is számos helyen támadja a konzervatív irodalomtörténészek torz Petőfi-képét. Véleménye szerint „az örök konformizmus platformjáról egyszerűen nem lehet megközelíteni az örök lázadás költőjét.” Legalább ilyen fontos a Petőfi és Kossuth A ma című tanulmány, melyben Fekete azokkal a „hamis prófétákkal” vitatkozik, akik azt állították, hogy Petőfi és Kossuth szellemi örökségét, a márciusi ifjak álmait teljesen megvalósították. Petőfi követésének lehetséges módozatait vizsgálja a kötet utolsó tanulmánya. A kérdés az, hogy „a konformista hajbókolás és az önpusztító ellenzékiség között hol találjuk meg a helyes utat?” Petőfi halálának százhuszadik évfordulóján, 1969-ben többen is kutatták e kérdésre a választ; a velük folytatott polémiából bontakozik ki Fekete Sándor átfogó érvényű felelete. Petőfi ügyét kell folytatni, mégpedig úgy, hogy „egy új kor szükségletei szerint igyekszünk érvényesíteni igazunkat, amely nemzeti és társadalmi tekintetben nem állhat ellentétben az övével.” Tasi József 9 —KÖNYVEK--------TÍMÁR GYÖRGY: Költészet és belső forma Szerdahelyi István nem csekély dologra vállalkozott. Költészetesztétikát írni alig 380 oldalon, mégpedig olyat, amely nem csupán beavatottak számára szól: emberfölötti feladat. A szerző nem is birkózik meg vele, noha könyve — legalábbis részben — jó és hasznos. Tudniillik ez a könyv nem az, aminek mondja magát. Micsoda hát? Népszerű bevezetés a költészet esztétikájába. Vázlat, alapvetés. Belőle a szerző egy napon — hiszem — valóban létrehozza költészet-esztétikáját. Ehhez azonban lényegesen mélyebbre kell hatolnia tárgyába. Jelenleg ugyanis csak azokon a területeken mozog igazán otthonosan, ahol jól-roszszul kitaposott utakon jár. Elsősorban Lukács György nyomdokait követi, hol egyetértve, hol vitatkozva mesterével; könyvének ezek a részei (a nagy esztétikai alaptörvényeket és a műfaji kategóriákat taglalók) pontosak, világosak; a szerző nagy elmééllel tesz rendet a fogalmaknak abban a káoszában, melyek eleve „gyanús” tudománnyá avatják sok ember szemében az esztétikát, s ez nem lebecsülendő teljesítmény Hasznosan építi be könyvébe Hankiss és Fónagy kutatásainak eredményeit; segítségükkel közelíti meg a költészeti specifikum tájait, melyekre Lukács néhány utaláson túl nemigen merészkedett, tekintve, hogy személyes hajlamai főleg az epikához vonzottak. Márpedig a modern költészet elszakadt az epikumtól, s inkább a drámával tart rokonságot, amint ezt Hankiss jó szemmel észrevette; kár, hogy Szerdahelyi Hankissnak idevágó fontos gondolatait nem tárgyalja érdemben, s csupán a költészeti minőségek többsíkúságáról és a többszörös metaforákról, szólva idézi kutatótársát. Mellesleg, a többszörös metaforák elemzése, bármily pontos is, olyan mozzanatra irányul, mely nem tekinthető világjelenségnek: amit mi magyarok nem minden ok nélkül a lírai kifejezésmód egyik eddigi csúcspontjának tekintünk, az például a francia poézis felől nézve barokk vonásnak tűnik, annak ellenére, hogy — teszem azt — József Attila többszörös áttételű képalkotása felé az utat éppen Rimbaud, éppen a francia költészetben létrejött szemléleti és kifejezésbeli újítások sora nyitotta meg. Vagyis a kép költészetbéli funkciója nem azonos a különféle irodalmakban, mint ahogyan természetesen nem azonos a különféle korokban sem. Szerdahelyi könyve e sajátosságokig nem hatol el, ami magában nem nagy baj; súlyosabban esik a latba, hogy az elmúlt évszázad bonyolult fejlődésrajzával, a líra újabb viszonylatainak mind extenzív, mind történeti képével egészében adósunk marad. Ezenkívül nem is választja el eléggé határozottan a belső és külső formát; nem érzékelteti eléggé, hogy költészeti formán elsősorban nem a viszonylag külsődlegesebb verszenei elemeket (rím, ritmus, alliteráció stb.) kell értenünk, hanem a költőnek azt a legsajátabb módját, amellyel a valóságba behatol, azt megragadja és költőileg feldolgozza. S mert a belső forma döntő szerepét nem ismeri föl, szükségképpen nem is foglalhat egyértelműen és a szükséges erélylyel állást amellett, hogy a formának visszaható tartalmi súlya van, hogy tehát a költői mű nem külön tartalom és valamiféle ruhaként ráaggatott forma dualizmusa, hanem az eleve formai indexű tartalom és az eleve tartalmi indexű forma ellentétes, a tartalom által dominált egysége. (Ha nem így volna, nem is lenne szükség költeményekre.) Nem akarok igazságtalan lenni: az elvek leszögezésekor Szerdahelyi tisztán és világosan érvel amellett, amit magam itt vallok, s amit csupán azért kell mégis számonkérnem tőle, mert a formai problémák tárgyalásakor vagy elfeledni látszik deklarált téziseit, vagy elbizonytalanodva és mintegy kérdőjelesen tér vissza rájuk. További vitám is van vele, jelesül azzal az okfejtésével, mely szerint „a költészet terjedelmi korlátai ... a megjelenítés különleges eszközeit teszik szükségessé”, például olyan dolgok látomásszerű egyberántását, melyek a mindennapi életben a legkevésbé sem tartoznak össze. Nos, ennek alkalmasint a fordítottja áll, hiszen tudtommal soha senki nem szabott terjedelmi korlátot a költészetnek; a poézis nem valamiféle külső parancsra jutott el a sokezer soros eposzoktól a kurta lélegzetű alkotásokig; ellenkezőleg: a megjelenítésnek az idők folyamán létrejött új meg új módozatai (az epikumtól a drámai sűrítés szuggesztivitása felé való mozgás megnyilvánulásai) tették fölöslegessé a régebbi költészeti korok viszonylagos bőbeszédűségét. Nem egészen világos az a gondolatmenet, mely a költői mű jelentéstartalmának az esetleges „meg nem felelő ritmikával” való találkozásával foglalkozik: „Amennyiben... csöndes bánat... a költemény témája, az anapesztikus versforma... nem egészíti ki a szavak jelentéstartalmát.” Ez azt jelentené, hogy meghatározott témához eleve meghatározott ritmikák járulhatnak, márpedig ez» szerencsére — nincs így. Csokonai „A reményhez” című versének játékos ritmusával épp azt érzékelteti, milyen is az a boldog szerelemben fogant jókedv, melynek elvesztét siratja, s épp e kontraszttal kelti föl a sajgás érzetét az olvasóban. A szerző Radnótiból vett példája nem áll meg; tévedés, hogy e sorokban: „Mindig gyilkolnak valahol, / lehunyt pillájú völgy / ölén, fürkésző ormokon__” hiába zsúfolódik egymásra kilenc lágy, a „gyilkolnak” szó szuggesztív vonzása megsemmisíti a lágyság képzetét. Tudniillik a gyilkolás a sok í-lel is érzékeltetett béke kontrasztjaként jelentkezik Radnótinál; hogy mennyire, azt mindjárt jelzik is a „fürkésző ormokon” ropogó-kopogó rés k hangjai. Egyfelől tehát egy jól átgondolt, Lukács, Hankiss és Fónagy számos eredményét világosan feldolgozó, egységes alapvetést találunk, másfelelő egy kissé egyoldalú, a költészetnek inkább csak külső formájára való koncentrálástmelynek fókuszából a belső forma nagy kérdései kiszorulnak; a kettő között egyelőre hiányzik, vagy legalábbis fölöttébb ingatag a híd. Ez abban mutatkozik meg a legplasztikusabban, ahogy Szerdahelyi a szépség kérdését tárgyalja. Előbb ugyanis deklarative leszögezi egyetértését a Sztolovics— Vanszlov-féle, munka-központú szépség-meghatározással, hogy az ■ után egy Radnóti-vers gyakorlati vizsgálata során a szépséget az idillel, a műalkotás szépségét pedig az ábrázolás tárgyáéval téveszsze össze (164—166. old.). Tekintve, hogy a műalkotás szépségének — gyanítom — legfontosabb hordozója a belső forma, a tévedés oka nyilvánvaló. Egy későbbi, kiteljesített költészet-esztétikának elsősorban erre, a belső formára kellene figyelmét összpontosítania. Meglehet, hogy cikkemben több a bírálat, mint a méltatás, de hát hiába a szerző minden kétségtelen virtuozitása a műfaj-elméleti kategorizálásban, ha épp a kulcskérdésben, a líra konkrét mozgásformáinak kutatásában nem tapint rá a legfontosabbra, illetve ha nem teszi meg elemzései módszertani alapjának. Más szóval: továbbra is roppant szükségünk volna egy alapos költészet-esztétikára. Olyanra, melyben Szerdahelyi tagadhatatlan eredményei is helyet kapnának, de melyből ezeknél több is kiderülne. Például annak az útnak a lényege, mely Rimbaud-tól Lorcáig, József Attiláig,René Charig, Reverdy-től Eliotig és Saint-John Perse-ig, Füsttől Weöresig ível. Szántó Piroska: Tánc 1973. ÁPRILIS 7.