Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-20 / 3. szám - Szántó Piroska: Nemsokára végük • kép (14. oldal) - Solymos Ida: Közúti baleset | Szombat • vers (14. oldal) - Katkó István: Játékszabály • széppróza | elbeszélés (14. oldal)
— Zöld utat adok — kezdte Pogátsás. Bőczét váratlanul érte a medvetermetű férfi nagylelkűsége, s mikor leültek, megfeszítette talpát, mint Michelangelo Mózese, hogy bármelyik pillanatban felpattanhasson, ha Pogátsás ütni kezdené. Az eszpresszó kicsike, műanyagborítású asztala választotta el őket egymástól. Itt beszélték meg a találkozót. A csábító meg a férj. A papírforma szerint a keszeg, törékeny embernek illett volna a kárvallottnak lenni. Az életben azonban nincsenek sémák. — Kérlek, nehogy azt hidd, hogy köztünk ... szóval, hogy Hildával mi... Hangja elakadt, bátortalan mosolyával jelezte, hogy mit is szeretne bizonyítani. Pogátsás megmarkolta a poharat, mintha rá akarná önteni a gyümölcslevet. A vegyész idegesen elkapta a fejét, s erre az akaratlan mozdulatra az építésvezető a fogához koccintotta a poharat, de nem ivott. Már bánta, hogy kizsarolta a találkozást, utálta azt, hogy most ő úriembert játszik. A felesége és ez az alak eddig is zavartalanul élt, az ő áldása nélkül is. Csakhogy itt közönséges birtokcsere bonyolódik le. Hilda ettől a pillanattól kezdve már Bőczéhez tartozik. Az újdonsült birtokos nem látszott diadalittasnak, sőt zavara egrye nőtt. Pogátsás jóindulatúan végigmérte: — Nincs szükség arra, hogy Hilda ártatlanságát bizonyítsd. Soha sem kételkedtem benne. A fájdalom sem jogosítana fel arra, hogy alantas dolgokat képzeljek el arról az asszonyról, akivel hat évig együtt éltem. Az ő legszebb erénye a nyíltság. Nem szokott felosonni holmi legénylakásokba, nem tudna elviselni titkos szerelmi kapcsolatokat. Amikor ráébredt az irántad érzett vonzalmára, akkor közölte velem minden bújócskázás nélkül. A vegyész most már megnyugodott. Csodálatos, hogy Hilda mennyire meg tudta szelídíteni ezt az emberevőt Nincs dráma, nincs hangos szóváltás, sőt csendes fenyegetés sincs — Pogátsás nagylelkű, mint a középkori lovagok. Valamikor ifjúsági birkózóbajnok volt, de aztán tanulmányai miatt abbahagyta a versenyzést. Vidéki gyárépítéseket vezetett és ezenkívül ingyen trénerkedett egy harmadosztályú fővárosi egyesületben. Bőcze már menni szeretett volna, de addig nem emelkedhet fel a helyéről, amíg a férj nem jelzi, hogy beszélgetésük végetért. Ezzel tartozik ennek a bumfordi alaknak, akitől elcsábította a remek asszonyt. Különben is az építésvezető monológjára illett valamit válaszolni. — Tudom a kötelességemet. Amint elváltok, én ... — Ez a ti dolgotok — szakította félbe a nagydarab ember. — Nekem azonban van egy kikötésem. — Parancsolj — mondta a vegyész és újra szorongani kezdett. — Mi az a kikötés? — Legyetek tekintettel Lacikára, nem szeretném, ha megzavarná ez az egész dolog. Tehát addig, amíg a formaságok elintéződnek, ne hozzál játékot és csokoládét a gyereknek, mint ezt a múlt héten tetted. Találkozzatok bárhol, csak Máriarétre ne gyere ki. Rendben van? — Rendben — válaszolta fakó hangon a vegyész. — Megértem a kívánságodat. Ezenkívül? — Más nincs. Bőcze félig felemelkedett a helyéről. — Akkor hát... — Maradj csak — szólt rá Pogátsás. — Neked még dolgod van itt. — Micsoda? — kérdezte a sovány férfi meglepődve. Az építésvezető az órájára pillantott. — Hilda idejön hétre. Üzeni, hogy várd meg. Olyan hamar tűnt el, hogy Bőcze fel sem ocsúdhatott. Ráadásul háromnegyed óra hiányzott a héthez. Most igazán nem volt kedve, hogy ugyanezen a helyen, ugyanennél az asztalnál folytassa a beszélgetést. Elmenni azonban nincs értelme, a presszó zsúfolt, a helyeket hamar elfoglalják, miért ácsorogjon kinn az utcán, a bejárat előtt így hát maradt. Rendelt egy konyakot, aktatáskájából elővett egy szaklapot és olvasni kezdett. Hilda húsz percet késett. A férfi elfáradt ettől a mai naptól. Addig, amíg lopva randevúztak, volt valami varázsa a találkozásaiknak. Ahogyan egymás szemét nézték, ahogyan kezük összeért. Mindebből a hangulatból szinte semmi sem tért vissza. A vegyész nem volt képes elhessegetni Pogátsás árnyékát, amely ráült Hilda világoskék kosztümjére. Az asszony megérezte a férfi kedélytelenségét, s óvatosan megkérdezte: — Brutális volt? — Óh, nem. Igazán kifogástalanul viselkedett. — Valami mégis bánt, kedvesem. — Semmi, semmi. Hamarabb elbúcsúztak, mint máskor szoktak. Bőcze elkísérte a buszmegállóig, azután beugrott Gyulához, aki a Körúton egy fotoműterem vezetője volt. Megvárta, amíg egy dundi kislányt lefényképez különféle pózokban, s közben udvarol a bájos mamának, aztán beültek a kis irodába. — Megtörtént? — kédezte a fotós, miközben rágyújtott. Bőcze ekkor már vidámabb volt. — Igen. Finita la commedia. Gyula végigmérte. — Úgy látom, egy darabban vagy. A vegyész legyintett. — Öregem, minden simán ment. Nagyapám még párbajozott a nőkért, apám pofozkodott, de mi... Arthur Millernek szegény olasz bevándorlókat kellett kiválasztania hőseiül, hogy drámai figurákat találjon. A mai értelmiségi kidumálja a konfliktusait. Hát nem megnyugtatóbb? Ezen mind a ketten nevettek. Pogátsás eközben már otthon volt, a szőnyegre hasalva játszott Lacikával és akkor sem hagyta abba, amikor Hilda hazaérkezett. Nagyon mókáztak, vihogtak a gyerekkel, az asszony azonban véget vetett a szórakozásnak, ágybaparancsolta a gyermekét. Ezután minden a megszokott módon zajlott le, csendesen vacsoráztak, de a szótlanság most türelmetlenebbé tette az aszszonyt. Elsőnek ő bontotta meg a csendet. Nagy erőfeszítéssel még mosolyogni is tudott. — Rendes voltál. Köszönöm. Az építésvezető bólintott. — Persze. Betartom a játékszabályokat. Ennyit mondott csupán, majd átült a fotelbe, és olvasni kezdett. Csak akkor feküdt le, amikor már Hilda elaludt és egyenletesen szuszogott. Nézte, sokáig nézte az álombasimult arcot, de nem volt harag benne, csak szomorúság. Pogátsás kora reggel Vártelekre utazott egy új hűtőház építkezéséhez. Azt mondta Hildának, hogy két hétig ott marad, beszéljen addig az ügyvéddel, adják be a válókeresetet közös megegyezéssel. Máskor is előfordult, hogy két-három napra lement vidékre. Nagy disznóbőr aktatáskáját szokta magával vinni, néhány holmit, a villanyborotváját és a fogkeféjét. Most azonban széles repülőbőröndbe csomagolt, másik öltönyt is vitt, ingeket és néhány könyvet. A vállalati sofőr meg is kérdezte tőle: — Leköltözik, főmérnök úr? — Igen. Ideiglenesen lenn maradok. A gépkocsivezető látta, hogy a csinos, teltkarcsú szőke nő bámulja őket a verandaajtónál. „Ezek összebalhéztak” — gondolta, s aztán nyitotta a csomagteret, hogy betegye a bőröndöket. Ütközőben máskor Pogátsás diskurálni szeretett, most azonban csak nézte az utat. Ez is megerősítette a sofőr gyanúját. — Az igazat megvallva, főmérnök úr, nem jó dolog hosszú ideig egyedül hagyni az asszonyt. Már ne haragudjon a megjegyzésemért. Pogátsás elmosolyodott. — Nem akkor van baj, amikor egyedül hagyják az asszonyt, hanem amikor kettesben. A sofőr harsányabban nevetett, mint ahogyan illett volna. Szégyellte magát, amikor észrevette, hogy Pogátsás lassan elkomorodik. Négy nap múlva váratlanul felrendelték a mérnököt a központba. Nem szándékozott Máriarétre kiugrani, de szüksége volt azokra a jegyzeteire, amelyeket otthon írt. Amikor a kertkapuhoz érkezett, hirtelen meglátta Bőczét, amint az orgonabokrok közt bújócskázik Lacikával. Hirtelen vad indulat öntötte el. Végigrohant a betonkockákon és megragadta a vegyész vállát. A vékony ember ijedten meredt rá. — Kérlek, ne értsd félre... Én ... Szóval, Hilda kért meg, hogy jöjjek ki, mert nem érezte jól magát... Csak ezért jöttem. Esküszöm. Az asszony is megjelent a ház előtt. Abban a nylonköntösben volt, amit két éve Brüsszelben vettek. Egyetlen hang sem jött ki a torkán. Megmerevedett a félelemtől. — Ki innen! — ordította Pogátsás. — S tolta maga előtt a melléig érő férfit. A gyerek nem jött elő a bokorból, csak onnan bámulta apját. A szomszédok is felfigyeltek az ordításra, s nézték, ahogyan lökdösi a kapu felé a férj az asszony szeretőjét. — Nekem az egy nyavalyás alak, aki nem tartja be a játékszabályt! Ide mered tolni a pofádat, te ócska tróger! A kapun túl már lecsendesedett a hangja, de azért tele volt gyűlölettel. — Elkotródhatsz. Szaladj, mielőtt felpofozlak. Nem úszod meg, fia máskor itt talállak, te bitang! Bőcze, amikor kiszabadult az erős markok szorításából, tántorogva indult el, mintha részeg volna. Szánalmas, szégyenteljes elvonulás volt. Hilda már ott állt a kertkapunál némán, mozdulatlanul. Az volt a furcsa, hogy egyetlen pillantást sem vetett a vegyészre, hanem ezt a megvadult medvét nézte. Amikor a mérnök visszafordult a házba, jött mellette csendesen. A verandán szólalt csak meg: — Mi szükség volt erre? A harag elpárolgott már a nagydarab emberből. Végigsimította a haját, s mentegetőzve válaszolta: — Nem tehettem mást. Tudod, hogy egyetlen dolog bőszít fel. Ha nem tartják be a játékszabályt. Az asszony felbátorodottt ettől a lecsendesült hangtól. Elbiggyesztette a száját, s gúnyosan mondta: — Olyan jelenetet csináltál, mint a prolik szoktak. Persze nem tudod letagadni, hogy valamikor malteroslegény voltál. A stílusod megmaradt. Pogátsás elvörösödött. Egész testét megfeszítette, nehogy megüsse Hildát. Ijesztő volt ez a néhány másodperc. Aztán elmosolyodott, könnyedén vállat vont. — Mondd, te igazán szereted ezt az embert? Hilda felkapta a fejét. — Persze, hogy szeretem. A mérnök rágyújtott egy cigarettára, kifújta a füstöt és így folytatta: — Akkor miért nem avatkoztál bele? Mert nem mondtál egy szót sem. A körmöddel is karmolhattál volna, hiszen mind a két kezemmel vele voltam elfoglalva. — Nem alacsonyítom le magam ilyesmivel — sziszegte az asszony. — Jó. Ezt megértem. Akkor mást kérdezek: ha igazán szereted, ahogyan mondod, akkor nem hagyod egyedül elkullogni. Akkor utánamész, elkíséred a megállóig. Hilda hallgatott. Kegyetlen kérdés volt. Erre nincs felelet. Vallja be, hogy abban a pillanatban ez a nagydarab férfi imponált neki. Micsoda hülyeség ez. Hiszen elindították a válópert. A történteket nem lehet visszacsinálni. A főmérnök megcsóválta a fejét. — Soha sem fogja ezt megbocsátani neked. — Honnan tudod? — Biztos vagyok benne. Mert a szerelem nem ismer megfontolást, a szerelem nem gyáva. A te sorsod ott a kapu előtt dőlt el, amikor nem szaladtál utána. Az asszony megpróbált magyarázkodni: — Nem engedtél volna utánamenni. Most csak mondod, mert nagylelkűnek szeretnél látszani. — Eddig sem akadályoztalak semmiben. Zöld utat adtam. Ez azonban kevés az igazi szerelemhez. Hilda most értette meg a történteket, s hiába viselkedett fölényesen és hűvösen, most először életében megalázták. Az igazsággal alázták meg. Sírni kezdett és beszaladt a házba. A kisfiú most mászott elő a bokorból. Tétován közeledett az apja felé. A mérnök most döbbent rá, hogy Lacika egész idő alatt hallgatta a jelenetet, látta, milyen durván tessékeli ki azt a bácsit a házból. Mindegyikünk elrontott valamit — gondolta, s szelíden végigsimogatta a gyerek arcát. RATKÓ ISTVÁN ELBESZÉLÉSE: JÁTÉKSZABÁLY Bija Eaa SOLYMOS IDA: Közúti baleset Ha mindig ragyogásod látnám Ha el tudnám felejteni — sóhajtott a fa Beborít megaláztatásom Ha útrakelnél — hogyha árnyék Homlokod ha ujjperccel alacsonyabb megérkeznél Laposabb lettem mint a járda Befut a délután Borítékok és hülye bélyegek maszkok jelmezek Leszaladt a dél a délután a zsálurácson becsíkoz a hó Mellemben fölravatalozott mégis asszony vagyok meg nem szülöm a neved Érzelmi nyomor — hatványozhatatlan A sötétség betonfereg — tolvaj fűszeres a lopott áruval De nekem többé ne trombitáljanak! Dicsértessék térdig a Magasságos Én térden felül földsüket leszek Szombat Mi volt? Folyó? Kavics — a magad előtt rugdosott? mászkálás háztetőn lehuppantam s te nézheted még arcomban a vésetet Jövőd az is, bár töredéke csak Semmibe is esélyes itt. Mi gördült-robbant ott? Kezdet? vagy már a vég? ágyúzat mögé rejtezés? — a gyáva támad így Magas isten tabernákuluma (bezárt? nyitott?) Ünnepeljem tovább az észt? Belőled is kifoszt! A búcsúfia-gyűjtemény lélegzetbontó halmaza szemétre porlik humor, irónia kirótt adójaként. Állíthatom, hogy szombaton az ész pörölt? Vagy lesajnált prókátora, a rémület: mi eshet velem és veled? A sok semmit rágom-rúgom, gebedek s nem tudom, kiről makogtam szombaton. Ha irgalmad arról dadogna, élek-e még vagy korhadozva hóhérommá is változom — ki ad fejet, hó hideget e középkori szédület, a rejtjelek, egymást kizáró konzekvenciák hatálya vesztett hókuszpókuszai — ki ad fejet, hó hideget, a népszokás ferde tornyáról vízbe ugrani? 1973. JANUÁR 20.