Élet és Irodalom, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-03 / 5. szám - Tardi Sándor: Pihenő • kép (6. oldal) - Szegő László: Cigányul • Az élő Petőfi (6. oldal) - Gáthy Vera: Tizennégy indiai nyelven • Az élő Petőfi (6. oldal) - Sáfrán Györgyi: Az ember tragédiája - fogolytáborban (6. oldal)
híreink BUDAPEST 1919—45 A Források Budapest múltjából címmel kiadott levéltári forrásgyűjtemény harmadik kötete 1919 augusztusától 1945. február 13-ig keltezett dokumentumokat tartalmaz. E dátumok fogják közre a Horthy korszak fővárosának történetét. A hétmilliós országban akkor lett igazán egészségtelen Budapest ipari és kulturális túlfejlettsége, s épült ki a magyar munkásság leghatékonyabb üldözőközpontja. Az ellenforradalmi kor városházi levéltáranyagának nagy részét 1944—45- ben tudatosan megsemmisítették. A szerkesztők ezért a megelőzőnél jobban támaszkodtak a törvényhatósági bizottsági közgyűlések és a parlamenti ülések jegyzőkönyveire. A szokatlan források együttese a szintén újszerű időrendi szerkezet miatt különleges történelemkönyvvé áll össze. Nem éppen utolsó — bár 40—50 év múlva is nyugtalanító — szórakozás intézkedéseikből megismerni azoknak a korifeusoknak és a hozzájuk idomult kishivatalnokoknak a jellemvonásait, akik jóvátehetetlenül „reprezentálják” a két világháború közti székesfőváros hivatalos szellemét. A haladásellenes hangulatú szövegek között szigetként tűnnek fel az illegális vagy megtűrt szervezetek munkásságának írásos dokumentumai. A kötet záródokumentumai közül való Malinovszkij és Tolbuhin marsall 1944 december végi ultimátuma, melyben fegyverletételre szólította föl a körülzárt német és magyar csapatokat. Az ultimátumot nem fogadták el. A visszatérő parlamentert, Osztyapenko kapitányt agyonlőtték. A város másfél hónapig volt hadszíntér. A Párttörténeti Intézet archívumában a 4411. számon őrzött röpirat utolsó mondata így hangzik: „a békés lakosság megsemmisítéséért, a város lerombolásáért a a teljes felelősség a hitleri klikk hóhéraira hárul”. WHO'S WHO A világ legterjedelmesebb életrajzi lexikona az International Who’s Who, amely a földkerekség mintegy húszezer élő kiválóságának adatait tartalmazza, legújabb kiadásában bőséges magyar névsort közöl. A körülbelül kétezer oldal terjedelmű, hatalmas kötet a magyar politikai és pártélet ötvenkét képviselőjét mutatja be, tudományos életünket huszonnégyen képviselik, tizenhárom író, öt képzőművész, négy muzsikus és öt színházi és filmszakember szerepel. A külföldön élő magyar kiválóságokat húsz tudós, tizenhárom muzsikus és két képzőművész reprezentálja. A magyar írók közül Boldizsár Iván, Darvas József, Déry Tibor, Illés Béla, Illyés Gyula, Keresztúry Dezső, Kolozsvári-Grandpierre Emil, Németh László, Passuth László, Szabó Magda, Vas István és Várnai Zseni életrajza szerepel. A társadalomtudományokat Andics Erzsébet, Bibó István, Germanus Gyula, Kardos Tibor, Köpeczi Béla, Ligeti Lajos, Lukács György, Major Máté, Mátrai László, Molnár Antal, Németh Gyula, Ortutay Gyula és Szabolcsi Bence képviseli. Képzőművészeink közül Barcsay Jenő, Bernáth Aurél, Borsos Miklós, Kisfaludy-Stróbl Zsigmond és Molnár C. Pál életrajza olvasható a lexikonban. ÚJ FRANCIA FOLYÓIRAT Három író, Philippe Döme, Nagy Pál és Papp Tibor együttes vállalkozásaként új francia nyelvű folyóirat született Párizsban, d’atelier címmel. Az íróközösség tagjai nyomdászok. A folyóirat kiadása — az írás, a szerkesztés, a nyomdai előállítás és a forgalmazás — teljes egészében a három író munkája. A d’atelier-nek eddig két száma jelent meg. Az első szám elméleti fejtegetéseket tartalmaz, elsősorban az írott szöveg önállóságára hívja fel a figyelmet. Mivel a hagyományos formák elavultak, nem alkalmasak az új tartalmak kifejezésére, az irodalom eszközének, a nyelvnek az elemzésére és megújítására van szükség. A második d’atelier a könyvkiadás és a modern irodalom kapcsolatáról ad képet. A folyóirat első felében montázsriportot olvashatunk arról, hogyan előszobáztak a d’atelier írói több francia kiadónál. ■ Ezek a tárgyalások sikertelenek voltak — törvényszerűen —, részint a kiadók fantasztikus bürokrata ügyvezetése, részint pedig a kiadók óvatossága miatt. A második rész elemzi és rendszerezi a tapasztalatokat. Századunkban sok kiemelkedő regény csak a legnagyobb nehézségek árán jelenhetett meg a maga korában. A könyvkiadás tulajdonképpen csak akkor fogadta el ezeket az írókat, például Joyce-ot, amikor műve már elismert értékké nőtt, és irodalmi hírneve miatt egyre jobb üzlettel kecsegtette a kiadókat. Azok az irodalmi csoportok, amelyek a művészi megújulás útjait kutatják, és éppen ezért kiadásuk nem jó üzlet, maguk vállalják új műveik közrebocsátását. E csoportok ma még nem elég erősek, egységesek és határozottak. Pedig az önálló kiadás és forgalmazás a kapitalista világban az írói függetlenség és a művészi eszközök szabad megválasztásának egyetlen lehetősége. I toc 03 o■oc 08 IS) AZ ÉLŐ PETŐFI Cigányul Születésének 150. évfordulóján sok szó esik arról a Petőfi Sándorról, aki a környező közép- és keleteurópai népek költészetében él. Igazságtalan volna megfeledkeznünk azokról a költőkről, akik Petőfi hazájának határain belül kísérleteznek a magyar lírikus alkotásainak tolmácsolásával. Amennyire a rendelkezésre álló — és sajnos gyér mennyiségű — adatok bizonyítják, az elmúlt másfél évszázadban a magyarországi cigány költők, műfordítók valamennyien igen nagy érdeklődéssel fordultak Petőfi költészete felé. Nem véletlenül, hiszen egyrészt a Petőfinek ihletet adó magyar népköltészet formakincse közel áll a cigány folklór formavilágához, így a magyar klasszikusok közül érezhetően Petőfi az, akit a cigány fordító legadekvátabb módon ültethetett át anyanyelvére. (Köztudott, hogy a cigány nyelvű műköitői irodalom viszonylag igen fiatal, s erősen népköltészeti indítású.) Másrészt a cigányság évszázadokon át lenézett, elnyomott kisebbség volt hazánkban, és szinte magától értetődik, hogy költői különösen rokonnak érezték a Petőfi-versekből áradó nemzeti öntudatot — de még az is igaz, hogy az ifjú költő tüzes temperamentuma sem esik messze a hagyományos szokások között fölnevelkedett cigányokétól. Nyomtatásban először a múlt század végén láttak napvilágot Petőfi cigányra fordított versei. A fordító: Farát (Nagy-Idai Sztojka Ferenc). Néhol kissé merevek, döcögősek a fordításai — ami nem is csoda, hiszen a cigány műköltészet prozódiája ezekben az esztendőkben kezdett formálódni. Annál nagyobb örömet okoz a Petőfit kedvelő olvasónak, hogy napjainkban újabb fordításkísérleteknek lehet szemtanúja. Mint egy interjúban olvashattuk, Bari Károly is tervbe vette a nagy költő verseinek cigány nyelvű tolmácsolását, Csoli (Daróczi József) pedig már jelentősen előrehaladt e munkában. Csolinak a Magvető Könyvkiadó gondozásában hamarosan megjelenő verseskötete több Petőfifordítást is tartalmaz — ezek közül mutatunk be itt egyet: Kast avo, te ... (Fa leszek, ha ...) Kast avo, te po kast szán lulugyi, Bruma te szán, lulugyi avo. Haj bruma avo, te tu o kham szán, Kaj te túsza jek saj kergyuvo. Te, cinyi sej, le devleszko themszán, Me ande jek cserhaj bolgyuvo. Te, cinyi sej, le bengeszko themiszán, Pala tute ando poklo zso. A fordítás pontosságának érzékeltetésére álljon itt a cigány vers, magyar prózára visszafordítva: „Fa leszek, ha a fán vagy virág, / Harmat ha vagy, virág leszek. / És harmat leszek, ha te a nap vagy, / Hogy veled eggyé válhassak. // Ha, kisleány, az isten országa vagy, / Én egy csillaggá változom. / Ha, kisleány, az ördög országa vagy, / Utánad a pokolba megyek." Szegő László Tizennégy indiai nyelven Az elmúlt években Magyarországra látogató indiai költők a mai magyar irodalom mellett a korábbi korszakok kiemelkedő író-költő egyéniségei iránt is érdeklődtek. Értesülvén a Petőfi-évfordulóról, készségesen vállalkoztak a Petőfiversek átültetésére. A soknyelvű India tizennégy — az alkotmányban hivatalosan elismert — fő nyelvén készülnek fordítások. Huszonegy vers — köztük az Egy gondolat bánt engemet..., a Nemzeti dal, a Szülőföldemen, a Feltámadott a tenger, a Szeptember végén — jelenik meg a közeljövőben hindi nyelven, 140 millió ember anyanyelvén. Néhány vers már megjelent marathi és bengáli fordításban, a pandzsábi változatot pedig az Indiában igen népszerű, s nálunkis ismert Amrita Pritam költőnő készítette el. Mahésvar Neogasszámi költő, aki látogatásakor versben köszöntötte Budapestet, most Petőfi költeményeket ültet át anyanyelvére. Az északi nyelvű írókon kívül dél-indiai költők is ismerkednek Petőfivel, s néhány verse hamarosan tamil és telugu nyelven is megjelenik. Különös öröm, hogy egy tőlünk távoli, eltérő kultúrájú ország költői megértéssel fogadják Petőfi verseit, lírája visszhangra talál bennük és a földrésznyi India legjobb költői nyújtanak át olvasóiknak néhány darabot Petőfi életművéből. Gáthy Vera Az ember tragédiája A fogolytáborban 1946 nyarán a cerepoveci fogolytáborban (Leningrádtól nem meszsze) bemutatták Az ember tragédiáját. Dr. Szabó József, aki Balassagyarmaton Madách-emlékeket gyűjt, s akinek gyűjteményéből a közelmúltban Madách emlékkiállítást rendezett a Palóc Múzeum, szovjetunióbeli látogatásából nemrég hazatérve kapcsolatot keresett az egykori cerepoveci előadás szervezőivel, szereplőivel, így történt, hogy ma már birtokában vannak a levelek, beszámolók a Tragédiának erről az előadásáról. A 437. számú cerepoveci fogolytábor mintegy tizenhétezer lakója között hatszáz magyar is várta hazatérését. Politikai megbízottaik: dr. Halász Imre — jelenleg az Országos Pedagógiai Könyvtár osztályvezetője — és helyettese, Halmai Ferenc irányította a magyarok kultúrcsoportját, ének- és zenekarát. 1946 tavaszán a tábor politikai tisztje, Frau German, aki Bécsből emigrált a Szovjetunióba, magához hívatta a magyar vezetőket. Ekkorra már a tábor német foglyai több haladó német szerző színművét bemutatták. — „A magyaroknak nincsen haladó írójuk?” — érdeklődött az őrnagy asszony.— A mieink akkor még nem ismerték emigráns íróink műveit, de volt egy példányuk Az ember tragédiájából. Ezt ajánlották előadásra. Mutatóba a gyáros szavait idézték a londoni színből: „Erősebben kell hát befogni őket, / Dolgozzanak fél éjjel gyárainkban.” Az előadást Hajnal Ernő, pécsi tanár-rendező, Rózsahegyi tanítványa rendezte. „Madách Tragédiája — írja levelében — diákkorom óta szinte bibliám volt,, mindenüvé magammal vittem... a megtört testű és összeroppant lelkű emberekben tartani kellett a lelket. Egyik vasárnap Turgonyi Palival az Egyiptomi színt adtuk elő. A hatás meglepő volt.” — Ez a szín, a „Milliók egy miatt” keserves tanulsága — az őrült hitleri háború után — riasztó egyéni élményeket idézett a fogolytábor lakóiban. Ezek után gondolta Hajnal Ernő, hogy megrendezi a Tragédiát. Hamarosan megkezdték az előkészületeket: szereposztás, tanulás, díszletek, kosztümök tervezése, persze a hadifogolytábor szűkös keretei között! Annál meglepőbb az összefogás, a lelkes munka eredménye. „A fáradt kis magyar csoport megmozdult. Napi munkája után szinte mindenki dolgozott valamin” — írja a rendező. Ádám szerepét a magyar csoport egyetlen hivatásos színésze, a ma is játszó Turgonyi Pál kapta. A Prágai szín utolsó jelenetében felcsendült a Marseillaise dallama. „Oh, hallom, hallom a jövő dalát, / Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt, / Mely a vén földet ifjúvá teszi.” — Ádám szerepének tanulása közben — írja Turgonyi — „egyegy pillantás a könyvbe, mindig új erőt is adott az élet továbbcipeléséhez és ahhoz, hogy bizakodva várjuk a szabadulást.” Lucifer szerepét a rendező, Hajnal Ernő játszotta. — De ki legyen Éva? Egy lányos arcú, középiskolás diákra, Sértő Ernő Károlyra esett a választás. (Ma tanár.) Mint a rendező megjegyzi: „A zömében munkás és földműves fogolytársak lelkesedése, akaratereje végül is kiváló együttest eredményezett.” — A papírhiány miatt a legtöbb szerepet „memorizálva” kellett megtanítani. „A próbákat munka után, sokszor éjfélig tartottuk. A vállalkozást mindenki saját ügyének tekintette.” A magyar csoport tagjai minden áldozatot meghoztak. Mint Halmai Ferenc írja: „a körfüggöny festésére leadták összes lepedőiket, párnahuzataikat, a pokrócokba pedig a görög jelenet szereplőit öltöztették.” Miltiades — a rendező emlékezése szerint is — mozdítható sisakrostéllyal és olyan pompában jelent meg, hogy a nézőtér felmorajlott. Az előadás propagálását a szovjet táborparancsnokság vállalta. Az előadáson — mivel a művet magyarul adták elő — a két politikai megbízott, Halász Imre és Halmai Ferenc orosz és német nyelven ismertette a soron következő jelenetek cselekményét. Az ember tragédiája 1946 június 26-án került először színre a cerepoveci fogolytábor nyolc-kilencszáz nézőt befogadó helyiségében. Itt összesen négy előadást tartottak. A darabot utóbb a város kőszínházában is bemutatták, „s a közönség — emlékezik az előadás egykori Évája — lélegzetvisszafojtva hallgatta a Tragédiát.” Az előadás maszkmestere, Győrffy József, ma gyártásvezető, így emlékezik: „...lenézett kis nációnk egy nyári szombat estén — az északi fehér éjszakák idején — adott valamit a tábor katonáinak. Másnap a munkahelyeken el kellett mondanunk az előadás tartalmát és kezdtek tisztelettel nézni a magyarokra ...” Sáfrán Györgyi