Élet és Irodalom, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-20 / 12. szám - Szántó Piroska: Babel-illusztráció • kép (3. oldal) - Cseres Tibor: Mi, uraliak • Reguly Antal jegyzetei (3. oldal) - Rab Zsuzsa: Megtagadottak (3. oldal)
1976. MÁRCIUS 20. CSERES TIBOR: Minden magyar szakos bölcsészhallgató tudja s azt hiszem, a gimnáziumok valamelyik felső osztályában is tanítják, hogy a magyarok közül elsőnek Reguly Antal utazott az Ob vidékére, hogy bizonyítsa rokonságunkat az uráli népekkel. Ez 1843 és' 46 között történt. Alig harmincéves korában érkezett vissza betegen Reguly. „Tizenegy évig élt még, ha ugyan életnek nevezhetjük megrendítő összeroppanását” — írják róla elparentálói. Négy kötetre tervezett Ob-vidéki gyűjtését az utókorra hagyta. Sokáig azt hittük, a tizenegy évet beteg tétlenségben töltötte, halálának száztizenötödik évfordulóján a Kossuth-rádió így emlékezett meg élete utolsó éveiről: „Annyi ereje sem volt, hogy egy papírlapot felemeljen”. Ez azonban nem lehet igaz. Nemrégen félezer oldalt kitevő kézirata került elő — a palócokról írott-gyűjtött munkája. Halála előtt egy évvel utazott Reguly jegyzetfüzettel és fényképezőgéppel (1857), hogy a népéletet és a nép arcát rögzítse. A fényképek, sajnos, mindmáig nem kerültek elő. Mit keresett a palócok között? Ő, aki a nyelvrokonságot bizonyította az uráliakkal — nem tartotta elégségesnek vizsgálatait, eredményeit a néprokonsági kérdés eldöntésében. Ő, aki személyesen ismerte az Ob-vidéki rokonok arcát, a palócokat fotografálva megállapította: „a magyar népességnek minden ágai teljesen a kaukázusi fajtához számítanak”. Tudós kortársaiban, környezetében ezek a szavak riadalmat okoztak. A hagyaték idevágó részének elsüllyedése alighanem innen eredt. A fényképek eltűnése is valószínűleg e riadalom következménye. Nem tudom, abban sem vagyok biztos viszont, hogy Fegy- ig, ha megéri (ami persze lehetetlen lett volna) a nyelvtudomány és az antropológia mai fejlettségét, kitartott volna-e első megfogalmazása mellett? És mégis. „A nyelv a nemzetnek lelke” — írta Hunfalvy Pál, a Reguly-hagyaték első, nagyérdemű gondozója. Úgy tetszik, igaza van és mégis. Ez a mégis újra és újra felötlik bennem, míg az Uráli népek kultúráját és hagyományait bemutató remek könyv tizenöt tanulmányát olvasom. „E népek — írja tanulmányában Hajdú Péter, a kötet szerkesztője is — „ma már nem értik meg egymás nyelvét, őseik valaha hathétezer évvel ezelőtt beszéltek közös nyelven és természetesen földrajzilag koncentráltabb területeken laktak együtt.” A nyelvtudós megállapítása támadhatatlan. De nem volt-e valamelyest okos Reguly gyanúja, amikor a saját cáfolhatatlan nyelvi bizonyítékai közben úgyszólván saját eredményei mellé tett kérdőjelet? Az én mégiseim mögött tehát nem kétely lapul, hanem az a valószínűség, hogy a nép, amely mi vagyunk s kétségkívül magyarul beszél, testileg, fizikumában, csak kisebbik hányadában rokona az Uralon túli ugoroknak, legközelebbi nyelvrokonainknak. Fárasztó volna a régészet, a hiedelemvizsgálatok, az embertan, az életföldrajz vagy a népzenetudomány adatai alapján népeink s a magyar nép kialakulásának több ezer éves kikövetkeztethető, feltételezett folyamatát elsorolni. A szép kötetben szereplő tudósok és a IV. Nemzetközi Finnugor Kongresszusra megjelent többi könyvek szerzői ki-ki a maga szakterületén becsületesen vizsgálódna... lépésről lépésre. Egyetlen tekintetben azonban meg sem kísérlik a kutatást s ez a nyelvváltások, nyelvcserék problémája. ☆ Ha pontosan ismernők azokat a szabályokat, körülményeket, törvényszerűségeket, amelyek által — ügy következtében — egy nép, törzs vagy népcsoport eddig használt nyelvét felváltja egy másikkal vagy másik nyelvet tanul a meglevőhöz, ha mindezt tudnék, biztosabban mozoghatnánk enépek korai történetében és hamarább megfejthetnék kialakulásuk rejtélyét. Annyit tudunk, hogy a nyelvcsere első szakasza szükségképp a kétnyelvűség. Azt is tudjuk, a folyamat lényege és oka az admázkodás, a továbbélés, a fennmaradás módjának keresése. Hajdan a műveltség állapota vagy az előbbi nyelvhez való hűség ilén kevés szerephez jutott. Ma a nemzeti öntudat virágzása korában ez a két tényező fontosnak látszik. Alapos vizsgálatokat azonban éppen az uráli népek környezetében nem végeztek. De nem végeztek Közép-Európában sem, ahová minket, késői ugorokat köt jelen érdekeltség. A történetírás igazából csak az írásbeliség szakaszában számol a nyelvek tényével és változásaival. De nem tudok róla, hogy a latinitás terjedésének és megszilárdulásának vagy kudarcainak folyamatáról akár a római birodalom végpontjáról visszatekintve is megkíséreltek volna magyarázatot adni. Alkalmazkodás? Az uráli népek című kötetből hamarjában a következő sorokat szemeltem ki: " „Időszámításunk k'ötti 1500-tól 800-ig terjedő időben éghajlati változás következtében számottevő déli néperorertek vándoroltak északabbra és ezek minden bizonnyal erős hatást gyakoroltak a finnugorság etnikai fejlődésére is. A déli felvándorlókat azonban a finnugorok magukba olvasztották.” — „Az időszámítás előtti harmadik századi népvándorlással délről jelentős számú steppei jellegű műveltséggel rendelkező népesség nyomul e területre, lakosságáak jelentős része kénytelen volt északabbra vándorolni, a helybennaradottak pedig a jövevényekkel összeolvadva lassan kint deszítették régi haltományaik nagy részét.” — „Az említett dom alánok közül ebben az időszakban u. Vili. sz.) egyre többen beszélték a nagyobb lélekszámú bolgár-törökség nyelvét.” — „A honfoglaló magyarok vezető rétege kétnyelvű volt: onugor-török és ugor-magyar.” uráli népek tanulmányai sem kényeztetnek hát el bennünket, ha nyelvünk fönnmaradásának, átörökítésének, átszármaztatásának motát (rejtélyét) kérdezzük. Óva - tos, bár tudós mondatokban kapunk ítleteket. Számunkra van valami rendkívüli abban, hogy a magyar nyelv fennmaradt. De biztosan nem csoda. Vannak törvényszerűségek, amelyek lehetőséget adtak rá. Hogyan olvadtak a honforló magyar népbe az ugyancsak honfoglaló kabarok, az előttünk járó avarok szinte nyomtalanul, aztán a besenyők, a szlávok, kunok s a jászok? Jó harminc esztendeje Szabó István főlevéltárnok megkísérelte rendszerbe foglalni, magyarázni a magyarság életrajzát. Azt is nyomon próbálta követni, az újkor elejétől fogva mint apadt a magyar nyelv és hogyan olvadt szlovákba, délszlávba, románba a központi hatalomtól elárvult, peremre vetett magyar nyelvű szegénység. De, hogy mik biztosan e kétirányús folyamat törvényei, ő sem tudja. Nemcsak Reguly palóc kutatása süllyedt el, kiadatlanok mindmáig Körösi Csoma Sándornak talán zsákutcába torkolló iratai is. Nem a mi nemzedékünk mulasztásai ezek, noha éppen Bukarestben nemrég jelent meg Szabédi Lászlónak posztumusz nagy tanulmánya, a magyar nyelv őstörténete, melyben nem kevesebbet állít, mint a finnugor és az indogermán nyelvek közös eredetét. Szabédi művét megjelenése után okkal cáfolta a szaktudomány, de az értékes olvasmány sem a tudományban, sem az olvasókban kárt nem tehetett. Bár a nyelvcserék, nyelvváltozások dolgában, noha illetékes lett volna, ő sem vitt előbbre bennünket. A legújabb kor sokkal többet tud a saját nyelvét védő és a saját nyelvét büszkén terjeszteni igyekvő mozgalmiról, a szelíd megvédéstől az erőszakos hódításig minden fokozatában. A fasizmusok legkegyetlenebbike, a hitleri megmutatta a végletes lehetőséget, a nyelv kiirtását az emberrel együtt, a genocídiumot. Mi választja el ettől az etnocidiumot, amint ezt a jelenséget újabban nevezik? Az ember megmaradhat, ha leadja, eladja nyelvét. Vogy ez tán régebben is így volt? Hasonlóan tán igen, de ugyanígy nem lehetett. ML uráliak Szántó Piroska: Babe illusztráció MEGTAGADOTTAK Azt hiszem, mi sem könnyebb, mint megható állattörténetekkel könnyeket csalni az érzékeny olvasó szemébe. Elég csak a pozdorjává csépelt — de attól függetlenül igaz — kutyahűség példatárából kiemelni néhányat. A példáknak bővében van mindenki. És nincs ember, aki ne őrizné fülében egy párhetes, puha kiskutya gyámoltalan cérnahangját, tenyerében egy gyengéden tolakodó kutyafej melegét, vagy szemében azt a félreszökkenő, riadt mozdulatot, amely kőért nyúló gyerekkeze szándékát követte. Mindig furcsálltam, hogy a kutyának ára van. Több-kevesebb pénzért mindenki vásárolhat magának tíz-tizenöt évre való ragaszkodást, meleg gombolyagot a lába mellé, magányos sétájához társat, hatalmaskodó kedve alá rabszolgát, letört óráiban térdéhez nyomakodó vigasztalót. Mindez eladó. Megszabott áron. Igaz, a társadalmi helyzetet nemigen hangsúlyozó korcsok többnyire ingyen kelnek el. Azokat úgy könyörgik oda, néha kisgyerekek rimánkodására, egy-egy külsőségekkel nem törődő, vagy egyszerűen csak jószívű családhoz. Móricz írja valahol: Isten azért teremtette a kutyát, hogy kedvesebb legyen tőle az embernek ez a föld. Vajon a kutyának kedvesebb-e a föld az embertől? Nem tudni. „Száját feszítem és mégsem beszél” — álmélkodik Kosztolányi szegény kisgyermeke. Ha egyszer mégis megszólalna? Azzal, hogy az ember domesztikálta a kutyát, azt mondta neki: szolgálj engem, s én gondoskodom rólad, felelek érted. A kutya bízott az adott szóban, és lassan megtanulta, hogy ahhoz tartsa magát. És az ember? Az amerikai kutyakozmetikáktól, emlékműves-virágos kutyatemetőktől a „bizonytalan, mint a kutya vacsorája” szállóigéig roppant széles a skála. De a kutya, a különben annyi mindenre szuperérzékeny kutya alig reagál a fokozatokra. Sőt olyan, mint a régimódi feleség: minél komiszabb vele az ura, annál jobban ragaszkodik hozzá, annál jobban megbecsüli a ritkán vetett jó szót. Nem irigylem a szépítőszalonokban meggyalázott, díszebbé silányított farkasivadékokat De gyanús a mi kutyaszeretetünk is. Mármint a kutya-ügyben két pártra szakadt társadalom egyik feléé: gyanús annak az ötödik emeleten lakó belvárosi embernek állatszeretete, aki naponta egyszer vagy kétszer lehetővé teszi idegbeteggé vált ebének, hogy a kapu alól kirohanva, kurta pórázát rángatva odakéredzkedjék a legelső lámpaoszlop tövébe, s aztán, mindig az utolsó lehetőség tudatával, ezt rövid sétaútján még vagy hússzor megismételje. És szívem minden szánalma a láncra kötött falusi kutyáké, amelyek, mivel nem „haszonállatok”, legalább a csengő szerepét kényszerülnek betölteni a porták udvarán. Ahogy a rövid lánc futtukban felrántja őket kétlábra, ahogy a nyakukra szoruló kötél hirtelen felduzzasztja a torkukat, én fuldoklom a látványtól. Nem tudom persze megállni, hogy elő ne hozakodjam egy történettel én is. A Hordólakó történetét szeretném elmondani. Egy Somló-vidéki falu határában rövid szőrű, fehér kiskutya ácsorgott az árokszélen. A mezőn dolgozó emberek látták: autóból tették ki, aztán elhajtottak. Az ebecske leült és várt. Napokig. Leste az utat. Hetekig. Nem mozdult a helyéről. Hónapokig. Két teljes esztendeig. Csodamód nem pusztult éhen. Az arrajárók már ismerték, vetettek neki valamit. De nem szegődött senkihez Nézte az utat. Azon is csak az autókat. Hírét vette egy állatorvos, kutyák izgalmas barátja. Elhatározta: helyet szerez neki, mint szerzett már annyi kivert ebnek. Az állatorvos — akit kutyamágusnak titulálok, mert titokzatos módon a legdühödtebb cerberus is kezes báránnyá válik puszta közeledtére — jó falatokkal akarta magához csábítani. Vesztegethetetlen volt. Gyámolítója meg sem közelíthette, a kutya csak távozása után falta be az adományt. A vékonydongájú, szemmel láthatón aszfalton nőtt városi állat böjtös napokon rákapott az egerészésre. Türelmesen ült a mezei egér lyuka mellett, leste a zsákmányt. Hamarosan a mágukra utalt ragadozók ügyességére tett szert. Leesett a hó. Az állatorvos szerzett egy üres benzineshordót, kibélelte, elfektette háttal a szélnek egy barázdában, várta bele a kutyát, mint madarat a lépre. Az, hosszas gyanakvás után, bele is költözött. Pártfogója naponta vitt neki enni. Aztán úgy gondolta, itt az idő, amikor végre „befoghatja” a már elszerzett kutyát. Egyik nap erős altatót rejtett egy darab húsba, elrejtőzött és várta az eredményt. Később odaóvakodott az elfektetett hordóhoz, gyorsan felállította, ráborította a kabátját és ki akarta emelni az altatótól kótyagos állatot. De az abban a pillanatban éber lett, kiugrott és rohant árkon-bokron keresztül, futtában leteperte egyegy pillanatra a narkotikus álom, de utolsó erejével feltápászkodott és nyargalt tovább, tántorogva, mint a részeg. Nem sikerült megfogni. A veszedelem elmúltán visszatért szűk körzetébe és tovább leste az autókat. Még egy tél múlt el így, alamizsnákkal, egerészéssel, csontfagyasztó hidegekkel. Aztán egy nap lakatlan lett a hordó, üresen görgeti talán most is a szél. Szegény négylábú Diogenész, makacs hűsége haszontalan bölcsességével! Néhány újsághír juttatta mindezt eszembe. Rövid híradások, tárgyilagos vagy érzelmes kis írások a mostanában kitett és sorsukra hagyott kutyákról. A megtagadottak falkába verődve próbálják elfelejteni az ember pártfogását. Félő, hogy szerencsétlen unokatestvéreikkel, veszett rókákkal is összeszaglásznak. Ez a dolog egészségügyi oldala. Megpróbálom elképzelni, mit mondanak nekik, amikor kiteszik őket valami elhagyott erdőszélen és gyáván továbbhajtanak. Talán azt: „Ittmaradsz!” Vagy: „Mindjárt jövök!” Vagy azt: „Drágább lett az ebadó, nekem annyit nem érsz meg!” A szó: parancs. A kutya leül és vár. Meddig? Hideg, kopár, őskori mezőket látok, zsákmány után loholó, vad kutyafalkákat, és bozontos, kőbaltás ősapánkat, aki csak az erősebb jogát ismeri, az érzések közül csak az örömöt és a félelmet, és csupán azt látja meg maga körül, ami ehető, iható, hasznosítható. ÉLET ÉS ÍZ IRODALOM