Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-09-10 / 37. szám - Gombár József: Hetvenöt millió néző • vita • Filmforgalmazás (12. oldal) - Stefanovits Péter: Kávéházban • kép (12. oldal) - Váncsa István: Extra Hungariam • televíziókritika • Kanadai randevú (12. oldal) - Thurzó Gábor: Ketten a sokaságból • Avar István, Váci Mihály (12. oldal)
HETVENÖT MILLIÓ NÉZŐ Minden filmmel foglalkozó szakember őszinte örömére szolgálhat, hogy megnövekedett az érdeklődés a forgalmazás, a filmátvétel, általában a mozi dolgai iránt. Örömről beszélni az Élet és Irodalomban zajló vitával kapcsolatban egyáltalán nem farizeuskodás a részemről; az elhangzott vélemények egy részével egyetértek, egy része meggondolkoztató, azokkal a megállapításokkal pedig, amelyeket nem fogadhatok el, itt módomban van vitába szállni. Erre azért is szükség van, mert a filmátvrtés, filmforgalmazás elvi és gyakorlati gondjai eléggé ismeretlenek a nagyközönség előtt. Azt bizonygatni, hogy a mozi „nem avult el” — gondolom, felesleges. Napjainkban körülbelül négymillió a gyakori, a rendszeres és az alkalmi mozilátogató, a lehetséges magyar közönségnek mintegy fele. Egy számsor tanúsága szerint 1971 és 1977 között a mozik látogatottsága lényegében azonos szinten mozog. (73—75 millió körül). A visszaesés, ami a tévé elterjedése és más okok nyomán világszerte bekövetkezett, nálunk kisebb volt, mint másutt. Európában, Magyarország Spanyolországgal együtt az egy főre jutó látogatottságot tekintve az ötödikhatodik helyen állt 1976-ban. Figyelemre méltóak a tudományos vizsgálatok eredményei is, azé például, amit a Filmtudományi Intézet a közművelődési párthatározat előkészítése idején végzett, s amit utóbb egy szakbizottság értékelt. A dokumentum szerint az elmúlt másfél évtizedben lényeges változások mentek végbe a mozitermekben. Legfőbb jellemzőjük, hogy a nyolc általános iskolát végzettek és az idősebbek aránya jelentősen csökkent, a középiskolát végzettek s a 15—30 évesek aránya megnőtt a nézőtéren. Ám valamennyi mozibajáró réteg egybehangzó véleménye, igénye, hogy a mozit változatlanul olyan intézménynek tekinti, amely alkalmat ad a kikapcsolódásra, a tanulásra, a művészi élmény befogadására. Az intellektuális érdeklődésű nézők a maguk ízlése szerinti fordulatot várnak filmforgalmazásunktól. Akad olyan szélsőséges elképzelés is, miszerint a televízió csak szórakoztasson, a mozi csak értékeket közvetítsen. Megint mások a mozit a társadalmi forgalmazással szemben elavult, halálraítélt intézménynek tekintik. A társadalmi forgalmazásnak vitathatatlan közművelődési haszna van, amit kialakítani, támogatni, erősíteni kell, de nem szerencsés, ha szembeállítják a hagyományos mozival. Olyan ez, mintha kijelentenénk: a vitákkal, alkotótalálkozókkal együtt szervezett irodalmi esteké a jövő, ez az irodalom és a közönség találkozásának igazi útja, a könyvkiadás idejétmúlt régiség. A stúdióhálózatban — amit ugyancsak fejleszteni, támogatni kell — évente mintegy másfél millióan néznek filmeket. A filmklubokban hozzávetőleg fél millióan. Ha sikerül a társadalmi forgalmazást általánossá tenni az a legjobb esetben újabb egy-két millió nézőt jelent. Ez összesen négy-öt millió. Mozijegyet viszont jelenleg 74—75 millióan vesznek. Egyszerűen antidemokratikus lenne azt mondani: a 70 millió jegy vásárlója „másodrendű” fontossággal bír, törődjünk csak azzal az ötmillióval hiszen „ők a jövő”. ★ De hát mit adunk a jegyvásárlónak, ez a kérdés. Elsősorban adunk — nagy kedvezményekkel, viszonylag nagy kópiaszámmal, kiemelkedően nagy propagandaköltséggel, évenként hozzávetőleg 20 új magyar játékfilmet. Bemutatunk mintegy 180 külföldi produkciót. Ennek körülbelül kétharmadát a szocialista országokból vásároljuk, a többit a tőkés filmforgalmazóktól, illetve a harmadik világ filmvállalataitól. Ez az arány részben anyagi lehetőségeink — devizakereteink — nyomán, jórészt azonban átvételi elveink alapján alakult ki. Éppen a közelmúltban kellett számot adni az arra illetékes párt-, állami, társadalmi szervek és testületek — többek között az Országos Közművelődési Tanács Elnöksége, az Országgyűlés Kulturális Bizottsága — előtt átvételi elveinkről és azok gyakorlati végrehajtásáról. Van amiben elfogadták beszámolónkat, van amiben korrekcióra szólítottak fel bennünket, nem annyira az elvek, mint inkább a gyakorlat tekintetében. Hiszen a legvilágosabban megfogalmazott elvek sem teszik könnyűvé az átvevők dolgát az egyes filmek megítélésében. (Filmátvételi bizottságaink az elmúlt öt évben 59 ország közel 4000 filmjéből válogattak és választottak ki a hazai bemutatásra alkalmas műveket.) Nézzük hát, milyen elvek alapján? Legfőbb törekvésünk, hogy a magyar filmművészet alkotásaival egyidőben a világ haladó filmművészetéről a lehetőség szerint minél teljesebb képet kapjon a magyar társadalom. Kiemelkedő helyet szánunk azoknak az értékes alkotásoknak, amelyek a szocialista világnézetet közvetlenül, vagy közvetve erősítik és amelyek a összhangban vannak a művelődés, szórakozás és a pihenés hazai igényeivel. A szocialista országok filmjei közül átveszünk lehetőleg minden szakmailag és művészileg színvonalas alkotást. A tőkés országok esetében előnyben részesítjük azokat a filmeket, amelyek a kapitalizmus válságával összefüggő társadalmi, emberi és erkölcsi problémákat kritikusan ábrázolják, a klasszikus világirodalmi művek filmadaptációit, az egyetemes filmkultúra jelentős reprezentánsait, illetve esetenként azokat a filmtörténeti jelentőségű alkotásokat is, melyek csak szűkebb érdeklődésre tarthatnak számot. Meggyőződésem szerint az átvétel elvei jók. Minden esetben bizottság dönti el, mi kerüljön és mi ne kerüljön a mozikba. Az átvétel többnyire külföldön történik. (Bármily meglepően hangzik — így gyorsabb és olcsóbb, mintha a filmeket bekérnénk hazai megtekintésre.) Az átvételi bizottságokban rendszeresen helyet kapnak külső szakértők is, mindenekelőtt esztéták, kritikusok. ★ Mindebből még nem következik, hogy döntéseink minden esetben helyesek voltak. Főként a szórakoztató, nagy tömegeket vonzó filmek kiválasztásában van javítanivalónk az eddigi gyakorlaton. Sajnos, sem a magyar, sem más szocialista ország filmgyártása nem készít elegendő számú és hatásfokú szórakoztató filmet. Ezért tőkés országokból az átlagnál nagyobb számban kell beszerezni ilyen típusú filmeket. Kétségtelen: a nyugati világ tömegszórakoztatásra készült, igényesebb, jó szakmai színvonalú munkáiból nem mindig vettük meg a legjobbat, míg a gyengébb színvonalúak közül néha alacsonyabb mércével válogattunk. A helyzet korrigálására a televízióval és a Filmtudományi Intézettel közösen elhatároztuk, hogy a közeljövőben esztéták, kritikusok, szakemberek részvételével felülvizsgáljuk a korábbi évek néhány döntését, s gondoskodunk a hazai filmterjesztésre alkalmas művek mihamarabbi bemutatásáról. Az átvétellel kapcsolatos kifogások egy részét azonban nem tudom elfogadni. Először is tudni kell, hogy devizakereteink nem korlátlanok. Általában három-hatezer dollárt tudunk adni egy nyugati filmért. Néha azonban ennek sokszorosát, esetleg éppen öt-tízszeresét kérik tőlünk. Ez történt például Táti filmjeinek esetében. Ezeknek a filmeknek az átvételéről évekkel ezelőtt döntöttünk. Táti időközben anyagilag tönkrement, filmjeinek forgalmazási joga másra szállt, s ez a forgalmazó csak megfizethetetlen árért lett volna hajlandó, a filmeket eladni. Lényegében hasonló az eset Bunuel filmjével, a burzsoázia diszkrét bájával, melyet a forgalmazó cég csak öt másik, általunk elutasított filmmel együtt hajlandó eladni, ennek megfelelően borsos áron. Nem egyszer fordult már elő, hogy az átlagnál többet adtunk egy filmért, művészi értéke miatt (Chaplin-sorozat, Száll a kakukk fészkére, stb), de rendszeresen nem térhetünk el a jelenlegi pénzügyi megfontolásoktól, mert ez azzal járna, hogy lényegesen VETA kevesebb filmet tudnánk megvásárolni. Az anyagi akadályok mellett az átvételnek más nehézségekkel is számolnia kell. A szocialista országok egyik-másik filmjének nincs még exportjoga. Máskor a megvásárlás után csak nagy késéssel kapjuk meg a kópiákat. Néha azért késik a bemutató, mert a szinkronizálás esetében — színes filmeknél — előbb idehaza el kell készíteni a hanganyagot, aztán azt mindenestől ki kell küldeni a gyártó országba, hogy a kópiákra rámásolják a magyar hangot. A kópia eladáshoz minden forgalmazó ragaszkodik, mert ez szinte nagyobb üzlet, mint a film jogdíja. Gyakran ez a „forduló” is hosszú ideig tart. ★ Ezzel még mindig nem adtam választ arra, hogy egy-egy filmet miért nem vettünk át, miért nem mutattunk be. Szemrehányást kaptunk például azért, mert nem vettünk át néhány francia filmet. Marie Lacombe Lucien című filmjét a bizottság tagjai elutasították. A következő idézet jelzi, hogy nem álltak egyedül véleményükkel. A Ginéma című lap szerint: „Louis Maile külön figyelmet érdemel ideológiai zavarosságával. Lacombe Lucien című filmje nagy vitákat váltott ki, főképpen mert az új, veszedelmes irányzathoz tartozik, amely mármár a fasizmus apológiája.” Általában a francia „új hullám” mai filmjeit gyakran számonkérik rajtunk, így ír ezekről az egykor újító művészekről a Panoráma című lap: „Az idő ... eljárt e rendezők feje felett... műveikben már csak önmagukat ismétlik, nem vesznek tudomást arról a fejlődésről, amely Franciaországon kívül a filmművészetben bekövetkezett. Elégedett emberek művei, az elégedett emberek számára ...” Félreértés ne essék: nem biztos, hogy a fenti cikk szerzőjének igaza van. Nem hiszem, hogy az egykori új hullám rendezőit ma egy kalap alá lehetne venni. De az idézetek — melyeket szaporíthatnék még, jelzik, hogy az átvételi bizottság tagjai nem szakszerűtlenek s főleg nem felelőtlenek. Lehet, hogy egyik vagy másik mű megítélésében tévedtek, de a bemutathatóság, az átvétel határesetei mindig is vitára adnak alkalmat. Minden fesztivál-beszámoló bizonyítja: egyre nehezebb megtalálni a világ filmtermésében azt az évi körülbelül 180 filmet, amely megfelelő színvonalon szolgálja hazai igényeinket. A vitában szó esett a forgalmazással kapcsolatos más problémákról, kópiaszámról, a mozik állapotáról is. E problémák jó része nem tartozik a MOKÉP hatáskörébe. Egy dologról azonban beszélni kell. Elég közismert, hogy a főváros moziparkja az országos átlagnál rosszabb technikai felszerelésű , és kényelmetlen. A FÖMO csak felújítási kereteiből tudott az elmúlt két évtizedben összesen két új mozit építeni, míg több mint tíz mozi bezárt, megszűnt. Mégis — s ezt kevesen tudják — Budapesten ma többet járnak moziba, mint például a nagy mozikultúrájú és nagy idegenforgalmú Párizsban. (Pedig sokan nosztalgikusan emlegetik a párizsi példát.) Az ötvenöt milliós Franciaországban a rekord-nézőszám nyolcszázezer. A tízmilliós Magyarországon tavaly is több külföldi és magyar film érte el vagy múlta felül az egymilliós nézőszámot. Aki végigböngészi a római, varsói, párizsi és budapesti mozik egy heti műsorát, értékek dolgában alig talál eltérést. Néhány film természetesen már látható Párizsban, amit mi csak később tudunk bemutatni (Egy egészen kicsi, kispolgár, Rocky), de akadnak olyanok is, amelyeket ott játszanak — játszottak — késéssel vagy velünk egyidőben. (Derru Uzala, Száll a kakukk fészkére). Nincs szégyenkezni valónk, ha összehasonlításokat teszünk. Persze, mi magunk számára, akarunk jó műsort s ezért vagyunk megelégedve a programmal. Jobb, ha saját igényeinkhez, s nem a külföldi példákhoz igazodunk. Valamennyien úgy érzékeltük: növekszik az érdeklődés munkánk iránt, amit a korábbiaknál is nagyobb felelősséggel, a nyilvánosság nagyobb részvételével kívánunk végezni. Gombár József ( MŰVÉSZET ) VÁNCSA ISTVÁN: Televízió Extra Hungáriám Alighanem a szándék volt tiszt vagy tudós közvetve bár, de táblázatlan. A Kanadai randevú maket tesz értünk, mint egypár magyar részvevői (Radványi Dezső gyár állampolgár a határainkon szerkesztő, Butskó György operatőr belül. Sajnálatos, hogy a film kép és Kígyós Sándor rendező) nem készítói nem erre voltak kíváncsiak, tározták meg pontosan, mit is inkább ákáclombos kis falujukról akarnak, miről kívánnak szólni és faggatták a riportalanyokat, noha hogyan hagyták magukat sodor- talán akadt volna fontosabb téma tatni az árvalányhajas közhelyek is. felé. Pedig témájuk többet érte Mindez nem a Kanadai randevúvel, több körültekintést, nagyobb egészét, csak egyes részleteit minőtapintatot, világosabb koncepciót, siti, viszont ez esetben a részletek Végül is nem ez az első tévéfilm, is fontosak. A magyar emigráció amely a magyar diaszpórával fogköreiben halkul az ellenforradallal kozik, s a korábbiak már mi hang, a merev elzárkózást óvaelmondtak bizonyos dolgokat. Eltos közeledés váltotta fel, s erre mondták, hogy a tengeren túl sem tapintattal illő reagálni. Hogy ne fenékig tejfel az élet, hogy a beadjunk lovat a disszidens reakció vándorló kirekesztett marad, hogy alá. S ez a riport bizony eléggé százszor megbánja, aki disszidál, ügyetlenül nyúlt bizonyos témákhogy extra Hungáriám non est hoz; hogy példát is mondjak: az vita ... őskeresztény termelőszövetkezetről Befejezett tény, hogy a magyar szóló epizód stílusa nem szerenság nem elhanyagolható hányada esés, módszerei kevéssé korrektek, szétszóródott a világon, valahol le Végh Antal idevágó szabadelőadása telepedett, dolgozik, és akárhogyan pedig akár el is maradhatott volnézzük, minket képvisel. Szándéka. Sőt. Alkalmasint elmaradhatunktól és saját szándékától függott volna ez az egész. Hiszen gétlenül. Életmódja, munkája, szele nem jellemző, egyedi eset, kurielemi beállítottsága nem csekély rum. Helyette szívesebben hallotmértékben határozza meg, miképp tűnk volna részletesebb informáis alakul hírünk a világban. Nem csakat arról, hogy a kanadai, ma, közömbös tehát, hogy azok ott gyarok mennyire ismerik a hazai kinn hogyan élnek, s mennyire kultúrát, mennyiben kötődnek hozkötődnek az eredeti hazájukhoz, s ró, milyen módon képviselik és fehogy a gyermekeik megmaradnak-e meg, hogy gyarapítják-e, s ha igen, magyarnak vagy beleolvadnak a mivel. Mert — ahogy az egyik nyinagy népek valamelyikébe. Lehet, satkozó mondta is — nem lehet hogy előbb-utóbb ez is bekövetkez idegenben őrizni és fejleszteni a hőt? Addig ügyelnünk kellene rá- kultúrát az anyaországhoz valójuk, kapcsolódás nélkül; ugyanakkor Tudni illik — s ezt talán a film nem lehet és nem is szabad elzárkészítői is vezérelvül választhatták közül a befogadó nemzet kultúrába — nem okvetlenül bizonyos, rájától. Szükségképp tehát szintehogy aki Magyarországot végleg is jön létre, egyfajta átmenet; elhagyta, az cudar, hazátlan bi- kiskapu nyílik a különnemű kultúrang, áruló vagy elvtelen kozmorák között. Általa értékek cserepolta. Meglehet, az. De az is megledhetnek, sőt új értékek születéshez, hogy egy galgamácsai lehetnek:újak és immár közösek, kos kozmopolitább, mint egy to- Népeket összekapcsoló hatásúak, rontói magyar, és megfordítva: nem Hát erről — vagy erről is — elképzelhetetlen, hogy valamelyik kellett volna szólnia a Kanadai ausztráliai honfitársunkban cse randevúnak. S mert jobbat nem fekvőbb a hazaszeretet, mint jóné- tehetünk, bízzunk abban, hogy néhány budapestiben. Persze — szól még tévéfilm a magyar mondhatnánk —, könnyű Ma- diaszpóráról tapintatosabb is. Maagyarországot Kaliforniából szeret- cepciózusabb is meg alaposabb is; ni, s mi tagadás, ebben sok igazság készül talán olyan, amely nem elvan. De az értelmes, aktív, alkotó riogatja, hanem szorosabban idejű, hazaszeretetet el kell választanunk zi az emigrációt, s értelmesebb, a magyarkodástól, s ha így nézzük, aktívabb hazaszeretetre okít. Ámnémelyik nyugaton élő művész vallányhaj és honfibú nélkül. Stefanovits Péter: Kávéházban Ketten a sokaságból Hallgatom Avar Istvánt: „Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív, /úgy gyűlöltem és szerettem: / mindenhez úgy fogtam, kívánva, / hogy az legyen a vesztem!'* És hirtelen Váci Mihály folytatja a nemzetközi gyors hálókocsijának derengő folyosóján, borús, félig lehúzott függönnyel a takart ablaknak dőlve: „Úgy éltem én, ahogy itt élni kell, s ahogy érdemes élni! / Egy emberöltőt éltem — de a sorsom / történelem és ezerévnyi !’* Hogy valóban ezt a versét mondta-e, dünnyögte-e akkor, csaknem húsz évvel ezelőtt, talán mindegy. Hisz a hosszú úton Varsóig hamar megtudtam: szereti kipróbálni egy-egy versét, régit vagy készülőt: hogyan is hat? igaz-e így, elmondva is? Lassan mondta a verset, mintha rögtönözné. És nagyon szelíden mondta, még a hol rejtett, hol indulatosan kicsattanó pátosz is nagyon egyszerűnek, mondhatnám prózainak tűnt. A szellemhang belevész a vonatdübörgésbe, újra Avar Istvánt hallgatom, hallom. Sorra Váci Mihály legszebb, legismertebb versei: „Jegenye-fényben”, Szelíden mint a szél”, „Méltó hatalmat”, „Staccato”, „Még nem elég .. S újra látom Váci Mihályt. Felrántja a függönyt, kinéz. Odakint rossz, nedves, se hideg, se meleg tél. Szél fúj, esik. A sötétség, egyegy felvillanó ívlámpa csak, egyegy eldugott ház lámpafényének melege. Ziláltan tántorog az eső. Fújja, kavargatja a szél, szembecsavarja a robogás. Most már hárman nézzük. Darvas József a harmadik. Kis küldöttség, néhány napig a lengyel írószövetséggel tárgyalunk. Nem éppen könnyű a