Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-09-10 / 37. szám - Gombár József: Hetvenöt millió néző • vita • Filmforgalmazás (12. oldal) - Stefanovits Péter: Kávéházban • kép (12. oldal) - Váncsa István: Extra Hungariam • televíziókritika • Kanadai randevú (12. oldal) - Thurzó Gábor: Ketten a sokaságból • Avar István, Váci Mihály (12. oldal)

HETVENÖT MILLIÓ NÉZŐ Minden filmmel foglalkozó szak­ember őszinte örömére szolgálhat, hogy megnövekedett az érdeklődés a forgalmazás, a filmátvétel, álta­lában a mozi dolgai iránt. Örömről beszélni az Élet és Iro­dalomban zajló vitával kapcsolat­ban egyáltalán nem farizeuskodás a részemről; az elhangzott véle­mények egy részével egyetértek, egy része meggondolkoztató, azok­kal a megállapításokkal pedig, amelyeket nem fogadhatok el, itt módomban van vitába szállni. Er­re azért is szükség van, mert a filmá­tv­­rtés, filmforgalmazás elvi és gyakorlati gondjai eléggé ismeret­lenek a nagyközönség előtt. Azt bizonygatni, hogy a mozi „nem avult el” — gondolom, fe­lesleges. Napjainkban körülbelül négymillió a gyakori, a rendszeres és az alkalmi mozilátogató, a le­hetséges magyar közönségnek mintegy fele. Egy számsor tanú­sága szerint 1971 és 1977 között a mozik látogatottsága lényegében azonos szinten mozog. (73—75 millió körül). A visszaesés, ami a tévé elterjedése és más okok nyo­mán világszerte bekövetkezett, nálunk kisebb volt, mint másutt. Európában, Magyarország Spanyol­­országgal együtt az egy főre jutó látogatottságot tekintve az ötödik­­hatodik helyen állt 1976-ban. Figyelemre méltóak a tudomá­nyos vizsgálatok eredményei is, azé például, amit a Filmtudományi In­tézet a közművelődési párthatáro­zat előkészítése idején végzett, s amit utóbb egy szakbizottság érté­kelt. A dokumentum szerint az el­múlt másfél évtizedben lényeges változások mentek végbe a mozi­termekben. Legfőbb jellemzőjük, hogy a nyolc általános iskolát vég­zettek és az idősebbek aránya je­lentősen csökkent, a középiskolát végzettek s a 15—30 évesek ará­nya megnőtt a nézőtéren. Ám va­lamennyi mozibajáró réteg egybe­hangzó véleménye, igénye, hogy a mozit változatlanul olyan intéz­ménynek tekinti, amely alkalmat ad a kikapcsolódásra, a tanulásra, a művészi élmény befogadására. Az intellektuális érdeklődésű né­zők a maguk ízlése szerinti fordu­latot várnak filmforgalmazásunktól. Akad olyan szélsőséges elképzelés is, miszerint a televízió csak szó­rakoztasson, a mozi csak értékeket közvetítsen. Megint mások a mozit a társadalmi forgalm­azással szem­ben elavult, halálraítélt intézmény­nek tekintik. A­ társadalmi forgal­mazásnak vitathatatlan közműve­lődési haszna van, amit kialakí­tani, támogatni, erősíteni kell, de nem szerencsés, ha szembeállítják a hagyományos mozival. Olyan ez, mintha kijelentenénk: a vitákkal, alkotótalálkozókkal együtt szerve­zett irodalmi esteké a jövő, ez az irodalom és a közönség találkozá­sának igazi útja, a könyvkiadás idejétmúlt régiség. A stúdió­hálózatban — amit ugyancsak fejleszteni, támogatni kell — évente mintegy másfél millióan néznek filmeket. A film­klubokban hozzávetőleg fél millió­an. Ha sikerül a társadalmi for­galmazást általánossá tenni az a legjobb esetben újabb egy-két millió nézőt jelent. Ez összesen négy-öt millió. Mozijegyet viszont jelenleg 74—75 millióan vesznek. Egyszerűen antidemokratikus lenne azt mondani: a 70 millió jegy vá­sárlója „másodrendű” fontossággal bír, törődjünk csak azzal az öt­millióval hiszen „ők a jövő”. ★ De hát mit adunk a jegyvásár­lónak, ez a kérdés. Elsősorban adunk — nagy ked­vezményekkel, viszonylag nagy kópiaszámmal, kiemelkedően nagy propagandaköltséggel, évenként hozzávetőleg 20 új magyar játék­filmet. Bemutatunk mintegy 180 külföldi produkciót. Ennek körül­belül kétharmadát a szocialista országokból vásároljuk, a többit a tőkés filmforgalmazóktól, illetve a harmadik világ filmvállalataitól. Ez az arány részben anyagi lehe­tőségeink — devizakereteink — nyomán, jórészt azonban átvételi elveink alapján alakult ki. Éppen a közelmúltban kellett számot ad­ni az arra illetékes párt-, állami, társadalmi szervek és testületek — többek között az Országos Köz­­művelődési Tanács Elnöksége, az Országgyűlés Kulturális Bizottsága — előtt átvételi elveinkről és azok gyakorlati végrehajtásáról. Van amiben elfogadták beszámolónkat, van amiben korrekcióra szólítot­tak fel bennünket, nem annyira az elvek, mint inkább a gyakorlat tekintetében. Hiszen a legvilágo­sabban megfogalmazott elvek sem teszik könnyűvé az átvevők dolgát az egyes filmek megítélésében. (Filmátvételi bizottságaink az el­múlt öt évben 59 ország közel 4000 filmjéből válogattak és választot­tak ki a hazai bemutatásra alkal­mas műveket.) Nézzük hát, milyen elvek alapján? Legfőbb törekvésünk, hogy a magyar filmművészet alkotásaival egyidőben a világ haladó filmmű­vészetéről a lehetőség szerint mi­nél teljesebb képet kapjon a ma­gyar társadalom. Kiemelkedő he­lyet szánunk azoknak az értékes alkotásoknak, amelyek a szocia­lista világnézetet közvetlenül, vagy közvetve erősítik és amelyek a összhangban vannak a művelődés, szórakozás és a pihenés hazai igényeivel. A szocialista országok filmjei közül átveszünk lehetőleg minden szakmailag és művészileg színvo­nalas alkotást. A tőkés országok esetében előnyben részesítjük azo­kat a filmeket, amelyek a kapita­lizmus válságával összefüggő tár­sadalmi, emberi és erkölcsi prob­lémákat kritikusan ábrázolják, a klasszikus világirodalmi művek filmadaptációit, az egyetemes film­kultúra jelentős reprezentánsait, illetve esetenként azokat a filmtör­téneti jelentőségű alkotásokat is, melyek csak szűkebb érdeklődésre tarthatnak számot. Meggyőződésem szerint az átvé­tel elvei jók. Minden esetben bi­zottság dönti el, mi kerüljön és mi ne kerüljön a mozikba. Az át­vétel többnyire külföldön történik. (Bármily meglepően hangzik — így gyorsabb és olcsóbb, mintha a filmeket bekérnénk hazai megte­kintésre.) Az átvételi bizottságok­ban rendszeresen helyet kapnak külső szakértők is, mindenekelőtt esztéták, kritikusok. ★ Mindebből még nem következik, hogy döntéseink minden esetben helyesek voltak. Főként a szóra­koztató, nagy tömegeket vonzó filmek kiválasztásában van javí­tanivalónk az eddigi gyakorlaton. Sajnos, sem a magyar, sem más szocialista ország filmgyártása nem készít elegendő számú és ha­­­tásfokú szórakoztató filmet. Ezért tőkés országokból az átlagnál nagyobb számban kell beszerezni ilyen típusú filmeket. Kétségtelen: a nyugati világ tömegszórakoztatásra készült, igé­nyesebb, jó szakmai színvonalú munkáiból nem mindig vettük meg a legjobbat, míg a gyengébb szín­vonalúak közül néha alacsonyabb mércével válogattunk. A helyzet korrigálására a televízióval és a Filmtudományi Intézettel közösen elhatároztuk, hogy a közeljövőben esztéták, kritikusok, szakemberek részvételével felülvizsgáljuk a ko­rábbi évek néhány döntését, s gondoskodunk a hazai filmterjesz­tésre alkalmas művek mihama­rabbi bemutatásáról. Az átvétellel kapcsolatos kifo­gások egy részét azonban nem tudom elfogadni. Először is tudni kell, hogy devizakereteink nem korlátlanok. Általában három-hat­ezer dollárt tudunk adni egy nyu­gati filmért. Néha azonban ennek sokszorosát, esetleg éppen öt-tíz­szeresét kérik tőlünk. Ez történt például Táti filmjeinek esetében. Ezeknek a filmeknek az átvételé­ről évekkel ezelőtt döntöttünk. Táti időközben anyagilag tönkrement, filmjeinek forgalmazási joga más­ra szállt, s ez a forgalmazó csak megfizethetetlen árért lett volna hajlandó, a filmeket eladni. Lénye­gében hasonló az eset Bunuel film­jével, a burzsoázia diszkrét bájá­val, melyet a forgalmazó cég csak öt másik, általunk elutasított film­mel együtt hajlandó eladni, ennek megfelelően borsos áron. Nem egyszer fordult már elő, hogy az átlagnál többet adtunk egy filmért, művészi értéke miatt (Chaplin-sorozat, Száll a kakukk fészkére, stb), de rendszeresen nem térhetünk el a jelenlegi pénzügyi megfontolásoktól, mert ez azzal járna, hogy lényegesen VETA kevesebb filmet tudnánk megvá­sárolni. Az anyagi akadályok mellett az átvételnek más nehézségekkel is számolnia kell. A szocialista or­szágok egyik-másik filmjének nincs még export­joga. Máskor a megvá­sárlás után csak nagy késéssel kap­juk meg a kópiákat. Néha azért késik a bemutató, mert a szinkronizálás esetében — színes filmeknél — előbb idehaza el kell készíteni a hanganyagot, aztán azt mindenestől ki kell kül­deni a gyártó országba, hogy a kópiákra rámásolják a magyar hangot. A kópia eladáshoz minden forgalmazó ragaszkodik, mert ez szinte nagyobb üzlet, mint a film jogdíja. Gyakran ez a „forduló” is hosszú ideig tart. ★ Ezzel még mindig nem adtam választ arra, hogy egy-egy filmet miért nem vettünk át, miért nem mutattunk be. Szemrehányást kap­tunk például azért, mert nem vet­tünk át néhány francia filmet. Marie Lacombe Lucien című film­jét a bizottság tagjai elutasították. A következő idézet jelzi, hogy nem álltak egyedül véleményükkel. A Ginéma című lap sze­rint: „Louis Maile külön fi­gyelmet érdemel ideológiai za­varosságával. Lacombe Lucien cí­mű filmje nagy vitákat váltott ki, főképpen mert az új, veszedelmes irányzathoz tartozik, amely már­­már a fasizmus apológiája.” Általában a francia „új hullám” mai filmjeit gyakran számonkérik rajtunk, így ír ezekről az egykor újító művészekről a Panoráma cí­mű lap: „Az idő ... eljárt e ren­dezők feje felett... műveikben már csak önmagukat ismétlik, nem vesznek tudomást arról a fejlődés­ről, amely Franciaországon kívül a filmművészetben bekövetkezett. Elégedett emberek művei, az elé­gedett emberek számára ...” Félreértés ne essék: nem biztos, hogy a fenti cikk szerzőjének igaza van. Nem hiszem, hogy az egykori új hullám rendezőit ma egy kalap alá lehetne venni. De az idézetek — melyeket szaporít­hatnék még, jelzik, hogy az át­vételi bizottság tagjai nem szak­szerűtlenek s főleg nem felelőt­lenek. Lehet, hogy egyik vagy másik mű megítélésében tévedtek, de­­ a bemutathatóság, az átvétel határesetei mindig is vitára ad­nak alkalmat. Minden fesztivál-beszámoló bi­zonyítja: egyre nehezebb megta­lálni a világ filmtermésében azt az évi körülbelül 180 filmet, amely megfelelő színvonalon szolgálja hazai igényeinket. A vitában szó esett a forgalma­zással kapcsolatos más problémák­ról, kópiaszámról, a mozik állapo­táról is. E problémák jó része nem tartozik a MOKÉP hatáskörébe. Egy dologról azonban beszélni kell. Elég közismert, hogy a fővá­ros moziparkja az országos átlag­nál rosszabb technikai felszerelésű , és kényelmetlen. A FÖMO csak felújítási kereteiből tudott az elmúlt két évtizedben összesen két új mozit építeni, míg töb­b mint tíz mozi bezárt, megszűnt. Mégis — s ezt kevesen tudják — Budapes­ten ma többet járnak moziba, mint például a nagy mozikultúrájú és nagy idegenforgalmú Párizsban. (Pedig sokan nosztalgikusan em­legetik a párizsi példát.) Az ötvenöt milliós Franciaországban a re­kord-nézőszám nyolcszázezer. A tízmilliós Magyarországon tavaly is több külföldi és magyar film érte el vagy múlta felül az egy­milliós nézőszámot. Aki végigböngészi a római, var­sói, párizsi és budapesti mozik egy heti műsorát, értékek dolgá­ban alig talál eltérést. Néhány film természetesen már látható Pá­rizsban, amit mi csak később tu­dunk bemutatni (Egy egészen ki­csi, kispolgár, Rocky), de akadnak olyanok is, amelyeket ott játszanak — játszottak — késéssel vagy ve­lünk egyidőben. (Derru Uzala, Száll a kakukk fészkére). Nincs szégyenkezni valónk, ha összehasonlításokat teszünk. Per­sze, mi magunk számára, akarunk jó műsort s ezért vagyunk meg­elégedve a programmal. Jobb, ha saját igényeinkhez, s nem a külföl­di példákhoz igazodunk. Valamennyien úgy érzékeltük: növekszik az érdeklődés munkánk iránt, amit a korábbiaknál is na­gyobb felelősséggel, a nyilvánosság nagyobb részvételével kívánunk végezni. Gombár József ( MŰVÉSZET ) VÁNCSA ISTVÁN: Televízió Extra Hungáriám Alighanem a szándék volt tiszt vagy tudós közvetve bár, de táb­lázatlan. A Kanadai randevú ma­­ket tesz értünk, mint egypár ma­gyar részvevői (Radványi Dezső gyár állampolgár a határainkon szerkesztő, Butskó György operatőr belül. Sajnálatos, hogy a film kép és Kígyós Sándor rendező) nem ké­­szítói nem erre voltak kíváncsiak, tározták meg pontosan, mit is inkább ákáclombos kis falujukról akarnak, miről kívánnak szólni és faggatták a riportalanyokat, noha hogyan­ hagyták magukat sodor- talán akadt volna fontosabb téma tatni az árvalányhajas közhelyek is. felé. Pedig témájuk többet érte­ Mindez nem a Kanadai randevú­vel, több körültekintést, nagyobb egészét, csak egyes részleteit minő­tapintatot, világosabb koncepciót, siti, viszont ez esetben a részletek Végül is nem ez az első tévéfilm, is fontosak. A magyar emigráció amely a magyar diaszpórával fog­­köreiben halkul az ellenforradal­lal kozik, s a korábbiak már mi hang, a merev elzárkózást óva­elmond­tak bizonyos dolgokat. El­­tos közeledés váltotta fel, s erre mondták, hogy a tengeren túl sem tapintattal illő reagálni. Hogy ne fenékig tejfel az élet, hogy a be­­adjunk lovat a disszidens reakció vándorló kirekesztett marad, hogy alá. S ez a riport bizony eléggé százszor megbánja, aki disszidál, ügyetlenül nyúlt bizonyos témák­hogy extra Hungáriám non est hoz; hogy példát is mondjak: az vita ... őskeresztény termelőszövetkezetről Befejezett tény, hogy a magyar­ szóló epizód stílusa nem szeren­ság nem elhanyagolható hányada esés, módszerei kevéssé korrektek, szétszóródott a világon, valahol le­ Végh Antal idevágó szabadelőadása telepedett, dolgozik, és akárhogyan pedig akár el is maradhatott vol­nézzük, minket képvisel. Szándé­­ka. Sőt. Alkalmasint elmaradha­tunktól és saját szándékától füg­­gott volna ez az egész. Hiszen gétlenül. Életmódja, munkája, szele nem jellemző, egyedi eset, kurie­lemi beállítottsága nem csekély rum. Helyette szívesebben hallot­mértékben határozza meg, miképp tűnk volna részletesebb informá­is alakul hírünk a világban. Nem csakat arról, hogy a kanadai, ma­, közömbös tehát, hogy azok ott gyarok mennyire ismerik a hazai kinn hogyan élnek, s mennyire kultúrát, mennyiben kötődnek hoz­kötődnek az eredeti hazájukhoz, s ró, milyen módon képviselik és fe­hogy a gyermekeik megmaradnak-e meg, hogy gyarapítják-e, s ha igen, magyarnak vagy beleolvadnak a mivel. Mert — ahogy az egyik nyi­nagy népek valamelyikébe. Lehet, satkozó mondta is — nem lehet hogy előbb-utóbb ez is bekövetkez­ idegenben őrizni és fejleszteni a hőt? Addig ügyelnünk kellene rá- kultúrát az anyaországhoz való­juk, kapcsolódás nélkül; ugyanakkor Tudni illik — s ezt talán a film nem lehet és nem is szabad elzár­készítői is vezérelvül választhatták közül a befogadó nemzet kultú­ráb­a — nem okvetlenül bizonyos, rájától. Szükségképp tehát szinte­hogy aki Magyarországot végleg­­ is jön létre, egyfajta átmenet; elhagyta, az cudar, hazátlan bi- kiskapu nyílik a különnemű kultú­rang, áruló vagy elvtelen kozmo­­rák között. Általa értékek csere­pol­ta. Meglehet, az. De az is meg­­ledhetnek, sőt új értékek szület­éshez, hogy egy galgamácsai le­­hetnek:­­újak és immár közösek, kos kozmopolitább, mint egy to- Népeket összekapcsoló hatásúak, rontói magyar, és megfordítva: nem Hát erről — vagy erről is — elképzelhetetlen, hogy valamelyik kellett volna szólnia a Kanadai ausztráliai honfitársunkban cse­ randevúnak. S mert jobbat nem fekvőbb a hazaszeretet, mint jóné- tehetünk, bízzunk abban, hogy né­hány budapestiben. Persze — szól még tévéfilm a magyar mondhatnánk —, könnyű Ma- diaszpóráról tapintatosabb is. Maa­gyarországot Kaliforniából szeret- cepciózusabb is meg alaposabb is; ni, s mi tagadás, ebben sok igazság készül talán olyan, amely nem el­van. De az értelmes, aktív, alkotó riogatja, hanem szorosabban idejű, hazaszeretetet el kell választanunk zi az emigrációt,­ s értelmesebb, a magyarkodástól, s ha így nézzük, aktívabb hazaszeretetre okít. Ám­némelyik nyugaton élő művész vallányhaj és honfibú nélkül. Stefanovits Péter: Kávéházban Ketten a sokaságból Hallgatom Avar Istvánt: „Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív, /úgy gyűlöltem és szerettem: / mindenhez úgy fogtam, kívánva, / hogy az legyen a vesztem!'* És hirtelen Váci Mihály foly­tatja a nemzetközi gyors hálóko­csijának derengő folyosóján, borús, félig lehúzott függönnyel a takart ablaknak dőlve: „Úgy éltem én, ahogy itt élni kell, s ahogy érdemes élni! / Egy emberöl­tőt éltem — de a sorsom / történelem és ezerévnyi !’* Hogy valóban ezt a versét mondta-e, dünnyögte-e akkor, csaknem húsz évvel ezelőtt, talán mindegy. Hisz a hosszú úton Var­sóig hamar megtudtam: szereti kipróbálni egy-egy versét, régit vagy készülőt: hogyan is hat? igaz-e így, elmondva is? Lassan mondta a verset, mintha rögtö­nözné. És nagyon szelíden mond­ta, még a hol rejtett, hol indula­tosan kicsattanó pátosz is nagyon egyszerűnek, mondhatnám prózai­nak tűnt. A szellemhang belevész a vo­natdübörgésbe, újra Avar Istvánt hallgatom, hallom. Sorra Váci Mi­hály legszebb, legismertebb ver­sei: „Jegenye-fényben”, Szelíden mint a szél”, „Méltó hatalmat”, „Staccato”, „Még nem elég .. S újra látom Váci Mihályt. Fel­rántja a függönyt, kinéz. Odakint rossz, nedves, se hideg, se meleg tél. Szél fúj, esik. A sötétség, egy­­egy felvillanó ívlámpa csak, egy­­egy eldugott ház lámpafényének melege. Ziláltan tántorog az eső. Fújja, kavargatja a szél, szembe­­csavarja a robogás. Most már hár­man nézzük. Darvas József a har­madik. Kis küldöttség, néhány na­pig a lengyel írószövetséggel tár­gyalunk. Nem éppen könnyű a

Next