Élet és Irodalom, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-08-06 / 32. szám - Tímár Máté: A ház (9. oldal) - (iszlai): Fair • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -ssz-: Becsületdoboz • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - - ár: Műteremlakás • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Szántó Dénes: Fantázia-por • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -k -s: Barbár bor-bár • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -czár-: Csíkosba, magyar! • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Gyulai Líviusz: Egy komisz kölyök naplója • kép (9. oldal) - Vajnai László: Ars poetica helyett | Vakvágány | Ha nem lenne • vers (9. oldal) - Fekete Gyula: Tengercsepp (9. oldal)

TÍMÁR MÁTÉ: A HÁZ flórom utcára meg egy francia­­udvarra lenéző Duna-parti ház­óriásunk, melyben huszonegy esz­tendeje szeretném otthon érezni magam, leggyakrabban az „olyan" szócska használatára készteti la­kóit. Szépen is, csúnyán is. Két főlépcsőházával, három fel­vonójával, négynek kevesbített öt emeletével „olyan" népes, akár az ötszáz lelkes dunántúli falvak. Időnként „olyan” ápolatlan, mint a vásárterek, sátorbontás után. „Olyan”, akár egy galambdúc, hol édelegnek, hol marakodnak ben­ne. Leginkább talán mégis „olyan”, mint­ egy mikroszkópiai metszet, társadalmunk szelete, melynek cseppjében vizsgálni lehet a ten­gert, s észlelhetni azt a befolyá­solhatatlan közérzetet, mellyel a miniközösség minden, a külső vi­lágból érkező szélfuvallatra vis­­­szahat. Természetesen száz ágból egybefonódva, még inkább száz szájból egybecsendülően, hiszen — míg el nem felejtem —, „olyan” a mi házunk, mint az utolsó lakós­ra testált idegenlégiós kaszárnya, minden osztályt és réteget képvi­sel. Bő hatvan esztendeje részvény­­társasági alapon jegyzett örökla­kásoknak épült — a jelentkezők bukszájához mért négy-, öt-, hat-, nyolcszobás lakásokkal is —, bo­lgába beleerőszakosodott a fasiz­mus, a háború, a kitelepítés, meg a társbérlet (az októberi világgá­­futásról, meg a leválasztásos la­kásszeletelésekről nem is szólva), úgy, hogy ha az „őslakókat” ke­resnénk ivadékaik rendjén, bizis­­ten százalékarányban sem talál­nánk többet, mint amennyi ame­rikai a Mayflowerről a jelenbe származott. Helyettük szabolcsit és három­­székit, kommunistát és jehovistát, főmérnököt, rendőrt, pecsenyesü­tőt, „olyan” nemest, hogy veze­tékneve két ipszilonnal ékes, ma­gánhangzó nélkül, s időnként még csőlakót is, a kukák között, ha napkelte előtt keresnénk. Volt nékünk főrendünk is, a Báthoryak, Bethlenek anyaági ro­kona — jelenleg szeretetházban —, akad háztáji gazdaságunk, a második emeleti tyúkos asszony ágya alatt, aki nem„b­ékebőrű" nagyüzemi baromfiakból a hulla­dék kenyérdarabokon pár hét alatt kisüzemi különlegességeket n­evel. S hogy a polgári középosz­tály bankári alosztálya is képvi­selve legyen, hát mire való a mi sántikáló illemkódexünk, a Ha­cker Baby? Úgy mondják, akik jobban ismerik nálam, hogy két­hetente mosakodik, de egy elma­radt köszönésért bárkit feljelent. Jelentős a befolyása, hiszen taná­csi segélyezett, s ha valaki egyszer is hallaná, amikor éppen „butapa­­rasztozik”, azt hihetné, hogy elté­vedt az időben, ötven esztendő­nyit legalább. De vannak átlagpolgáraink is, akikből kerek tizenkettő egy tucat. Korán kelő munkások, későn fek­vő pincérek, egyentáskás orvosok, szorgalmas iparosok, pedagógu­sok, diákok, sasadi meg óbudai téeszesek is. Általában ők azok, akik minden lakótársuknak előre köszönnek, mivel azonban nem ők a körfolyosók hangosai, olyanok­nak tetszenek, mint a közkatonák a menetoszlopban. De ne gondolja senki, hogy mindezekből hiányzik az összetar­tozás érzülete. A Nagykörút villamosain min­den idősebb lakótársunknak átad­juk a helyet. Rokoni közvetlen­séggel szólítjuk egymást. Próbál­jon belekötni a közértben bárki a legádázabb „házi haragosunk­ba” is, menten frontot fogunk mellette. S ha eltévesztené a ház­számot a kaszás, a hozzátartozó­kat is felkeresik másnap: „Fogad­ják a legőszintébb együttérzésün­ket!”, olyanok, akikkel addig kö­szönést se csereberéltek. S ha lázadozunk néhanapján, leginkább ilyesmikért: Megint el­romlott a felvonó! Valaki a kuka mellé szemetelt és a lépcsőházban engedte „kimenni” a kutyáját. Ne­mi ábrákat rajzoltak a frissen me­szelt falra! Ezek a mai fiatalok süketnek születtek mindahányan, mert úgy bömböltetik a zenegé­peket, hogy az eszünk is elmegy hazulról tőle! Még a békétlenségünk is más tövű, mint tíz-húsz esztendőknek előtte, s mindennapjaink bol­hacsípéseit is csak azért panaszol­juk, mert elvégre jókedvű sem lehet mindig az emberfia. 1977. AUGUSZTUS 6. nMMRraBnBaaraaHBflBsraBra! páratlan oldal UHUI III Ilii lllllllII ■ II—III lllllllli ásásra ■ ■ win 11 »nir wiwHiirina—rara FAIR Kamuti Jenő doktor, a kiváló veterán vívó és fiatal orvosad­­junktus nemzetközi fair play dí­jat nyert. Ebből az alkalomból megszólaltak a tévéhíradóban sport- és munkatársai, meleg sza­vakkal méltatták a vívó és az or­vos érdemeit a sportban és munkában. Egy régi munkatársa a kifejtette: nem is tudja, minek nevezze fairsége alkalmából ha­marjában az adjunktus urat: úri­­embernek-e, vagy szocialista em­bernek? Kamuti doktor nyilván örült a szívből jövő, bár kétértelmű elis­merésnek. Még ha kicsit valóban fonákul hangzik is egymás mel­lett a két — régi és új, jelentését tekintve ellentétes — megtisztelő jelző: úri és szocialista. Engem azonban elgondolkozta­tott a kedves eset. Milyennek ne­vezném én — nyomdafestéket is tűrő szavakkal — a fair játékost, mint embert? Belevaló elvtárs? Becsületes fickó? Tisztességes fiú? Legény a talpán? Példamu­tató polgár? Klassz srác? Talán egyszerűen: Fej vagy, Mester? Vagy mégis: szocialista úriember? A mérkőzés még folyik, a meg­oldás, remélem, érik. Azt hiszem, ezt mondjuk átmenetnek. (iszlai­­ szonylag gazdaságosan építhető műtermek tanulmánytervét.. Igen, ezt így is lehet. De (noha esküdt ellenségemnek sem kívá­nom egy tetőtérbeépítés viszon­tagságait) nem tudok szabadulni kérdéseimtől: 1. Nincsenek olyan nem szabad­foglalkozású képzőművészek is, akiknek jól jönne egy olcsó be­építéssel nyerhető műteremlakás? 2. S ami ennél még egyszerűbb: nem lehet ezt a meghökkentő, méltánytalan, az amúgy is annyi gonddal küszködő képzőművésze­ket szinte „másodrendű állampol­gárrá” lefokozó rendeletet vissza­vonni? ■ ár BECSÜLETDOBOZ Kórházi előcsarnok, újságos stand fiatalemberrel. Tolongás. Beteglátogatók vásárolnak. Én is. Lúdas, Új Tükör, Élet és Tudo­mány, Magyarország... Mennyi? Az ifjú odapillant: Tizenhat nyolc­van. Már ad is vissza a húszasból, három forintot. Pedig a négy lap csak tizenhárom nyolcvan. Iste­nem, nagy a tolongás.___ Egy héttel később: stand, ifjú, tolongás, válogatok: Ludas, Új Tükör, Élet és Tudomány, Ma­gyarország ... Mennyi? — Tizen­hat nyolcvan. Ejnye. Tizenhárom nyolcvan — mondom szigorúan. Tényleg — mondja ő — Bocsánat, nagy a tolongás. Következő hét: stand, ifjú, sa­többi. Ludas, Új Tükör, satöbbi. Na most! Mennyi? Álcázásnak szánt elrévedő pillantásom a pul­ton levő nyitott skatulyára esik. Oldalán ákombák felirat: BECSÜ­­LETDOBOZ. — Tizenhat nyolcvan — hallom közben. Szó nélkül zsebre vágom a hú­szasból visszaadott három forin­tot. Ez a fiú bízik az emberek­ben. Vigyázni kell rá, ne csalódjék. —ssz— MŰTEREMLAKÁS Még az idén tizennyolc műte­remlakás épül Budapesten, csak­nem húszmillió forintért — adta hírül egyik napilapunk, szólva ar­ról is — ami élénk panaszok tár­gya volt a képzőművészek nem régi közgyűlésén is —, hogy vi­déken még csak épül-épülget va­lamennyi képzőművészlakás, ám a főváros ilyesmivel sokáig nem törődött. Örüljünk hát, hogy most végre elszánta magát? Vagy háborog­­junk az elképesztő költségeken? Inkább olvassuk tovább a tudósí­tást: a műteremlakások építését­­ nehezíti, hogy a modern lakóhá­zakon nincs padlástér, és a ház­gyári technológia nem alkalmas erre a célra. Viszont egy rendelet megakadályozza, hogy a régi há­zak kihasználatlan padlásterét be­építsék, mert a képzőművészek­nek, mint szabadfoglalkozásúak­­nak, nem adnak beépítési enge­délyt.” Mit lehet itt tenni? „A Művé­szeti Alap néhány éve felkérte a Budapesti Műszaki Egyetemet, hogy szakemberek dolgozzák ki a házgyári technológiával is vi­­ sb^———»i BARBÁR BOR-BÁR Olvasom, hogy a népszerű sör­­bárok­­ mintájára újabb borhara­­pókat nyitnak Vinó-bár néven. Nem vagyok purista, a bár, mint újfajta vendéglátóipari, egység megjelölése már gyökeret vert tudatunkban, senki se gondolja, hogy az ételbárban szmokingos urak hozatják a pezsgőt. A Cock­­tail-bár ellen sincs kifogásom, ez a neve és kész. A sör-bár cím se sikerült­ rosszul, van valami iro­­­­nikus felhangja. De kinek jutott eszébe, hogy nemzeti italunkat, a bort „vinó”-ra keresztelje? A keresztapa fejé­ben talán megfordult — a sután hangzó — „bar-bár” is, de azt gon­dolhatta, ha valamit magyarul mondunk, az olyan ázsiai, barbár dolog. Minek szegényítjük magun­kat? Miért nem borharapó !— vagy egyszerűen borozó? A rigmus sem azt mondja, hogy „Vinót iszik a magyar, nem pe­diglen vizet.” -k -s FANTAZIA-POR Hollandiában élő barátomtól kis csomagot kaptam. Mindenféle édesség volt benne, meg egy zacs­­kónyi levespor. Előállítója a világ­hírű Knorr-cég, amely Svájcban működik, de az egész világra ki­terjednek üzleti kapcsolatai. A szóbanforgó csomagon francia és holland nyelven olvasható a hasz­nálata utasítás, amelyhez piros­­fehér-zöld szalaggal csinosított üde ábra is járul. A magyarázat szerint Paprikalevest lehet készí­teni a téglavörös porból. A zacskón a következő ínycsik­landó szöveg olvasható: „Knorr különleges paprikalevesének íze Önt a magyar styeppékre emlé­kezteti, ahol a cigányok csárdást táncolnak a vad hegedűk elbájoló hangjaira.” Nem hiszem, hogy lehetne le­vest ennél regényesebben jelle­mezni. Eze­k után, kíváncsiságtól és ha­zafias felbuzdulástól űzetve, fele­­­­­ségem elkészített egy adagot .3. le­­­­vesporból. Kanalazás közben min­den idegszálamat megfeszítve les­tem, átérzem-e a csárdást ropó cigányok varázsát. Dehát ahány íny, annyiféle képzettársítás. Rám a leves egy másodosztályú vendéglátóipari egység főztjének benyomását tette, zene nélkül, le­gyekkel. A levespor hibás? Ki tudja? Lehet, hogy csak a fantá­ziám szegényes. Szántó Dénes Gyulai Líviusz: Egy komisz kölyök naplója CSÍKOSBA, MAGYAR! Jóképű, barna fiatalember kér előttem cigarettát a trafikban. Magyarul. Napszítta kék­ inget vi­sel, karcsúsítottat, s a hátán­­ látom, mert előttem áll — az alábbi, fehérbetűs felirat: PRO­PERTY OF STATE PENITEN­­* TIARY STANTON. Azaz hogy a Stantoni Állami Börtön Tulajdo­na. Most mi a teendőm? Büszkének kell lennem, hogy hazámfiai szo­lidárisak a börtönbe zárt ameri­kai polgárjogi harcosokkal? Szé­gyellnem kell, hogy hazámfiai szolidárisak a börtönbe zárt ame­rikai zsebmetszőkkel? Türelme­sen ki kell várnom, amíg a jobb belvárosi butikokban csinos uni­sex divatpizsamát árulnak: OR­SZÁGOS BÜNTETÉSVÉGREHAJ­­TÓ INTÉZET. BUDAPEST fel­irattal? Vagy fel kell hívnom az INTERPOL-t? —ezár­ VAJNAI LÁSZLÓ: Ars poetica helyett Akár a kimosott pelenkák a kötélen, lebegnek gondolataim homlokom közelében. Vakvágány Addig képzelődött, míg elképzelhetetlenné vált számára a valóság. Ha nem lenne Zúgó percek, Niagarák, a sziklákba kapaszkodó vízparti fák...­­ , s fordított kép a délibáb, tótágas­ álom: — Ha nem lenne ki kellene találnom. FEKETE GYULA: Tengercsepp Szép, szép, lobogni, mint a fáklya. Bár nem egészséges. ★ Hiba volna meggyőzni X-et az igazunkról. Addig használ ő az ügynek, míg nem érte harcol, hanem ellene. ★ A középszer fészkelődik legtöbbet, mert a középszer viszket legjobban. Szinonimák.★­­ j Az okos józanul­ mérlegeli,a j; mások érveit, a mások igazát A bölcs józanul mérlegeli a saját érveit, a maga igazát is.­­ ★ Aki, míg küzd — nincs meg­alázva.★ Bújj vissza a bárány bőrébe, farkas, ha csakugyan ijesztget­ni akarsz. Farkasnak mi már úgy jobban ismerünk. ★ Ritkán igaz, amit gyakran bizonygatnak.★ Az író bizonyítványa a mű, és nem a kritika. A kritika — a kritikus bizo­nyítványa.★ Annál könnyebben élhet az ember — minél kevesebbre be­csüli magát.­­ ★ A hivatásának élő író, mű­vész, pedagógus az a fajta em­ber, akinek nem elég a saját — akárhány — gyereke, a má­sok gyerekeit is igyekszik meg­szerezni a szellemi utódjának, folytatójának, örökösének. ★ A bélyeggyűjtőt — és kiket még? — nem maga a van bol­dogítja, hanem az, hogy: nin­csen másnak.★ Minden rosszfajta hatalom legfőbb — sőt, egyetlen — elve: a fennmaradás. ★ Sokáig elhitték a Holdnak is, hogy saját fénye van. ★ Nem mindig az az okosabb, aki több embernek mondja. ★ Mini-kantiánus elmélkedé­seiből: Szép az a nő, aki térdek nél­kül is tetszik.★ Mindig szebb a magun­k gye­reke — mindig szófogadóbb és hálásabb a másé? ★ Elhullajtott mag a mártírok vére, valóban. De nem rögtön kel ki. ELET É IRODALOM ma

Next