Élet és Irodalom, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1978-01-28 / 4. szám - Szaniszló M. Júlia: rajza • kép (11. oldal) - Vinkó József: Minidrámák trapézra • könyvkritika • Szenczei László: Ócskawas (A szerző kiadása) (11. oldal) - Fekete Sándor: Kibicsakló óda egy hadsereghez • könyvkritika • Nemeskürty István: Kik érted haltak, szent Világszabadság (Magvető) (11. oldal)
1978. JANUÁR 28. k j. " ,r*V. •* . Szaniszló M. Júlia rajza Minidrámák trapézia ■ Szenczei László: Öcskawas (A szerző kiadása, 92 old.) öt miniatűr drámát, a non sequitur modorában fogant nonszensz-vígjátékot tartalmaz Szenczei László új kötete, az Öcskawas. öt játék, öt kísérlet egyúttal: az író a darabokban azt próbálja meghatározni, mekkora az a groteszk, abszurd vagy szürrealista adag, amit a realizmus még elbír, s amely még eszköz marad arra, hogy fizikailag is felfogjuk a paradox világot. Az első, Az öreg statiszta halála realista játék, ahol a groteszk egy valóságos kis dráma tragikomikus betétje. Wissely Mártont, az öreg statisztát felkeresi a szép újságíró-gyakornoknő, hogy meginterjúvolja. Nem Zalányit, a híres színészt, de őt, az örök némaszereplőt, aki saját keresetéből varratja fényűző jelmezeit, hogy legalább színpadon nagyszerűnek mutatkozhassak. Mi sem természetesebb hát, mint a centrális erejű vágy abszurd kivetítése: az öreg statiszta rosszul lesz; lázálmában hatalmasnak, férfiasnak képzeli magát, megkéri az újságírónő kezét. Ébredése keserű és döbbenetes; az igazgató, a többi statiszta nevében arra kényszeríti, hogy életében először áttoljon a színpadon egy targoncát. Nincs ebben a furcsa kis drámában mesterkéltség. Szenczei mellőzi az ájulás lélektani trapézmutatványait is, s jóllehet ismert képletet boncolgat, hitelesen ábrázolja a szorongás alapvető érzéseit. A Halál megjelenéséről, cocteau-i előérzetéről szól a Maszkabil című tréfa s a Lopják az obulust című minidráma. Az első egy nagyüzem, az Állami Kordélyos Vállalat belső életének gúnyrajza, öt évvel a Bastille bevétele után, s Páskándi Géza és Száraz György történelmi groteszkjeivel mutat hasonlóságot. A második darab abszurd krimi, egy gnóm Harpagon, a nagybeteg Flóris gazda kifosztásának története. Mindkét „dráma” aprólékos környezet-ES Nemeskürty István: Kik érted hallak, szent Világszabadság (Magvető, 488 old.) „Ez mind igen jó, mind valóban szép ..kommentálta Petőfi verse a pesti és bécsi népítéletet, melyek ismert fejleményei során Lamberg szívébe kés, Latour nyakára kötél került Nemeskürty István viszont, most megjelent izgalmas, de ellentmondásos könyvében, egészen másképp értékeli a dolgokat. Már elöljáróban drámai módon úgy mutatja be gróf Lamberget, mint a birodalom egyetlen olyan tábornokát, „aki magyarul könyvet irt” (21. 1.), mint akit Jellasics „hatalmi túlkapásainak ellensúlyozásával” bíztak meg a „viszonylag józanabb bécsi körök”, aki „jóhiszemű” volt, s akinek „a gyakorlati politikában tökéletes járatlanságát, fellegekben járó konzervativizmusát bizonyítja tragédiája”, „gyanútlanul bolyongott” a felizgatott Pest-Budán, „valósággal felkínálta magát,, a tömegnek, amely lemészárolta (26. 1.). Aztán ugyanezt, a nagyobb nyomaték kedvéért, még egyszer részletesen elmeséli a szerző, hangsúlyozva, hogy Lamberg „lényegesen jobb megoldás lett volna” másoknál. Mészáros Lázár szerint is (aki a könyv főhőse) „becsületes és magyar” volt (223. 1.), megölésével tehát a „forradalom tisztasága bemocskoltatott” (227. 1.) és így tovább. Kinek van igaza, Petőfinek, vagy Nemeskürtynek? ■ A kérdést nem szánom demagóg fordulatnak. Egyáltalán, hadd jegyezzem meg, hogy nem tartozom ama irodalomtörténészek közé, akik kiválasztanak maguknak egy síremléket a magyar Pantheonból, egész életükben ráakaszkodnak, s aki magántulajdonnak tekintett hősükről bánni rosszat mer állítani (vagy csak úgy olvasható valamelyik mondata, mintha ilyen merényletet követett volna el), rajzzal indul, s mindkettőben vaskos naturalizmus csap át a szürrealizmusba. A Maszkabálban megjelenik Sanson, a Köztársaság főhóhéra, s mereven vizsgálgatni kezdi az igazgató és szeretője nyakát. Az obulusos játékban a Halál (Cocteau fekete motorosának alteregója) Betörő képében jelentkezik. Kikapcsolja a villanyt, elzárja a rádiót, s közli Flórissal, hogy ideje szükséglakásba költöznie. A Halál közelsége mindkét esetben radikális világszemléleti változást okoz: az irreális, torz oldal előtérbe kerül, az arányok eltolódnak, a logika felborul. Szenczei groteszk iránti érzékenységét, az asszociációs írásmódra való fogékonyságát jól példázzal a két játék megoldása. A Maszkabálban a főhónév éppen kigombolni készül az igazgató gallérját, amikor seprűvel a kezében megjelenik Pivákné, a takarítónő, s cigarettacsikkekké változtatja (a Marseillaise hangjai közben) a díszes társaságot. A Lopják az obulust című minidrámában a tárgyak kelnek életre. (Az ellopott lepedők gyerekhangon csivitelő lidérces kísérteteké változnak.) A pánikszerűen mozgalmas személytelen, életidegen világot még eszménytelenebbé teszi két tolvaj triviális és zavaros dialógusa, a könyv legizgalmasabb párbeszéde. A címadó történetben, az Ócska teásban az abszurd indítás válik dermesztően reálissá (két vasnagykereskedő megy vendégségbe, valahová a Reichstag-Strassé-ra az általuk életre keltett vasszörnyekhez, végül A bűnbeesés non-figuratív változatában, ebben az alig öt oldalnyi villámtréfában az író saját módszerének humoros kvintesszenciáját adja: a non-figuratív, elembertelenedett világ tagadását, vágyakozását a fény és a tiszta humánum után. Vinkó József annak nekiesnek, s nem nyugszanak addig, amíg a betolakodót el nem űzik a szent ligetből. Megerősítem, s talán eddigi írásaim is igazolják, hogy nem ilyen viszonyban vagyok Petőfivel: igyekeztem hozzájárulni alakjának „szobortalanításához”, gyengéit, elfogultságait is nem egyszer bírálva. A kérdés csak az, hogy a Lamberg elleni népítéletről alkotott költői kommentárt is e tévedések közé kell soroznunk? Közbevetőleg megvallom még, hogy elég régóta iszonyodom minden népítélettől, a kegyetlenségnek mindenfajta megnyilvánulásától, kövessék el bár intézmények vagy felbőszült tömegek. Eléggé ismeretes azonban, hogy a valamirevaló népi forradalmak során rendszerint sor kerül ilyen népitéletekre, mihelyt a nép „felkel”, „tiszta” forradalomról többé nem lehet szó. Akik állatoknál tartják a népet, ne csodálkozzanak,, ha az „mint állat fizet” nekik — ezt is megírta Petőfi. De nem is ez a kérdés lényege. Arról van szó, hogy Lamberget jóhiszemű magyarnak kell-e tartanunk, akinek megölése „végzetes hatással lehetett volna” a honvéd haderőre (225. 1.) s ezzel a függetlenségi háború sorsára? Menjünk sorjában. Azért, mert valaki magyarul ír hadikönyvet, és kíséret nélkül szaladgál egy fővárosban, még nem kell jóhiszeműen bolyongó becsületes magyar hazafinak tartanunk. Lamberget nem Jellasics ellenében küldték Pestre, hanem lényegében ugyanazért, mint a horvát bánt, a magyar forradalmi kormány, s ezzel a forradalom letörésére. A király nem erősítette meg az új, jobb felé nyitó Batthyány-minisztériumot sem, ellenben a reakciós báró Vay Miklóst bízta meg kormányalakítással, s törvénytelenül, miniszteri ellenjegyzés nélkül, Lambergre, ruházta a főparancsnoki hatalmat, mindeme ellenforradalmi intézkedések biztosítására. Hogy mi rejtőzött Lamberg lelkében, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy jóhiszemű magyarok nem szolgáltak akkoriban eszközül az udvari reakciónak. Ezt a buzgó eszközt a magyar nemzetgyűlés le is leplezte, s Kossuth javaslatára eltiltotta törvénytelen főparancsnoki ténykedésétől. A népítélet után a képviselők természetesen elhatárolták magukat a tömeg tettétől, de a forradalom minden híve tudta, hogy ezzel végre vége a vészes alkudozásoknak, rá lehet lépni az egyetlen járható útra, a következetes önvédelmi háború útjára. Nemeskürty a továbbiakban — helyesen —, megbélyegzi azokat, akik „leléptek” a nemzeti hadseregből, átálltak az osztrákok oldalára. De miért lett volna „jobb megoldás” az a Lamberg, aki eleve nem csatlakozott a forradalmi kormányhoz, hanem mindvégig az udvarral tartott? Lamberg küldetésének kétszeri ismertetésekor Nemeskürty egy nem jelentéktelen mozzanatot egyszer sem említ: azt ugyanis, hogy Lamberg feladatához tartozott a királyi helytartóvá emelt Majláth országbíró támogatása, akinek viszont utasítása volt, hogy „elnapolja” az országgyűlést, betiltsa a politikai klubokat, s helyreállítsa „a törvényes rendet”. Minderről nem szól Nemeskürty, e helyett így összegez: „A forradalom tisztasága bemocskoltatott (........) a tábornok viszont megszűnt élni, tehát olyan politikai tényező lenni, akinek a nemzetgyűlésben való jelenléte bizonyos reakciós körök számára még kínosabb, mintha csupa republikánus ülne ott...” Ezek után fel kellett volna tennie a kérdést Nemeskürtynek, hogy ugyan milyen „politikai tényező” lehetett volna e tábornok egy olyan nemzetgyűlésben, amely nem is ülésezhetett volna, lévén Lambergnek egyik feladata épp az országgyűlés „elnapolásának” biztosítása, s nem ottani „jelenléte” ... ? Sajnos, a szerző nem akarta ké-nyelmetlen kérdésekkel zavarni a saját dolgát, s így jóhiszemű áldozattá léptette elő az udvari ellenforradalom egyik eszközét. Amikor a meghökkentő lambergiáda első változatát olvastam a könyv elején, azt hittem, hogy afféle köpés cselről, blickfangos nyitányról van szó, s később több oldalról is vizsgálódik majd a szerző. A munka végére jutva be kellett látnom, hogy nem figyelmet, vitákat provokáló egyszeri kihívásról van itt szó, hanem az egész mű így épül fel — a hol jó irányú, hol vészesen egyoldalú publicisztikai hangulatkeltés módszerével. E módszert pedig erős alkati és szemléleti adottságok determinálják. Nemeskürty maga is belelkesül a saját feltevéseitől, s azokat nem kontrollálni, hanem mindenáron igazolni akarja. Rengeteg anyagot tár fel, illetve mozgat meg, tudományos becsvággyal és szorgalommal alapoz, de előzetes elfogultságainak enged, amikor építkezik. Íme néhány további példa: Nemeskürty egy helyütt (346. 1.), maga is elárulja, hogy a honvédsereg vezetői között csak egy-két igazi forradalmár akadt, könyve egésze ennek mégis az ellenkezőjét igyekszik bizonyítani, már az alcíme is, mely így hangzik: „A negyvennyolcas honvéd hadsereg katonaforradalmárai”. Az igazi forradalmár és a függetlenségi harcos közti elvi különbséget nem is tárgyalja a könyv, ellenkezőleg, menthetetlenül összemossa a két fogalmat Már a bevezető vaskos túlzással indul, mely szerint 1847 körül kialakult az osztrák fekete-sárga ármádiában „egy forradalmi jellegű, félig-meddig földalatti mozgalom”, s „jó néhány” magyar ifjú is azért jelentkezett a seregbe, „hogy szakmailag kiképeztesse magát, egy majdani forradalmi harcra”. Ez utóbbira „Perczel Mór esete” a „bizonyság”, de a különben érdemes tábornok megbízhatóságára sajnos nem próbál bizonyságot találni a szerző. Még jellemzőbb e bizonyítási módszerre a következő részidézet: „... ha meggondoljuk, hogy Bozzai Pál honvédnek a harcok között is napi olvasmánya Louis Blanc (...), akkor nyugodtan megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a cs. kir. hadsereg sok tisztje tudatosan készült arra az alkalomra, amikor majd egy forradalmi hadsereg katonájává válhat.” A kockáztató nyugalom nem indokolt. Bozzai Pál 1849-es tábori olvasmányai nem bizonyíthatják azt, hogy cs. kir. tisztek 1848 előtt forradalmárnak készültek. Ilyen alapon minden derék MADISZ-os ifjúról, aki 1947-ben egy szemináriumon elolvasta a Bérmunka és tőkét, azt lehetne feltenni, hogy 1944-ben ellenálló volt... Hasonlóan cáfolható a „mozgalom” többi bizonyítéka is. Petőfi, aki egyébként nem írta nagy betűvel a világszabadságot (lásd a vitatott mű címét), s akinek Mészáros Lázárral támadt viszályát Nemeskürty némileg egyszerűsíti, persze a tábornok javára, szóval, Petőfi nem tárgyilagosan szólt a hadügyminiszterről, hanem úgy, ahogy forradalmakban a vitázó ellenfelek szoktak évődni egymással. Mészáros megérdemli, hogy a nyakravalós gúnyversnél méltányosabban ítéljünk tetteiről, s Nemeskürty jól tette, hogy felvállalta a védő szerepét. Még jobb lett volna, ha ezt nem viszi túlzásokba, például ilyenekbe: „Világszabadság! (...) a költő (...) nem is sejtette, hogy ezek a nyakravalót megkövetelő goromba tábornokok vele azonos hitet vallanak”. Nos, Petőfi nem is sejthette ezt, mert nem ez volt a helyzet. A tábornokok legtöbbje, miként Klapka, Vetter, Mészáros, Vécsey, aljasul elbizakodott, szemtelen követelőnek ítélte „Petőfy népköltőt”, és olyan távolságra állt a poéta forradalmi világszabadság-eszméjétől, mint a nemesi liberalizmus a plebejus forradalmiságtól. Ezen kár is volna vitatkozni. Görgeyt időnként szelíden korholgatja a szerző, máskor határozottan és helyesen kimondja, hogy „ország sorsát eldöntő” elhatározásokra alkalmatlan volt (364. 1.) egyes következtetései mégis zavarba ejtőek. Például a hírhedt váci kiáltványt, amelyben a tábornok megtagadta a Honvédelmi Bizottmányt, fenyegette a republikánusokat és hajbókolt a király előtt, „késői és szerencsétlen” lépésnek minősíti. Hogy miért későinek? Mert ilyen hadvezéri fellépése érthető, sőt talán hasznos lett volna Ferenc József trónra lépte előtt (309. 1.), de utána már „fölösleges” (!!!) beavatkozás volt a politikába (310. 1.). Nagy kár, hogy Nemeskürty nem részletezi, kinek lett volna „talán hasznos” ez a kiáltvány 1848. októberében, vagy novemberében? Én sem merülök el a további részletekben, bár lehetne még sorakoztatni a tapintatlan kérdéseket. Nem teszem, mert a recenzió, menyiségileg így is túltengő kritikai észrevételei elfednék a könyv jó szívvel dicsérhető értékeit. Mi a vitathatatlanul vonzó ebben a munkában? Már maga a tárgyválasztás iS. Nemeskürty nem várt addig, amíg a forradalom fő foglalkozású kutatói kidolgozzák a honvédsereg modern történetét, hanem vállalkozott az izgalmas téma sajátkezű felvezetésére. Úgy sejtem, a szakma sem lesz teljesen elégedett az eredménnyel, de mint 1848 emlékének műkedvelő ápolója azt merem mondani, hogy egy-két továbbgondolható szempontot a profi történetírók is meríthetnének e műből. A túlzások ellenére is érdekes, és sokban újszerűen okadatolt portrét kapunk Mészárosról, Aulich és Landler méltatlanul háttérbe szorult alakját meggyőzően emeli ki Nemeskürty. Egyes részleteiben vitatható a Görgey-kép, de jó, hogy a szerző elvileg elutasítja a tábornok eszményítését. Drámaian izgalmas a hadügyminiszter „első négy hetét” megrajzoló fejezet, s remek lapok szólnak a hősökről, akik az agyonlövetés, a megtizedelés kockázatát vállalva külföldről szöktek haza a megtámadott nemzet védelmére. Ezek az oldalak (264—282.) a könyv csúcspontját alkotják, nem lehet meghatottság nélkül olvasni őket: már-már egy prózában megírt óda hevével hatnak ránk. Hevével, mondom, s nem a nyelvével. Mert Nemeskürty nyelve nem költői, nem is szépírói, hanem egyértelműen publicisztikai, s gyakran retorikus. Vannak e retorikának üresjáratai (gyakran ilyenek a lelkesült felkiáltotások és a diadalmas válasznak szánt szónoki kérdések), de sodrása is van e stílusnak, s ez nem egyszerűen a cselekmény izgalmából fakad, hanem a hatásos, szinte drámai szerkesztésnek is eredménye. És legkivált imponál e könyvben az, hogy Nemeskürty István a haza és hazaszeretet tárgyá- *ban mer pátosszal élni. Pátosszal egy olyan korban, amelynek tudománya maholnap a haza szót sem meri leírni anélkül, hogy előzőleg hosszadalmas és prézliszerűen száraz magyarázkodásokkal el ne hárítaná „a burzsoá nacionalizmus” vádját. FEKETE SÁNDOR* Kibicsakló oda egy hadsereghez ÉLET ÉS IRODALOM