Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-05 / 27. szám - Tatay Éva: A szellem napvilága • reflexió | Visszhang • Kertész Lilla: Foglalkozása: előadóművész (ÉS 1980. május 3.) (2. oldal) - Scheiber Sándor: Benóni • reflexió | Visszhang • (ÉS 1980. június 28.-i szerkesztői üzenetek) (2. oldal) - Petrányi Ilona: Ki írta a Szent színpadot? • reflexió | Visszhang • Lichtmann Tamás (ÉS június 21.) (2. oldal) - Károlyi András: rajza • kép (2. oldal) - Marót Miklós: Tiszay Andor nyolcvanéves • köszöntő (2. oldal)
VISSZHANG A szellem napvilága Szeretném kiegészíteni Kertész Lilla, Foglalkozása: előadóművész című, az ÉS 1980. május 3-i számában megjelent írását, A szellem napvilága elnevezésű önálló est-sorozat problémáinak összefoglalásával. Az 1974-ben indult sorozat rendszeres előadásaival óhajtaná pótolni az iskolai irodalomtanítás hiányait. Nemcsak ismeretterjesztő, de művészi képet is ad a magyar és világirodalom jelentős korszakairól, kiemelkedő költőiről. A rendszeres előadások ezentúl nem alkalomszerű, hanem állandó foglalkoztatottságot is jelenthetnek előadóművészek számára. Modellként a Békés megyei Művelődési Központ irodalmi sorozatai szolgáltak. Ott az évenként új témakör bemutatására felkért előadóművészek a megye 25 művelődési intézményében működő irodalmi klubokban tartották önálló estjeiket. A lebonyolítás technikai részét a Békés megyei Tanács Művelődési Osztálya és a Művelődési Központ vállalta. A klubokra csak a művész (a sorozat jellegére való tekintettel csökkentett) tiszteletdíjának a kifizetése hárult. Miért ne lehetne ezt az eléggé nem dicsérhető kezdeményezést az egész országban, nemcsak egy megyében megvalósítani — gondoltam akkor bizakodva. Hiszen Magyarország nemcsak zenei, hanem költői nagyhatalom is. De hogy ifjúságunk ezt tudhassa és büszke lehessen rá, ahhoz szükséges, hogy a Filharmónia ifjúsági koncertjeihez hasonlóan rendszeresen kapjon irodalmi műsorokat is, nem kampány- és ötletszerűen, hanem egymásra épülő előadásokban. Pódiumra termett előadóművészeink is szívesen állítanák tehetségüket ilyen ügy szolgálatába. A megvalósításhoz csak jó gazda kell, aki nem megyei, hanem országos szinten hangolja össze az igényeket. Az évek folyamán számos hivatalos fórumot és személyt végiglátogattam a sorozat kidolgozott tervével. (A magyar irodalmat. Balassitól napjainkig háromszor hat előadásban, a világirodalmat kétszer hat előadásban — tehát a teljes sorozatot összesen öt év alatt évi hat előadásban — terveztük, ha töredékesen is, de valamelyest bemutatni.) Később a kísérleti jelleggel tizenkét előadóművész segítségével megvalósult előadások tapasztalatait összegezve kerestem tehetősebb gazdát „magánkezdeményezésemnek”. Mindenütt elismeréssel fogadtak. A tárgyalások néha egészen közelinek mutatták a megvalósítás lehetőségeit. Ám az eredeti elképzelés mindmáig tervezet maradt. Kísérleti előadásainkon jót is, rosszat is tapasztaltunk. A közönség — amit ez írásos közvélemény-kutatásainkból kiderült— az esetek nagy részében jól fogadta előadásainkat. A bővítésre vonatkozó javaslataik közöött elsősorban zenei közreműködőt kértek, néha ezt teljesíteni tudtuk. Szerettek volna a költő korát bemutató képeket is látni, az előadásokhoz kapcsolódó könyveket vásárolni — ez már túlnőtt az előadóművészi hatáskörön. Különösen a szakmunkástanulók és a munkásszállási fiatalok bizonyultak hálás közönségnek. Hiszen — iskolán belül — nekik jut legkevesebb idejük irodalomra. Nehéz dolga akkor volt az előadóművésznek, ha az előzetes kérés ellenére kisiskolásokat hoztak el serdülő fiatalok számára készült műsorához. (Néha meg se mondták nekik, hogy irodalmi előadásra és nem bábszínházba vagy moziba mennek.) Az se volt jó, ha a közönség az optimális 80—120 fő helyett sokkalta több vagy sokkalta kevesebb volt, vagy ha az előadóterem bizonyult alkalmatlannak a bensőséges hangulatot kívánó műsorokhoz. A tanárok és a népművelők segítőkészségétől sok függött. Ha maguk is részt vettek az előadásokon, hozzájárultak emberi magatartásukkal ahhoz, hogy az előadóművész legjobb formáját kifuthassa — akkor a rendezvényről a közönségnek és az előadónak egyaránt jó emléke maradt. Így történt a százhalombattai általános iskolásoknál, a tatabányai gimnazistáknál, a kaposvári szakmunkástanulóknál, az öcsödi és a nagymarosi (felnőtt) közönségnél. Egy hajdúsági város művelődési házának dolgozói viszont az udvariasság alapvető normáit sem tartották magukra nézve kötelezőnek. „Élszervezés” miatt nemegyszer feleslegesen tétették meg velünk a sok kilométeres utat, vagy az előadás végén az egész intézményt csak a fűtő képviselte, hangos kulcscsörgéssel jelezve, hogy záróra van. Egy tatabányai népművelő se vette a fáradságot, hogy a városa egyik könyvtárában éveken át folyó előadásainkat megnézze. Mégis egyikük (sértő hangú) írásában azt találta egész munkánk legizgalmasabb problémájának, vajon ki adott nekem megbízatást a sorozat létrehozására. Egyebek mellett a benzinárak emelkedése volt a közvetlen oka annak, hogy 1979-ben már nem tartottunk vidéki előadásokat. A budapestiek szerkesztését és gondozását Szentpál Mónika vette át Munkája nyomán a Budapesti Művelődési Központban hatvan előadást tartottunk a középiskolai tananyaghoz igazított, úgynevezett rendhagyó magyaróra formájában. (Érdekes kísérlet lenne, ha a diákoknak lehetőséget adhatnánk: válasszanak, számukra melyik hasznosabb, a megszerkesztett önálló est vagy az előadást meg-megszakító, a verseket magyarázó rendhagyó magyaróra.) A szellem napvilága sorozat hasznos kezdeményezésnek bizonyult, nemcsak a közművelődés, hanem az előadóművészek szempontjából is. Pozitív és negatív tapasztalatai egyaránt segítették a benne résztvevőket, hogy igazi közösséggé kovácsolódjanak össze, akik egyebek mellett komoly szerepet vállaltak az Előadóművész Kör létrehozásában és működtetésében. Tatay Éva Károlyi András rajza Tiszay Andor nyolcvanéves Születésnapi köszöntőt írni nehéz. Legjobb félretenni a forrásokat és úgy emlékezni, ahogy a kortársak tudnak egymásról. Kortársak? Tiszay Andor egyidős századunkkal és ugyancsak megritkult az e nemzedék, amely dátum szerint is kortársának vallhatja magát. Próbáljuk meg pontosan elhelyezni ezt a nyolcvan esztendőt századunk Budapestjén, annak is egy körülhatárolt területére, a VI—VIII. kerületbe, a Terézvárostól a Józsefvárosig terjedő vidékre, s ennek a vidéknek művészeti-irodalmi életébe. E környéken nyitottak és buktak a színházak, itt indult a pesti moziélet, errefelé működtek a szerkesztőségek és kiadóhivatalok, itt épültek a magyar zenei élet központjai és errefelé kapott otthont számos könyvtár. Írók és művészek szűkebb mozgási területe Pestnek ez a része. És mindazoké, akik az irodalmi-művészeti élet vonzásába kerülve ennek és ebből éltek. Tiszay Andor vonzottja és szolgálója ennek a pesti kulturális életnek. A józsefvárosi gimnazista az iskola helyett szívesebben csatangol a Városliget és a Népliget látnivalói között. 1918-ban szegényes állást kap, írnok a lakáshivatalban. A bélistás világban hamar elveszíti állását és bekerül az áhított színházi világba. Lomha mozgásával, elnyelt szavaival nem színésznek való, de kiderül, hogy érzi a komédiázást, fáradhatatlan szervező. Vonzza a különlegesség, érzéke van a látványhoz. „Kuriózum kell, kisfiacskám” — hallhattuk tőle évtizedekig. Megszervezte Forgács Rózsi kamaraszínpadát, Palasovszky Ödönnel a Rendkívüli Színpadot, az avantgardista előadásokat: minden mozgott, forgott, világított. Körülötte csupa kuriózum — ő maga mégsem lett bohém ebben a világban, s józan polgári állást vállalt. Voltak közben, persze, színes kalandjai, például a harmincas években, amikor a pikáns Új Magazin szerkesztésében vett részt. Mindenkit ismert Pesten, s naiv lelkesedéséért befogadta a művészvilág. De kapcsolatba került a baloldali értelmiséggel is, s nehéz években a nevét adta kölcsön elhallgattatott írók fordításaihoz, az általa jegyzett Rádióhallgatók Lexikonjában pedig — 1944-ben! — értékes írói gárda jutott publikálási lehetőséghez. Kuriózumérzéke kiterjedt a gyűjtésre is. Utazásairól hazahordott mindent, ami egyébként a kutyának sem kellett, megőrzött kéziratos kabarétréfákat, színházi plakátokat és zsibáruspiacra került ócska hanglemezt, percéletű brosúrát és röplapot. Különleges magángyűjteményt őriz lakásán, ahová idegen csak vezetéssel teheti be a lábát. 1945 után a Operaház titkára volt, majd tizenöt évig a Szabó Ervin Könyvtár bibliográfiai osztályának a vezetője. Jó szerkesztő volt, megadta az ötletet, s hagyta dolgozni munkatársait. Kiváló érzékkel rendezett kiállításokat, de kongresszust, koszorúzást és temetést is — sajnálhatjuk, hogy „látványtervező” ismereteit nem tanítja valahol, szükség volna rá. Marót Miklós Benőni Érdekes kérdést tesz fel a lap egyik olvasója a június 28-i Szerkesztői üzenetekben: a Benőni név eredetére kíváncsi. Móra Ferenc Aranykoporsójának egyik alakját hívják így. Héber név, jelentése: A nyomorúság fia. Az író elmondja egyik előadásában (Amíg egy regény eljut odáig. 1933.), amelyben regénye keletkezéséről vall, hogy a Diocletianus korában istenszobrocskákkal kereskedő zsidó alakját egy Zeiler Lajos nevű fiatalemberről mintázta. Az Aranykoporsót a Szegedtől negyven kilométerre lévő erdészlakban fogalmazta. A második kötet írása közben elfogyott a szivarja. Már-már azon gondolkodott, hogy abbahagyja a munkát és bemegy Szegedre. Ekkor vállalkozott a zsidó fiú arra, hogy kerékpáron megtegye a fáradságos utat és megszerezze a munka folytatásához elengedhetetlen segédeszközt. Szolgálatát jutalmazta megörökítésével. Honnan vette Móra ezt a héber nevet? Olvasván L. Harap monográfiáját (The Image of the Jew in American Literature. Philadelphia, 1978. 247—248.), rájöttem, hogy F. M. Crawford (1854—1909) amerikai író A Roman Singer című regényéből (1883). Itt a bolygó zsidó hegedűst nevezik így. A szerző ismert volt Magyarországon is. Több művét lefordították. Ezt ugyan nem, de eljuthatott Mórához. Az Aranykoporsó korrajzával foglalkozva valahol felkutatta. Első forrása a Biblia, ahol Benjámint nevezi így anyja. (Gén 35: 18). Scheiber Sándor Ki írta a Szent színpadot? Egyetértéssel olvastam az ÉS június 21-i számában Lichtmann Tamás indulatos sorait Pap Károly ifjúkori színműve, a Szent színpad televíziós feldolgozásával, pontosabban „átírásával” kapcsolatban. Meglepett azonban, hogy nemes felháborodásában az eredeti mű hitelességét is kétségbe vonja, kijelentve: „a filológia ... még arról se bizonyosodott meg teljesen, hogy valóban Pap Károly-e a dráma szerzője.” Legjobb tudomásom szerint az addig ismeretlen darab egy gépiratos példánya a hetvenes évek elején került elő Mikes Lajos hagyatékából, s jutott a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárába. A Magvető Kiadó némi jelentéktelen stilisztikai módosítást és néhány mondat elhagyását leszámítva ezt a szöveget adta közre 1973-ban a Pap Károly színművei című kötetben. Nincs okunk tehát Pap Károly szerzőségét és a dráma autentikus voltát kétségbe vonni, hiszen azt nemcsak a Mikes által megőrzött kézirat, hanem az írónak hozzá intézett, s darabja előadatásához segítséget kérő levele is bizonyítja. A levél egyébként több mint egy évtized óta nyomtatásban is olvasható, a Mikes Lajos levelesládájából című kötetben (Bp. 1968. 80. old. — Irodalmi Múzeum 11.), jómagam idéztem is néhány éve Pap Károly drámáiról írott tanulmányomban. Petrányi Ilona★ Lapunk nem érzi feladatának bonyolult mikrofilológiai kérdések tisztázását. Glosszaírónk tömören utalt a szóban forgó mű szerzőségének vitatható voltára. Ez a gloszsza-műfaj természetéből következik. A vita a továbbiakban a szakfolyóiratokra tartozik. ÉS Szerkesztői üzenetek UJVERBÁSZI ELEK, MÁRIAPÓCS.* Olvasónk furcsállja, hogy kritikusaink nagy része esztétikai mérföldkőnek tartja az avantgárd irodalmi stílus néhány mai változatát. „Félreértés ne essék — írja olvasónk —, e műveket élvezem, fiatal alkotóikat tehetségesnek tartom. Azt is helyeslem, hogy a kritikusok dicsérik őket. Csupán egyetlen dolgot hiányolok: az elődök méltányos említését. Ez a stílus még a magyar irodalomban sem újdonság 1980-ban. Szentkuthy Miklós Prae-je 1934-ben jelent meg. E művet minősíthetjük jónak, rossznak, közepesnek, egyet azonban sohasem vitathatunk el tőle: idejében íródott, Szentkuthy Joyce és Woolf kortársaként alkotta máig nem eléggé becsült regényfolyamát.” Olvasónk kényes kérdést feszeget. Egyes vélemények szerint már az is fából vaskarika, ha avantgárd hagyományról beszélünk, hisz ettől a művészeti irányzattól, melynek elnevezése előőrsöt jelent, joggal várjuk az újítást. Ha viszont hagyományt követ, ezzel igencsak ellentmond saját lényegének, hisz ma nem lehet úgy újítani, mint például ötven évvel ezelőtt. Az is eléggé sajátos jelenség, hogy Szentkuthy, aki idejében volt avantgárd, a maga korában szinte teljesen visszhangtalan maradt, hosszú időn át meg nem értés volt a része. Elkövette azt a „hibát”, hogy korszerűen írt, s paradox módon ezáltal megelőzte korát, mostoha sorsának ez az oka. A lelkes fogadtatást, a megértést, az ünneplést helyette az avantgárd késői virágzása hozta meg — sajnos nem neki, hanem szerencsésebb utódainak. VIRÁGHALMI SZIDÓNIA, BUDAPEST. „Teljesen igaza van Vu Thanh Xuannak — írja olvasónk —, amikor azt fejtegeti az ES június 28-i számlában, hogy bár sokoldalú kapcsolatok fejlődtek ki az elmúlt évtizedekben Vietnam és Magyarország között, egymás irodalmáról mégis keveset tudunk. Vajon mi ennek az oka? És mit teszünk mi Magyarországon? Az ÉS-cikk szerint Vietnamban fordítják a magyar irodalmat, kérdés: hazánkban népszerűsítjük-e eléggé a vietnami írókat.” Érzésünk szerint nem pusztán a menynyiség a döntő. Több antológia jelent meg már magyar nyelven, tehát olvashatunk vietnami mesét, novellát és verset. Pótolnivalónk persze e téren is akad, elsősorban talán mégis olvasási beidegződéseinket okolhatjuk azért, hogy nem ismerjük eléggé e távoli nép irodalmát. Néha bizony kevés bennünk a műélvezői kedv, a kíváncsiság. A biztatás tehát mindannyiunknak szól: ne fékezzük fordítói, kiadói és olvasói kalandvágyunkat, bátran engedjünk az ismeretlen kultúrák vonzásának. SZIVAR GERŐ, VESZPRÉM. „Jó másfél évvel ezelőtt arról olvastam a Páratlan oldal egyik gloszszájában, hogy a nosztalgiahullám eredményeképpen ismét divatba jöttek a szegénység ételei, önök sajnos tévedtek, ez nem csupán a divat, hanem a szigorú valóság terméke. Egyik képeslapunkban a következőket olvastam: Pénztárcát kímélő receptek. E rovatban többek között leírják a hamis velős palacsinta elkészítési módját. A recept így kezdődik: „nem túl öreg tök héját vékony szeletekre vágjuk... és így végződik: másnap a meghámozott tökből főzelék készül.” Olvasónknak igaza van, az idő valóban túlhaladta akkori glosszánkat. Az idézett receptet még tovább is fejleszthetjük, ilyképpen: a tök beléből az eredetit meghazudtoló húsleves készülhet. Mindazonáltal felhívjuk figyelmét az utóbbi hetekben közölt egyik glosszánkra, mely már arról tanúskodott, hogy lépést tartunk az új időkkel. E kis dolgozatban arról értekeztünk, hogy a régen olcsó ételnek minősített lecsó ma lukulluszi lakoma, már ami az alkotórészek árát illeti. Ugyanez érvényes a tökre is. Ez az, amit így nevezhetünk: szerényen étkezünk, de mennyivel magasabb szinten, mint hajdanán. BOROMISSZA TIBOR, BUDAPEST. Olvasónk felháborodottan számol be arról a megrázó élményről, melyet a főváros nagy múltú s ma már egyetlen úgynevezett irodalmi kávéházában, a Hungáriában élt át. Egyes vendégek csabai kolbászt adtak-vettek a híres márványasztalok egyikén. Olvasónk azt kérdezi: meddig tűrjük még eme irodalmi kegyhely meggyalázását. Válaszként hivatkozhatnánk Heine lelkesült mondatára: ,.S áldott legyen a szatócs, aki egykor majd stancsit sodor verseimből . . .” Ehhez a jóslathoz képest alig történt szentségtörés a Hungáriában. Az is meglehet, hogy csupán egy sds helycseréről van szó: nem ártana utánanézni, költőink talán a szomszédos Csemegében várják az ihlet pillanatait. SZOT-ösztöndíjak A Szakszervezetek Országos Tanácsa — a Magyar Írók Szövetségével kötött együttműködési megállapodás alapján — az idén is meghirdette irodalmi ösztöndíj pályázatát. A felhívásra 151 pályázat érkezett. A SZOT titkárságának döntése szerint az egyéves ösztöndíjat a következők nyerték el: Ács Jenő és Farkas Tibor (megosztva), Baranyi Ferenc, Barnassin Anna, H. Barta Lajos, Benke László, Bolya Péter, Diósi Ágnes, Ember Mária, Holdosi József, Kemsei István, Marton István, Oravecz Imre, Papp Mária, Regős Péterné, Sumonyi Zoltán, Tarján Tamás, Tasnádi Attila, Végh Miklós, Vicsek Ferenc, valamint Zsombok Timár György. 1989. JULUS 5.