Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-05 / 27. szám - Tatay Éva: A szellem napvilága • reflexió | Visszhang • Kertész Lilla: Foglalkozása: előadóművész (ÉS 1980. május 3.) (2. oldal) - Scheiber Sándor: Benóni • reflexió | Visszhang • (ÉS 1980. június 28.-i szerkesztői üzenetek) (2. oldal) - Petrányi Ilona: Ki írta a Szent színpadot? • reflexió | Visszhang • Lichtmann Tamás (ÉS június 21.) (2. oldal) - Károlyi András: rajza • kép (2. oldal) - Marót Miklós: Tiszay Andor nyolcvanéves • köszöntő (2. oldal)

VISSZHANG A szellem napvilága Szeretném kiegészíteni Kertész Lilla, Foglalkozása: előadóművész című, az ÉS 1980. május 3-i számá­ban megjelent írását, A szellem napvilága elnevezésű önálló est-so­rozat problémáinak összefoglalásá­val. Az 1974-ben indult sorozat rendszeres előadásaival óhajtaná pótolni az iskolai irodalomtanítás hiányait. Nemcsak ismeretterjesztő, de művészi képet is ad a magyar és világirodalom jelentős korsza­kairól, kiemelkedő költőiről. A rendszeres előadások ezentúl nem alkalomszerű, hanem állandó fog­lalkoztatottságot is jelenthetnek előadóművészek számára. Modellként a Békés megyei Mű­velődési Központ irodalmi soroza­tai szolgáltak. Ott az évenként új témakör bemutatására felkért elő­adóművészek a megye 25 művelődé­si intézményében működő irodal­mi klubokban tartották önálló est­jeiket. A lebonyolítás technikai ré­szét a Békés megyei Tanács Műve­lődési Osztálya és a Művelődési Központ vállalta. A klubokra csak a művész (a sorozat jellegére való tekintettel csökkentett) tiszteletdí­jának a kifizetése hárult. Miért ne lehetne ezt az eléggé nem dicsérhető kezdeményezést az egész országban, nemcsak egy me­gyében megvalósítani — gondoltam akkor bizakodva. Hiszen Magyaror­szág nemcsak zenei, hanem költői nagyhatalom is. De hogy ifjúsá­gunk ezt tudhassa és büszke lehes­sen rá, ahhoz szükséges, hogy a Filhar­mónia ifjúsági koncertjeihez hasonlóan rendszeresen kapjon iro­dalmi műsorokat is, nem kampány- és ötletszerűen, hanem egymásra épülő előadásokban. Pódiumra ter­mett előadóművészeink is szívesen állítanák tehetségüket ilyen ügy szolgálatába. A megvalósításhoz csak jó gazda kell, aki nem megyei, hanem országos szinten hangolja össze az igényeket. Az évek folya­mán számos hivatalos fórumot és személyt végiglátogattam a sorozat kidolgozott tervével. (A magyar irodalmat. Balassitól napjainkig há­romszor hat előadásban, a világiro­dalmat kétszer hat előadásban — tehát a teljes sorozatot összesen öt év alatt évi hat előadásban — ter­veztük, ha töredékesen is, de vala­melyest bemutatni.) Később a kísérleti jelleggel tizen­két előadóművész segítségével meg­valósult előadások tapasztalatait összegezve kerestem tehetősebb gazdát „magánkezdeményezésem­nek”. Mindenütt elismeréssel fo­gadtak. A tárgyalások néha egészen közelinek mutatták a megvalósítás lehetőségeit. Ám az eredeti elkép­zelés mindmáig tervezet maradt. Kísérleti előadásainkon jót is, rosszat is tapasztaltunk. A közön­ség — amit ez írásos közvéle­mény-kutatásainkból kiderült— az esetek nagy részében jól fogadta előadásainkat. A bővítésre vonat­kozó javaslataik közöött elsősorban zenei közreműködőt kértek, néha ezt teljesíteni tudtuk. Szerettek volna a költő korát bemutató képe­ket is látni, az előadásokhoz kap­csolódó könyveket vásárolni — ez már túlnőtt az előadóművészi ha­táskörön. Különösen a szak­mun­kástanulók és a munkásszállási fia­talok bizonyultak hálás közönség­nek. Hiszen — iskolán belül — ne­kik jut legkevesebb idejük iroda­lomra. Nehéz dolga akkor volt az elő­adóművésznek, ha az előzetes kérés ellenére kisiskolásokat hoztak el serdülő fiatalok számára készült műsorához. (Néha meg se mondták nekik, hogy irodalmi előadásra és nem bábszínházba vagy moziba­ mennek.) Az se volt jó, ha a közönség az optimális 80—120 fő helyett sok­kalta több vagy sokkalta kevesebb volt, vagy ha az előadóterem bizo­nyult alkalmatlannak a bensőséges hangulatot kívánó műsorokhoz. A tanárok és a népművelők se­gítőkészségétől sok függött. Ha ma­guk is részt vettek az előadásokon, hozzájárultak emberi magatartá­sukkal ahhoz, hogy az előadómű­vész legjobb formáját kifuthassa — akkor a rendezvényről a közön­ségnek és az előadónak egyaránt jó emléke maradt. Így történt a százhalombattai általános iskolá­soknál, a tatabányai gimnazisták­nál, a kaposvári szakmunkásta­nulóknál, az öcsödi és a nagyma­rosi (felnőtt) közönségnél. Egy hajdúsági város művelődési házá­nak dolgozói viszont az udvarias­ság alapvető normáit sem tartották magukra nézve kötelezőnek. „Él­­szervezés” miatt nemegyszer feles­legesen tétették meg velünk a sok kilométeres utat, vagy az előadás végén az egész intézményt csak a fűtő képviselte, hangos kulcscsör­géssel jelezve, hogy záróra van. Egy tatabányai népművelő se vette a fáradságot, hogy a városa egyik könyvtárában éveken át folyó elő­adásainkat megnézze. Mégis egyi­kük (sértő hangú) írásában azt ta­lálta egész munkánk legizgalma­sabb problémájának, vajon ki adott nekem megbízatást a sorozat létre­hozására. Egyebek mellett a benzinárak emelkedése volt a közvetlen oka annak, hogy 1979-ben már nem tartottunk vidéki előadásokat. A budapestiek szerkesztését és gon­dozását Szentpál Mónika vette át Munkája nyomán a Budapesti Mű­velődési Központban hatvan elő­adást tartottunk a középiskolai tananyaghoz igazított, úgynevezett rendhagyó magyaróra formájában. (Érdekes kísérlet lenne, ha a diá­koknak lehetőséget adhatnánk: vá­lasszanak, számukra melyik hasz­nosabb, a megszerkesztett önálló est vagy az előadást meg-megsza­­kító, a verseket magyarázó rendha­gyó magyaróra.) A szellem napvilága sorozat hasznos kezdeményezésnek bizo­nyult, nemcsak a közművelődés, hanem az előadóművészek szem­pontjából is. Pozitív és negatív ta­pasztalatai egyaránt segítették a benne résztvevőket, hogy igazi kö­zösséggé kovácsolódjanak össze, akik egyebek mellett komoly sze­repet vállaltak az Előadóművész Kör létrehozásában és működteté­sében. Tatay Éva Károlyi András rajza Tiszay Andor nyolcvanéves Születésnapi köszöntőt írni ne­héz. Legjobb félretenni a forrá­sokat és úgy emlékezni, ahogy a kortársak tudnak­­ egymásról. Kortársak? Tiszay Andor egyidős századunkkal és ugyancsak meg­ritkult az e nemzedék, amely dá­tum szerint is kortársának vall­hatja magát. Próbáljuk meg pontosan elhe­lyezni ezt a nyolcvan esztendőt századunk Budapestjén, annak is egy körülhatárolt területére, a VI—VIII. kerületbe, a Terézvá­rostól a Józsefvárosig terjedő vi­dékre, s ennek a vidéknek művé­szeti-irodalmi életébe. E környé­ken nyitottak és buktak a szín­házak, itt indult a pesti moziélet, errefelé működtek a szerkesztő­ségek és kiadóhivatalok, itt épül­tek a magyar zenei élet központ­jai és errefelé kapott otthont szá­mos könyvtár. Írók és művészek szűkebb mozgási területe Pestnek ez a része. És mindazoké, akik az irodalmi-művészeti élet von­zásába kerülve ennek és ebből éltek. Tiszay Andor vonzottja és szol­gálója ennek a pesti kulturális életnek. A józsefvárosi gimnazis­ta az iskola helyett szívesebben csatangol a Városliget és a Nép­liget látnivalói között. 1918-ban szegényes állást kap, írnok a la­káshivatalban. A bélistás világ­ban hamar elveszíti állását és bekerül az áhított színházi vi­lágba. Lomha mozgásával, el­nyelt szavaival nem színésznek való, de kiderül, hogy érzi a ko­­médiázást, fáradhatatlan szerve­ző. Vonzza a különlegesség, ér­zéke van a látványhoz. „Kurió­zum kell, kisfiacskám” — hall­hattuk tőle évtizedekig. Megszervezte Forgács Rózsi ka­­maraszínpadát, Palasovszky Ödönnel a Rendkívüli Színpadot, az avantgardista előadásokat: minden mozgott, forgott, világí­tott. Körülötte csupa kuriózum — ő maga mégsem lett bohém eb­ben a világban, s józan polgári állást vállalt. Voltak közben, per­sze, színes kalandjai, például a harmincas években, amikor a pikáns Új Magazin szerkesztésé­ben vett részt. Mindenkit ismert Pesten, s naiv lelkesedéséért befogadta a mű­vészvilág. De kapcsolatba került a baloldali értelmiséggel is, s ne­héz években a nevét adta köl­csön elhallgattatott írók fordítá­saihoz, az általa jegyzett Rádió­­hallgatók Lexikonjában pedig — 1944-ben! — értékes írói gárda jutott publikálási lehetőséghez. Kuriózumérzéke kiterjedt a gyűjtésre is. Utazásairól haza­hordott mindent, ami egyébként a kutyának sem kellett, megőr­zött kéziratos kabarétréfákat, színházi plakátokat és zsibárus­­piacra került ócska hanglemezt, percéletű brosúrát és röplapot. Különleges magángyűjteményt őriz lakásán, ahová idegen csak vezetéssel teheti be a lábát. 1945 után a Operaház titkára volt, majd tizenöt évig a Szabó Ervin Könyvtár bibliográfiai osz­tályának a vezetője. Jó szerkesz­tő volt, megadta az ötletet, s hagyta dolgozni munkatársait. Kiváló érzékkel rendezett kiál­lításokat, de kongresszust, koszo­rúzást és temetést is — sajnál­hatjuk, hogy „látványtervező” is­mereteit nem tanítja valahol, szükség volna rá. Marót Miklós Benőni Érdekes kérdést tesz fel a lap egyik olvasója a június 28-i Szer­kesztői üzenetekben: a Benőni név eredetére kíváncsi. Móra Ferenc Aranykoporsójának egyik alakját hívják így. Héber név, jelentése: A nyomorúság fia. Az író elmondja egyik előadásában (Amíg egy regény eljut odáig. 1933.), amelyben regénye keletkezéséről vall, hogy a Diocletianus korában istenszobrocskákkal kereskedő zsi­dó alakját egy Zeiler Lajos nevű fiatalemberről mintázta. Az Arany­koporsót a Szegedtől negyven kilo­méterre lévő erdészlakban fogal­mazta. A második kötet írása köz­ben elfogyott a szivarja. Már-már azon gondolkodott, hogy abbahagy­ja a munkát és bemegy Szegedre. Ekkor vállalkozott a zsidó fiú ar­ra, hogy kerékpáron megtegye a fáradságos utat és megszerezze a munka folytatásához elengedhetet­len segédeszközt. Szolgálatát jutal­mazta megörökítésével. Honnan vette Móra ezt a héber nevet? Olvasván L. Harap monog­ráfiáját (The Image of the Jew in American Literature. Philadelphia, 1978. 247—248.), rájöttem, hogy F. M. Crawford (1854—1909) ameri­kai író A Roman Singer című re­gényéből (1883). Itt a bolygó zsi­dó hegedűst nevezik így. A szerző ismert volt Magyarországon is. Több művét lefordították. Ezt ugyan nem, de eljuthatott Mórá­hoz. Az Aranykoporsó korrajzával foglalkozva valahol felkutatta. Első forrása a Biblia, ahol Ben­jámint nevezi így anyja. (Gén 35: 18). Scheiber Sándor Ki írta a Szent színpadot? Egyetértéssel olvastam az ÉS jú­nius 21-i számában Lichtmann Ta­más indulatos sorait Pap Károly if­júkori színműve, a Szent színpad televíziós feldolgozásával, ponto­sabban „átírásával” kapcsolatban. Meglepett azonban, hogy nemes felháborodásában az eredeti mű hi­telességét is kétségbe vonja, kije­lentve: „a filológia ... még arról se bizonyosodott meg teljesen, hogy valóban Pap Károly-e a dráma szerzője.” Legjobb tudomásom szerint az addig ismeretlen darab egy gépira­­tos példánya a hetvenes évek ele­jén került elő Mikes Lajos hagyaté­kából, s jutott a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárába. A Magvető Kiadó némi jelentéktelen stiliszti­kai módosítást és néhány mondat elhagyását leszámítva ezt a szöve­get adta közre 1973-ban a Pap Ká­roly színművei című kötetben. Nincs okunk tehát Pap Károly szer­zőségét és a dráma autentikus vol­tát kétségbe vonni, hiszen azt nem­csak a Mikes által megőrzött kéz­irat, hanem az írónak hozzá inté­zett, s darabja előadatásához segít­séget kérő levele is bizonyítja. A le­vél egyébként több mint egy évtized óta nyomtatásban is olvasható, a Mikes Lajos levelesládájából című kötetben (Bp. 1968. 80. old. — Iro­dalmi Múzeum 11.), jómagam idéz­tem is néhány éve Pap Károly drá­máiról írott tanulmányomban. Petrányi Ilona★ Lapunk nem érzi feladatának bo­nyolult mikrofilológiai kérdések tisztázását. Glosszaírónk tömören utalt a szóban forgó mű szerzősé­gének vitatható voltára. Ez a glosz­­sza-műfaj természetéből követke­zik. A vita a továbbiakban a szak­­folyóiratokra tartozik. ÉS Szerkesztői üzenetek UJVERBÁSZI ELEK, MÁRIA­­PÓCS.* Olvasónk furcsállja, hogy kritikusaink nagy része esztétikai mérföldkőnek tartja az avantgárd irodalmi stílus néhány mai válto­zatát. „Félreértés ne essék — írja olvasónk —, e műveket élvezem, fiatal alkotóikat tehetségesnek tar­tom. Azt is helyeslem, hogy a kri­tikusok dicsérik őket. Csupán egyetlen dolgot hiányolok: az elő­dök méltányos említését. Ez a stí­lus még a magyar irodalomban sem újdonság 1980-ban. Szent­­kuthy Miklós Prae-je 1934-ben je­lent meg. E művet minősíthetjük jónak, rossznak, közepesnek, egyet azonban sohasem vitathatunk el tőle: idejében íródott, Szentkuthy Joyce és Woo­lf kortársaként al­kotta máig nem eléggé becsült regényfolyamát.”­ Olvasónk kényes­­ kérdést feszeget. Egyes vélemé­nyek szerint már az is fából vas­karika, h­a avantgárd hagyomány­ról beszélünk, hisz ettől a művé­szeti irányzattól, melynek elne­vezése előőrsöt jelent, joggal vár­juk az újítást. Ha viszont hagyo­mányt követ, ezzel igencsak el­lentmond saját lényegének, hisz ma nem lehet úgy újítani, mint például ötven évvel ezelőtt. Az is eléggé sajátos jelenség, hogy Szentkuthy, aki idejében volt avantgárd, a maga korában szin­te teljesen visszhangtalan maradt, hosszú időn át meg nem értés volt a része. Elkövette azt a „hibát”, hogy korszerűen írt, s paradox módon ezáltal megelőzte korát, mostoha sorsának ez az oka. A lelkes fogadtatást, a megértést, az ünneplést helyette az avantgárd késői virágzása hozta meg — saj­nos nem neki, hanem szerencsé­sebb utódainak. VIRÁGHALMI SZIDÓNIA, BU­DAPEST. „Teljesen igaza van Vu Thanh Xuannak — írja olvasónk —, amikor azt fejtegeti az ES jú­nius 28-i számlában, hogy bár sok­oldalú kapcsolatok fejlődtek ki a­z elmúlt évtizedekben Vietnam és Magyarország között, egymás iro­dalmáról mégis keveset tudunk. Vajon mi ennek az oka? És mit teszünk mi Magyarországon? Az ÉS-cikk szerint Vietnamban for­dítják a magyar irodalmat, kér­dés: hazánkban népszerűsítjük-e eléggé a vietnami írókat.” Érzé­sünk szerint nem pusztán a meny­­nyiség a döntő. Több antológia je­lent meg már magyar nyelven, te­hát olvashatunk vietnami mesét, novellát és verset. Pótolnivalónk persze e téren is akad, elsősor­ban talán mégis olvasási beideg­ződéseinket okolhatjuk azért, hogy nem ismerjük eléggé e táv­oli nép irodalmát. Néha bizony kevés bennünk a műélvezői kedv, a kí­váncsiság. A biztatás tehát mind­­annyiunknak szól: ne fékezzük fordítói, kiadói és olvasói kaland­vágyunkat, bátran engedjünk az ismeretlen kultúrák vonzásának. SZIVAR GERŐ, VESZPRÉM. „Jó másfél évvel ezelőtt arról olvas­tam a Páratlan oldal egyik glosz­­szájában, hogy a nosztalgiahullám eredményeképpen ismét divatba jöttek a szegénység ételei, önök sajnos tévedtek, ez nem csupán a divat, hanem a szigorú való­ság terméke. Egyik képeslapunk­ban a következőket­­ olvastam: Pénztárcát kímélő receptek. E ro­vatban többek között leírják a ha­mis velős palacsinta elkészítési módját. A recept így kezdődik: „nem túl öreg tök héját vékony szeletekre vágjuk... és így vég­ződik: másnap a meghámozott tökből főzelék készül.” Olvasónk­nak igaza van, az idő valóban túlhaladta akkori glosszánkat. Az idézett receptet még tovább is fej­leszthetjük, ilyképpen: a tök be­léből az eredetit meghazudtoló húsleves készülhet. Mindazonáltal felhívjuk figyelmét az utóbbi he­tekben közölt egyik glosszánkra­, mely már arról tanúskodott, hogy lépést tartunk a­z új időkkel. E kis dolgozatban arról értekeztünk, hogy a régen olcsó ételnek minő­sített lecsó ma lukulluszi lakoma, már ami az alkotórészek árát il­leti. Ugyanez érvényes a tökre is. Ez az, amit így nevezhetünk: sze­rényen étkezünk, de mennyivel magasabb szinten­, mint hajdanán. BOROMISSZA TIBOR, BUDA­PEST. Olvasónk felháborodottan számol be arról a megrázó él­ményről, melyet a főváros nagy múltú s ma már egyetlen úgyne­vezett irodalmi kávéházában, a Hungáriában élt át. Egyes vendé­gek csabai kolbászt adtak-vettek a híres márványasztalok egyikén. Olvasónk azt kérdezi: meddig tűr­jük még eme irodalmi kegyhely­­ meggyalázását. Válaszként hivat­kozhatnánk Heine lelkesült mon­datára: ,.S áldott legyen a sza­tócs, aki egykor majd stancsit so­dor verseimből . . .” Ehhez a jós­lathoz képest alig történt szent­ségtörés a Hungáriában. Az is meglehet, hogy csupán egy sds helycseréről van szó: nem ártana utánanézni, költőink talán a szom­szédos Csemegében várják az ihlet pillanatait. SZOT-ösztöndíjak A Szakszervezetek Országos Taná­csa — a Magyar Írók Szövetségével kötött együttműködési megállapodás alapján — az idén is meghirdette irodalmi ösztöndíj pályázatát. A fel­hívásra 151 pályázat érkezett. A SZOT titkárságának döntése szerint az egy­éves ösztöndíjat a következők nyer­ték el: Ács Jenő és Farkas Tibor (megosztva), Baranyi Ferenc, Bar­­nassin Anna, H. Barta Lajos, Benke László, Bolya Péter, Diósi Ágnes, Em­ber Mária, Holdosi József, Kemsei István, Marton István, Oravecz Imre, Papp Mária, Regős Péterné, Sumonyi Zoltán, Tarján Tamás, Tasnádi At­tila, Végh Miklós, Vicsek Ferenc, va­lamint Zsombok Timár György. 1989. JULUS 5.

Next