Élet és Irodalom, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-04 / 40. szám - Bajomi Lázár Endre: A szabadság hídja (6. oldal) - Barnaföldi Gábor: Ősz felé • kép (6. oldal) - E. Fehér Pál: Nota bene (6. oldal)
BAJOMI LÁZÁR ENDRE: A SZABADSÁG HÍDJA SZABADSÁGHÍD, ugye, furcsa a francia ékezet a magyar betűn? Nem én találtam ki, hanem valóban ezzel a bocsánatos hibás alcímmel jelent meg 1980 tavaszán, egy kis vidéki francia nyomdában, Paul Lemaire Le Pont de la Liberté című könyve. Az alcím természetesen jelkép: a szerző — a háború alatt hazánkba menekült mintegy ezer francia hadifogoly egyike — előszavában így indokolja: „Magyarország, amelyen át a hosszú menekülés viszontagságai után átkeltek — tudniillik a hadifoglyok. — B. L. E. —, hogy visszajussanak Franciaországba, számukra igazán „A szabadság hídja volt”. A háromezer rendes és ezer számozott példányban megjelent viszszaemlékezést már eddig is ismertem, de csak gépiratban. Milyen más a csinos kis nyomtatott könyvet lapozgatni a budapesti hidak, a Parlament, az esztergomi bazilika fényképeit viszontlátni, és a szintén ide menekült Raymond Gleize Szellemes karikatúráin mosolyogni. A szerző, 1939-es bevonulása előtt Nogent-sur-Marne városkában volt tanulmányi felügyelő egy kollégiumban. 1942 szeptemberében szökött át az ausztriai hadifogolytáborból, s a címlapom, a neve után, most is ott áll: „Szalag XVII. B.”, és a 29. oldalon ott látható a lesoványodott, magas homlokú, szemüveges arcú tanár arcképe, nyakában a 27 525 számú táblával. Néhány hónapig a boglári táborban volt könyvelő (civilben ugyanis matematikatanár), később az Eötvös Kollégiumban lett lektor. Amikor megtudta, hogy egy zágrábi francia attasé házitanítót keres gyermekeinek, át akart menni, de kérését gyanúsnak találták (azt hitték — joggal —, hogy Horvátországon át akar szabad francia területre jutni), s nem adtak engedélyt az utazásra, így nálunk ragadt. 1944- ben a megszállók bebörtönözték, majd visszakerült abba a hadifogolytáborba, ahonnan jött. A Szalag 1945. április 4-én szabadult föl, akárcsak Magyarország. A háború után ő lett az elnöke a hazánkba menekült francia hadifoglyok egyesületének. Azóta a Párizstól délkeletre levő Melun városában, Seineet-Marne megye székhelyén él, tíz kilométerre nemeskéri Kiss Miklós ezredesnek, Kossuth hű harcostársának hajdani kastélyától, és körülbelül harminc kilométerre Vercors híres vízimalmától, amely viszont közel van Bercsényi László marsall Luzancy-ban levő sírjához (lám, mennyi magyar emlék egyetlen francia megyében). Lemaire egy ideig a város alpolgármestere volt, közben a gimnáziumban mennyiségtant tanított. Most megy nyugdíjba★ Sok — általában helyesen írt — magyar kifejezést találunk a könyvben. Íme, egy kis csokor: „Arany Virágom”, „palacsinta”, „Rigófészek” (ez egy zöldvendéglő volt), „Magyarok Istene”, „Nagyboldogasszony utca”. És nem utolsósorban a Himnusz egész első versszaka! Igen, ezek a „pápua” szavak olvashatók a könyvben. Pápua? A franciaországi magyarok, külön nyelvjárásukban szürkéknek becézték a befogadó nép fiait, nehogy felfigyeljenek a francia szóra (mellesleg, én sose használtam ezt a sértő kifejezést: ki lehetett az az ostoba kitántorgatott hazánkfia, ki szürkének keresztelte el ezt a színes népet?). A francia évadok — szökött hadifoglyok — viszont így vélekedtek nyelvünkről, a szerző megfogalmazásában: „A magyar olyan fura nyelv, hogy elkereszteltük pápuának (franciául: papou), úgyhogy néhány héttel érkezésünk után, nekünk minden magyar pápua lett. Ez a kifejezés részünkről ugyanannyi titokzatosságot hordoz, mint amennyi gyöngédséget.” Még egy érdekes mozzanatot szeretnék említeni (szemantikusok, figyelem!): amikor a szerzőnek rengeteg utánjárás után végre sikerül elintéznie, hogy a felesége (a Kállay-féle Magyarország utolsó napjaiban, azaz 1944. március elején) ellátogasson Budapestre, a Keleti pályaudvaron végre megpillantva hőn várt ifjú nejét, így kiált fel: „Vendéglő!” — és megjegyzi, hogy franciáink ezt a szót örömet kifejező felkiáltásként használták. Természetesen a sok tragikus, de olykor komikus anekdotában gazdag visszaemlékezés történelmi vonatkozásai is érdekesek (bár, ami a gyászos 1944. év eseményeit illeti, a szerző olykor pontatlan, s öszszekeveri a tényeket), ehelyt inkább azokat a részeket emelem ki, melyek kulturális jellegűek. Lemaire volt az, aki Eötvös kollégiumi működése mellett megszervezte 11 francia színtársulatot, amely az operától kölcsönzött jelmezekben középkori farce-okat meg Moliére A botcsinálta doktor című bohózatát játszotta, s a bevételből a Vöröskereszt révén — harmincezer csomagot küldött a német táborokban sínylődő francia foglyoknak. Lemaire az előadások előtt rövid „pápua nyelvű” bevezetőt olvasott föl, s persze, minden szavát megtapsolta a hálás magyar publikum. Ezenkívül egy szellemes Lamartine-paródiát adott elő, Ronsardverseket szavalt és a feleségével jelenetet adott elő Claudel Selyemcipellőjéből. Sokat segített neki Sennyei Vera, ki egyébként részt vett azon a nagyszabású ünnepségen is a Gellért Szállóban, ahol az Alliance Frangaise igazgatója átadta a növendékeknek az okleveleket meg a jutalomkönyveket. A műsor a Marseillaise-zel kezdődött, amelyet Zalánfy Aladár orgonán adott elő, majd Nizsinszkij Tamara, Kovách Aladár és mások léptek fel. Lemaire nem feledkezett meg róla, hogy matektanár: továbbképzés végett beiratkozott Kerékgyártó Béla, a világhírű matematikus topológiai tanfolyamára, majd francia leckéket adott a professzor lányának. Láthatta a kiváló tudósnál azt a rajzot, amelyet Kerékgyártó egy unalmas genfi értekezleten nagy francia barátja, Paul Valéry mellett ülve rajzolt és amelyre a költő is ráfirkált valamit. Tudjuk, hogy több francia menekült a gödöllői líceumban tanított, illetve magánleckét adott. De franciák is oktattak franciákat: Lemaire-né például Halber ezredes katonai attasé két süvölvényét tanítgatta, éspedig Jean-Edernt és Laurent nevű öccsét. Az előbbit talán — mint a mai francia irodalom legszakállrángatóbb fenegyerekét — néhány olvasóm is ismeri (például az e lap hasábjain 1978. június 24-én megjelent, Budapesti ostrom a francia akadémia ellen című cikkemből). A szerző megjegyzi, hogy a két fiú „... minden viszontagságos útjára elkísérte apját, és töviről-hegyire ismerte a menekültek életét... Különösen Jean-Edem képzelete kimeríthetetlen. Nem nagyon szereti a kényszertémákat vagy a túlságos klasszikus dolgozatokat. Ugyan! Annyi mindent hall maga körül!... Minden összeesküvésről tud, ami Szlovákia, Románia, Szerbia tájain zajlik. A partizántáborok jelszavait is betéve tudja...” A kötethez Dampierre volt budapesti francia követ írt előszót, az a bátor diplomata, aki 1942 őszén — a franciaországi déli övezet német megszállása után — szakított Pétainnel, s aki 1944 nyarán maga is megismerkedett a Fő utcai börtönnel, miután feleségét elhurcolták. A követ 1945-ben a híres Normandia-Nyeman repülőrajjal egy gépen ment haza, majd 1948- ig chilei nagykövet lett (1974-ben hunyt el.) Előszavának utolsó mondatát idézem: „Mindannyiukra barátsággal gondolok örökre a távolból, megindultan gondolok azokra is, akik nem tértek haza, vagy akik meghalni tértek haza, emlékük betölti az önök életének ezt a szakaszát, amelyben kapcsolatba kerültek egy olyan néppel, amelyet a rossz pásztorok rossz útra tereltek, de amely jó volt önökhöz, felvállalta gondjaikat, együtt érzett magukkal ...”. Barnaföldi Gábor: ősz felé NÓTA BENE SZEPTEMBER 25., CSÜTÖRTÖK: „A legnagyobb veszély.. . a lélektani helyzetkülönbség nekiben rejlik. Ha ezek az emberek üldöztek volna, fegyvert fogtak volna rám, harcban találkoztam volna velük, könnyebben tudnék róluk írni. De amikor egy csésze tea vagy kávé mellett, süppedő fotelban üldögélve beszélgetsz, senki egy rossz szóval meg nem bánt, ellenkezőleg, udvarias, figyelmes veled, s beszélgető partnered, akire nagyon figyelsz, csupa emberi tulajdonsággal rendelkezik, te pedig, hogy fenntartsd a beszélgetés fonalát, barátságos hangulatot erőszakolsz magadra, máris jelentkezik az »ellágyulás«, az önkontroll elvesztésének veszélye... Ez aztán az erkölcsi próbatétel... Mert nemegyszer azon vettem észre magam, hogy nem kell sok hozzá, s feledésbe merül mindaz, amiért voltaképpen idejöttem, s az egész dolog közönséges beszélgetéssé fajul két ember között, akik egyszerűen csak meg akarják érteni egymást.” Lev Ginzburg — e sorok szerzője — igazán nem azért utazott a Német Szövetségi Köztársaságba, hogy megértse beszélgetőpartnereit. Az ónémet líra, Goethe, Schiller fordítója 1963-ban részt vett Krasznodarban egy SS Sonderkommando és ukrán cinkosaik perein. Erről Mélység címmel könyvet írt, majd — megértvén, hogy a főbűnösök másutt találhatók és még erkölcsi tekintetben sem mindig kapták meg kiérdemelt büntetésüket — éppen e morális elégtételért utazik Münchenbe. Megkeresi a Sonderkommando egykori parancsnokát, aki békés üzletember; találkozik Hermann Esserrel, a 2. számú náci pártigazolvány tulajdonosával (Hitlerék kezdetben a 7. számú volt); beszélget Baldur von Schiach és Albert Speer urakkal. „A nürnbergi per!” — Ezt Esser fejtegette Ginzburgnak kereken negyedszázaddal Hitler pusztulása, után. — „Az egy bizonyos fokig érthető jogi boszszúállás volt, de ha ön szereti Németországot, akkor ne higygyen a nürnbergi ügyiratoknak, ne tekintse azokat abszolút igazságnak, ne fetisizálja őket.. " Igen, Ginzburgot arról akarták meggyőzni, hogy Hitler félreértés volt. Voltak áldozatok is, esetleg érzik személyes felelősségüket, mert Hitler megtévesztette őket, de azért Németország nagy lett, s ha nem lett volna háború, tulajdonképpen minden rendben lenne. Túlvilági találkozások — így nevezte Ginzburg azt a könyvét, amelyben megörökítette e beszélgetéseket, s amely ma az antifasiszta világirodalom egyik fontos teljesítménye. Az elévülés veszélyeire figyelmeztetett, a felejtés ellen lázadt, lazított. Nem azt mondotta, hogy ne mérlegeljük a körülményeket, hanem állította: a fasiszta lényeget kell észlelnünk — a szándékok és a mai álarcok mögött. Ez a tanulság — bizonyos értelemben — vonatkozik mireánk is. Én legalább így olvastam Ginzburg műveit, tartsanak ezért bár dogmatikusnak, akinek írásai károsan hatnak a „nemzeti egységre”. Ha a „nemzeti egység” — mint egyesek feltételezik — a múlt mentegetésére szolgálna (semmi esetre sem képzelhető el ez!), abban a pillanatban néma szocializmust segítené. Nemrég még olvastam egy interjút Ginzburggal, a müncheni Kürbiskern hasábjain. Friedrich Hitzer készítette, ha tetszik, annak bizonyításaként, hogy a jobbik Németország értette Ginzburg szándékait. Egyébként Ginzburg járt Magyarországon, tudok olyan tervéről, hogy megírja a magyar és a német fasizmus kötődéseit. Mi lett e tervből? Nem tudom. Ma tudtam meg, hogy Lev Ginzburg 59 éves korában, súlyos betegség után, Moszkvában meghalt. SZEPTEMBER 26., PÉNTEK: A demokráciáról vitatkozunk. Természetesen arról, ami a miénk, amire szükségünk lenne. Eszembe jut Szávai Géza Helyzettudat és irodalom című műve — különben az első Méliusz József-monográfia —, amelyben erre a megállapításra bukkantam: „Bármilyen szálon induljünk el és gondoljuk végig a két világháború közötti romániai magyar nemzetiségi lét különféle szféráinak kérdéseit, mindig e lét központi problematikájához, a demokrácia (és a vele rokon fogalmak, elvek) belső érvényesítésének föltétlen szükségességéhez jutunk.” Tökéletesen igaza van Szávainak, mert valóban csupán a demokrácia elvéhez és gyakorlatához való viszony lehet a mérce a progreszszió dolgában — a nemzetiségi létben éppenúgy, mint a többségi nemzetek életében. A demokrácia azonban nem állapot, jutalmul és készen kapott ajándék, amelyet szerencsésebb népek megszereztek a történelemtől s a történelemtől?), mostohább sorsú nemzeteknek viszont mostanában kellene lesnie ezt a sült galambot, amíg a szájukba repül. A társadalmi demokrácia ugyanis kemény munka, közösségi fegyelem és nemzetközi öszszefüggések következménye. Amelyet könnyű elveszíteni — lásd: a weimari Németország—, de semmilyen formában nem lehet exportálni. Miért volt polgári demokrácia a két világháború közötti Csehszlovákia és miért nem volt ugyanabban az időszakban Lengyelország? Holott mindkettő a békeszerződések előnyeit élvezte. Francia és angol orientációjú volt mindkét ország. A cseh ipari munkásság ereje azonban más minőségű volt, mint a lengyel nemesség hagyományai. A demokrácia igenis függvénye az életszínvonalnak, és egyszersmind visszahat rá. A demokrácia nem a nézetek diszkreditálásának útján jöhet létre, hanem a betartott és betartatott vitaszabályok medrében alakul, formálódik. A Német Szövetségi Köztársaság néhány teológusa a minap nyílt levelet intézett a püspöki karhoz, amelyben azzal vádolják a római katolikus egyház vezetését, hogy közvetlenül akarnak Straussék mellett a választások menetébe beavatkozni. A püspöki kar elnöke válaszolt e nyílt levélre, s akadnak, akik e párbeszédben a hierarchikus szervezetekben is működő demokrácia tényéré következtetnek. Csakhogy, ha a hierarchikus szervezet alapténykedése — Strauss támogatása — a demokrácia bel- és külföldi biztosítékai ellen irányul, mit érdekelnek engem a demokrácia látszólag megtartott játékszabályai? Mert erről se feledkezzünk meg: a demokrácia eszközeinek felhasználásával meg lehet semmisíteni magának a demokráciának a lehetőségét is. Kivált, ha azok csíraformákban léteznek. Hiába, ez a demokrácia bonyolult dolog. SZEPTEMBER 27., SZOMBAT: Ebben a városban élt Stúr. Modorról 1896-ban, a városka német (Modern) és szlovák (Modra) nevét is feltüntetve ezt közölte a Pallas Nagy Lexikona: „A csinos fekvésű város nagyobbjára még kőfalakkal van körülvéve s régi kapuinak némelyike is áll még; utcái rendesek és tiszták s városi jellegűek ...” Akkori 4991 lakosa között 184 magyar, 737 német és 4057 szlovák volt. Egy mai cseh lexikonban látom, hogy a lakosság azóta 7219-re növekedett. Az utcák — itt sétálok — most is rendesek és tiszták, a falak ugyan már nem állnak, de egykét bástyában szolid borozók működnek. Mit gondolhatott Stúr modorn száműzetésében? Bécset támogatta Kossuth ellenében : ő „jutalmul” kapta azt, amit a magyar politikus, a túlerő által legyőzetve szenvedett el. Sorsa talán Kossuthénál is keserűbb lehetett, hiszen a magyar szabadságharc vezetője sokáig — tényleges erő híján is! — a világpolitika tényezője, a szlovák ellenforradalom politikusa pedig minden reális cselekvési lehetőségét elveszítette. Verseket írt, átkozta sorsát, látomások gyötörték népe jövőjét illetően. Tudott Star arról, hogy Kossuth az általa is tisztelt Herzennel tanácskozik Londonban, amíg ő Modor utcáit rótta? Ez nem szerencse dolga. Ez a haladás nemzetközi szövetsége és a reakció internacionalizmusa közötti különbség. SZEPTEMBER 28., VASÁRNAP: Egy külföldön megjelent hoszszabb dolgozat. Hogyan vélekedett Hitler a magyarokról? A Führer 1941 és 1944 között a főhadiszálláson gondosan feljegyzett monológjaiból a szerző azt a következtetést vonja le, hogy Hitler nem kedvelte a magyarokat. „Ezt az averziót talán még Bécsből hozta magával...” — ■IéLET ésioi 1980. OKTÓBER 4.