Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-02 / 18. szám - Göncz Árpád: Nem kellenek képzett fordítók? Egy fiatal tanár töprengései (6. oldal) - Dombay Győző: rajza • kép (6. oldal) - Sükösd Mihály: Cserépposta (6. oldal)

­ A szóban forgó fiatal tanár — e sorok írója — ötvenkilenc éves; ízületei csikorognak, jócskán kopa­szodik, és életében átélt már egyet­­mást. Ahhoz mindenesetre eleget, hogy ne érje egykönnyen meglepe­tés, s hogy sok olyasmit, ami suty­­tgó korában még fejébe kergette a vért, ma már lemondó kézlegyin­téssel vegyen tudomásul. A tévéből ugyanis értesült, hogy korosztályá­ban egyre fokozódik a szívhalál statisztikai valószínűsége, s mert úgy érzi, életében akad még dol­ga és értelmes tennivalója, ha olyasmivel találkozik, amin segí­teni aligha tud, inkább a kéz­­legyintést választja. A szóban forgó tanár azonban most olyas­mivel találkozott, amitől legyin­­tő keze megállt a levegőben, s úgy érzi, nem elég, ha magában mor­fondírozik, hanem köteles a gond­ját nyilvánosan is kiteregetni. Még ha elfogultnak minősül is. Vál­lalja. Mert egy ügy akkor válik közüggyé, ha példa méretű. S ha közvetlenül hetvenkilenc fiatal, köz­vetve pedig az ország gazdasági és kulturális életét érinti. A tanár — mint mondom, e so­rok írója — életéből jó másfél év­tizedet fordított arra, hogy számos szakmájának egyikét, a fordítást, úgy-ahogy megtanulja. A maga bő­rén. Fölszedegetett annyi tapaszta­latot, hogy ha azt azoknak adhatja át, akik az ő útjának még az elején járnak, tán megtakaríthat nekik né­mi időt és fáradságot. S mert kel­lően önhitt, úgy véli: e tapasztala­tokat érdemes szervezett formában továbbadnia. Érthető hát, hogy örült, mikor a szegedi József Attila Tudományegyete­m bölcsészkarának angol tanszékén, a három éve szer­vezett fordítószakon, meghívott elő­adóként erre módja nyílt. Mert — mint ezt kevesen tudják — a sze­gedi egyetem jelen pillanatban het­venkilenc angol és orosz nyelvű fordítót és tolmácsot képez, három évfolyamon. Jelen pillanatban. A három éve indult első évfolyam ugyanis még ki sem lépett az egyetem kapuján — az oktatás az eredeti terv szerint kétfokozatú: három-, illetve négy­éves—, a szakosított fordítóképzés már meg is szűnik: új évfolyam jövőre nem indul. Az idei harmad­évesek java még megszerezheti ál­talános fordítói diplomája mellé a negyedik évben a tolmácsképesítést is, a jövő évi harmadévesek közül azonban már senki nem folytathat­ja tanulmányait a negyedik évben. S a jelenlegi elsőévesek? Ők hol és hogyan fognak­ továbbtanulni? Lesz-e belőlük fordító? Nyitott kér­dés. A­­fiatal tanár töpreng: mi­előtt írói, fordítói munkája mellé a tanárkodást is fölvállalta volna, igen sok cikket olvasott, s néhá­nyat — személyes tapasztalata alapján — maga is írt arról, hogy égető szükség van a fordítókra. Mert kihalóban a szakma. Akár a gyer­tyamártás. Utánpótlás híján. Mi­közben egyre sokasodik a fordítói feladat. Nem, nemcsak és nem is elsősorban a műfordítói. A fiatal tanár nem beszél haza, de eszébe jut a Budapesten járt kitűnő ame­rikai író szelíd tréfája a várbeli első osztályú vendéglőben, mikor a szakmáját első osztályúan értő pin­cér udvariasan fölhívta vendége fi­gyelmét az étterem első osztályú vadas ételeire. Az étlapon ez állt: Wild meats. Az író ránézett és megkérdezte: — Visszaharapnak? — A wild meats ugyanis — kitör belőle a fordító — „ádáz”, esetleg „fékevesztett”, „zabolátlan” húso­kat jelent, s korántsem szarvas (őz, vaddisznó stb.) pecsenyét. Apróság, nem érdekes. Legfel­jebb megmosolyognak. Mint azt a külföldi céget, amely — hite sze­rint magyarul — kínált a honi vá­sárlónak „osztályfölötti lábbeli­­pasztát a tubákban” (értsd: tubusos cipőpasztát). A hús nem harapja vissza az amerikait, a magyartalan cipőpasztától is fényes lesz a ma­gyar cipő. De a sok kicsi „wild meat” már visszaharap, morcosan távozó turistákká, elmaradt rende­léssé, félreérthető üzleti levéllé, műveletlenséget sugalló múzeumi felirattá, érdektelenséget gerjesztő tudományos előadássá, pontatlanul fogalmazott szabadalmi leírássá lé­nyegül át. S a ki tudja, miért el­maradt megrendelések, a ki tud­ja, miért vissza nem térő turisták, a ki tudja, miért megszakadt tu­dományos kapcsolatok, a ki tudja, miért hanyatló tekintély és megbe­csülés pedig kimutathatatlan vég­összegű, de fájdalmasan érzékelhe­tő anyagi-erkölcsi veszteséggé. Nem, nem folytatom: évek hosz­­szú során számtalanszor leírták már­­ebben a lapban leggyakrab­ban), hogy lassan botránnyá da­gad, milyen kevés a képzett s nem botcsinálta­­fordító (mely utóbbi maga is kiveszőben). Hogy a for­dító és tolmács — hiánycikk. A fordítószakma — hiányszakma. Az teszi azzá, hogy szükség van rá, de a piacon nem található. Talán any­­nnyira nem, hogy már nem is kere­sik. Úgyis reménytelen. S ha vala­hol, egy helyütt mégis felbukkan, ott már el se kél. Mert a vevő nem tud a létezéséről. ★ A szegedi egyetem angol és orosz fordító szakos hallgatói abban a hitben kezdték tanulmányaikat, hogy munkájukra, tudásukra a tár­sadalom igényt tart. Nem a szép szemükért, hanem mert arra — mint újságolvasó, művelt fiatalok ezt maguk is sok helyt olvasták — szükség van. Közülük a legidőseb­bek már három éve fordítanak na­gyon kemény, s tanúsíthatom, ki­tűnő nyelvi alapképzés után nyelv­ről nyelvre, oda-vissza, hirdetést, újságcikket, képregényt, matemati­kai, közgazdasági, társadalomtudo­mányi, orvosi szakcikket, tanul­mányt, irodalmi, filozófiai esszét. S a harmadik évben olyasmit is, amit tanulni lehet, de megtanulni nem — ezt a fiatal tanár, mint a tárgy oktatója, készséggel elismeri a­ szépirodalmat. Némelyikük nagyon tehetségesen, némelyikük korrektül, de mind lelkiismeretesen, a szak­mai alapismeretek (nem győzöm hangsúlyozni: a fordítás­ önálló szakma!) és a nyelv biztos ismere­tében. Tehát úgy, ahogy azt egy felsőfokú képzettségű szakembertől a társadalom, a tanítására fordított pénzért, joggal elvárja. Ám az idei második félévet már úgy kezdték, annak a kimondatlan­kimondott, de végleges formát még nem öltött döntésnek a tudatában, hogy munkájukra nincsen szükség: a fordító- és tolmácsképzés megbu­kott. A fiatal tanár — aki nem ta­gadja, hogy nemcsak a szakmáért, hanem a tanítványaiért is aggódik — halkan föltesz magában egy kér­dést: vajon biztos-e, hogy a fordí­tó- és tolmácsképzés bukott meg? Amit tökéletesíteni, továbbfejleszte­ni, maga is vallja, kell és lehet. Ha megmarad. Mert talán mégiscsak kellenek fordítók? Vagy az utánpótlás érdekében szakmailag elegendő, ha egy (két) idegen nyelvet tisztességesen meg­tanítanak az orvosi (műszaki, köz­­gazdasági stb.) egyetemen, böl­csészkaron, vendéglátóipari főisko­lán? Ha nem adják olcsón a felső­fokú nyelvvizsgát? Higgyük el, hogy­­elég. Ám elmegy-e főfoglal­kozású fordítónak, dokumentátor­­nak, kísérőtolmácsnak és szinkron­­tolmácsnak, aki többet keres erede­ti, tanult szakmájában, orvosként, közgazdászként, mérnökként, kül­kereskedőként, irodalmárként? Amit nem azért választott, hogy fordító legyen. S ha mégis így döntene, ah­hoz, hogy hibátlanul fordítson — mondjuk — egy hídépítésről, ipar­­politikáról, a rák gyógyításáról szó­ló szaktanulmányt, vagy — uram­­bocsá’ — egy irodalmi esszét, mi szüksége arra, hogy maga is meg tudjon tervezni egy hidat, meg tud­ja találni (elvileg) a rák gyógysze­rét, irányítani tudja (elvileg) egy iparág munkáját, vagy meg tudjon írni színesen, lendületesen egy iro­dalmi esszét? Nem, ez kissé drága dolog, túl­képzés. Ugyanakkor elégtelen is, mert a fordításhoz elsősorban mást­­kell tudni, mégpedig felső fokon, ösztönös biztonsággal. Azt a nyel­vet, amelyikről,­­s azt, amelyikre fordít valaki. Ha e kettőt igazán tudja — de csak akkor —, a gya­korlatban már megtanulja azt a néhány száz folyton változó szak­­kifejezést és nyelvi panelt, ami egy­­egy­ szűkebb témakör szakirodalmá­nak értelmezéséhez, magyarításá­hoz, hibátlan közvetítéséhez kell. Mert szakmai felkészülése során megtanulta a nyelvi segédeszközök használatát is. A fordítónak ugyan­is csak másodsorban kell mérnökül. (orvosul, közgazdászul stb.) tudnia; az első, hogy nyelvül tudjon. Még­pedig a maga módján, s nem böl­csész-módon. Nem szükséges sem ó-angolt, sem ó-szlávot, sem finn­ugor hangtant, sem nyelvtörténetet, sem középkori, sőt még újkori iro­dalom-, dráma- és verstörténetet tanulnia. Mert nem nyelvésznek, s nem irodalomtörténésznek, hanem az élő nyelv szókincsével napraké­szen lépést tartó fordítónak készül. Aki az agyába kemény munkával besulykolta azt a szókincset és nyelvi formakincset, ami más-más témájú írott és beszélt szövegek értelmezéséhez és egyenértékű, egy­idejű visszaadásához nélkülözhe­tetlen. A fiatal tanár tehát úgy véli: he­lyes dolog idegen nyelveken jól beszélő és jól olvasó szakembere­ket képezni. Mi több: égetően fon­tos. Csak ne tévesszük ezt össze a fordítóképzéssel! — Mert akkor az valóban — és végleg — megbukik. ★ S ha ezt nem kívánjuk — aligha hiszem, hogy Ipárki is kívánná —, akkor hallgassák­­meg az érdekel­teket: a külkereskedelem, vendég­látás, idegenforgalom, ipar, mező­­gazdaság, hírközlés és könyvkiadás képviselőit, s velük együtt mérjük fel a fordítóképzéssel szemben tá­masztott gyakorlati igényeket. S ezután — de csakis ezután — az eddigi o kurta tapasztalatokból és az igényekből kiindulva lássunk neki,­­bővítsük, tökéletesítsük a végre­­végre megindult fordítóképzés ko­rábban nem létezett módszereit. Például: keressük meg a módját, hogyan lehet a leggazdaságosab­ban két-, s nem egynyelvű fordító­kat képezni, nyelvtudásukat a hely­színen tökéletesíteni, s ami a leg­fontosabb: a kereslet-kínálat előze­tes, alapos felmérése alapján meg­teremteni azt a piacot, ahol e sa­játos szaktudás „gazdára” lel. Ám addig is, akiktől mindez függ — a fiatal tanár őszintén bevallja: nem tudja, kik azok —, talán te­gyék fel maguknak azt a két kér­dést, ami őt e hangos töprengésre késztette: 1. Vajon olyan gazdagok vagyunk-e, hogy egy könnyedén ki­mondott „bukás” szóval fölment­vén magunkat, elherdálhatjuk het­venkilenc fiatal részben már meg­szerzett, de még befejezetlen szak­tudását? 2. S olyan gazdagok, hogy ezzel együtt elherdálhatjuk hetvenkilenc fiatal kincset érő bi­zalmát is. Mert ők, amikor az egyetemen erre a szakra kérték a felvételü­ket, elhitték azt, amit már azzal, hogy hívták, sokak közül kiválasz­tották, fölvették és tanították őket, eleve megígértek nekik. GÖNCZ ÁRPÁD: NEM KELLENEK KÉPZETT FORDÍTÓK? ------------Egy fiatal tanár töprengései------------­ Dombay Győző rajza és SÜKÖSD MIHÁLY: CSERÉPPOSTA Regényíró és regénymodellek 1. Móricz A Gyorsuló idő sorozatban érté­kes és olvasmányos kötetet jelente­tett meg Nagy László történész a Bethlen Gábor fejedelemsége alatti erdélyi boszorkányperekről. Ehelyt a dolgozat egyetlen mozzanatát na­gyítanánk ki. A boszorkányperek tényleges szereplőinek és az Er­dély, Móricz Zsi­gmond regénye fi­guráinak egyezéseit és különböző­ségeit. 1614 márciusában,­Erdélyben szi­gorú országgyűlési végzés született „az nézők, jövendőmondók” és más „ördögi tudományok” gyakorlói el­len. Törvény elé került Imreffyné Iffju Katalin, Dengeleghyné Török Kata és Báthory Anna. Tudjuk, mindhárman szerepelnek Móricz Zsigmond regényében. Felejthetet­len szerepet játszanak. Móricz — közismert — roppant forráskutatást végzett, mielőtt­­az Erdély szövegezéséhez kezdett vol­na. Könyvek tucatjait olvasta el és jegyzetelte ki a XVII. századi Er­délyről, temérdek, rendezett cédu­lával dolgozott. A regénynek a bo­szorkánypereket érintő jelenetei néhol szövegszerűen egyeznek az 1614-es kihallgatási jegyzőkönyvek vonatkozó oldalaival. Móricz min­dent tudott a korról,, amelyről re­gényét írta. Ennyit az egyezésekről. És a kü­lönbözőségek? Dengeleghyné Török Kata a re­gényben Báthory Gábor unokahú­ga. Móricz így láttatja: „Madárnyi, csöpp asszony ... Minden porciká­­ja játszott,­ olyan volt, mint egy kis fehér ördög, az arca festve fejérre, pirosra, a szeme alja is kékre li­­lázva ... Furcsa volt, mintha játék­szer volna az egész asszony...” A történettudomány semmit sem tud Török Kata külsejéről. És nem az unokahúga, hanem a tíz évvel idő­sebb unokanővére volt Báthory Gá­bornak. Imreffyné Iffju Katalint Móricz így láttatja: „Pézsmaszag áradt az asszony­ból... Vontarany szoknyá­ja, mint tündöklő kupola, fehér, dús selyeminge ezer ráncban a konyá­kig ... Olyan volt, oly csiklandó szépségű, hogy a szem felsikoltott örömében, látásán .. Iffju Kata szépségét az egykorú dokumentumok nem említik, élet­korát tekintve pedig mintegy más­fél évtizeddel idősebb nagynénje volt Báthory Gábornak. Végül Báthory Anna. Az „ingo­ványba húzó” szépségű, „bűbájos” Báthory Anna. Móricznál: „...Oly légies, oly vékony sudár volt, oly fehérarcú és rozsdabarna hajú, va­lami különösen kiválasztott szűzi volt.. Báthory Anna arcképe nem ma­radt ránk, küllemét nem ismerjük. Az egykorú iratokból semmi sem utal arra, hogy arca-külleme-sze­­mélyisége elvarázsoló lett volna. Az irodalomtörténet régtől isme­ri az Erdély főszereplőinek mo­delljeit. Hogy Bethlen Gáborba, Bá­thory Gáborba, Károlyi Zsuzsanná­ba kit, kiket vetített ki és alakí­tott át Móricz képzelete. A három asszonyalakra vonatko­zó szaktörténészi vélemény most lett nyilvános. És a feltárt adatok most, 1981-ben fényesen példázzák a történelmi regény eszközhaszná­latának lehetőségeit általában, Mó­ricz eszközhasználatának érvényes­ségét különösen. Aki történelmi regényt ír — akár realistát, akár parabolisztikusat, akár a kettő keresztezését —, an­nak természetesen mindent tudnia kell az adott történelmi tárgyról, korszakról, figurákról. De csak azért kell mindent tudnia, hogy adott esetben elfelejthesse a tudá­sát, és — a hiteles történelmi meg­határozottság övezetében — kitá­gíthassa a felszabadító képzeletét. Ennek a módszernek eredménye­ként lehetett az Erdély, a máig egyik legnagyobb magyar regény. Függetlenül attól, hogy néven ne­vezett szereplői — egykori, porrá lett valóságukban — mennyiben egyeztek Móricz képzeletének te­remtményeivel. Regényíró és regénymodellek 2. Hemingway Halála után húsz évvel Heming­way öröksége még mindig kimerít­­hetetlennek látszik. Most éppen Vá­­logatott levelei jelentek meg, kivá­ló életrajzírója, Carlos Baker gon­dozásában, csekélyke 948 könyvol­dalon. Amilyen lassú, kínkeserves munkás volt Hemingway, amikor regényt vagy novellát fogalmazott, olyan könnyen-gyorsan írt magán­levelet. A mostani gyűjtemény csaknem hatszáz válogatott levelet tartalmaz. Carlos Baker úgy véli, felnőtt élete során Hemingway mintegy hatezer-hétezer levelet írt. A levélkötet alapvetően újat nem mond Hemingway életéről és mű­véről, de temérdek, fontos adattal bővíti eddigi ismereteinket. Ez a sziklakemény férfi — akivé művei­ben és interjúiban álcázta magát — magánleveleiben személyiségének sérülékeny, sebezhető és sokszor megsebzett részét fordítja felénk. Amíg élt az apja, leginkább neki vallotta meg szorongásait, ha az­nap nem írta meg az önmagának kijelölt kéziratoldalakat, ha soros könyvéről kedvezőtlen kritikát ol­vasott, ha soros feleségével vagy barátnőjével rossz éjszakát töltött az ágyban. Számunkra közérdekűbb, amit re­gényírói módszeréről, modell- és regényalak kapcsolatáról rögzít le­veleiben Hemingway. Eddig is tudtuk, hogy egyedi él­mények alapján dolgozó prózaíró volt. A képzelete csak akkor mű­ködött, ha megélt élmény mozgat­ta. Ezt a tudásunkat a most publi­kált levelek véglegessé hitelesítik. Most már név szerint tudjuk, kiről mintázódott a Búcsú a fegyverek­től angol ápolónője. Ki a modellje a zsidó származásával viaskodó ex­­ökölvívónak a Fiestában. Kikről ké­szültek a Nemzetközi Brigád tábor­nokai, s kikről a spanyol partizá­nok az Akiért a harang szóiban. A levelekből kiderül, hogy ezek az eredeti, halandó emberalakok külsejükben is, belső adottságaik­ban is eltértek attól, ahogy He­mingway megmintázta őket. A re­gényírónak csak a létezésük kel­lett, epikai hitel gyanánt. Móricz és Hemingway nagyjából közös időben­ írták legfontosabb re­gényeiket. Nincs jel, hogy tudtak volna egymásról, egymás regény­írásáról. Merő véletlen, hogy 1981. áprilisának éjszakáin együtt, egy­más mellett olvasom a regényalak­jaikra vonatkozó dokumentumokat. Nem véletlen azonban, hogy Móricz és Hemingway lényegileg közös re­gényírói módszerrel dolgozott. Mielőtt figuráikat megalkották volna, temérdek apró tényre, adat­ra volt szükségük. Kellett egy sző­ke hajfonat, kifestett női szempár, izompacsirtás férfimellkas, a be­szédmodor egyedi pöszesége, jel­legzetes mellényvisele, jellegzetes illatszer vagy kéz­ gesztikuláció. Ilyen tények telítették a képzele­tüket, mielőtt a képzeletük regény­alakot teremtett volna. Móricz elolvasta a Török Katára vonatkozó, fellelhető adatokat, az- 1981. MÁJUS 2.

Next