Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-07-04 / 27. szám - Csohány Kálmán: hagyatékából • kép (1. oldal) - Garai Gábor: „Szeress! Gyere!” • vers (1. oldal) - Varga Domokos: Makacs mítoszok. A tizedik Lahti (1. oldal)
I ■"*"J HN1I IWffiTM"TM"111 VARGA DOMOKOS: MAKACS MÍTOSZOK — A tizedik Lahti — 1963 nyarán rendezték meg finn testvéreink első nagy nemzetközi írótalálkozójukat Lahtiban, s azóta minden két évben együvé kürtötnek Kelet és Nyugat, Észak és Dél országaiból egy jókora csapat írástudót. Ez idén már tizedszer ültek össze a meghívottak, no nem magában a százezres városban, Helsinkitől mintegy százhúsz kilométerrel északkeletre, hanem öt-hat kilométerrel még odébb, a szabad ég alatt. A Paijenne-tó partjára épült — természetesen fából épült — régi finn udvarház parkjában, az ott nyíló tágas tisztáson álltak ismét a vendégváró padok, s mellettük a cirkuszi méretű sátor, rossz idő esetére. Ez utóbbi mintegy szimbólumként is, hiszen mint a vitavezető finn Olli Alho megjegyezte, a finnugor népek mitológiájában fontos motívum az ég sátra, s annak tartóoszlopa, az égig érő fa. Az idei tanácskozás témájául ugyanis irodalom és mítosz kapcsolatát választották a rendezők. Mint kiderült, igen szerencsés megfontolással. E téma láthatólag mindenkit érdekelt, lett légyen bár Kongó vagy Kanada, Japán vagy a Faröerszigetek szülötte. Nemcsak a helyi közösségek hajdani mítoszainak máig ható ereje miatt, hanem mert a mítoszoknak a modern világban való makacs újratermelődése egyértelműen mutatja: a tudományostechnikai civilizáció sem képes az embert puszta észlénnyé redukálni. A tudományos analízis a technikában szinte megállás nélkül segít megteremteni a szintézis mind újabb eredményeit, de az embereket és közösségeiket már nem segít igazán integrálni. Nem is igen segíthet, hiszen az ember több mint izáció: matematikai-kémiai képletekbe a maga teljességében soha nem fogható. Bizonyos fokig eljuthat a saját tárgyszerű boncolásában is, kérdés azonban, hogy így szerzett tudása — és minden egyéb tudása — hogyan hat vissza önmagára. Építi? Vagy inkább rombolja? S mi kell ahhoz, hogy ha rombolja is, mégse tegye tönkre? Mindezt, a jelek szerint, többékevésbé végiggondolták már a résztvevők, mire Lahtiba értek. Nem kellett hát erőltetni a vitát: eleve megvolt a szükséges belső feszültség, amely összeszikráztatta a véleményeket. Nem is annyira az éles nézeteltérések, mint inkább az emberiség sorsáért érzett közös aggodalom jegyében. Mítoszokról lévén szó, emberi kultúránk értelem feletti — vagy alatti — összetevőiről, arra is volt némi esély, hogy heves világnézeti ellentétek robbannak ki a lahti-i tölgyfák alatt. Tizennyolc évvel ezelőtt, az első tanácskozáson, veszélyes is lett volna, gondolom, ilyen témát dobni oda koncul a különféle égtájak felől érkezőknek. De 1981-ben? Az amerikai George Steiner professzor szorult végül a vita hevében a szélsőséges racionalista hálátlan szerepébe — főleg francia partnereivel szemben —, míg a szovjet Vlagyimir Guszev, az író és az irodalomtudós nagyon is értő szavaival fejtegette: „A mítosz olyan lelkiállapot, amelyben az ember feltétel nélkül hisz. Hisz abban, amely pillanatnyilag túl van erőin és tudatán, de titokzatos módon mégis igaz, és lényegénél fogva jó.” Szerinte a mítoszok segíthetik az embert, hogy ki tudja nyilvánítani lelkének rejtett erőit. Olyan mítoszok is vannak, persze, melyek eltévelyítenek, amelyek valótlansággal akarják pótolni a valóságot, de ezek erőtlenek. Ő nem hivatkozott a hitleri Németország mítoszaira. Talán mert a maga fogalmai szerint nem fogadta el őket igazi mítoszoknak, így épp a tanácskozás német résztvevői voltak azok — közülük is főleg a nyugatiak —, akik a leghangsúlyosabban emlegették a náci fajelmélet és hatalmi téboly tipikus hátterét, s vele a káros, sőt gyilkos mítoszok veszélyét. „Tapasztalataim engem gyanakvóvá tettek az olyan szavak iránt, mint mítosz, mitológia, misztikus — mondta például mindjárt első szavaiban Günther Grass —, kivált mert nekünk Németországban még ma is viselnünk kell annak a politikának a következményeit, amely új mítoszokat akart teremteni, a végeredményt azonban Auschwitznak hívták.” A továbbiakban viszont már azon töprengett el fennhangon, hogy az értelem ellenmérge valóban orvosság-e minden ilyen bajra. A felvilágosodás Európájának filozófiája nem alkotott-e maga is új mítoszokat? Nem tulajdonított-e mindinkább transzcendens erőt az emberi észnek? Nem hatott-e úgy korunk ész fogalmára, hogy az mára már nagyon is szűkké vált? Nem teremtett-e az értelmivé csupaszított nyelv segítségével és oltalmában új, házi készítményű irracionalizmust, amely a fejlődés és a siker mitizálásában érte el csúcspontját? Így gubancolódik össze szerinte kibogozhatatlanul értelem és értelmetlenség. Épp a mai idők oly eszesen megalkotott szükségszerűségei akadályozzák meg, hogy bármit igazán meglássunk és felfogjunk. Technikailag pontos, egyértelmű és minden homály híján levő titokzatosságok programoznak be minket egy Jelenések könyvelése, apokaliptikus világpusztulásra. Vagy mégis van mentség? Ehhez Grass szerint arra is szükség van, hogy a mítoszok archaikus szigora, egyszerűséggé tömörített sokértelműsége legyen ismét az ember vezérlője. Ez tanítsa meg újra képekben és jelekben gondolkozni, mesékben hinni, bolond módra játszani számokkal és jelentésekkel, szabadon képzelődni és józanul belátni, ha életben marad, csakis mítoszok által -- esetleg épp az irodalom segítsége révén. Ez a rövid ismertetés is érzékelteti talán ebben az egyetlen felszólalásban, Grass aggódó gondolatmenetében is épp elég gyúanyag lett volna három napi vitához. Borúlátását többen is osztották. Másokat ellenben meghökkentett a modern intellektualizmus e keserű kritikája. „Az ész a lélek szappana” — jegyezte meg Steiner professzor —, „mosakodni pedig sohasem árt”. Az irodalom viszont szerinte valóban a mítosz édes gyermeke. A Talmud is elmondja, hogy Isten egykoron férfiút és asszonyt teremtett, s hallgatta hosszú történeteiket. De egyszer nem figyelt rájuk többé, s ettől fogva az emberek egymásnak meséltek. Az irodalom: az ember egyedülvalóságának mítosza. Istent teremteni azonban nem tud többé, aki meghallgatná, mit mesélnek az emberek. Magyarán: az irodalom mindig emberi történet marad csupán, s nem válhat természetfölötti erővé, mitikus hatalommá. Ha csak a Talmudbeli mítoszra hivatkozik Steiner, azt még tán lenyeli Günther Grass. De a szappanhasonlat már sok volt neki. Közölte, hogy folyóméter számra adná oda könyvespolcáról a szociológiai meg az akadémikus irodalomelméleti könyveket néhány ősrégi vers- vagy prózatöredékért. A francia Jean Edern Hallier szintén hasonló szenvedéllyel értékelte fel a költészetet, irodalmat, mintha a mi „vén cigány”vitánk kapott volna egy kissé általánosabb érvényű, nemzetközi megfogalmazást. Ez a lobogó fekete hajú Hallier érdekes ember egyébként. Költő, író, publicista és a francia irodalom fenegyereke egyszemélyben. Apja hivatásos diplomataként szolgált valamikor Budapesten, itt élte át az ostromot is, családjával együtt. Jean Edern még csak ötéves volt, de máig őrzi a Budáért vívott harcok borzalmainak emlékét, hiszen fél szemét is akkor vesztette el. S őrzi rokonszenvét is a magyarok iránt, akikhez élete első éveiben melegedett hozzá. ő dobta be a lahti-i vitába a modern technika mítoszának a gondolatát. A nyugati nemzetek fiai szerinte már minden más mítoszukat a szemétkosárba hajították. A technika imádata viszont a (Folytatás a 4. oldalon) XXV. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1981. JÚLIUS 4. Bertha Bulcsú: Vakondok Miskolczi Miklós: Herkules - kalucsniban A kultúra értéke (interjú) A doktor úrnak könnyebb (riport) Csohány Kálmán hagyatékából GARAI GÁBOR: „Szeress! Gyere!" Ebben a szédült nyárban olyan erotizált a város; a Déli pályaudvar kerek beton-öblében egyetlen pőre falrész van, mert a többit márvány borítja; oda fölírták krétával, nagybetűkkel: „SZERESS! GYERE! (van!!!)” Ugyan, mi van? S miért kell három felkiáltójellel közölni? Csak nem az, amit tizennégytől hatvanig úgyis szinte kívül hord férfi és nő? A hímek nadrágja már-már ökölként duzzad előre; a női csípők ringnak, s ha szoknyát, ha nadrágot viselnek, átüt rajta kis bikinijük formája, sőt még a színe is olykor; így nyüzsögnek, jelezve testükkel s tiszta mosolyukkal, hogy szerelemre készek a kedvükre valóval; mi van hát akkor zárójelbe téve és három felkiáltójellel?! Aligha tévedek, hogy a kihívás följegyzője azt közli: van, van egy hely, akármely, egy kuckó, egy albérlet, ahová föl lehet vinni, egy Trabant hátsó ülése (bár kissé kényelmetlen), egy kölcsönkért faház a Dunakanyarban, vagy éppen egy lakáskulcs itt Pesten, ami már-már ideális, egy kabin Csillaghegyen... nem érdemes folytatni, oly számtalan a lehetőség ilyenkor nyáron; persze, télen egész más, ámbár akkor se megoldhatatlan; csak éppen a szabadság ül még az öregek lelke penésze alatt, mely romlott befőttön zöld lepedék; hát nagy betűkkel kell, kiáltva tudtál adni: SZERESS! VAN!!! EB—B— ÁRA: 6.— FT