Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-05-20 / 20. szám - Fábri Péter: Mese a múzsákról, Pyreneus királyról és a halálról (14. oldal) - Várnai László: fotógrafikája • kép (14. oldal)

Volt egyszer — hol nem volt? — kilenc múzsa. Kilenc asszony, akik kilencféleképpen voltak szépek és kívánatosak, kilencféleképpen szerettek és kilencféleképpen tudták az egy igazat. Kilenc asszony, akiknek csókjára húrok zendültek meg, szavak szakadtak a csöndből, akik örömöt és bánatot idéztek, akik titkokat tudtak és titkokat súgtak. Férfiszeren­cse és férfibánat, hogy éppen mind asszonyok voltak ők — mellesleg szólva, a nyelvükön szólani kívánó asszonyok is asszonyokat kényszerültek ez­ek miatt szerezni, mint ama hí­res költőnő, Sappho, aki Lesbos szigetéről való volt. Sok szép és sok szomorú történet esett meg velük, de ezek már mind igen régi történetek. Noha a szóbeszéd szerint ma is élnek még valahol, a mi időnkben élő embereknek sohasem sikerült a nyomukra akadniuk. De élnek bizonyára, csak nyilván rej­­tekeznek. Most kiváltképpen egy történetet szeretnék nektek elme­sélni róluk: Pyreneus királynak e kilenc asszonnyal esett ta­lálkozását. Hogy ekképp legalább, ha ők maguk nem is, de árnyuk megjelenhessék nekünk, csak homály volt, csillámló félhomály, és rajta ködképek tet­szettek át. Sohasem lehetett tudni: alakok-e vajon? . Vagy képzelmények? És hányszor adta volna meg magát Pyreneus király — ha lett volna kinek! Mert a megadás: béke, az el­lenség karjába omlás. De Pyreneus királynak nem volt ellen­sége. Pyreneus király csak egyedül maradt. Amíg vágyott az egyedüllétre, tudta, hogy mire vágyik. És amikor eljött az egyedüllét kora, már úgy érezte, mindent elfelejtett, amit akart valaha is. És akkor Pyreneus királynak a vágyakozás helyett a várakozás lett a sorsa. Hányszor hitte, mindenben tévedett! Hányszor hitte, nincs mire várnia! Az istenek nem tesznek előre bizonysá­got a kiválasztottságról. S az is lehet, gondolta olykor, hogy éppen e várakozásra választatott. És ilyenkor meghalni sze­retett volna csak. S nem volt szabad. Nem volt szabad. Akkor jöttek a múzsák. Szükséges tudnunk, hogy bár a múzsák Hellászban la­koztak, szokásuk volt azonban csellengeni sokszor messzi vi­déken. És boldogok voltak a népek, akiket önszántukból meg­ FÁBRI PÉTER: MESE A MÚZSÁKRÓL, PYRENEUS KIRÁLYRÓL ÉS A HALÁLRÓL Balázs Béla emlékének Zord szirten állott Pyreneus vára. Virágzó földek, lom­bos erdők pusztultával emelkedett valaha ez a szirt, és törté­netünk idején is egyre emelkedett még, magasabbra és egyre magasabbra nőtt, ahogy Pyreneus király egyre kevésbé talál­ta már helyét az emberek között. Egyszer-egyszer még lesé­tált a várból a vár aljára, szórakozottan ténfergett a piaci áru­sok bódéinak labirintusában, de a szeme nem itta már a szí­neket, de a füle nem itta már a hangokat; csetlő-botló ide­gennek érezte magát alattvalói körében, s lám, az alattvalók is egyre inkább annak látták királyukat! Mert eljött a nap, amikor már meg sem hallották a parancsait, de sőt, az a nap is, amikor már meg sem ismerték. Az öregebbek még mondo­gatták ugyan, hogy volt nekik valamikor egy királyuk, aki­nek egy szavára erdők dőltek, termőföldek fogantak, de a fiatalabb fa már csak afféle mendemondának tartotta az öre­­gebbje szavát. Később, ahogy a várhegy nőni kezdett, és nőtt csak egyre följebb, föl, föl a magas égbe, kietlen lett a táj, kiszáradtak a patakok, a csermelyek, nyáron csak perzselőd­­dött és télen csak fagyott a föld. Elhagyták akkor az embe­rek ezt a vidéket, holmijukból batyut kötöttek, s magukkal vitték foldott ruháikat, festett fazekaikat, dalaikat és sze­relmeiket. Elvándorolt a nép, és Pyreneus király nem jött le többé a szirtről, és nem hallotta többé éjszakánként a messzi esett emberek dalát. S a szírt még egyre nőtt, mind magasabbra, a felhők közé, és Pyreneus király, aki ifjú korá­ban még oly büszke volt az égre törő várra, most már nem az ég, hanem a föld felé sóvárgott, a föld felé, amelyről népe elvándorolt. Futott volna már utánuk, de a sziklás meredélyen le sem ereszkedhetett többé, s már az ösvény se látszott, melyen az utolsónak maradtak még csak nemrégi­ben indultak el, mert fölszedték maguk után lábuk nyomát, akár egy hosszú szőnyeget; a legutolsóként eltűnt öregem­ber háttal ment el, arccal a vár felé, és egyetlen halamas bálává göngyölte a távozók mögött maradt utat. Maga maradt hát Pyreneus király. De tudta, hogy még dolga van a földön, s hogy így még nem szabad meghalnia. Ó, hány romlandó gondolat ülte meg a lelkét a magányban! Jaj, mert hétszer fordult az év, de szinte azt sem érezte már, mikor­ nem látogatta nyár, nem látogatta tél, nem pattantak már sem napsugarak, sem hópelyhek a vár falainak. Örök ősz volt csak, hervadásban rekedt virágok, és mindent elbo­rító, derengő, szürke fény. Ó, ha sötét lett volna legalább i De látogattak. De mindig bosszút álltak azokon, akik erőszakkal is maguknál akarták tartani őket. Szerelmeik múltán férfiak zokogtak asztalukra borulva, hitetlenek indultak áldozni Apollo templomába. Mert a múzsák csodálatos asszonyok voltak, ölelésükben véget érte a világ, elmúlt napok fénye szűrődött át akkor az árnyékok függönyén, a múltak jelenné lettek, és a jelen múlttá változott; az ő csípőjüket ölelve min­dentudóknak érezhették magukat a szeretőik. Pedig nem tud­ták még azt sem, kiket ölelnek. Mert a múzsák csak azokéi lettek, akik nem ismerték őket, akik legföljebb ha hallottak róluk. És aki fölismerte őket, azt elhagyták, bántó szó nélkül, harag nélkül, s távozó lépteiknek szinte neszét sem lehetett hallani, önzetlenül adták a szerelmet, mégis önzőkké lettek akaratlan: aki egyszer őket szerette, akármelyiküket, az nem lehetett boldog többé más asszony oldalán. A szenvedélyek csitítása volt a hivatásuk, s mégis tomboló szenvedélyt keltet­tek mindazokban, akiket valaha is érintettek. Történt egyszer, hogy úton való jártukban vitába kezd­tek: melyiküket illeti az elsőség. Kalliopé, ez a zengő szavú, ringó csípőjű, szépségesen komoly arcú asszony, aki azért mo­solyogni is tudott olykor, s kinek szokása volt hosszú történe­teket mesélni az emberek régvolt csatáiról és szerelmeiről, de aki szerette némi kitalálással színezni a valót, mondom, ez a Kalliopé kezdte a vitát, meg volt ugyanis sértve Melpomené­­re, aki ugyan utolérhetetlen volt az emberek szenvedélyeinek utánzásában, de aki minden történetét őtőle, Kalliopétól ta­nulta el. És aki ráadásul mind e történetek végén mindig megölte azt, akit legjobban szeretett. Halálos volt a Melpo­­mené szerelme. S Melpomenének újabban igen sok híve tá­madt, és azok mind Kalliopé hívei voltak azelőtt. Borzasztó veszekedés lett a dolog vége, és ha istennők veszekednek, annak mindig halandók látják kárát: szörnyű vihar kereke­dett a kilenc asszony perlekedése nyomán, s az emberek me­nekültek, ki merre látott, ki kunyhóba, ki meg palotába. Olyan szél tombolt, hogy elmozdította helyéről az eget, s a tágas résen át bezuhogott a sötét; olyan eső ömlött alá, hogy tengereket mosott az országok közé, és azontúl az emberek távoli idegen kiáltásnak hallották addigi szomszédjuk szavát. Akkora vihar volt ez, hogy maguk a múzsák is megrettentek tőle, hagyták is abba a veszekedést már, hiszen vitájuk köz­ben egyszercsak megértették, hogy az emberek sorra el- és visszapártolnak tőlük és hozzájuk, más-más időkben más­más múzsát tisztelnek inkább, de mert istennők ideje végte­len, hát ők aztán igazán ráérnek az elsőségre várni; fölhagy­tak hát a vitával, de lássatok csudát: a vihar csak tombolt to­vább, zengett és lengett az ég, nem függött immár a múzsák­tól semmi, és így aztán ők is siettek menedéket keresni mi­előbb. Akkor látták meg Pyreneus várát. Pyreneus király nem félt a vihartól. Kint állt a várfokon fölcsillogó szemekkel és a dördülések zajából megkísérelte kihallani az istenek hangját, ám hirtelen megremegett a vár, s Pyreneus király már-már azt hitte, rögvest összeomlik, de nem! Csak az történt, hogy a szirt nem nőtt tovább. Nem nőtt tovább, ott állott égre törve, s úgy állott meg a növeke­désben, mint amikor a vándor útjai végén magának is várat­lanul, de hazaér: hirtelenül és döbbenettel, az utolsó lépés és az otthon ajtaja között még érezvén a végtelenség tit­kát, s az ajtó küszöbén már elfeledve azt. Nem nőtt tovább a vár és nem várt tovább Pyreneus, mert látott érkezni kilenc asszonyt, kilenc asszonyt, akik menekültek a zivatar elől, s mintha bizony nem is azok, de­­ő érkezne végre menedékbe. Nem tudhatta Pyreneus király, kik látogatják ilyen vár­tan-váratlanul, de azt tudta: csak égiek lehetnek. Halandó ember ezt a szirtet meg nem mászhatta már. „Ti asszonyok, bárkik legyetek is, ne vessétek meg az én oltalmazó hajlékomat!” — szólt hozzájuk. „Istennők vagytok, ezt nyilván tudom, de még alacsony kalyibákba is gyakran térnek az égiek!” Nem kellett soká győzködnie őket. Hiszen menekültek a vihar elől, amit maguk okoztak. Betértek hát Pyreneus ki­rályhoz, és úgy gondolták, a vihar elültéig ott maradnak ná­la — majd, ha megint kitisztul az ég, mennek tovább, ténfer­gő vándorútra, mis nem bánták meg, hogy épp ide vetődtek. Először a szótlan Eratonak, e titokzatos mosolyú asszony­nak tetszett meg a király, s akit ő egyszer megkívánt magá­nak, az még sohasem mondott nemet. És így volt ez Pyre­neus királlyal is. S míg odakint tombolt a vihar, ők végtelen örömükben hevertek a király ágyasházában. És sorra mind a többiek megkedvelték és megkapták Pyreneust, az egy Mel­pomené kivételével. Melpomené, aki csak halálosan tudott szeretni, nem talált semmi érdekeset egy férfiben, csupán azért, mert másik férfi nem volt a közelben, ezt el is mondta a boldog Eratonak, aki nem értette és nevetett. Hanem a kilencedik napon nagy dolog történt: csitulni kezdett a vihar. Már reggelre alábbhagyott a szél, délre csön­desedett az eső, estére elvillantak az utolsó villámok. A ván­dor kedvű múzsáknak nem volt miért tovább maradniuk. S ekkor Melpomené, a halálos szerelmű, ki eddig értetlenül nézte társait, könyörgött nekik: egyetlen napot még! Nem is kell egy napot, csak ezt az éjszakát! Csak még ennyit marad­janak! S hogy a többiek mondták: legyen kedvére, Melpome­né sietett boldogan Pyreneus királyhoz, megajándékozni őt a szerelmével. És Pyreneus király tudta már, hogy ez a betel­jesedés. Boldog volt, miként még soha, és hirtelen éles fény­ben látta egész addigi életét. És akkor fölkiáltott, élete leg­boldogabb éjszakáján, a legszebb ölelésben, amit valaha élt: „A múzsák! Ti vagytok a múzsák! Ti vagytok a múzsák, és én téged ölellek, Melpomené!” Másnap reggel a kilenc múzsa indulni készülvén, elbú­csúzott a királytól. De Pyreneus király nem nyitotta meg előttük a kaput. „Itt maradtok!” — kiáltotta. „Mind itt ma­radtok nálam! Nekem súgjátok minden titkotok!” — és ott állott a kapu előtt, ott állott a szerelemmel szeretettek nyu­galmával és erejével, ott állott és nem nyitotta meg nekik a kaput. . Akkor a múzsák elnevették magukat, sorra fölszökken­tek a vár fokára, és elröpültek. Pyreneus király csak nézte, nézte, s nem hitte el, hogy elmentek valóban. De amikor vé­gül kilencediknek Melpomené is elröpült, a király a vár fo­káról a múzsák után kiáltotta gőggel: „A földről nőtt e szirt az égbe; az égi várnak más lakó­ja nincs, csak én! Hát én ne tudnám azt, amit ti tudtok?! Tu­dom én is! Tudom én!” — és a várfaltól elrúgva magát, utá­nuk ugrott. Még zuhantában egy utolsó látványt látnia kellett, ahogy a szirt hirtelen zsugorodni kezd. S mire szörnyet halni leért a földre, nem állott már a vár sem: a király a földnek csapódott, a szirtet és a várat elnyelte a megnyíló és újra összezáruló mélység, és közben odafönt, a kitisztult, kék égen dalolva-kacagva röpültek tovább a múzsák. A fű kihajtott a király holtteste fölött, újra áradni kezd­tek a folyók, és nemsokára visszatértek az emberek is Pyre­neus király földjére. És éltek és dolgoztak és örültek és fáj­tak és nevettek és sírtak és daloltak és meghaltak; de soha­sem tudták meg, hogy hová tűnt Pyreneus király, és soha­sem tudták meg, hogy egyszer, ama hatalmas tomboló vihar idején, kilenc napig itt, az ő földjükön leltek menedéket a múzsák. . 1983. MÁJUS 20.

Next