Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-20 / 20. szám - Fábri Péter: Mese a múzsákról, Pyreneus királyról és a halálról (14. oldal) - Várnai László: fotógrafikája • kép (14. oldal)
Volt egyszer — hol nem volt? — kilenc múzsa. Kilenc asszony, akik kilencféleképpen voltak szépek és kívánatosak, kilencféleképpen szerettek és kilencféleképpen tudták az egy igazat. Kilenc asszony, akiknek csókjára húrok zendültek meg, szavak szakadtak a csöndből, akik örömöt és bánatot idéztek, akik titkokat tudtak és titkokat súgtak. Férfiszerencse és férfibánat, hogy éppen mind asszonyok voltak ők — mellesleg szólva, a nyelvükön szólani kívánó asszonyok is asszonyokat kényszerültek ezek miatt szerezni, mint ama híres költőnő, Sappho, aki Lesbos szigetéről való volt. Sok szép és sok szomorú történet esett meg velük, de ezek már mind igen régi történetek. Noha a szóbeszéd szerint ma is élnek még valahol, a mi időnkben élő embereknek sohasem sikerült a nyomukra akadniuk. De élnek bizonyára, csak nyilván rejtekeznek. Most kiváltképpen egy történetet szeretnék nektek elmesélni róluk: Pyreneus királynak e kilenc asszonnyal esett találkozását. Hogy ekképp legalább, ha ők maguk nem is, de árnyuk megjelenhessék nekünk, csak homály volt, csillámló félhomály, és rajta ködképek tetszettek át. Sohasem lehetett tudni: alakok-e vajon? . Vagy képzelmények? És hányszor adta volna meg magát Pyreneus király — ha lett volna kinek! Mert a megadás: béke, az ellenség karjába omlás. De Pyreneus királynak nem volt ellensége. Pyreneus király csak egyedül maradt. Amíg vágyott az egyedüllétre, tudta, hogy mire vágyik. És amikor eljött az egyedüllét kora, már úgy érezte, mindent elfelejtett, amit akart valaha is. És akkor Pyreneus királynak a vágyakozás helyett a várakozás lett a sorsa. Hányszor hitte, mindenben tévedett! Hányszor hitte, nincs mire várnia! Az istenek nem tesznek előre bizonyságot a kiválasztottságról. S az is lehet, gondolta olykor, hogy éppen e várakozásra választatott. És ilyenkor meghalni szeretett volna csak. S nem volt szabad. Nem volt szabad. Akkor jöttek a múzsák. Szükséges tudnunk, hogy bár a múzsák Hellászban lakoztak, szokásuk volt azonban csellengeni sokszor messzi vidéken. És boldogok voltak a népek, akiket önszántukból meg FÁBRI PÉTER: MESE A MÚZSÁKRÓL, PYRENEUS KIRÁLYRÓL ÉS A HALÁLRÓL Balázs Béla emlékének Zord szirten állott Pyreneus vára. Virágzó földek, lombos erdők pusztultával emelkedett valaha ez a szirt, és történetünk idején is egyre emelkedett még, magasabbra és egyre magasabbra nőtt, ahogy Pyreneus király egyre kevésbé találta már helyét az emberek között. Egyszer-egyszer még lesétált a várból a vár aljára, szórakozottan ténfergett a piaci árusok bódéinak labirintusában, de a szeme nem itta már a színeket, de a füle nem itta már a hangokat; csetlő-botló idegennek érezte magát alattvalói körében, s lám, az alattvalók is egyre inkább annak látták királyukat! Mert eljött a nap, amikor már meg sem hallották a parancsait, de sőt, az a nap is, amikor már meg sem ismerték. Az öregebbek még mondogatták ugyan, hogy volt nekik valamikor egy királyuk, akinek egy szavára erdők dőltek, termőföldek fogantak, de a fiatalabb fa már csak afféle mendemondának tartotta az öregebbje szavát. Később, ahogy a várhegy nőni kezdett, és nőtt csak egyre följebb, föl, föl a magas égbe, kietlen lett a táj, kiszáradtak a patakok, a csermelyek, nyáron csak perzselőddött és télen csak fagyott a föld. Elhagyták akkor az emberek ezt a vidéket, holmijukból batyut kötöttek, s magukkal vitték foldott ruháikat, festett fazekaikat, dalaikat és szerelmeiket. Elvándorolt a nép, és Pyreneus király nem jött le többé a szirtről, és nem hallotta többé éjszakánként a messzi esett emberek dalát. S a szírt még egyre nőtt, mind magasabbra, a felhők közé, és Pyreneus király, aki ifjú korában még oly büszke volt az égre törő várra, most már nem az ég, hanem a föld felé sóvárgott, a föld felé, amelyről népe elvándorolt. Futott volna már utánuk, de a sziklás meredélyen le sem ereszkedhetett többé, s már az ösvény se látszott, melyen az utolsónak maradtak még csak nemrégiben indultak el, mert fölszedték maguk után lábuk nyomát, akár egy hosszú szőnyeget; a legutolsóként eltűnt öregember háttal ment el, arccal a vár felé, és egyetlen halamas bálává göngyölte a távozók mögött maradt utat. Maga maradt hát Pyreneus király. De tudta, hogy még dolga van a földön, s hogy így még nem szabad meghalnia. Ó, hány romlandó gondolat ülte meg a lelkét a magányban! Jaj, mert hétszer fordult az év, de szinte azt sem érezte már, mikor nem látogatta nyár, nem látogatta tél, nem pattantak már sem napsugarak, sem hópelyhek a vár falainak. Örök ősz volt csak, hervadásban rekedt virágok, és mindent elborító, derengő, szürke fény. Ó, ha sötét lett volna legalább i De látogattak. De mindig bosszút álltak azokon, akik erőszakkal is maguknál akarták tartani őket. Szerelmeik múltán férfiak zokogtak asztalukra borulva, hitetlenek indultak áldozni Apollo templomába. Mert a múzsák csodálatos asszonyok voltak, ölelésükben véget érte a világ, elmúlt napok fénye szűrődött át akkor az árnyékok függönyén, a múltak jelenné lettek, és a jelen múlttá változott; az ő csípőjüket ölelve mindentudóknak érezhették magukat a szeretőik. Pedig nem tudták még azt sem, kiket ölelnek. Mert a múzsák csak azokéi lettek, akik nem ismerték őket, akik legföljebb ha hallottak róluk. És aki fölismerte őket, azt elhagyták, bántó szó nélkül, harag nélkül, s távozó lépteiknek szinte neszét sem lehetett hallani, önzetlenül adták a szerelmet, mégis önzőkké lettek akaratlan: aki egyszer őket szerette, akármelyiküket, az nem lehetett boldog többé más asszony oldalán. A szenvedélyek csitítása volt a hivatásuk, s mégis tomboló szenvedélyt keltettek mindazokban, akiket valaha is érintettek. Történt egyszer, hogy úton való jártukban vitába kezdtek: melyiküket illeti az elsőség. Kalliopé, ez a zengő szavú, ringó csípőjű, szépségesen komoly arcú asszony, aki azért mosolyogni is tudott olykor, s kinek szokása volt hosszú történeteket mesélni az emberek régvolt csatáiról és szerelmeiről, de aki szerette némi kitalálással színezni a valót, mondom, ez a Kalliopé kezdte a vitát, meg volt ugyanis sértve Melpomenére, aki ugyan utolérhetetlen volt az emberek szenvedélyeinek utánzásában, de aki minden történetét őtőle, Kalliopétól tanulta el. És aki ráadásul mind e történetek végén mindig megölte azt, akit legjobban szeretett. Halálos volt a Melpomené szerelme. S Melpomenének újabban igen sok híve támadt, és azok mind Kalliopé hívei voltak azelőtt. Borzasztó veszekedés lett a dolog vége, és ha istennők veszekednek, annak mindig halandók látják kárát: szörnyű vihar kerekedett a kilenc asszony perlekedése nyomán, s az emberek menekültek, ki merre látott, ki kunyhóba, ki meg palotába. Olyan szél tombolt, hogy elmozdította helyéről az eget, s a tágas résen át bezuhogott a sötét; olyan eső ömlött alá, hogy tengereket mosott az országok közé, és azontúl az emberek távoli idegen kiáltásnak hallották addigi szomszédjuk szavát. Akkora vihar volt ez, hogy maguk a múzsák is megrettentek tőle, hagyták is abba a veszekedést már, hiszen vitájuk közben egyszercsak megértették, hogy az emberek sorra el- és visszapártolnak tőlük és hozzájuk, más-más időkben másmás múzsát tisztelnek inkább, de mert istennők ideje végtelen, hát ők aztán igazán ráérnek az elsőségre várni; fölhagytak hát a vitával, de lássatok csudát: a vihar csak tombolt tovább, zengett és lengett az ég, nem függött immár a múzsáktól semmi, és így aztán ők is siettek menedéket keresni mielőbb. Akkor látták meg Pyreneus várát. Pyreneus király nem félt a vihartól. Kint állt a várfokon fölcsillogó szemekkel és a dördülések zajából megkísérelte kihallani az istenek hangját, ám hirtelen megremegett a vár, s Pyreneus király már-már azt hitte, rögvest összeomlik, de nem! Csak az történt, hogy a szirt nem nőtt tovább. Nem nőtt tovább, ott állott égre törve, s úgy állott meg a növekedésben, mint amikor a vándor útjai végén magának is váratlanul, de hazaér: hirtelenül és döbbenettel, az utolsó lépés és az otthon ajtaja között még érezvén a végtelenség titkát, s az ajtó küszöbén már elfeledve azt. Nem nőtt tovább a vár és nem várt tovább Pyreneus, mert látott érkezni kilenc asszonyt, kilenc asszonyt, akik menekültek a zivatar elől, s mintha bizony nem is azok, deő érkezne végre menedékbe. Nem tudhatta Pyreneus király, kik látogatják ilyen vártan-váratlanul, de azt tudta: csak égiek lehetnek. Halandó ember ezt a szirtet meg nem mászhatta már. „Ti asszonyok, bárkik legyetek is, ne vessétek meg az én oltalmazó hajlékomat!” — szólt hozzájuk. „Istennők vagytok, ezt nyilván tudom, de még alacsony kalyibákba is gyakran térnek az égiek!” Nem kellett soká győzködnie őket. Hiszen menekültek a vihar elől, amit maguk okoztak. Betértek hát Pyreneus királyhoz, és úgy gondolták, a vihar elültéig ott maradnak nála — majd, ha megint kitisztul az ég, mennek tovább, ténfergő vándorútra, mis nem bánták meg, hogy épp ide vetődtek. Először a szótlan Eratonak, e titokzatos mosolyú asszonynak tetszett meg a király, s akit ő egyszer megkívánt magának, az még sohasem mondott nemet. És így volt ez Pyreneus királlyal is. S míg odakint tombolt a vihar, ők végtelen örömükben hevertek a király ágyasházában. És sorra mind a többiek megkedvelték és megkapták Pyreneust, az egy Melpomené kivételével. Melpomené, aki csak halálosan tudott szeretni, nem talált semmi érdekeset egy férfiben, csupán azért, mert másik férfi nem volt a közelben, ezt el is mondta a boldog Eratonak, aki nem értette és nevetett. Hanem a kilencedik napon nagy dolog történt: csitulni kezdett a vihar. Már reggelre alábbhagyott a szél, délre csöndesedett az eső, estére elvillantak az utolsó villámok. A vándor kedvű múzsáknak nem volt miért tovább maradniuk. S ekkor Melpomené, a halálos szerelmű, ki eddig értetlenül nézte társait, könyörgött nekik: egyetlen napot még! Nem is kell egy napot, csak ezt az éjszakát! Csak még ennyit maradjanak! S hogy a többiek mondták: legyen kedvére, Melpomené sietett boldogan Pyreneus királyhoz, megajándékozni őt a szerelmével. És Pyreneus király tudta már, hogy ez a beteljesedés. Boldog volt, miként még soha, és hirtelen éles fényben látta egész addigi életét. És akkor fölkiáltott, élete legboldogabb éjszakáján, a legszebb ölelésben, amit valaha élt: „A múzsák! Ti vagytok a múzsák! Ti vagytok a múzsák, és én téged ölellek, Melpomené!” Másnap reggel a kilenc múzsa indulni készülvén, elbúcsúzott a királytól. De Pyreneus király nem nyitotta meg előttük a kaput. „Itt maradtok!” — kiáltotta. „Mind itt maradtok nálam! Nekem súgjátok minden titkotok!” — és ott állott a kapu előtt, ott állott a szerelemmel szeretettek nyugalmával és erejével, ott állott és nem nyitotta meg nekik a kaput. . Akkor a múzsák elnevették magukat, sorra fölszökkentek a vár fokára, és elröpültek. Pyreneus király csak nézte, nézte, s nem hitte el, hogy elmentek valóban. De amikor végül kilencediknek Melpomené is elröpült, a király a vár fokáról a múzsák után kiáltotta gőggel: „A földről nőtt e szirt az égbe; az égi várnak más lakója nincs, csak én! Hát én ne tudnám azt, amit ti tudtok?! Tudom én is! Tudom én!” — és a várfaltól elrúgva magát, utánuk ugrott. Még zuhantában egy utolsó látványt látnia kellett, ahogy a szirt hirtelen zsugorodni kezd. S mire szörnyet halni leért a földre, nem állott már a vár sem: a király a földnek csapódott, a szirtet és a várat elnyelte a megnyíló és újra összezáruló mélység, és közben odafönt, a kitisztult, kék égen dalolva-kacagva röpültek tovább a múzsák. A fű kihajtott a király holtteste fölött, újra áradni kezdtek a folyók, és nemsokára visszatértek az emberek is Pyreneus király földjére. És éltek és dolgoztak és örültek és fájtak és nevettek és sírtak és daloltak és meghaltak; de sohasem tudták meg, hogy hová tűnt Pyreneus király, és sohasem tudták meg, hogy egyszer, ama hatalmas tomboló vihar idején, kilenc napig itt, az ő földjükön leltek menedéket a múzsák. . 1983. MÁJUS 20.