Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-21 / 3. szám - Horváth Dezső: Megint cserép? • riport (16. oldal) - Jovián György: Két ismeretlen férfi • kép (16. oldal)

HORVÁTH DEZSŐ RIPORTJA, MEGINT CSERÉP? Föl nem foghatom, miért az új­sághoz jönnek panaszaikkal az em­­­berek. Ha szikkadt a kenyér hét végén, nem tud helyette frisset ad­­ni. Ha egér van a sörben, azt se mi tettük bele, és ha százszor meg­írjuk is, azt a sört meginni már nem lehet. Lassan jár a gyors? Jön a levél hozzánk. Rákiabál a főál­­lattenyésztő a tehenészre? Megírja, szolgálati parancsba adták, a mar­hával nem szabad gorombán bán­ni, mert lelkiállapota és tejleadó képessége között szoros szálak szö­vődtek, aki tehát belegázol a lelké­be, megnézheti­ a sajtárt. Megírja a gondolat végét is: mikor érezheti­­ legalább tehénnek magát a ba­­romistállóban? őt bele lehet ta­posni a sárba, ha felönt a garatra a f­őállattenyésztő? Neki nem lehet lelke? Ilyesmiket írnak legtöbb­ször,m Sutva mentem egyszer valahová. Ki pidig ’ jószívvel fogadtak, örül­tem, ha mehettem. Úgy is mondha­tom, lelkendezve futottam. Akkor még nem tudtam, hogy a leren­dezésre is rá lehet fizetni. A gan­gon végig gyönyörű virágok vol­tak, első kötelességemnek éreztem, hogy azonnal jelentsem: a szépek legszebbje lent van a földön. Vihar verte le vagy macska, nem tudom, az is lehet, hogy ártó kezek műve volt az egész. Azonnal megfagyott körülöttem a levegő, csak én tehet­tem. Okos emberek sokszor mond­ták addig is, bölcs maradsz, ha hallgatsz, de azt egyik se mondta, hogy lényeges dolgokat el lehet hallgatni. Az a világ végveszede­lembe került, ha nem szólok, el­pusztul. Másik cserépbe tették, ön­­tözgették, máig megvan. Hencegés nélkül mondhatom, nekem köszön­heti, hogy él, csakhogy a legszebb virág se tudja megköszönni. Raj­tam csak annyi maradt, hogy majdnem tönkretettem a család­­gyönyörűségét. Azt hiszem, ezt a gyanúsítást nem tudom lemosni ip­agamról. . mi? * F Amióta fölemelte a kormányzat­i tej föl,v­ásár­lási­ árát, sokszor -.várnak messziről jött emberek a kapuban, és árad belőlük a szó, hogy őket becsapja a csarnokom Jól ismerem a tejipar nálunk mű­ködő főnökét, tudom, hogy nem ül rá egyetlen panaszra se, megírom tehát mindig, és biztosra veszem, egyszer se hiába. A napokban rej­­­te­tt összefüggésekre jöttem rá. Minden jelentésben azt olvasható­, azért csökkent a tejelő, tehenek szá­ma, mert urbanizálódik a falu. Az igazság egy részét példák soka­ságával tudnám magam is alátá­masztani. Van olyan település, amelyben összesen hét tehén van. Nem tud olyan kevés gyerek szü­letni, hogy ez a falu saját aprósá­gait saját tejjel tudná táplálni. Megírtam egyszer. Olyan kicsikék a falusi porták, oda be se férne a tehén. Azonnal leesett , a virágcse­rép, nekem estek jobbról is, balról is, hogy merem én a központi in­tézkedéseket támadni? Hogy me­rek hangulatot kelteni az urbani­záció ellen? Nem tudom, honnan maradt meg támadó szóhasznála­tunkban tisztességes szándékok fo­gadására a hangulatkeltés vádja, de mindig ezt vagdossa a fejünk­höz, aki két csorba logika közé va­lahogy beszorul. A rejtett összefüggés azonban nem ez, hanem ami utána jön. Le­pötyögtem az írógépemen, hogy az urbanizációt egyéb fogalmakkal nem illik összekeverni. Ha ugyan­is lépten-nyomon becsapják a te­­henes gazdát, egy darabig keresi a maga igazát, aztán eladja a tehe­nét. Példának hoztam föl egy olyan tanyai embert, aki furfangos ésszel legelőször szerelt önitatót az istállójába, ő vett leghamarabb fe­jőgépet is, és most csupán egyet­len kis motorbicikli van a tehe­nek helyén. Jól mutat, csak fejni nem lehet. A gazda elém löttyin­­tette becsapásainak fokozatait. El­mondta, hogy hazulról vitt mintát a gyereke a mezőgazdasági főisko­lára, amikor a tej fokolását tanul­ták, és kiderült, havonta több ezer forinttal csapják be. Fölháborodá­­somban oda vetemedtem, hogy le­írtam szavait, és meg is toldottam őket: a csalás, a becsapás és az urbanizáció egymással össze nem keverhető, egymást nem helyette­sítő fogalmak. Ha négy tehén hiányzik az istállóból, ne annak örüljünk mindenképpen, hogy me­gint urbanizálódtunk egy kicsit, inkább mérjük meg jobban a tejet. Óriási nagy cserép esett le. Dör­gedelem jött, civilre fordított ér­telme annyi, jobban tennénk, ha észrevennénk a kormányzat törek­véseit. Észrevehetnénk, hogy a háztájiból származó tejre mekkora szükségünk van, ne rongáljuk te­hát a kisüzemi tenyésztői kedvet. Ez a cserép a fejemen talált, és megtántorodtam tőle. Jámbor, egy­ügyű eszemmel azt is szóvá tettem, hogy őskori módszerekkel mérik a tej zsírtartalmát. "Azért mondom őskorinak, mert csak akkor tudja meg a tej eladója, hogy mennyit ér a Riska teje, amikor összegyűjtve kifizetik az árát. Kellene egy olyan kis ketyere, amelyikre­­ rá­­csöppentenének egy kicsit, vagy be­lelógatnák a tejbe, és megmutatná, vizezték vagy nem vizezték. Ilyen ketyere nincsen, de tejben mi gaz­dagok vagyunk. Bizonyos cégek annyi sajtópályázatot írnak ki ön­maguk dicsőítésére, hogy számon tartani is nehéz, gondoltam, leg­alább egyet föláldozhatnának a te­jet pontosan mérő szerkezet kita­lálására. Kioktatott a felsőbbség, hogy nem szabad őskorinak nevez­ni azt a mérési módszert, aminél jobbat ugyan talált a fejlett nyu­gat, de az a mi viszonyaink között között túlságosan drága. Nálunk sokkal gazdagabb országokban is úgy mérik a tejet, ahogy mi. Ebben a cserépben jókora adag nemzeti kisebbrendűségi érzésünk benne van. Mivel szegényebbek vagyunk, mint a gazdag országok, vegyük tudomásul, hogy fejben is szegények vagyunk? Azóta nézem nagy gyönyörűséggel a televízió öt­leteket mutogató műsorait. Hájjal kenegetnek, amikor látom, a legvá­ratlanabb helyekről, hogyan szik­ráznak elő a jobbnál jobb gondo­latok. Ha egyszer valamelyik csa­varos eszű embernek a fülébe súg­hatnám a tejesketyerét! ifi? A statisztikákkal annyira hadi­lábon állok, ha tehetem, nagy ív­ben elkerülöm őket. Babgulyást adnak ebédre, olyan meleg, hogy leég a bőr a nyelvemről. Túrós tészta a második fogás, az meg olyan hideg, ráfagy a villára. Tü­dőgyulladást lehet tőle kapni. Ha előveszem tudós ábrázatomat, ösz­­szeadom a kettő hőmérsékletét, és elosztom, azt kapom, hogy ez az ebéd emberi fogyasztásra a lehető legalkalmasabb. A baj nyilván bennem van, a hideg tésztát én nem tudom megenni. Fölajánlot­tam, öt évre előre megveszem a gyufát, csak gyújtsák meg a gázt a tészta alatt. Hol élek én? Üzemi konyhán tésztát melegíteni? Megint péntek Van, megint hoz­zák a sütős babgulyást, és a jegelt tésztát. Elöntötte a vér az agya­mat, de türtőztettem magamat. Csöndes, jámbor szavakkal csak azt mondtam, el szokták csapni azt a malacnevelőt, aki hidegen adja a kosztot az állatainak. Irtózatos nagy patália támadt, akkora egy cserépbe bele se férne. Kikéri magának! Én lehetek ma­lac, de még disznó is, ő viszont nem lesz kanász. Válogassam meg a szavaimat. Háromszor cserélődött azóta a garnitúra a konyhán, minden meg­változott, csak a túrós tészta nem engedett föl. Aki a maradékot hordja disznók hizlalására, csak az melegíti meg. iSjl* Tönkrement akkor az egyik szö­­­­vetkezet, leváltották a régi elnö­köt, az újnak pedig a hóna alá dugtak tizenkétmillió forintot. A befektetés is, a választás is jól si­került, ezt a téeszt azóta kerüli a mérleghiány. Nem sokkal később, a népi ellenőrök levelet kapnak, hogy vizsgálják ki ezt is, azt is. Piszkálódás lehet mögötte, idő kell, amíg az új elnök gyökeret ereszt. Nem volna jó a helyében lenni. Az is benne van a levélben, hogy a szövetkezet kocsijával jár haza, vékonyan számítva is százhúsz ki­lométer naponta. Lezáródik a vizs­gálat avval, hogy a közgyűlés adott rá engedélyt. Birizgált a dolog. A tizenkétmil­liót a téesznek adták, nem az elnöknek, ámbár ő is a téesznek dolgozik. Ha jól osztok, minden magyar állampolgár egy forintja és húsz fillérje benne van a buli­ban, összefutok az elnökkel, mon­dom neki, én a magam egy húszát nem adom. Papirost nyom az or­rom alá, erre neki külön engedélye van. Mondom én, fogjuk föl az ál­lami támogatást az állampolgárok által fizetet támogatásnak — hon­nan venné máshonnan az állam a pénzét? — és közben megnézem a papirost. Nem a közgyűlés engedé­lyezte, csak a vezetőség. Akkora a különbség, mintha a templomtor­nyot tévesztené össze valaki az aj­tókilinccsel. Ekkorát tévedni csak az tud, aki az engedélyt meg se nézte. Soha senkit nem ültettem még föl, a szemébe mondom tehát, megvakarom én ezt a rendkívüli engedélyt. A téesz költse a pénzt arra, amire kapta, ő pedig utazzon úgy, ahogy mások. Hej, de nagy ribillió lett ebből! Alig értem haza, már csörgött a telefon. Mintha tüzes platnin tán­coltattak volna, nem győztem kap­kodni a lábamat. Hogy jövök én ehhez? Mi közöm hozzá? Vegyem tudomásul, túl vagyok fizetve, ek­kora szidást nem egyhúszért, de ti­zenkét millióért se szoktak adni. Vegyem tudomásul, azt mondja a drót forróbbik vége, ő kereszt­be teszi előttem a lábát, ha ebből ügyet akarok csinálni! Értettem! Én is fölvettem a telefont, föl­hívtam azt az osztályvezetőt, aki láttamozta az engedélyt. Mondom neki, járatlan vagyok a rendele­tekben, segítségét akarom kérni, öt perc múlva már ott voltam ná­la, és öt perc múlva már minden­ki le volt tolva, aki arra illetékes. Miért terjesztettek törvénytelen dolgot elé? A rendelet azt mondta, se vezetőségi, se közgyűlési enge­dély nem jó ide, csak a KPM ad­hat, de nem igen ad. Mit tehet ilyenkor a magyar állampolgár? Aki mellékalapult a szög fejének, az egyenesítse is ki, mondja meg az osztályvezető az elnöknek, hogy az ő aláírása a papíroson érvény­telen, forduljon a KPM-hez. Rám dudál valaki pár hónap múlva az utcán. Odarántom­­ a fe­jemet, az én elnököm ül a kocsi­ban. Micsoda változás! A saját ko­csijában. Odamentem hozzá, gra­tuláltam neki, látod, mind a ket­ten jól jártunk. Neked kocsid van, nekem pedig megmaradt az egy forint és húsz fillér. S3» Fortélyos módon akartam föl­emelni eddig életem talán legna­gyobb cserepét. Jólesik leírni, hogy nálam nélkül is fölállították. Napokig kóvályogtam, amikor először hallottam, hogy bomlott lelkek tubusból szívják magukba a bódulatot. Fölhívtam dr. Terézt, a szakma kiváló emberét, a fiatal­korúak lelki megrázkódtatásait is­merő és gyógyító szaktekintélyt, és megkértem, rágódjunk együtt egy kicsit. Első szóra fogadott, de in­tett, ebből a szándékból semmi jó nem lehet. Hivatalos tiltás érke­zett, ne is beszéljünk róla. Hiva­talosan tehát nem is beszéltünk, csak magánemberként. Fejreállt bennem a méreg. Más­hová is elmentem, máshol is így fogadtak. Tanítók, tanárok egy­más közt se beszélhettek róla. Szü­lői értekezleten? Egy szót se! Or­vosegyetemisták tájékozódni akar­tak a szakmájukat és későbbi es­küjüket meredek közelről érintő kórról, őket is leintették. Mert ha beszélünk róla, példát adhatunk vele másnak. Ahogy a helyesírást tanító tanár nem írhatja föl még elrettentő példának se ly­nal az ajtót, nehogy valamelyik tökfej­ben ez a kép maradjon meg, ugyanúgy ne emlegessük a tubust se. Tudtam minden aggályról, még­is megírtam a magamét „Tubus tubus” címen. Elküldtem valahová, két választ is kaptam rá. Az első­ben az állt, hogy vállalják a köz­lést, mert fontos, a másodikban pedig az, hogy mégsem. Az írás­tudók felelősségét annyit emle­gették már, akkor álljak meg, amikor az egyik panel-alagsorban dáridói maradványként kilencven­­két laposra szívott tubust, találtak? Legalább hadd kiáltsam bele­­a vi­lágba, hogy a boltok polcai evvel a tubussal vannak rakva, noha ugyanaz a gyár tejfölszagú ragasz­tó is tud gyártani, amitől viszont undorral fordulnak el a bájszagot kedvelők. Próbálkoztam másutt, visszakaptam onnan is, természe­tes együttérzés kíséretében; ha tudom, hogy tubus, akkor minek írom meg? Semmit nem tesz, ahol harmadszor is meg nem próbálja, elküldtem megint valahová. Hon­­nan veszem, hogy tabus? — ezt kérdezte a szerkesztő. Tekintve, hogy erre a tabusságra épül föl az egész, meg nem is olyan jó, hogy abban a pillanatban megjelenjen, mellékelten visszaküldi. Dr. Teréz azt mondta annak idején, hogy egyetlen próbálkozás maradandó következményekkel járhat, olyan veszélyes méreg van a tubusban. Bennem másfajta mé­reg szívódott föl. Ide-oda járkálásom tanújától kedves levelet kaptam a napok­ban. Azt írja, hogy a Hírháttér cí­mű műsorában igen okos szóval azok felelősségét is firtatták, akik nem szóltak idejében. Bánom, hogyne bánnám, hogy nem láttam az adást, de kimondhatatlanul örülök neki, mert végre volt. A mi nemzedékünk nagyon tudja, hogy a tabuk kártékonyak, és azt is volt alkalma sok ezerszer ta­pasztalni, hogy egy nemzet egész­séges igyekezetével sorvasztó ba­jokon is segíteni lehet. Úgy is for­díthatjuk a szót, hogy egy nemzet egészséges igyekezete nélkül bizo­nyos sorvasztó bajokon egyáltalán nem lehet segíteni. Rossz a lépés, ha a jót akaró szándék elé épí­tünk gátakat. *E «»­co­mSi 4»E­M z s ·­(9 e 2 ‡o ‡• £‡• p e 2 ·© tfer^ ÉLET ÉS IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Főszerkesztő: BATA IMRE; helyettes főszerkesztő: FARAGÓ VILMOS és ZÖLDI LÁSZLÓ Szerkesztőség: Budapest, Széchenyi utca I. 1034. Telefon: 310-920, 310-928, 310-929. 10 óra után: US-221 KÉZIRATOKAT ÉS RAJZOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA Kiadja: LAPKIADÓ VÁLLALAT, Budapest, VII., Lenin krt. B—11, Levélcím: 1906 Postafiók 223 Telefon: 221-285 Felelős kiadó: SIKLÓSI NORBERT igazgató, 83—249. Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: CSÖNDES ZOLTÁN vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető: a helyi (Budapesten a kerületi) kézbesítőhivataloknál és kézbesítőknél Külföldön terjeszti a Kultúra­ Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat. H-1383 Budapest Postafiók 149 Előfizetési díj havonta 24 forint, negyedévre 72 forint, fél évre 144 forint, egész évre 288 forint INDEX : 23. 244 HD ISSN 0124—8848 MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN 16 OLDALON 1383. ja­NuÁR 21.

Next