Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-06-22 / 25. szám - Gergely Ágnes: Ölelni ezt a földet. Levélféle Hegyi Bélának, Latinovits-könyv olvastán (12. oldal) - Szikszai Károly: rajza • kép (12. oldal)

Kedves Barátom! Mi tagadás, megrohantak az­ emlékeim, amikor 1983 őszén elolvastam, s most, 1984 nehéz tavaszán újraolvastam Latinovits Zol­tánról írt könyvét. Ez a három szálon sodrott mű — címe: Latinovits; alcíme: Legenda, valóság, emlékezet — provokatív élességgel fonódik bele a tudatunkba, máig tartó döb­­benetünkbe, annak a megsejtésébe, hogy:.vi­gyázat! megismétlődhet, ami egyszeri!, s mindezeken túl vagy mindezeken innen, föl­fejteti velem a személyes élményt, amely épp oly különös, mint amilyen jelentéktelen. Mert mit számít most, hogy a húszéves épí­tészhallgató (aki már akkor tudta, hogy szí­nész lesz) és a tizennyolc éves esztergályos tanulólány (aki nem akart író lenni) szerel­mes-, sőt hősszerelmespárt alakított a mun­kás színjátszócsoportban, s az üzemi lapban egy fiatal átképzés esztergályos (a színházi debreceni lapba, lelkes mondatokat a Má­­riássy-házaspár filmjéről, felháborodott mondatokat a fiatal nézőkről, akik a mozi­ban „durván beleröhögnek és ízléstelen meg­jegyzésekkel »­kommentálják« a jelenetet”. A kulcs ismét a komolyanvétel: a k­ívülről a pályára került ember komolyan veszi a fő­szerepet, az epizódszerepet, a magáét, a má­sokét, a színházat, a mozit, a közönséget, a csöndet. A budapesti kiugrás a nagyszabású tehet­ségnek s ennek a légkörrobbantó nagyot akarásnak az együttes eredménye. Négy, ma sem halványítható művészi alkotás — a Ró­meó, a Mario és a varázsló Cipollája, a Tóték őrnagya s a Ványa bácsi; az első a Vígszín­házban (Ruttkai Éva oldalán), a következő kettő a Tháliában s a negyedik, a pálya vége gyár irodalom „szent vonulatához” —, s aki a Jászai Mari-féle előadói retorika és az Ascher Oszkár teremtette puritán, intellek­tuális versmondás kettős hagyományát — a „lármázót” és a „szerafikust” — egyesítve, megalkotta az új magyar versmondóművé­szetet. A hegy ott magaslik a zseni lába alatt, s a pozitív és a negatív töltésű kifejezések — „enciklopédia”, „teljességetika”, „szent vonulat”, „romantika”, „hősi film” — együt­tesen jelzik, hogy a kor megkapta, amit kí­vánt. A zseni pedig bírja ki a m­agaslati leve­gőt. Bírta is egy darabig. Nincs kedvem súly­ról, légritkulásról beszélni; a magaslaton, ahol a lármázó szeráfok járnak, sok minden együtt van. Szakadék is több nyílik odafönn. A pálya csúcsára jutott Latinovitsról bot­ránykrónikát duzzasztott az ország. Hogy iszik, kötözködik, rágalmaz, hogy összeve­ ÖLELNI EZT A FÖLDET Levélféle Hegyi Bélának, Latinovits­ könyve olvastán lap nemrég elhunyt főszerkesztője) írt róluk kritikát? Mindez 1951-ben történt; a doku­mentumok ott vannak a Maga könyvében, másoknak információ­, s nekem figyelmezte­tésképpen: micsoda ereje van a halott betű­nek. Hiszen mikor a fiatal színészből (az egykori építészhallgatóból) legendás művész lett, a marginális helyzetű írónő (az egykori esztergályos tanulólány) egy biccentéssel el­ment mellette az utcán (nincs szánalmasabb az aprócska élmény pókfonalán fölkapaszko­dónál), s a főszerkesztő (az egykori átképzés) igencsak távolkerült korábbi elragadtatott véleményétől, mindkettejük tekintetében. Most mégis, hogy égetnek azok a betűk, a korabeli dicséretek, jelzők, a plakáton az olajos ujjnyomok, a szereposztás... De azt hiszem, jobb lesz, ha itt abbahagyom, ami innentől továbbfejlik, magánérdekű; a sze­reposztás pedig az, hogy én életben marad­tam. A Maga könyve közérdekű, és ezt akarom megírni. Közérdekű, mert jó, mert gócot érint, mert nem éri be egy nagyívű művész­pálya aprólékos képével, hanem letapogat valamit, ami kortünet, sőt szindróma, sőt néven is nevezhető, így: a Latinovits-tünet­­csoport. Az írói szándék pedig egyedül a tisztázás, az idejében történő tisztázás (ide­jében, vagyis akkor, mikor még nem halvá­nyult el a tragédia), s mert ez a mai magya­rok egyik leggyengébb pontja, a tünetcso­portban mindannyian tünet vagyunk. Mi történt? A könyv időrendet követő in­terjúi, s a közébük ékelt levelek, napló- és vallomástöredékek s a kommentárok — a Maya miniatűr esszéi — sorra fölfedik az eseményeket és mögöttük a kormányzó indu­latot. Egy fiatalember színész akar lenni. Édesanyja kívánságára építész lesz (a dolgok rendje, hogy az embernek reális szakmája, diplomája legyen), de közben folyton színész akar lenni. Mire első állomáshelyére, Debre­cenbe ér, már viszi magával a vágy és a va­lóság első ellentmondását: más a hivatása, és más a tanult mestersége. „Le Corbusier-nek, az összeférhetetlen építésznek van egy mar­­seille-i háza, amit egy Bach-fúga matemati­kájára tervezett... — írja jó tíz évvel ké­sőbb, 1967-es keltezésű levelében Kassák La­josnak. — Köszönöm, hogy összehozhattam magamban az építészt a színésszel, az integ­ráló fantáziát az emberi egyszereggyel.” Visszatekintve, a dolgok mindig sorsszerű rendbe állnak, de második debreceni szín­házigazgatója, Szendrő József, 1958-ban még (vagy már?) szükségét érzi, hogy azt írja a fiatal színésznek: „Embernek meggyógyulni a legjobb úgy, ha művészember lesz belőle. És Maga azzá lehet.” S a fiatal színész „gyó­gyul”, mert szerephez jut, sikere van, és sze­retik. Nemcsak neki fontos a színház, ő is fontos a színháznak. „Latinovits erős ön­kontrollal játszott” — mondja a debreceni évekről Czenner Mihály. Más szóval: játéká­tól már a kezdet kezdetén idegen az önfe­­ledtség. Halálosan (s ez itt nem henyén al­kalmazott szó), halálosan komolyan veszi a játékot, a színházat, a légkört, a helyi sajtó kritikáit, éppúgy, ahogy annak idején komo­lyan vette Tóth Tihamért, a Szent Imre cserkészcsapatot, aztán az alapfokú szeminá­riumot, s a színházba járást, a véretrfényfor­­málódás valamennyi lehetőségét. Ezért igé­nyei és sérelmei is nagyobbak; már régen fölfedezték, már Budapesten játszik, iskolás­lányok álmodnak róla (férfiszépség), fősze­repet főszerep után kap, s még mindig él benne az építészből lett segédszínész, a mel­lékszereplő. „Az a fajta színész volt, aki foly­ton a főszerepet igényelte” — mondja róla egyik pesti igazgatója, Kazimir Károly. Epi­zódszerepeit is komolyan vette, mondja a filmgyárban Nemeskürty István, s „ez a szí­nészi szerénységére és alázatára utal, ami­ről... nem szoktak beszélni vele kapcsolat­ban, sőt éppen ellenkezőleg ...” Milyen volt hát? Ambiciózus vagy belenyugvó, követe­lődző vagy alázatos? Az értékelési végletes­ség a legendaképzés legbiztosabb alapja. Se­gédszínész korában Latinovits cikket ír a felé, ismét a Vígben­­, mind a négy mérce maradt színjátszás tekintetében; mérce egy szenvedély építkezése tekintetében. Hegyi Béla szerint (hadd lépjek ki az idézet ked­­véért a magázásból) „Soós Imre rusztikus, szenvedélyesen tiszta és természetes Rómeó­jával és Ladányi Ferenc kiélt, sokat tapasz­talt ifjoncával szemben, aki végre a házas­ságban akar megpihenni, Latinovits egy ko­ravén Hamletet elevenít meg Rómeó szere­pében. Egy ■ intellektuel kalandját, mellyel kísérletet tesz sorskérdéseinek megoldásá­ra ...” A későbbi tragédiát vetíti rá a szerző az 1963-as produkcióra? Latinovits mindig intellektuális volt, mindvégig az angyallal birkózott. Az Angyalt, a szépet és a torzat is a sejtjeinkben hordjuk. „Ez a két, roncsé vagy ha úgy tetszik, szörnyember idegen tőlem — mondta Cipolláról és az őrnagyról a művész —, bár gyökerük nyilván bennem is él, kü­lönben nem tudtam volna eljátszani őket.” Íme, a tökéletes önkontroll, két őrült szerep tökéletes kontrollja, a belülről megjárt jel­lem: Cipolla, mondja Karcsai Kulcsár Ist­ván, „lebilincselően vonzó”;­ az Őrnagy pe­dig „űzöttségében, roncs voltában is megőriz valamiféle udvariasságot, szinte dermesztő szívélyességet, hogy azután e mögül a felszín mögül annál ijesztőbben törjön elő igazi lé­nye...” S a két, 1965-ös, illetve 1967-es „szörnyember” után az 1970-es Ványa bácsi, az öregemberből még egyszer férfivá kese­redő, a rezignált helyett létfaggató, a „túl­növesztett” alak, amelyre Létay Vera szerint „a jelzők inflációjának idején” sértés azt mondani: korszakalkotó, zseniális, felülmúl­hatatlan, s amellyel Horvai István szerint Latinovits megvalósította a „biológiai szín­játszást”. ■ Jelzők inflációját éljük, ám a „zseniális” mégiscsak elhangzott, s aki a szindrómával foglalkozik, annak tudnia kell: az ön­pusztí­tásnak a zsenialitás is lehet alkotóeleme. Kü­lönösen, ha ráfelel a korigényre, s a teljesít­ményre ráfelel a visszhang — a jelenség már megtestesítője életében jelképpé válik, mint­ha hirtelen hegycsúcs nőne alatta. Nemes­kürty szerint a háború utáni magyar film­művészet egyedülálló alakja volt Latinovits Zoltán: filmszerepeiben „a háborús évek ma­gyar értelmiségi és katonatípusainak valósá­gos enciklopédiáját dolgozta fel”, hatását te­kintve pedig ő volt a hatvanas évek Jávor Pálja. Az író Hernádi Gyula negatív tükré­ben Latinovits úgy jelenik meg, mint akinek ideálja „az úgynevezett hősi film”, műhelye pedig „egy romantikus, helytállásra nevelő, direkten agitáló celluloidgyár... Hollywood és az 50-es évek magyar filmművészete kö­zött”. Király István professzor az előadómű­vész Latinovitsot méltatja, azt, aki a „teljes­ségetika” okán vonzódott Adyhoz, mellette József Attilához, Illyéshez, Nagy Lászlóhoz, Juhász Ferenchez — a huszadik századi ma­szett Várkonyival, Kazimirral, ezt mondta Bástinak, azt Nagy Attilának... Más megfo­galmazásban, hogy bátor volt, hogy igazsá­got tett, hogy végre megmondta, hogy persze, hogy iszik ... ! Hegyi Béla többeket meg­hallgat, többfajta véleménynek helyet ad, de nem tesz közzé pletykát, csak ítéletet. Horvai István Latinovits zseniális művészete mellett „Várkonyi színházalkotó zsenijéről” is meg­emlékezik, és „ ... le kell szögeznem, mint túlélőnek — mondja —, hogy mindig Lati­novits ütött először”. Huszárik Zoltán töké­letesen fölmenti a botrányhős­ Latinovitsot („minden napja felér egy forradalommal”), s szerinte a Latinovits—Várkonyi konfliktus­ban a középszerűek, az álarcos rejtőzködők, a színházi élet örök intrikusai a vétkesek. Kazimir fölemlít egy próbát,­amelyen közte és Latinovits közt a következő párbeszéd zajlott le: „Zoli, nem te írtad a darabot!” — ,,Nem én írtam, de én játszom, és az több!” Színész és rendező, színész és szerep: ez csak a külső szakadék. Van más is, beljebb. Az önmagát s immár önnön zsenialitását is halálosan komolyan vevő művész észreveszi, hogy körülötte nincs rend a világban. A rend régi szerelme, már a cserkészcsapatban ren­det akar maga körül, már 1951-es önéletraj­zában elismerően ír egy párttitkárról, aki „erős kézzel teremtett rendet”, a debreceni színház életébe Szendrő keze alatt „ismét be­költözött a szeretet, helyreállt a rend”; míg később, ha „felfordul a rend, a kapcsolatok szétzilálódnak, az egyensúly megbillen ...” — írja a Ködszurkálóban, s ugyanitt: „ha a színházban az irányadó rend honol, és ez a rend tükröződik az előadásban ..., ez jelen­ti a nézőnek az élményt, a »rendszerezett«, a megoldott előadást, mert ettől a Rendtől gyógyultabban hagyja el a színházat”. Ó, milyen egyszerű volna elfogadni azt a néze­tet, hogy csak az követeli ilyen vadul a ren­det, akiben rendetlenség van! A dobozoló őrnagy! Ám a kijelentésekben a „rend” szi­nonimái: a szeretet, az egyensúly, a kapcso­lat, a gyógyulás. Beteg volt-e Latinovits? (Beteg volt-e Ady? József Attila?) Nem tudom. A tünetek egyszersmind a kor tünetei; a világ rendet­len, szeretetlen, lehet, hogy gyógyíthatatlan. Zoltán a színházzal akart gyógyítani, mint Hegyi Béla írja, „a színházat az ország nyil­vános lelkiismeretének képzelte ...” A szín­ház, a film azonban lassan elfogyott alóla, a hegyből kigurultak a sziklák, részben ő rúg­ta ki őket maga alól, részben — ami a filmet illeti — a hetvenes évekre „a »nehéz embe­rek« a mozivásznon kezdtek terhet jelenteni, a közönség is beleunt az izgága entellektüe­lek epeömléseibe, a­­ kritika mást várt__” Hegyi Béla nem kevesebbet fogalmaz itt meg, mint azt, hogy a zseni alól kiment az idő. A művész idegrendszere pontosan reagált. Színpadot-filmet odahagyván, a színész a rendezéshez, majd az íráshoz fordult. Érthe­tő igény; más színész is­ ír: naplót, módszer­tant, vallomást, kortörténetet. Latinovits író akart lenni. Az írás, vélte, a művészetek csú­csa. Szabad, kalandos és rendezett, akár egy erdei séta Bagó kutyával. „Az erdőszélhez érkeztünk — írja a Bagó storyban. — Bagó önfeledten sumizkodja magát befelé, ahol szarvasok, őzek, vaddisznók és vadmalacok tanyáznak és szerény gombák növesztik habtestüket... Ballagunk tovább, boldogan filozofálunk. Platón kései utódai. Tollászko­dik bennünk a teljesség. Belakjuk a jövő üres szobáit és olyan jövő­házakat tervezünk, melyek már a mi gondolataink szerint épül­nek, és mindenki számára értelmes, szocia­lista életet biztosítanak.” Nem. A szöveg ránézésre elmondta: Lati­novits Zoltán az írásban sem találta meg a rendet. A képzelt szabadság felé zuhantá­­ban elvesztett még egy kapaszkodót, önma­gának sem vallotta be. De az idegrendszere tudta. Az ízlése is. A zseni ujja a lapályhoz ért. Hanem a hegytetőn ottmaradt a mítosz. A botrányhősé. A forradalmáré. A botrányhős forradalmáré. A Színészkirályé. A magyarok­ színészkirályáé. Akinek neve „a háromszínű lobogóra írható” — mondja ironikusan Her­nádi Gyula. „Így konvergálhat egy, a meg­szokottól eltérő magatartás — a falu bolond­jának, az udvari bolondnak magatartása — a társadalom ideológiai konformizmusával” — szövi tovább Jancsó Miklós. És megjegyzi: „Ő lépett fel a magyarság nevében, aki köz­tudottan sváb származású ...” — „Ez nem lehet érv Petőfi, Zrínyi, Herczeg Ferenc ha­zájában ...” — veti ellene Hegyi Béla. Maga Latinovits az ő „magyarnak kínlódott bo­lyongó bunyevác lelké”-ről ír egy levélben, Mezey Máriának. Valójában lényeges ez? Igen, úgy látszik. Része a mítosznak. Latino­vits nem sokkal a halála előtt írta. Hernádi és Jancsó szerint a mítoszokat le kell rom­bolni; „a mítoszok mindig hamisak — mond­ja Hernádi —, az ember értékét csökkentik, mert lényegében szakrális tendenciájúak.. A Szindbád rendezője, Huszárik Zoltán más­felől közelít. „Mítoszok mindig voltak, míto­szok mindig kellenek — mondja. — Az ál­mítoszokat kell csak elvetni és megté­pázni. Ilyen álmítoszok napjainkban, amelyek a figyelmet a lényegtelen­re, a mellékesre, a külsőségekre irányítják... a punkok randalírozása, a diszkómánia, a hippik happeningje, a szex­központúság, a bugyuta science fiction-fil­­mek és regények, a beat-bálványozás stb. Az életünk véges, az utánunk következő gene­ráció már a nyomunkban van. De ki veszi majd át tőlünk a stafétát? És mit vesz át a lényegesből, a fontosból, a dolgok magyará­zatából? Vagy megreked a lényegtelennél, a mellékesnél, a külsőségeknél? Óvakodjunk az ál­mítoszoktól, mert kisiklatnak bennün­ket.” Tetszik vagy sem, a mítoszok velünk van­nak, beépülnek a közösségi kultúrába. A mozdony elé hulló test zuhanása mitikus mozdulatnak számít, jelnek, tiltakozásnak. Latinovits halálára Illyés Gyula verset írt. Rendjén úgy lett volna, hogy amikor szembe­szöktél, düh­köpésként, a vonatnak, az hátrál meg ... De nem hátrált meg. Nem szokott meghát­rálni. S vonulnak egymás után a holtak, a mozdony vasöklével, az infarktus vasöklével szembeszökve, sorban, ahogy emlegeti szokták őket, Nagy László és Kondor, B. Nagy László és Kormos, Latinovits és Hu­szárik ... És vonulnak, egy másik vonulat­ban, a puskacsővel és az éhezés vasmarhával szemben a többiek, sorban, ahogy emlegetni szokták őket, Szerb Antal és Radnóti, Bálint György és Halász Gábor, Szomory és Gelléri Andor Endre ... Vonulnak, egyre vonulnak, mindegyre a szemünk előtt. Az egyikkel végeztek, a má­sik végzett magával, vagy oda jutott, ahol bevégeztetett. Ahogy Vas István írta Szabó Lőrinc halálára című versében: ... és akiket e földön sietve meg nem öltek, azok is hogy siettek ölelni ezt a földet. . • Amazok szembeszöktek, emezeket siettet­ték. Bizony, barátom. A halottak osztályoz­­hatatlanok. Maga a halál a mítosz. És gyá­szolni csak együtt lehet. Barátom. Maga könyvet írt egy nagyszerű emberről, aki zseniális művész volt, igazság­­kereső és úttévesztő. A könyv szereplői, in­terjúalanyai (többségükben) az ügy komoly­ságának s az emléknek kijáró tisztelettel, el­mélyült odaadással, vagy tárgyilagossággal, színházak iránti lojalitással mondtak véle­­ményt. Maga felkészülten és tapintatosan irányította a beszélgetéseket — a dialógus­ban gyakorlata van —, ha kellett, kiegészí­tette a dokumentumokat, továbbgördítette az emlékezés sodrát, helybenhagyta vagy cáfol­ta az érveket. Mindvégig indulattalan távol­tartással kezelte a beszélgetés tárgyát, érez­tetve, hogy a cél a tisztázás — a gyógyítás —, foglaljon állást az olvasó. Latinovits Zoltánt, a színészt, besoroltam a halottaim közé. Ez az én állásfoglalásom. Köszönettel üdvözli Szikszai Károly rajza ÉLET ÉS!­1 IRODALOM 1384. JÚNIUS 22.

Next