Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-22 / 25. szám - Gergely Ágnes: Ölelni ezt a földet. Levélféle Hegyi Bélának, Latinovits-könyv olvastán (12. oldal) - Szikszai Károly: rajza • kép (12. oldal)
Kedves Barátom! Mi tagadás, megrohantak az emlékeim, amikor 1983 őszén elolvastam, s most, 1984 nehéz tavaszán újraolvastam Latinovits Zoltánról írt könyvét. Ez a három szálon sodrott mű — címe: Latinovits; alcíme: Legenda, valóság, emlékezet — provokatív élességgel fonódik bele a tudatunkba, máig tartó döbbenetünkbe, annak a megsejtésébe, hogy:.vigyázat! megismétlődhet, ami egyszeri!, s mindezeken túl vagy mindezeken innen, fölfejteti velem a személyes élményt, amely épp oly különös, mint amilyen jelentéktelen. Mert mit számít most, hogy a húszéves építészhallgató (aki már akkor tudta, hogy színész lesz) és a tizennyolc éves esztergályos tanulólány (aki nem akart író lenni) szerelmes-, sőt hősszerelmespárt alakított a munkás színjátszócsoportban, s az üzemi lapban egy fiatal átképzés esztergályos (a színházi debreceni lapba, lelkes mondatokat a Máriássy-házaspár filmjéről, felháborodott mondatokat a fiatal nézőkről, akik a moziban „durván beleröhögnek és ízléstelen megjegyzésekkel »kommentálják« a jelenetet”. A kulcs ismét a komolyanvétel: a kívülről a pályára került ember komolyan veszi a főszerepet, az epizódszerepet, a magáét, a másokét, a színházat, a mozit, a közönséget, a csöndet. A budapesti kiugrás a nagyszabású tehetségnek s ennek a légkörrobbantó nagyot akarásnak az együttes eredménye. Négy, ma sem halványítható művészi alkotás — a Rómeó, a Mario és a varázsló Cipollája, a Tóték őrnagya s a Ványa bácsi; az első a Vígszínházban (Ruttkai Éva oldalán), a következő kettő a Tháliában s a negyedik, a pálya vége gyár irodalom „szent vonulatához” —, s aki a Jászai Mari-féle előadói retorika és az Ascher Oszkár teremtette puritán, intellektuális versmondás kettős hagyományát — a „lármázót” és a „szerafikust” — egyesítve, megalkotta az új magyar versmondóművészetet. A hegy ott magaslik a zseni lába alatt, s a pozitív és a negatív töltésű kifejezések — „enciklopédia”, „teljességetika”, „szent vonulat”, „romantika”, „hősi film” — együttesen jelzik, hogy a kor megkapta, amit kívánt. A zseni pedig bírja ki a magaslati levegőt. Bírta is egy darabig. Nincs kedvem súlyról, légritkulásról beszélni; a magaslaton, ahol a lármázó szeráfok járnak, sok minden együtt van. Szakadék is több nyílik odafönn. A pálya csúcsára jutott Latinovitsról botránykrónikát duzzasztott az ország. Hogy iszik, kötözködik, rágalmaz, hogy összeve ÖLELNI EZT A FÖLDET Levélféle Hegyi Bélának, Latinovits könyve olvastán lap nemrég elhunyt főszerkesztője) írt róluk kritikát? Mindez 1951-ben történt; a dokumentumok ott vannak a Maga könyvében, másoknak információ, s nekem figyelmeztetésképpen: micsoda ereje van a halott betűnek. Hiszen mikor a fiatal színészből (az egykori építészhallgatóból) legendás művész lett, a marginális helyzetű írónő (az egykori esztergályos tanulólány) egy biccentéssel elment mellette az utcán (nincs szánalmasabb az aprócska élmény pókfonalán fölkapaszkodónál), s a főszerkesztő (az egykori átképzés) igencsak távolkerült korábbi elragadtatott véleményétől, mindkettejük tekintetében. Most mégis, hogy égetnek azok a betűk, a korabeli dicséretek, jelzők, a plakáton az olajos ujjnyomok, a szereposztás... De azt hiszem, jobb lesz, ha itt abbahagyom, ami innentől továbbfejlik, magánérdekű; a szereposztás pedig az, hogy én életben maradtam. A Maga könyve közérdekű, és ezt akarom megírni. Közérdekű, mert jó, mert gócot érint, mert nem éri be egy nagyívű művészpálya aprólékos képével, hanem letapogat valamit, ami kortünet, sőt szindróma, sőt néven is nevezhető, így: a Latinovits-tünetcsoport. Az írói szándék pedig egyedül a tisztázás, az idejében történő tisztázás (idejében, vagyis akkor, mikor még nem halványult el a tragédia), s mert ez a mai magyarok egyik leggyengébb pontja, a tünetcsoportban mindannyian tünet vagyunk. Mi történt? A könyv időrendet követő interjúi, s a közébük ékelt levelek, napló- és vallomástöredékek s a kommentárok — a Maya miniatűr esszéi — sorra fölfedik az eseményeket és mögöttük a kormányzó indulatot. Egy fiatalember színész akar lenni. Édesanyja kívánságára építész lesz (a dolgok rendje, hogy az embernek reális szakmája, diplomája legyen), de közben folyton színész akar lenni. Mire első állomáshelyére, Debrecenbe ér, már viszi magával a vágy és a valóság első ellentmondását: más a hivatása, és más a tanult mestersége. „Le Corbusier-nek, az összeférhetetlen építésznek van egy marseille-i háza, amit egy Bach-fúga matematikájára tervezett... — írja jó tíz évvel később, 1967-es keltezésű levelében Kassák Lajosnak. — Köszönöm, hogy összehozhattam magamban az építészt a színésszel, az integráló fantáziát az emberi egyszereggyel.” Visszatekintve, a dolgok mindig sorsszerű rendbe állnak, de második debreceni színházigazgatója, Szendrő József, 1958-ban még (vagy már?) szükségét érzi, hogy azt írja a fiatal színésznek: „Embernek meggyógyulni a legjobb úgy, ha művészember lesz belőle. És Maga azzá lehet.” S a fiatal színész „gyógyul”, mert szerephez jut, sikere van, és szeretik. Nemcsak neki fontos a színház, ő is fontos a színháznak. „Latinovits erős önkontrollal játszott” — mondja a debreceni évekről Czenner Mihály. Más szóval: játékától már a kezdet kezdetén idegen az önfeledtség. Halálosan (s ez itt nem henyén alkalmazott szó), halálosan komolyan veszi a játékot, a színházat, a légkört, a helyi sajtó kritikáit, éppúgy, ahogy annak idején komolyan vette Tóth Tihamért, a Szent Imre cserkészcsapatot, aztán az alapfokú szemináriumot, s a színházba járást, a véretrfényformálódás valamennyi lehetőségét. Ezért igényei és sérelmei is nagyobbak; már régen fölfedezték, már Budapesten játszik, iskoláslányok álmodnak róla (férfiszépség), főszerepet főszerep után kap, s még mindig él benne az építészből lett segédszínész, a mellékszereplő. „Az a fajta színész volt, aki folyton a főszerepet igényelte” — mondja róla egyik pesti igazgatója, Kazimir Károly. Epizódszerepeit is komolyan vette, mondja a filmgyárban Nemeskürty István, s „ez a színészi szerénységére és alázatára utal, amiről... nem szoktak beszélni vele kapcsolatban, sőt éppen ellenkezőleg ...” Milyen volt hát? Ambiciózus vagy belenyugvó, követelődző vagy alázatos? Az értékelési végletesség a legendaképzés legbiztosabb alapja. Segédszínész korában Latinovits cikket ír a felé, ismét a Vígben, mind a négy mérce maradt színjátszás tekintetében; mérce egy szenvedély építkezése tekintetében. Hegyi Béla szerint (hadd lépjek ki az idézet kedvéért a magázásból) „Soós Imre rusztikus, szenvedélyesen tiszta és természetes Rómeójával és Ladányi Ferenc kiélt, sokat tapasztalt ifjoncával szemben, aki végre a házasságban akar megpihenni, Latinovits egy koravén Hamletet elevenít meg Rómeó szerepében. Egy ■ intellektuel kalandját, mellyel kísérletet tesz sorskérdéseinek megoldására ...” A későbbi tragédiát vetíti rá a szerző az 1963-as produkcióra? Latinovits mindig intellektuális volt, mindvégig az angyallal birkózott. Az Angyalt, a szépet és a torzat is a sejtjeinkben hordjuk. „Ez a két, roncsé vagy ha úgy tetszik, szörnyember idegen tőlem — mondta Cipolláról és az őrnagyról a művész —, bár gyökerük nyilván bennem is él, különben nem tudtam volna eljátszani őket.” Íme, a tökéletes önkontroll, két őrült szerep tökéletes kontrollja, a belülről megjárt jellem: Cipolla, mondja Karcsai Kulcsár István, „lebilincselően vonzó”; az Őrnagy pedig „űzöttségében, roncs voltában is megőriz valamiféle udvariasságot, szinte dermesztő szívélyességet, hogy azután e mögül a felszín mögül annál ijesztőbben törjön elő igazi lénye...” S a két, 1965-ös, illetve 1967-es „szörnyember” után az 1970-es Ványa bácsi, az öregemberből még egyszer férfivá keseredő, a rezignált helyett létfaggató, a „túlnövesztett” alak, amelyre Létay Vera szerint „a jelzők inflációjának idején” sértés azt mondani: korszakalkotó, zseniális, felülmúlhatatlan, s amellyel Horvai István szerint Latinovits megvalósította a „biológiai színjátszást”. ■ Jelzők inflációját éljük, ám a „zseniális” mégiscsak elhangzott, s aki a szindrómával foglalkozik, annak tudnia kell: az önpusztításnak a zsenialitás is lehet alkotóeleme. Különösen, ha ráfelel a korigényre, s a teljesítményre ráfelel a visszhang — a jelenség már megtestesítője életében jelképpé válik, mintha hirtelen hegycsúcs nőne alatta. Nemeskürty szerint a háború utáni magyar filmművészet egyedülálló alakja volt Latinovits Zoltán: filmszerepeiben „a háborús évek magyar értelmiségi és katonatípusainak valóságos enciklopédiáját dolgozta fel”, hatását tekintve pedig ő volt a hatvanas évek Jávor Pálja. Az író Hernádi Gyula negatív tükrében Latinovits úgy jelenik meg, mint akinek ideálja „az úgynevezett hősi film”, műhelye pedig „egy romantikus, helytállásra nevelő, direkten agitáló celluloidgyár... Hollywood és az 50-es évek magyar filmművészete között”. Király István professzor az előadóművész Latinovitsot méltatja, azt, aki a „teljességetika” okán vonzódott Adyhoz, mellette József Attilához, Illyéshez, Nagy Lászlóhoz, Juhász Ferenchez — a huszadik századi maszett Várkonyival, Kazimirral, ezt mondta Bástinak, azt Nagy Attilának... Más megfogalmazásban, hogy bátor volt, hogy igazságot tett, hogy végre megmondta, hogy persze, hogy iszik ... ! Hegyi Béla többeket meghallgat, többfajta véleménynek helyet ad, de nem tesz közzé pletykát, csak ítéletet. Horvai István Latinovits zseniális művészete mellett „Várkonyi színházalkotó zsenijéről” is megemlékezik, és „ ... le kell szögeznem, mint túlélőnek — mondja —, hogy mindig Latinovits ütött először”. Huszárik Zoltán tökéletesen fölmenti a botrányhős Latinovitsot („minden napja felér egy forradalommal”), s szerinte a Latinovits—Várkonyi konfliktusban a középszerűek, az álarcos rejtőzködők, a színházi élet örök intrikusai a vétkesek. Kazimir fölemlít egy próbát,amelyen közte és Latinovits közt a következő párbeszéd zajlott le: „Zoli, nem te írtad a darabot!” — ,,Nem én írtam, de én játszom, és az több!” Színész és rendező, színész és szerep: ez csak a külső szakadék. Van más is, beljebb. Az önmagát s immár önnön zsenialitását is halálosan komolyan vevő művész észreveszi, hogy körülötte nincs rend a világban. A rend régi szerelme, már a cserkészcsapatban rendet akar maga körül, már 1951-es önéletrajzában elismerően ír egy párttitkárról, aki „erős kézzel teremtett rendet”, a debreceni színház életébe Szendrő keze alatt „ismét beköltözött a szeretet, helyreállt a rend”; míg később, ha „felfordul a rend, a kapcsolatok szétzilálódnak, az egyensúly megbillen ...” — írja a Ködszurkálóban, s ugyanitt: „ha a színházban az irányadó rend honol, és ez a rend tükröződik az előadásban ..., ez jelenti a nézőnek az élményt, a »rendszerezett«, a megoldott előadást, mert ettől a Rendtől gyógyultabban hagyja el a színházat”. Ó, milyen egyszerű volna elfogadni azt a nézetet, hogy csak az követeli ilyen vadul a rendet, akiben rendetlenség van! A dobozoló őrnagy! Ám a kijelentésekben a „rend” szinonimái: a szeretet, az egyensúly, a kapcsolat, a gyógyulás. Beteg volt-e Latinovits? (Beteg volt-e Ady? József Attila?) Nem tudom. A tünetek egyszersmind a kor tünetei; a világ rendetlen, szeretetlen, lehet, hogy gyógyíthatatlan. Zoltán a színházzal akart gyógyítani, mint Hegyi Béla írja, „a színházat az ország nyilvános lelkiismeretének képzelte ...” A színház, a film azonban lassan elfogyott alóla, a hegyből kigurultak a sziklák, részben ő rúgta ki őket maga alól, részben — ami a filmet illeti — a hetvenes évekre „a »nehéz emberek« a mozivásznon kezdtek terhet jelenteni, a közönség is beleunt az izgága entellektüelek epeömléseibe, a kritika mást várt__” Hegyi Béla nem kevesebbet fogalmaz itt meg, mint azt, hogy a zseni alól kiment az idő. A művész idegrendszere pontosan reagált. Színpadot-filmet odahagyván, a színész a rendezéshez, majd az íráshoz fordult. Érthető igény; más színész is ír: naplót, módszertant, vallomást, kortörténetet. Latinovits író akart lenni. Az írás, vélte, a művészetek csúcsa. Szabad, kalandos és rendezett, akár egy erdei séta Bagó kutyával. „Az erdőszélhez érkeztünk — írja a Bagó storyban. — Bagó önfeledten sumizkodja magát befelé, ahol szarvasok, őzek, vaddisznók és vadmalacok tanyáznak és szerény gombák növesztik habtestüket... Ballagunk tovább, boldogan filozofálunk. Platón kései utódai. Tollászkodik bennünk a teljesség. Belakjuk a jövő üres szobáit és olyan jövőházakat tervezünk, melyek már a mi gondolataink szerint épülnek, és mindenki számára értelmes, szocialista életet biztosítanak.” Nem. A szöveg ránézésre elmondta: Latinovits Zoltán az írásban sem találta meg a rendet. A képzelt szabadság felé zuhantában elvesztett még egy kapaszkodót, önmagának sem vallotta be. De az idegrendszere tudta. Az ízlése is. A zseni ujja a lapályhoz ért. Hanem a hegytetőn ottmaradt a mítosz. A botrányhősé. A forradalmáré. A botrányhős forradalmáré. A Színészkirályé. A magyarok színészkirályáé. Akinek neve „a háromszínű lobogóra írható” — mondja ironikusan Hernádi Gyula. „Így konvergálhat egy, a megszokottól eltérő magatartás — a falu bolondjának, az udvari bolondnak magatartása — a társadalom ideológiai konformizmusával” — szövi tovább Jancsó Miklós. És megjegyzi: „Ő lépett fel a magyarság nevében, aki köztudottan sváb származású ...” — „Ez nem lehet érv Petőfi, Zrínyi, Herczeg Ferenc hazájában ...” — veti ellene Hegyi Béla. Maga Latinovits az ő „magyarnak kínlódott bolyongó bunyevác lelké”-ről ír egy levélben, Mezey Máriának. Valójában lényeges ez? Igen, úgy látszik. Része a mítosznak. Latinovits nem sokkal a halála előtt írta. Hernádi és Jancsó szerint a mítoszokat le kell rombolni; „a mítoszok mindig hamisak — mondja Hernádi —, az ember értékét csökkentik, mert lényegében szakrális tendenciájúak.. A Szindbád rendezője, Huszárik Zoltán másfelől közelít. „Mítoszok mindig voltak, mítoszok mindig kellenek — mondja. — Az álmítoszokat kell csak elvetni és megtépázni. Ilyen álmítoszok napjainkban, amelyek a figyelmet a lényegtelenre, a mellékesre, a külsőségekre irányítják... a punkok randalírozása, a diszkómánia, a hippik happeningje, a szexközpontúság, a bugyuta science fiction-filmek és regények, a beat-bálványozás stb. Az életünk véges, az utánunk következő generáció már a nyomunkban van. De ki veszi majd át tőlünk a stafétát? És mit vesz át a lényegesből, a fontosból, a dolgok magyarázatából? Vagy megreked a lényegtelennél, a mellékesnél, a külsőségeknél? Óvakodjunk az álmítoszoktól, mert kisiklatnak bennünket.” Tetszik vagy sem, a mítoszok velünk vannak, beépülnek a közösségi kultúrába. A mozdony elé hulló test zuhanása mitikus mozdulatnak számít, jelnek, tiltakozásnak. Latinovits halálára Illyés Gyula verset írt. Rendjén úgy lett volna, hogy amikor szembeszöktél, dühköpésként, a vonatnak, az hátrál meg ... De nem hátrált meg. Nem szokott meghátrálni. S vonulnak egymás után a holtak, a mozdony vasöklével, az infarktus vasöklével szembeszökve, sorban, ahogy emlegeti szokták őket, Nagy László és Kondor, B. Nagy László és Kormos, Latinovits és Huszárik ... És vonulnak, egy másik vonulatban, a puskacsővel és az éhezés vasmarhával szemben a többiek, sorban, ahogy emlegetni szokták őket, Szerb Antal és Radnóti, Bálint György és Halász Gábor, Szomory és Gelléri Andor Endre ... Vonulnak, egyre vonulnak, mindegyre a szemünk előtt. Az egyikkel végeztek, a másik végzett magával, vagy oda jutott, ahol bevégeztetett. Ahogy Vas István írta Szabó Lőrinc halálára című versében: ... és akiket e földön sietve meg nem öltek, azok is hogy siettek ölelni ezt a földet. . • Amazok szembeszöktek, emezeket siettették. Bizony, barátom. A halottak osztályozhatatlanok. Maga a halál a mítosz. És gyászolni csak együtt lehet. Barátom. Maga könyvet írt egy nagyszerű emberről, aki zseniális művész volt, igazságkereső és úttévesztő. A könyv szereplői, interjúalanyai (többségükben) az ügy komolyságának s az emléknek kijáró tisztelettel, elmélyült odaadással, vagy tárgyilagossággal, színházak iránti lojalitással mondtak véleményt. Maga felkészülten és tapintatosan irányította a beszélgetéseket — a dialógusban gyakorlata van —, ha kellett, kiegészítette a dokumentumokat, továbbgördítette az emlékezés sodrát, helybenhagyta vagy cáfolta az érveket. Mindvégig indulattalan távoltartással kezelte a beszélgetés tárgyát, éreztetve, hogy a cél a tisztázás — a gyógyítás —, foglaljon állást az olvasó. Latinovits Zoltánt, a színészt, besoroltam a halottaim közé. Ez az én állásfoglalásom. Köszönettel üdvözli Szikszai Károly rajza ÉLET ÉS!1 IRODALOM 1384. JÚNIUS 22.