Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-27 / 30. szám - Petre Pascu: Lányi Sarolta emlékezete • reflexió | Visszhang • Földes Anna: A lírikus naplója (ÉS 1984. május 4.) (2. oldal) - Miklós Gábor: Lengyel kritikai folyóirat magyar száma • reflexió | Visszhang • D. Molnár István (ÉS 1984. július 20.) (2. oldal) - Bajai Ernő: Apróságok • reflexió | Visszhang • Máriássy Judit: Tejfelező úton (ÉS 1984. július 6.) (2. oldal) - Gyuris György: Ki kicsoda? Mikor? Hol? • reflexió | Visszhang • Péter László: Ki kicsoda? (ÉS 1984. július 20.) (2. oldal) - Timár György: Nappali menedékhely • reflexió | Visszhang • Alföldy Jenő: Realista menedékhely (ÉS 1984. július 6.) (2. oldal) - D. Magyari Imre: Olvasni vagy magyarázni? • reflexió | Visszhang • Tóth B. Judit: Miért szeretem? (ÉS 1984. 28. szám) (2. oldal) - Dolmál Tibor: rajza • kép (2. oldal) - Szurcsik József: rajza • kép (2. oldal)
Lányi Sarolta emlékezete Az Élet és Irodalom 1984. május 4-i számában cikket olvastam Lányi Saroltáról (Földes Anna: A lírikus naplója). Erről jutott eszembe a Műfordítók Nemzetközi Konferenciája, amelyet Budapesten tartottak 1968-ban. Romániából rajtam kívül még hárman vettek részt, a konferencián. A delegáció vezetője Franyó Zoltán volt, akkor már hosszú évek óta a legjobb barátom. Remélem, nem hat dicsekvésnek, ha elmondom: a konferencián én is felszólaltam. Többek között felsoroltam azokat a magyar költőket, akiknek műveit románra fordítottam. A teremben ott volt Lányi Sarolta is. Amikor a nevét említettem, éreztem, hogy meghatódik. Később a költőnő odajött hozzám és gratulált. Ez nagyon jól esett. Tiszteletem jeléül kezet csókoltam neki. Lányi Sarolta halála mélyen megrendített, s bár azóta majd tíz év telt el, az a fájdalom, melyet halála okozott, ma sem enyhült, és azt hiszem, gyászolom, amíg élek. Petre Pastu Bukarest Lengyel kritikai folyóirat magyar száma Megkérve, de annál gazdagabb tartalommal került a lengyel olvasókhoz a Nowe Ksiazki című irodalomkritikai folyóirat áprilisi száma. A kiadvány — hagyományához híven — a mostani füzetben is egy fő téma köré csoportosította cikkeit. Ez pedig a magyar irodalom Lengyelországban. A Nowe Ksiazki szerkesztőinek annál is könnyebb dolguk volt, mert 1983- ban, s az idén is már eddig, számos értékes és érdemes magyar könyvet adtak ki a lengyelországi officinak. (D. Molnár István részletes ismertetése a művekről és fogadtatásukról az Élet és Irodalom július 20-i számában látott napvilágot.) Gazdagodott Lukács György lengyel nyelven megjelent műveinek sora, a PWN gondozásában megjelent a Társadalmi lét ontológiájának első része. Stanislaw Kozyr- Kowalski, aki az ötezer példányban megjelent művet ismerteti, recenziójának címében felteszi a kérdést: „Lukács György: nagy gondolkodó vagy keményfejű dogmatikus?” Ugyancsak az idén jelentette meg a PIW kiadó NDK-beli szerzők tanulmánygyűjteményét, amely a „Vita és párbeszéd Lukács Györggyel” címet viseli. A kötet a magyar filozófus esztétikai életművének elemzéseit tartalmazza. A Nowe Ksiazki áprilisi számában Tadeusz Olszanski, a magyar irodalom fáradhatatlan lengyelországi népszerűsítője is szót kért, elsősorban a két nemzet történelmének különbözőségére, s az abból eredő irodalmi sajátosságokra figyelmeztet. Három tanulmány foglalkozik huszadik századi klasszikusainkkal. Jerzy Snopek Végre Babits című cikkében a Gólyakalifa megjelenését köszönti, s a szerzőt a huszadik századi lélektani próza legnagyobbjai közé sorolja. Anna Bojarska Kaffka Margitot és a Krakkóban kiadott Hangyabolyt mutatja be. Szcepan Woronowicz Déry Tibor kiközösítőjéről írva a hatalom és az egyén viszonyát elemzi a regényben. A különszám ezen kívül tanulmányt közöl Nádas Péter: Egy családregény vége című, lengyelül most megjelent könyvéről, s interjút az íróval. Recenzió méltatja Rónay György: Párduc és gödölye című regényét. Kertész Ákos gyűjteményes kötetét, Hernádi Gyula Elődjét. Jókai Anna: Napok című regénye a mai Magyarország felszín alatti problémáiról való elmélkedésre adott alkalmat Bohdan Czeszkónak. (A kiváló író valószínűleg nem tudta, hogy Jókai Anna könyve több mint tíz éve jelent meg magyarul.) Apróságok Mint az Élet és Irodalom állandó olvasója, szeretnék néhány apró észrevételt tenni. Máriássy Judit említi a július 6-i számban megjelent Terfelező úton című cikkében, hogy St. Wolfgangban, a helység történelmét ismertető táblán nincs ott, hogy arrafelé volt Göbbels villája. Nos, én sem örülnék, ha Siófokon egy hasonló táblán ott állna, hogy Beregfy-Berger Károly innen indult 1944. október 15-én Budapestre, vagy ha Csobánkával kapcsolatban minden Duna-kanyar leírásban szerepelne, hogy ott várta ki Szállási Ferenc a hatalomátvételt 1944 őszén. Ölvedi Ignác azt írja a július 13-i szám 4. oldalán Casus belli című cikkében, hogy Justy Emil az I. Légvédelmi Hadtest parancsnoka volt. Tudtommal Magyarországon légvédelmi hadtest nem létezett — volt ugyan kilenc hadtest (az első Pesten a Veres Pálné utcában), de azok nem voltak légvédelmiek. Andai György azt írja a július 13-i szám 16. oldalán Az élet szépeim c .riportjában, hogy „Kneissl- léceken Jugóban, vagy Tirolban siklik a család, minden évben.” „Hogyan lehet ez? Az útlevélrendeletek...” — teszi fel a kérdést, mire Mihály közbevág: „Minden megoldható.” Itt azt nem értem, miért kell különleges megoldás ahhoz, hogy valaki minden évben Jugoszláviában vagy Ausztriában síeljen, amikor épp az útlevélrendeletek teszik lehetővé, hogy utazási irodán keresztül, vagy meghívással minden évben mindenki kiutazhasson nyugatra vagy Jugoszláviába. Az utazási irodák számtalan síelési lehetőséget kínálnak Ausztriában is, még nyáron is el lehet menni gleccsersíelésre a Dachsteinre öt napra 3450 forintért. De láttam Ibusz- és más prospektusban nyári svájci és olaszországi gleccsersíelést is, nemhogy téli sítúrát. Még valamit a Kneissl-lécről: Magyarországon állami sportüzletben is lehet kiváló nyugati síléceket kapni, természetesen forintért, és ugyanígy Tyrolia gyártmányú vagy más nyugati síkötéseket. Mivel pedig magyar sílécgyártás nincs, akár sznob valaki, akár nem, kénytelen külföldit venni. Persze, van bolgár is, lengyel is, csehszlovák is, de alig valamivel olcsóbban, mint egy nyugati gyártmány, így hát a Kneissl-, az Atomic- vagy a Headsíléc Nagy-hideg-hegyen, Dobogókőn, a Szabadság-hegyen egyáltalán nem megy különlegesség számba. Bajai Ernő ÉLET ÉS Í ® IRODALOM VISSZHANG A Nowe Ksiazki ezen kívül rövid recenziót közöl Végh Antal kilencven percéről, az Andzrej Sieroszewski válogatásban tavaly kiadott magyar drámaantológiáról. Stanislaw Zielinski méltatja Karinthy Ferenc: Harminchárom című elbeszélés-ciklusát. A második világháborús Magyarországnak a kötetben adott képe a lengyelek többsége számára egészen különös. A recenzens ezekkel a szavakkal fejezi be írását: „Rossz volt számomra, hogy a műben nem találkoztál« az én magyarjaimmal. Karinthy nekem teljesen idegen emberek élményeit tárta fel.” A különszám végül Czakó Gábor: Iskolavár című regényéről ír és bemutat több lengyel-magyar közös kiadásban megjelent albumot is. Miklós Gábor Varsó Ki kicsoda? Mikor? Hol? , Újabb adattal erősítem meg Péter Lászlónak, a lexikon válogatási elvét bíráló, Ki kicsoda? című írását. (Élet és Irodalom, 1984. július 20.) Július 9-én hunyt el Erdei Sándor, aki jelentős újságírói, szerkesztői tevékenysége mellett szépirodalommal és kritikával is foglalkozott, s a felszabadulást követő évtizedben mint politikus is működött , miniszterhelyettes volt. Az országos sajtó közölte is 11-én halálának hírét, munkássága súlyának megfelelően, sőt a Magyar Nemzet nekrológgal búcsúztatta őt. g.) aláírással. Hosszabb cikkben méltatta volt főszerkesztőjét a Szövetkezet című lap, de az ÉS is komoly terjedelmű cikkel adózott emlékének Molnár Zoltán tollából. Ezzel szemben a Ki kicsodá?-ban nem szerepel a neve, hiszen nem kapott életében olyan „kitüntetett” kitüntetést, melynek alapján bekerülhetett volna e lexikonba. És ha már a napisajtót emlegettem, szóba hozom a gyászhírek közlésekor tapasztalható „titkolózást”. Mintha szeméremből (álszeméremből?) nem illene közölni az elhalálozás napját. Egyetlen lapunk sem közölte ezt — nyilván az MTI hírét átvéve — Erdei Sándor esetében (a pontos dátumot a gyászjelentésből tudom) sem, de Vén Emil festőművész halálának helyéről és napjáról is csak a Daily News — Neueste Nachrichten című lapból értesültem, a többi újság csak elhunytát közölte. A sajtótól elvárható az egzaktság, s ha a filológusi pontosságot el is akarnánk kerülni, a „kedden” vagy tegnap”- -kifejezések,szabatossá tennék a hírt. S talán a halálozás helyének közlése sem volna szégyen. Az ilyen adatok közlésére (még a nekrológban is!) súlyt helyező nyugati (például: Der Spiegel) gyakorlatot hadd ajánljam a Magyar Távirati Iroda hírszerkesztőinek figyelmébe. Gyuris György Nappali menedékhely Alföldy Jenő írja Zelk Zoltán Nappali menedékhely címen közreadott posztumusz prózai, kötetéről (Realista menedékhely, Élet és Irodalom július 6.): „Találó a cím, amelyet a válogatás és szöveggondozás munkáját elvégző Sinka Erzsébet választott a kötethez: Gorkij Éjjeli menedékhelyére rímel.” Az első pillanatban megütköztem: nem rossz helyről választotta-e a „Nappali menedékhely” címet Sinka Erzsébet? Hiszen ez az én versem címe; azé a versemé, melyet René Charnak ajánlottam párizsi megismerkedésünk után, s amely Jerikó című kötetem (1968.) 55-ik oldalán található! De aztán újfajta döbbenet fogott el, amint tovább olvastam Alföldy cikkét: „A cím történetesen egy 1934-es sporttudósítás éléről került a kötet fedelére. A lágymányosi holt Duna-ág »ingyenstrandját nevezte így ... Zelk Zoltán.” Most már beleizzadtam a dologba. Sinka Erzsébet természetesen a lehető legjobb helyről választotta a posztumusz Zelk-könyv címét, de vajon ezek után nem vádol-e meg engem valaki, hogy Charnak ajánlott versem címét Zoltántól oroztam? Sajnos, 1934- ben öt esztendős lévén, az ő akkori sporttudósítását nem olvastam, s ennélfogva mind a mai napig nem tudtam arról, hogy az én alluzív verscímemet már más is használta előttem. Szóljon hát mind a jelen-, mind az utókornak ünnepélyes nyilatkozatom: e véletlen egybeesésben ártatlannak érzem és tudom magam. Tímár György Olvasni vagy magyarázni? Nem vált számomra teljesen világossá, mi ellen is írta töprengésre késztető glosszáját Tóth B. Judit (Miért szeretem?, Élet és Irodalom 1984. 28. szám). Ha a rossz iskolai verselemzést kritizálja, egyetértünk. Ha minden műértelmezést feleslegesnek tart — „A szó pedig kérlelhetetlen narrátorként banális prózává fokozza le a verset” —, vitatom az állítását. Soraiból ez is az is kiolvasható (lásd: a műalkotás többértelműsége), nem tudni, melyik a szöveg autentikus üzenete. Lehet, hogy a második — ezért szólalok meg. Kétségtelen, egy költeményt könnyebb agyoncsapni, mint egy legyet, s iskoláinkban nem kevesen élnek is e lehetőséggel. Sok a rossz pedagógus, s köztük sok a rossz magyartanár. Biztos kézzel törik szét a varázst, eredményekben gazdagon fejlesztik a művészet iránti közömbösséget, ők azok, akiknél csak a tankönyv visszakérődzése a jó felelet, ők azok, akiknél egy kérdésre csak egy helyes válasz adható. Részben kényelemből ilyenek — így nem lehet baj (sajnos tényleg nem) —, részben nem is tudnának mások lenni. Képtelenek például önálló elemzésre, s képtelenek — ez nem ugyanaz! — elemeztetésre. A magyarázat s majd a diákok felelete körülbelül ilyen stílusú: „A költő elvadult tájon gázol, ahol az ős és buja földön dudva, valamint muhar van. Ady ismeri ezt a vad mezőt, ez a magyar Ugar. Az Ugar itt egy költői kép és azt jelenti, hogy a feudalizmus rágja a szűzi földet.” (Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy karikírozok, menjen el jövőre néhány érettségire!) De mindebből nem azt a következtetést kell levonnunk, hogy a műelemzés eredendően rossz és káros — hanem. .valami ,egészen mást. Afő analízisugyanis hám - -széttöri, hanem elmélyíti az élményt Szerencsére akadnak pedagógusok, akik még növelik is a vers (a novella, a regény) varázsát, mert olyasmikre hívják fel a diákok figyelmét, amikre maguktól nem lőttek rá. Nem prózává fokozzák le, hanem megvilágítják, kibontják a költeményt; nem szedik szét, csak megmutatják a szerkezetét. S hogyne lenne erre szükség, amikor a gyerekek egyes szavak jelentését sem ismerik mindig, érték és értéktelenség között pedig szinte egyáltalán nem tudnak különbséget tenni! Ha egy magyartanár tudja, hogy nem irodalomtanárokat, hanem olvasni szerető és tudó embereket kell nevelnie, hogy „A vén cigány” nem kifejezetten serdülőknek írt alkotás, hogy egy mű többféleképpen értelmezhető, hogy miként kell szóra bírni a verset és a diákokat, akkor meg fognak nyílni a zsilipek. Fel lehet, fel kell tenni Tóth B. Judit kérdését is: „Miért szereted — vagy nem szereted — ezt a művet?”, de nem szabad feledni, hogy a válaszban a gyerek s nem a vers világáról lesz szó elsősorban. A műre a klasszikus „Miért szép?” kérdés vonatkozik. A felelet nem megfogalmazhatatlan! S miért lenne káros felelni? Ha jobban megismerek valamit, nem bizalmasabb viszonyban leszek-e vele? A memorizálás nem keserűség lehet csupán, hanem öröm is: mindig velem lesz, amit szeretek. Egyébként a „Miért szereted?” és a ,,Miért szép?” között nincs ellentét. A jó verselemzésben — hadd hivatkozzam csupán Király István és Németh G. Béla analíziseire — éppúgy rólunk szól a mese, mint a művekben: az emberről, az emberi lélekről. Az irodalom és a verselemzés csupa lelkizés. Nem ront az egy magyarórán, ha tudományos alapon lelkizünk. „Verset olvasni kell, nem magyarázni.”" Ezt nagy tekintély mondta. Szerb Antal. Ne higgyünk neki egészen. Több kötettel cáfoltaáfát magát. D. Magyari Imre Szerkesztői üzenetek DR. GEREND LÁSZLÓ, BUDAPEST. „Az Élet és Irodalom július 1-3-i számában olvastam a Mellőzött anyanyelven című gloszszát, melyet igen helyeslek, azt már kevésbé, hogy »nagyapáink . .. kitettek egy cédulát a községházán«. Ez bizony germanizmus. Nagyapáink cédulát tettek ki, egy nélkül” A nyelvünk szellemétől idegen fordulatok elleni harc dicséretes, bár olykor túlbuzgóság jellemzi. E túlbuzgóság egyik eredménye a határozatlan névelő irtása — mindenáron. Az efféle nyelvi babonákról azért sem ártana leszoknunk, mert ez a küzdelem esetleg elterelheti figyelmünket a nyelvművelés fontos feladatairól. DR. NAGYSZENTPÉTERI GÉZA, BUDAPEST. Levélírónk arra hívja fel figyelmünket, hogy egyik napilapunk cikkírója helytelenül használta az ötödfél számnevet. Az efféle kissé régies számnevek téves használata gyakori. Kevesen érzik, illetve értik, hogy az ötödfél négy és felet jelent, a negyedfél három és a felet, a hatodfél pedig öt és felet. MÜNNICH ANTAL, BUDAPEST. „Az Élet és Irodalom július 20-i számában a Gordiuszi gubanc című glossza írója helyreigazítja egy megnevezett újságíró tévedését aki szerint Gordiusz karddal vágta szét a nevezetes csomót. A cikkíró »bár kínos elmondania, mégsem tehet mást: amit Gordiusz csomózott, azt Nagy Sándor vágta ketté«. Ezt csakugyan kínos volt elmondania, mert ezzel csak tovább csomózta a gubancot. Az ókori krónikák nem jegyezték fel, hogy ki bogozta össze a híres csomót. Azt viszont igen, hogy Gordion városában őrizték egy templomban, amíg Nagy Sándor ketté nem vágta.” Köszönjük a helyreigazítást. Nem fűzhetünk hozzá egyebet: az eset valóban kínos. A helyzet talán mégsem teljesen reménytelen. Tovább idézzük levélírónkat, aki szerencsére nemcsak hibát talált glosszánkban, így ír: „Abban igaza van a cikkírónak, hogy időszámításunknak nincs nulladik éve. Akik készítették, római számokat használtak és a nullát nem ismerték. Szándékuk persze, az volt, hogy Krisztus születése az időszámítás első évére essék. Ennek időpontját régi genealógiákból próbálták meghatározni. Csakhogy az életkorok összeadásakor számtani hibát követtek el. Azok a kronológusok, akik a szóbanforgó genealógiákat hitelesnek tartják, Jézust pedig valóságos, történelmi személynek, utánaszámoltak és születését az i. sz. 4. évére teszik. Ezt az egyházak sem tagadják. Tehát a hívők is okosan teszik, ha az i. sz. és nem a Kr. u. megjelölést használják, különben az a furcsaság adódik, hogy Krisztus Kr. u. 4-ben született.'* Köszönjük a kiegészítést, mindazonáltal megjegyezzük: ez a téma nem a mi szakterületünk. A kérdés további taglalására nem vállalkozhatunk,- ‹- ■. , v - •. - ~ -. V. XÉNIA, BQGLARLELLE. Felháborodott hangú levélben hónapokkal ezelőtt beküldött verseinek sorsa iránt érdeklődik. íme, válaszunk: a versek, sajnos, rosszak, ezért nem közlünk belőlük. Olvasónk megértését kérjük, meglehet, hiába. KOVÁCS ELEMÉR, NYIRMADA. Olvasónk aziránt érdeklődik, milyen értelemben használtuk a rocker szót. Lázár István ugyanis az Élet és Irodalom július 20-i számában, amikor a különböző nemzetiségű turistákról ír, így jellemzi az angolokat: az arisztokratikus vagy éppen rocker típusú angolok. Legjobb tudomásunk szerint, az angolban a rocker megjelölést főként azokra a fiatalokra használták, akik a hatvanas évek táján tűntek fel: bőrruhát viseltek és motoron száguldoztak. Természetesen a rockzenét is nagyon szerették. Ma már valószínűleg nem kell bőrruha és motor ahhoz, hogy valakit így nevezzenek. Nálunk az a használat van terjedőben, amely szerint a rockzenéhez kapcsolódókat nevezik rockereknek. KLAPACS EMIL, MISKOLC. „Az Élet és Irodalom Memóriagyakorlat című cikke 1932. szeptember elsejére teszi azt a munkástüntetést, amely valójában 1930-ban volt.” Az elírást sajnáljuk, elnézést kérünk érte. 1984. JÚLIUS 27.