Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-10-07 / 41. szám - Hegyi Gyula: A tokhal szaga • vita • Nyilvánosság-vita (5. oldal) - Juhász Ferenc: A befejezhetetlen reménykedés • Bevezetés a Hét költője: Vörösmarty Mihály rádióműsoraihoz (5. oldal)
HEGYI GYULA: A TOKHAL SZAGA Magam is ott ültem ez év januárjában az újságíró-szövetség székházában megrendezett „nyilvánosságvitán”, s aláírtam a Nyilvánosság Klub megalakítására felhívó nyilatkozatot is, melynek körülményeiről az Élet és Irodalom legutóbbi számaiban újabb részleteket olvashatunk. Ezt megelőzően részt vettem két szűkebb körű vitán is, mely a Fordulat és reform vitaanyagához kapcsolódó Javaslat a nyilvánosság reformjára című „mellékletről” szólt. Abban az akkori sajtóirányítás éles kritikájával tökéletesen egyetértettem, de a javaslatokkal már nem tudnék maradéktalanul azonosulni. Ezt a részt közgazdász újságírók készítették, egy alapvetően gazdasági tanulmányhoz kapcsolódóan, s szemlélet meghatározta gondolatainkat is. Egy helyütt sajnálkozva állapították meg, hogy „az újságkészítés ma csak néhány elemében üzleti jellegű”, másutt azt követelték, hogy „a közlési eszköz lehetőleg tartsa el magát saját bevételeiből. Lehessen tehát lapokat, rádió-, tévéműsorokat üzleti vállalkozásként is kiadni, sugározni.” Nem állítom, hogy feltétlenül igazam van, amikor nem fogadom el ezeket a célokat, de hogy néhány sommás mondatnál hosszabban érdemes eltűnődni az „üzleti jellegű” sajtószabadságon, az majdnem bizonyos. Ami a sajtóirányítást illeti, ebben azóta történt változás. A kirívó és képtelen hibákat itt talán nem is érdemes felsorolni, két példát mégis megemlítek. Eredeti hivatásomat nem gyakorló mérnökként, aki tanult némi vízépítést is, sejtem, hogy a Bős—Nagymaros között tervezett vízlépcsőrendszer elleni műszaki (és nem gazdasági!) aggályok egy része eltúlzott lehet. De a hosszas és kötelező titkolódzás ma szinte lehetetlenné teszi a közvélemény számára a tárgyilagos mérlegelést: ha környezeti katasztrófát esetleg nem okoz is a „bűv”, tájékoztatáspolitikáit máris hozott. A másik egy szelídebb, csendesebb, de legalább ennyire jellemző eset. Tavaly ilyentájt a magyar vámhatóságok — tökéletes titoktartás mellett — védőszabályokat hoztak a Magyarországra bizonyíthatóan üzletelni érkező lengyel turisták ellen. Aztán, amikor a lengyel sajtó nagy hangon nyilvánosságra hozta az amúgy a nemzetközi gyakorlattal sem ellenkező magyar rendeletet, a magyar fél gyorsan visszavonta intézkedéseit. A közvélemény előtt mindig az kerül a vesztes szerepébe, aki elhallgat és elhallgattat: a nyilvánosság elé először lépő legalább a fél igazságot már e gesztusával magáénak mondhatja. Hihetetlen, hogy ezt évtizedeken keresztül nem lehetett megérteni. A nyilvánosságvitáról tudósító Mozgó Világ — egy hozzászólás alapján — a Sajtószabadság vagy van, vagy nincs címet adta beszámolójának. Arra a bulgakovi gyöngyszemre utalva, amely szerint nincs másodrendű frissességű tokhal, a tokhal csak friss vagy büdös lehet — vagyis, így a hozzászóló, sajtószabadság is vagy van, vagy nincs. Magam is megtapsoltam ezt a szellemességet, s igazán szégyellem most lépcsőházi gondolattal revideálni akkori elismerésemet. Mégis azt hiszem, e metafora a sajtószabadság fogalmának tökéletes félreértésén alapul. Amiről, persze, nem a hozzászóló, nem mi, ottani egyetértők tehetünk, hanem az a tény, hogy az igazi sajtószabadságot nem ismerjük. A sajtószabadság, egyre inkább sejtem, nem valamiféle tokhal, amit osztogatnak, s nem is villanykapcsoló, amelyet a földkerekség fényesebb részein fel, sötétebb részein pedig lekapcsolnak. Ez, gondolom, maga is a paternalisztikus modell jellegzetes kényszerképzete. Jósoromnak hála, elég sok nyugati újságírót ismerek, jártam szerkesztőségeikben, ültem velük törzsasztalaiknál és idegen városok kocsmáiban. De olyan újságíróval, aki azt állította volna, hogy náluk „tökéletes sajtószabadság” van, még soha életemben nem találkoztam. Ilyet csak a diktatúrákban deklarálnak büszkén és nyilvánosan. A tokhal-sajtószabadság metaforánál hozzám közelebb áll Walter Geyer osztrák környezetvédő képviselő véleménye, mely szerint Magyarországon „a sajtó szabadsága még az osztrákénál is korlátozottabb”. Néhány hivatásos propagandistát leszámítva nincs senki Nyugaton, aki bizonyos korlátok létét tagadná. De a társadalom jobbik része folyamatosan a korlátok megmutatásáért és tágításáért küzd. Úgy hiszem, nálunk is nagyobb értelme van ennek, mint a sajtószabadság központi elrendelésébe vetett passzív reménynek. -------- • ■ Ha már a sajtószabadság nyugati értelmezésénél tartunk, idéznem kell a Times július 13-i számából: „A magyarok valahogy a klasszikus Görögországot idéző módon képzelik el a demokráciát. Szeretik azt hinni, hogy létezhet liberális demokrácia, vandalizmus nélkül, a stadionok huliganizmusa vagy szenzációhajhász újságírás nélkül.” a „naivitás” (így a Times) alighanem fordítottan arányos külföldi útjaink, ismeretségeink számával, nyelvtudásunk fokával, magyarán jószerencsénkkel. Én, úgy remélem, kinti tapasztalataim alapján nagyjából megszabadultam tőle, de senkit sem hibáztatok azért (főleg nem ironikus hangnemben), ha maga még hasonló illúziókat táplál. Mindettől függetlenül a sajtószabadság politikai korlátozása mellett létezik a sajtószabadság üzleti jellegű korlátozása is, s ezt kétségbe vonni a nyugatiak szemében nem kisebb botorság, mint mondjuk, a Föld sík alakját hirdetni. (Elnézést a bizarr hasonlatért, de megint olvasom, hogy ez utóbbi nézet képviselői tanácskoztak.) Akié a médium, azé az igazsága is — akármilyen sommás ez a megállapítás, lényegében tökéletesen igaz. S a médium, azaz többes számban a média egyre kevesebbeké — hiába próbálják a nyugati értelemben vett szocialista orientációjú kormányzatok korlátozni a hírközlő monopóliumok koncentrációját.★ A januári vita egyik tévés résztvevője a nyugati pluralizmus pozitív példájaként említette, hogy a Ginger és Fred című Fellini-film egy mondata szerint a római tévénéző több mint hatvan program között választhat képernyőjén. Nagyon elfogult televíziósnak kell persze ahhoz lenni, hogy valaki Fellini e híresen tévéellenes filmjét a Sky- és egyéb Channel-ek propagandájaként értékelje. De ettől függetlenül is a pluralizmus igazi feltétele az, hogy a hatvan csatorna, hatvan, vagy legalábbis nagyon sok különböző társaság kezén legyen; akadjanak köztük olyanok, amelyek nem kizárólag kereskedelmi célokat követnek. A reklám szabadsága ugyanis még nem azonos a sajtó szabadságával. De nem kell nyugati példákat idézni ahhoz, hogy az üzleti jellegű sajtószabadság határait és hatásait felismerjük. A vállalkozói (magán és nem magán) könyvkiadás eddigi tapasztalatai a színvonal elképesztő zuhanását, az értékek sorában végzett pusztítást jelzik. Életkorom is, ízlésvilágom is különbözik Fekete Gyuláétól, a „szennyhullám” elleni őszinte és jó szándékú indulatait sokáig tartózkodóan fogadtam. De egy-egy mai újságosstand, alkalmi könyváruda és moziműsor előtt megállván mind közelebb kerülök ahhoz, hogy megértsem felháborodását. Pedig elkötelezett híve vagyok a sajtó nagyobb szabadságának, ahogy nyilvánvalóan ő is; épp csak egy olyan sajtóénak, amely a politikai kötelékeitől lassan szabadulva nem kerül azonnal az üzleti érdek satujába. Elnézést az áthallásért, de ezzel talán nem sértem a szerzőt. Veres András Eötvös József 175. születésnapjára írt tanulmányában a Magyar Hírlapban fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy Eötvös és köre „nem a nyugati minta szolgai követését szorgalmazta, hanem eleve javított kiadást tervezett”. Naivitás, ezúttal az én részemről. Ilyet kívánni? Álmodni talán szabad. Miközben szemünk előtt formálódnak a politikamentes, a nemzet és a társadalom alapvető kérdéseit közönyösen kikerülő — ahogy a Times írja, a „szenzációhajhász újságírás” — orgánumai, akadnak persze, archaikusnak hitt ellenkező hangok is. Ha az a miniszteriális személy, aki a magyar bányászat sorsáért jó ideje,nem csekély felelősséget visel, a nyilvánosság előtt a sajtót okolhatja a bányászat körüli problémákért, akkor, divatos szóval élve, a „visszarendeződés” esélye még nem múlt el. De hát mint tudjuk, a Scinteia szerint a román—magyar jó viszonynak akadálya — egyetlen akadálya — a magyar sajtó; ismerősek ezek a hangok. A legtragikusabb mindenesetre az lenne, ha az üzleti jellegű bulvársajtó szabadon virágozna, míg a társadalmi kérdésekről szóló sajtót újra politikai korlátok közé szorítanák, vagyis a tömegkommunikáció területén sikerülne a szocialista és a kapitalista gyakorlat összes hátrányát egyesíteni a két rendszer előnyei nélkül. De reméljük, a növekvő nyilvánosság elleni hangok hatástalanok maradnak. S ha már a sajtószabadság korlátainál tartunk, nem szabad megfeledkezni a mai magyar sajtó, az előállítás és a terjesztés praktikus kérdéseiről sem. (Amit az ÉS-t hiába keresők is jól ismernek.) A nyomda, a vasút és a posta „szentháromsága” a mindennapi gyakorlatban alaposan nehezíti a sajtó munkáját — hogy csak saját létező gondjai miatt, vagy valamilyen lobby sugallatára, nem tudom eldönteni. De a sajtó szabadsága nemcsak elmélet, hanem mindennapi technikai gyakorlat kérdése is. Itt szeretnék visszatérni Tanács István néhány héttel ezelőtti Félfordulat (ÉS 1988/31) című írására, amely a bűvös sajtószabadság szóval zárul. Tanács István fejtegetését a fiktív riportokról tűnődő elutasítással olvastam. Készséggel elhiszem neki, hogy bizonyos körülmények között csak fiktív riportokra futja az újságírói szabadságból, de kétlem, hogy úgy általában az „olvasó” szeretné az ilyen írásokat, azt hiszem, inkább csak jobb híján fogadja el. A riport igazi rangját mégis a konkrétum adja, a megnevezés és kimondás civil kurázsija. De hát most nem erről vitatkozunk. Arról viszont már igen, hogy a szerző — bár nem egyértelműen — mintha a sajtóperek fenyegetését is a sajtószabadság korlátozásának tartaná. Nekem homlokegyenest ellenkező a meggyőződésem. Biztos vagyok benne, hogy a sajtóper intézménye nem akadálya, hanem alapfeltétele és biztosítéka a sajtó szabadságának. Mármint független bíróságok, törvényes eljárások, esetében, de hát ez mindenfajta szabadságnak előfeltétele. Éppenséggel a diktatúrák azok, ahol a sajtó a védettséget nem élvező állampolgárokról bármit leírhat, s az érintettek nemhogy pereskedni szaladnának, hanem annak örülnek, ha a sajtótámadás után nem indul ellenük per. Szabad sajtó ott van, ahol az újságírónak bizonyítania kell tudni minden szavát. Heinrich Böll Katharina Blum elveszett tisztessége című kisregénye is a sajtószabadság egyfajta korlátozásának története. De hát a Katharina Blumoknak a Bild-Zeitung „mesterkedései” ellen legalábbis a törvény betűje szerint van lehetőségük védekezni. És, ha talán nem is a terrorizmus körüli kiélezett hajsza pillanatában, nem is mindig esélytelenül. Ahogy bizonyos szűken értelmezett, szakmai szempont szerint „szabadabb” az a keleti bűnügyi tudósító, aki minden rosszat leírhatott a vádlottról még a jogerős ítélet előtt. De ez a látszólagos „szabadság” az igazi sajtószabadsággal és az általános szabadságjogokkal tökéletesen ellentétes. Ahogy — másfelől — riasztó az a bűnpártolásba szédült szenzációhajhászás is, melyet Nyugat-Európában talán legfeltűnőbben a nyári NSZK-beli bankrablás honosított meg. A túszszedő bankrablókkal társalgó és utazgató, a pisztollyal fenyegetett túszokat fényképező, filmező, a mészárlást szinte kiprovokáló sajtóhiénák hátborzongató közjátéka azt jelzi, hogy a sajtószabadság bizonyos korlátai nélkül a dzsungel törvényei köszönnek vissza. Ettől persze, mi még nagyon messze vagyunk... Azt hiszem, a sajtó szabadsága egyszerre követel tőlünk bátorságot és felelősséget. Bátorságot, persze, a politikai tabuk felszámolására, az öncenzúra leküzdésére, a szabadabb nyilvánosság felé vezető folyamat ellenfeleinek megfékezésére. Bátorságot a társadalom mindennapjaitól elforduló, hazug eszményekkel manipuláló bulvársajtó kínálta „hálás feladatok” megtagadására is. És felelősséget, az eddiginél sokkal több felelősséget, mert hiszen valóban szabadon írni mindig nehezebb, mint kliséket követve. Felelősséget, felkészültséget, tudást és tanulást, mert az olyan sajtószabadság, amit mások jutalomként adnak nekünk, legfeljebb a sajtót általában teszi szabadabbá. De nem minket, engem, az egyes embert, aki gondolataival szeretné kifejezni önmagát és legjobb szándéka szerint szolgálni a köz javát. Márai Sándort — illetve hősét, Garren Péter írót — a Sértődöttek című regényben arra figyelmezteti egy náci német, hogy egyszer majd a „központ” előtt kell helytállnia azért, amit ír. „Általában és központ nélkül is mindig, mindenért helyt kell állni, amit leírunk” — így Mátrai. Egyéni lelkiismeret nélkül mindenfajta szabadság, így a sajtószabadság is támadás a társadalom, a „másik ember”, az emberiség ellen. Legyen a sajtó minél szabadabb, és legyen az író, az újságíró, a nyilvánosság elé lépő ember minél lelkiismeretesebb; én ezt tartom a sajtó optimális szabadságfokának. NYILVÁNOSSÁG-VITA JUHÁSZ FERENC: A befejezhetetlen reménykedés Bevezetés A hét költője: Vörösmarty Mihály rádióműsoraihoz. Hogy lángelme volt, azt nem bizonyítani: tudni kell költő-utókorának, emberutókorunknak. Ameddig lesz még ember. Ameddig vagyunk: emberiség. Ameddig lesz nyelv, nekünk a magyar, amellyel szólhatunk, írhatjuk könyörületéhes énekeinket. Ameddig el nem párolgunk a pusztulás förgeteg lángözönében. Hogy van-e, aki könyveit kinyitva, szemeivel költészete menny magas ragyogásába, márvány-dörgés pokol-tenyészet fordított halál-burjánzásába merül, ahol Isten-átok, ember-jaj, csillag-sikoly, bűnné-férgesült angyaltitánok galaxislegyező szárnya suhog, nem tudom. Mostanában szinte naponta éneklik Szózatát. De ez kevés. De ez kevés a megmaradáshoz. Kevés a fönnmaradáshoz. A reményét kell hinni, a reményét kell akarni! Ezzel őt: Vörösmarty Mihályt. Mert Vörösmarty Mihály, a mégismindig reményköltő hatalmasa. A befejezhetetlen reménykedés. A mindig-jövő ünnepvárója. Bizalomcsillag. Reményégitest. Várakozáshajnal. A gyászban is a fénymagány élethős sugártömege. Csillagok Bizatatás irgalom, fényszorgalma tűz. Áhítatláz. Pedig a nincsen remény bújdosás-kalapja vad őszi vak nádasokba gyűlölt fején. Pedig volt ködgomoly lápok sártutaj tőzegszigetén merengve ülő országos embermagány a hóhér-tél lenyerítésében, fegyver-villogásában, kutya-szimatolásában. És mi volt még? A halál előtt? A megveretés előtt? A büntetés előtt? Petőfi beleinek dzsidával kiszakítása előtt? Vad, mámoros, indázó, habzó, tajtékos mén-vágtatással, páncélos szikra-köteggel erjedő époszi lét-szerelem, gyönyörű Isten-tébolyult vulkántűz, csíkos lehömpölygés darázs-raj, emberszívbe épített töprengéskönyvtárszoba, boldog világ-gond, magyarországi Európa-reménytudat, elektromos civilizáció-sistergés, fényfátyol és virágillat-testszőttes tündér-iramodás, költő-Sziszifusz: világegyetem-sziklatömbök könyörtelen hegycsúcsra-cipelője. Az újra és újra! A mindig és mindig! A Kísérlet! Az Akarat! A Vágy! A Látomás Csillagmezője! A remény-rajongás Liszt Ferenc üstökösláng-zongoráján! Pontos élet-romantika, mint a világmindenség! Vörösmarty Mihály. A szorgalom volt, a munka. Mert mindig a munka, a remény. Az akarat a cselekvésben, ő volt a magát mindig jövővé alakító szorgalmas szabadság. A szívben az élet-közlekedés, a befejezhetetlen reménykedés. Sírja, mint egy szelet megkövesedett, penészes kenyér, amibe mohos kő-kés szúrva: a Kerepesi Temető villamos-sineket kizáró falánál, a repkény-abrosz előtt. S ha megállok előtte az őszi láng leveles viasz-emlékezésben, amely mint a tenger, krizantémhabokkal és repedt jéglemezekkel torlódik körülöttem: fölszáll reményhi szivembe kopasz csontváza remény-sugalma, tékozló, tündöklő, társuló, hajnalfelhőként izzó boldogság-emberképzete, a halál után is abbahagyhatatlan. 1988. OKTOBER I E prein