Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-10-07 / 41. szám - Hegyi Gyula: A tokhal szaga • vita • Nyilvánosság-vita (5. oldal) - Juhász Ferenc: A befejezhetetlen reménykedés • Bevezetés a Hét költője: Vörösmarty Mihály rádióműsoraihoz (5. oldal)

HEGYI GYULA: A TOKHAL SZAGA Magam is ott ültem ez év ja­nuárjában az újságíró-szövetség székházában megrendezett „nyilvá­nosságvitán”, s aláírtam a Nyilvá­nosság Klub megalakítására felhí­vó nyilatkozatot is, melynek kö­rülményeiről az Élet és Irodalom legutóbbi számaiban újabb részle­teket olvashatunk. Ezt megelőzően részt vettem két szűkebb körű vi­tán is, mely a Fordulat és reform vitaanyagához kapcsolódó Javas­lat a nyilvánosság reformjára cí­mű „mellékletről” szólt. Abban az akkori sajtóirányítás éles kritiká­jával tökéletesen egyetértettem, de a javaslatokkal már nem tudnék maradéktalanul azonosulni. Ezt a részt közgazdász újságírók készí­tették, egy alapvetően gazdasági tanulmányhoz kapcsolódóan, s szemlélet meghatározta gondolatai­n­kat is. Egy helyütt sajnálkozva ál­lapították meg, hogy „az újságké­szítés ma csak néhány elemében üzleti jellegű”, másutt azt követel­ték, hogy „a közlési eszköz lehe­tőleg tartsa el magát saját bevéte­leiből. Lehessen tehát lapokat, rá­dió-, tévéműsorokat üzleti vállal­kozásként is kiadni, sugározni.” Nem állítom, hogy feltétlenül iga­zam van, amikor nem fogadom el ezeket a célokat, de hogy néhány sommás mondatnál hosszabban ér­demes eltűnődni az „üzleti jellegű” sajtószabadságon, az majdnem bi­zonyos.­ Ami a sajtóirányítást illeti, eb­ben azóta történt változás. A kirí­vó és képtelen hibákat itt talán nem is érdemes felsorolni, két pél­dát mégis megemlítek. Eredeti hi­vatásomat nem gyakorló mérnök­ként, aki tanult némi vízépítést is, sejtem, hogy a Bős—Nagymaros között tervezett vízlépcsőrendszer elleni műszaki (és nem gazdasági!) aggályok egy része eltúlzott lehet. De a hosszas és kötelező titkolód­zás ma szinte lehetetlenné teszi a közvélemény számára a tárgyila­gos mérlegelést: ha környezeti ka­tasztrófát esetleg nem okoz is a „bűv”, tájékoztatáspolitikáit már­is hozott. A másik egy szelídebb, csendesebb, de legalább ennyire jellemző eset. Tavaly ilyentájt a magyar vámhatóságok — tökéletes titoktartás mellett — védőszabá­lyokat hoztak a Magyarországra bizonyíthatóan üzletelni érkező lengyel turisták ellen. Aztán, ami­kor a lengyel sajtó nagy hangon nyilvánosságra hozta az amúgy a nemzetközi gyakorlattal sem ellen­kező magyar rendeletet, a magyar fél gyorsan visszavonta intézkedé­seit. A közvélemény előtt mindig az kerül a vesztes szerepébe, aki elhallgat és elhallgattat: a nyilvá­nosság elé először lépő legalább a fél igazságot már e gesztusával magáénak mondhatja. Hihetetlen, hogy ezt évtizedeken keresztül nem lehetett megérteni. A nyilvánosságvitáról tudósító Mozgó Világ — egy hozzászólás alapján — a Sajtószabadság vagy van, vagy nincs címet adta beszá­molójának. Arra a bulgakovi gyöngyszemre utalva, amely sze­rint nincs másodrendű frissességű tokhal, a tokhal csak friss vagy büdös lehet — vagyis, így a hoz­zászóló, sajtószabadság is vagy van, vagy nincs. Magam is megtap­soltam ezt a szellemességet, s iga­zán szégyellem most lépcsőházi gondolattal revideálni akkori elis­merésemet. Mégis azt hiszem, e metafora a sajtószabadság fogal­mának tökéletes félreértésén ala­pul. Amiről, persze, nem a hozzá­szóló, nem mi, ottani egyetértők tehetünk, hanem az a tény, hogy az igazi sajtószabadságot nem ismer­jük. A sajtószabadság, egyre in­kább sejtem, nem valamiféle tok­hal, amit osztogatnak, s nem is villanykapcsoló, amelyet a földke­rekség fényesebb részein fel, söté­­tebb részein pedig lekapcsolnak. Ez, gondolom, maga is a paterna­­lisztikus modell jellegzetes kény­­szerképzete. Jósoromnak hála, elég sok nyugati újságírót ismerek, jár­tam szerkesztőségeikben, ültem ve­lük törzsasztalaiknál és idegen vá­rosok kocsmáiban. De olyan új­ságíróval, aki azt állította volna, hogy náluk „tökéletes sajtószabad­ság” van, még soha életemben nem találkoztam. Ilyet csak a diktatú­rákban deklarálnak büszkén és nyilvánosan. A tokhal-sajtószabad­­ság metaforánál hozzám közelebb áll Walter Geyer osztrák környe­zetvédő képviselő véleménye, mely szerint Magyarországon „a sajtó szabadsága még az osztrákénál is korlátozottabb”. Néhány hivatásos propagandistát leszámítva nincs senki Nyugaton, aki bizonyos kor­látok létét tagadná. De a társada­lom jobbik része folyamatosan a korlátok megmutatásáért és tágí­tásáért küzd. Úgy hiszem, nálunk is nagyobb értelme van ennek, mint a sajtószabadság központi el­rendelésébe vetett passzív remény­nek. -------- • ■ Ha már a sajtószabadság nyuga­ti értelmezésénél tartunk, idéznem kell a Times július 13-i számából: „A magyarok valahogy a klasszi­kus Görögországot idéző módon képzelik el a demokráciát. Szeretik azt hinni, hogy létezhet liberális demokrácia, vandalizmus nélkül, a stadionok huliganizmusa vagy szenzációhajhász újságírás nélkül.” a­­ „naivitás” (így a Times) aligha­nem fordítottan arányos külföldi útjaink, ismeretségeink számával, nyelvtudásunk fokával, magyarán jószerencsénkkel. Én, úgy remé­lem, kinti tapasztalataim alapján nagyjából megszabadultam tőle, de senkit sem hibáztatok azért (főleg nem ironikus hangnemben), ha maga még hasonló illúziókat táp­lál. Mindettől függetlenül a sajtó­­szabadság politikai korlátozása mellett létezik a sajtószabadság üzleti jellegű korlátozása is, s ezt kétségbe vonni a nyugatiak szemé­ben nem kisebb botorság, mint mondjuk, a Föld sík alakját hir­detni. (Elnézést a bizarr hasonla­tért, de megint olvasom, hogy ez utóbbi nézet képviselői tanácskoz­tak.) Akié a médium, azé az igaz­sága is — akármilyen sommás ez a megállapítás, lényegében tökéle­tesen igaz. S a médium, azaz töb­bes számban a média egyre keve­sebbeké — hiába próbálják a nyu­gati értelemben vett szocialista orientációjú kormányzatok korlá­tozni a hírközlő monopóliumok koncentrációját.★ A januári vita egyik tévés részt­vevője a nyugati pluralizmus po­zitív példájaként említette, hogy a Ginger és Fred című Fellini-film egy mondata szerint a római tévé­néző több mint hatvan program között választhat képernyőjén. Na­gyon elfogult televíziósnak kell persze ahhoz lenni, hogy valaki Fellini e híresen tévéellenes film­jét a Sky- és egyéb Channel-ek propagandájaként értékelje. De ettől függetlenül is a pluralizmus igazi feltétele az, hogy a hatvan csatorna, hatvan, vagy legalábbis nagyon sok különböző társaság ke­zén legyen; akadjanak köztük olyanok, amelyek nem kizárólag kereskedelmi célokat követnek. A reklám szabadsága ugyanis még nem azonos a sajtó szabadságával. De nem kell nyugati példákat idéz­ni ahhoz, hogy az üzleti jellegű saj­tószabadság határait és hatásait felismerjük. A vállalkozói (magán és nem magán) könyvkiadás eddi­gi­­ tapasztalatai a színvonal elké­pesztő zuhanását, az értékek sorá­ban végzett pusztítást jelzik. Élet­korom is, ízlésvilágom is különbö­zik Fekete Gyuláétól, a „szenny­hullám” elleni őszinte és jó szán­dékú indulatait sokáig tartózko­dóan fogadtam. De egy-egy mai újságosstand, alkalmi könyváruda és moziműsor előtt megállván mind közelebb kerülök ahhoz, hogy megértsem felháborodását. Pedig elkötelezett híve vagyok a sajtó nagyobb szabadságának, ahogy nyilvánvalóan ő is; épp csak egy olyan sajtóénak, amely a politikai kötelékeitől lassan szabadulva nem kerül azonnal az üzleti érdek satu­jába. Elnézést az áthallásért, de ezzel talán nem sértem a szerzőt. Veres András Eötvös József 175. születésnapjára írt tanulmányában a Magyar Hírlapban fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy Eötvös és köre „nem a nyugati minta szol­gai követését szorgalmazta, hanem eleve javított kiadást tervezett”. Naivitás, ezúttal az én részemről. Ilyet kívánni? Álmodni talán sza­bad. Miközben szemünk előtt formá­lódnak a politikamentes, a nemzet és a társadalom alapvető kérdéseit közönyösen kikerülő — ahogy a Times írja, a „szenzációhajhász újságírás” — orgánumai, akadnak persze, archaikusnak hitt ellenke­ző hangok is. Ha az a miniszteriá­lis személy, aki a magyar bányá­szat sorsáért jó ideje,nem csekély felelősséget visel, a nyilvánosság előtt a sajtót okolhatja a bányá­szat körüli problémákért, akkor, divatos szóval élve, a „visszaren­deződés” esélye még nem múlt el. De hát mint tudjuk, a Scinteia sze­rint a román—magyar jó viszony­nak akadálya — egyetlen akadálya — a magyar sajtó; ismerősek ezek a hangok. A legtragikusabb minden­esetre az lenne, ha az üzleti jel­legű bulvársajtó szabadon virá­gozna, míg a társadalmi kérdések­ről szóló sajtót újra politikai kor­látok közé szorítanák, vagyis a tö­megkommunikáció területén sike­rülne a szocialista és a kapitalista gyakorlat összes hátrányát egyesí­teni a két rendszer előnyei nélkül. De reméljük, a növekvő nyilvános­ság elleni hangok hatástalanok maradnak. S ha már a sajtósza­badság korlátainál tartunk, nem szabad megfeledkezni a mai ma­gyar sajtó, az előállítás és a ter­jesztés praktikus kérdéseiről sem. (Amit az ÉS-t hiába keresők is jól ismernek.) A nyomda, a vasút és a posta „szentháromsága” a min­dennapi gyakorlatban alaposan nehezíti a sajtó munkáját — hogy csak saját létező gondjai miatt, vagy valamilyen lobby sugallatára, nem tudom eldönteni. De a sajtó szabadsága nemcsak elmélet, ha­nem mindennapi technikai gyakor­lat kérdése is. Itt szeretnék visszatérni Tanács István néhány héttel ezelőtti Fél­fordulat (ÉS 1988/31) című írására, amely a bűvös sajtószabadság szó­val zárul. Tanács István fejtegeté­sét a fiktív riportokról tűnődő el­utasítással olvastam. Készséggel el­hiszem neki, hogy bizonyos körül­mények között csak fiktív ripor­tokra futja az újságírói szabadság­ból, de kétlem, hogy úgy általában az „olvasó” szeretné az ilyen írá­sokat, azt hiszem, inkább csak jobb híján fogadja el. A riport iga­zi rangját mégis a konkrétum ad­ja, a megnevezés és kimondás ci­vil kurázsija. De hát most nem er­ről vitatkozunk. Arról viszont már igen, hogy a szerző — bár nem egyértelműen — mintha a sajtó­perek fenyegetését is a sajtósza­badság korlátozásának tartaná. Nekem homlokegyenest ellenkező a meggyőződésem. Biztos vagyok benne, hogy a sajtóper intézménye nem akadá­lya, hanem alapfeltétele és bizto­sítéka a sajtó szabadságának. Már­mint független bíróságok, törvé­nyes eljárások, esetében, de hát ez mindenfajta szabadságnak előfel­tétele. Éppenséggel a diktatúrák azok, ahol a sajtó a védettséget nem élvező állampolgárokról bár­mit leírhat, s az érintettek nem­hogy pereskedni szaladnának, ha­nem annak örülnek, ha a sajtótá­madás után nem indul ellenük per. Szabad sajtó ott van, ahol az újságírónak bizonyítania kell tud­ni minden szavát. Heinrich Böll Katharina Blum elveszett tisztes­sége című kisregénye is a sajtósza­­ba­dság egyfajta korlátozásának története. De hát a Katharina Blu­­moknak a Bild-Zeitung „mester­kedései” ellen legalábbis a törvény betűje szerint van lehetőségük vé­dekezni. És, ha talán nem is a ter­rorizmus körüli kiélezett hajsza pillanatában, nem is mindig esély­telenül. Ahogy bizonyos szűken ér­telmezett, szakmai szempont sze­rint „szabadabb” az a keleti bűn­ügyi tudósító, aki minden rosszat leírhatott a vádlottról még a jog­erős ítélet előtt. De ez a­ látszóla­gos „szabadság” az igazi sajtósza­badsággal és az általános szabad­ságjogokkal tökéletesen ellentétes. Ahogy — másfelől — riasztó az a bűnpártolásba szédült szenzáció­hajhászás is, melyet Nyugat-Euró­­pában talán legfeltűnőbben a nyá­ri NSZK-beli bankrablás honosí­tott meg. A túszszedő bankrab­lókkal társalgó és utazgató, a pisz­tollyal fenyegetett túszokat fény­képező, filmező, a mészárlást szin­te kiprovokáló sajtóhiénák hátbor­zongató közjátéka azt jelzi, hogy a sajtószabadság bizonyos korlátai nélkül a dzsungel törvényei kö­szönnek vissza. Ettől persze, mi még nagyon messze vagyunk... Azt hiszem, a sajtó szabadsága egyszerre követel tőlünk bátorsá­got és felelősséget. Bátorságot, persze, a politikai tabuk felszá­molására, az öncenzúra leküzdé­sére, a szabadabb nyilvánosság felé vezető folyamat ellenfeleinek megfékezésére. Bátorságot a tár­sadalom mindennapjaitól elfordu­ló, hazug eszményekkel manipulá­ló bulvársajtó kínálta „hálás fel­adatok” megtagadására is. És fe­lelősséget, az eddiginél sokkal több felelősséget, mert hiszen valóban szabadon írni mindig nehezebb, mint kliséket követve. Felelőssé­get, felkészültséget, tudást és ta­nulást, mert az olyan sajtószabad­ság, amit mások jutalomként ad­nak nekünk, legfeljebb a sajtót általában teszi szabadabbá. De nem minket, engem, az egyes embert, aki gondolataival szeretné kifejezni önmagát és leg­jobb szándéka szerint szolgálni a köz javát. Márai Sándort — illet­ve hősét, Garren Péter írót — a Sértődöttek című regényben arra figyelmezteti egy náci német, hogy egyszer majd a „központ” előtt kell helytállnia azért, amit ír. „Ál­talában és központ nélkül is min­dig, mindenért helyt kell állni, amit leírunk” — így Mátrai. Egyéni lelkiismeret nélkül mindenfajta szabadság, így a sajtószabadság is támadás a társadalom, a „másik ember”, az emberiség ellen. Legyen a sajtó minél szabadabb, és legyen az író, az újságíró, a nyilvánosság elé lépő ember minél lelkiismeretesebb; én ezt tartom a sajtó optimális szabadságfoká­nak. NYILVÁNOSSÁG-VITA JUHÁSZ FERENC: A befejezhetetlen reménykedés Bevezetés A hét költője: Vörös­marty Mihály rádióműsoraihoz. Hogy lángelme volt, azt nem bizonyítani: tudni kell költő-utókorának, ember­utókorunknak. Ameddig lesz még ember. Ameddig vagyunk: emberiség. Amed­dig lesz nyelv, nekünk a magyar, amellyel szólha­tunk, írhatjuk könyörület­­éhes énekeinket. Ameddig el nem párolgunk a pusztu­lás förgeteg lángözönében. Hogy van-e, aki könyveit kinyitva, szemeivel költé­szete menny­ magas ragyo­gásába, márvány-dörgés po­kol-tenyészet fordított ha­lál-burjánzásába merül, ahol Isten-átok, ember-jaj, csillag-sikoly, bűnné-férge­­sült angyaltitánok galaxis­legyező szárnya suhog, nem tudom. Mostanában szinte naponta éneklik Szózatát. De ez kevés. De ez kevés a megmaradáshoz. Kevés a fönnmaradáshoz. A remé­nyét kell hinni, a reményét kell akarni! Ezzel őt: Vörös­marty Mihályt. Mert Vö­rösmarty Mihály, a mégis­­mindig reményköltő hatal­masa. A befejezhetetlen re­ménykedés. A mindig-jövő ünnepvárója. Bizalomcsil­lag. Reményégitest. Várako­záshajnal. A gyászban is a fénymagány élethős sugár­tömege. Csillagok Bizatatás irgalom, fényszorgalma tűz. Áhítatláz. Pedig a nin­csen remény bújdosás-ka­­lapja vad őszi vak nádasok­ba gyűlölt fején. Pedig volt ködgomoly lápok sártutaj tőzegszigetén merengve ülő országos embermagány a hóhér-tél lenyerítésében, fegyver-villogásában, ku­­tya-szimatolásában. És mi volt még? A halál előtt? A megveretés előtt? A bünte­tés előtt? Petőfi beleinek dzsidával kiszakítása előtt? Vad, mámoros, indázó, hab­zó, tajtékos mén-vágtatás­­sal, páncélos szikra-köteg­­gel erjedő époszi lét-szere­lem, gyönyörű Isten-tébo­­lyult vulkántűz, csíkos le­­hömpölygés darázs-raj, em­berszívbe épített töprengés­könyvtárszoba, boldog vi­lág-gond, magyarországi Európa-reménytudat, elekt­romos civilizáció-sistergés, fény­fátyol és virágillat-test­­szőttes tündér-iramodás, költő-Sziszifusz: világegye­­tem-sziklatömbök könyör­telen hegycsúcsra-cipelője. Az újra és újra! A mindig és mindig! A Kísérlet! Az Akarat! A Vágy! A Láto­más Csillagmezője! A re­­mény-rajongás Liszt Ferenc üstökösláng-zongoráján! Pontos élet-romantika, mint a világmindenség! Vörös­marty Mihály. A szorgalom volt, a munka. Mert mindig a munka, a remény. Az aka­rat a cselekvésben, ő volt a magát mindig jövővé ala­kító szorgalmas szabadság. A szívben az élet-közleke­dés, a befejezhetetlen re­ménykedés. Sírja, mint egy szelet megkövesedett, pené­szes kenyér, amibe mohos kő-kés szúrva: a Kerepesi Temető villamos-sineket ki­záró falánál, a repkény-ab­­rosz előtt. S ha megállok előtte az őszi láng­ leveles viasz-emlékezésben, amely mint a tenger, krizantém­habokkal és repedt jégle­mezekkel torlódik körülöt­tem: fölszáll reményhi­ szi­vembe kopasz csontváza re­­mény-sugalma, tékozló, tün­döklő, társuló, hajnal­felhő­ként izzó boldogság-ember­­képzete, a halál után is ab­­bahagyhatatlan. 1988. OKTOBER I E prein

Next