Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 1. szám - Szabó György: Hátrálunk előre? • publicisztika (3. oldal) - Parancs János: Az eltiport szellem most • vers (3. oldal) - Balog Lajos: rajza • kép (3. oldal)
SZABD GYÖRGY: HÁTRÁLUNK ELŐRE? Még október közepén mintegy háromszáz Pest megyei és fővárosi tanár, könyvtáros, kiadói és terjesztői ember, s színész, író gyűlt össze, hogy megbeszélje az „Olvasó Népért” mozgalom gondjait. Az egész szombat ráment a vitára, melynek végén (ma ez már rituális) egy felhívás is készült, arra kérve mindenkit szerte e hazában, hogy „az egyre — s reméljük, csak átmenetileg — nehezedő gazdasági helyzetben, amikor a reformnézetek és -elképzelések mind szabadabb eszmecseréjének vagyunk tanúi, ne engedje látóköréből kihullani, a kultúra elsődlegességének nemes gondolatát”. Gondolom, ez a csöndesen elröppentett sóhaj, melynek sok visszhangja a magyar sajtóban persze nem volt, mostanában egyike csak a sokfelől és sokféleképpen megfogalmazott figyelmeztetéseknek. Csodálkozni ezen, a drámaian fogyatkozó anyagi feltételek ismeretében, különösebben nem lehet, legfeljebb a visszhangtalanság hökkenthet meg. Hiszen annak a szerencsétlen tételnek a következményét láthatjuk benne, miszerint a már-már szóra sem érdemes kultúra, szegénykém, csak felépítmény, az alap a lényeg, azt kell helyrehozni mielőbb, és fölmerül (egyelőre), hogy ha van se a legkomolyabb értelemben vett alapja mindannak, amire korszerű országot akarunk építeni, akkor az bizony a műveltség. Ez volt egyébként az a (remélem, nemcsak) feltételezés, mellyel a fent jelzett konferencián a hallgatóság elé álltam. Felkérésre, természetesen, mert egyik helyi gazdája, a mozgalom a Hazafias Népfront budapesti vezérkara úgy gondolta, bevezető előadás nélküli, egyetlen konferencia sem indulhat el. S ha már így adódott, nem volt értelme parciális ügyekről beszélni , akik a teremben ültek s hétvégüket erre áldozták, végtére az ország egynegyedének képviseletében voltak jelen, metropolisból, tanyáról, faluról, kisvárosból, teljes keresztmetszet. És: áldozatos csapat, lassanként a létezés perifériájára szorítva, napszámosok, Gárdonyi lámpásai, még olyasmiken töprengve, hogy vajon mi van az olvasáskultúrával, és hogy a gyerekeket miképpen lehetne hozzászoktatni a könyvhöz. Ez pedig az irodalom egészének ügye is. Ezért szeretném ide leírni, amit ott elmondtam, kihagyva az egyleti részeket, bár legalább annyit erről a mozgalomról nem árt elismerni, hogy eléggé egyedülállónak látszik a világon, amikor különféle szakmákat fog össze annak reménycsillaga alatt, eljuthat a szép szó mindenkihez (És amiért most például néhány könyvtár „Fábián Zoltán Alapítványt” hirdet meg.) De érdemes felfigyelni arra is, hogy noha jó ideje működik ez az „Olvasó Népért” igyekezet, külön folyóiratot is kiad, mindenféle akciót és klubot szervez, köztudatunkban ez idáig sokra mégsem jutott, nagyobb — befolyásoló — szerepe a kulturális ügyekben nincs, vagy nem sok van, tehát amolyan jó szándékú társaság inkább, szervezet nélkül, ahogy az már „népfrontos” keretek közt lenni szokott. Ettől azonban, mint társadalmi jelenség, fontos lehet még. És, hosszas vergődését tekintve, tanulságos is. Hiszen története és alacsony htásfoka egyúttal annak a közegnek jellegzetességeit is kirajzolja, amelyben élni és változtatni szeretne. Mert ha eddigi tevékenységét inkább a hősiesség kategóriájába sorolhatjuk csupán, az áldozatosságéba, ahol mint „tűzcsiholók”, a kultúra „papjai” önemésztő és szinte kilátástalannak tetsző harcot folytatnak, akkor ez a heroizmus roppant keserű ellenpontot sejtet, nevezetesen annak kérdését, mi volt eddig (szólamokkal jól leplezett) igazi felfogása a kultúráról annak a szerkezetnek, mely a „nevelésre” váró tömeg és azon vezetők dualizmusában működött, akik nyilván isteni sugallatra megfellebbezhetetlenül tudták, mi kell a népnek. Erről a koncepcióról, bár vannak művelődésügyi kutatóintézeteink, egyelőre nem sokat lehet olvasni, így hát csak hipotézisekre vagyunk utalva, Ágh Attiláéra például, aki nemrég (a Magyar Nemzet szeptember 23-i számában) A szocializmus kulturális ellentmondásai címmel nem kevesebbet állít, mint hogy a szűkített nemzeti újratermelés erőltetésével a feszített gazdasági fejlődés mindig a „nem termelőnek” minősített ágazatokat áldozta fel (egészségügy, iskolaügy és így tovább), s ezzel „a gazdaság XIX. századi modelljének ez a XX. század végi karikatúrája a saját fejlődését fékezte le, és sodorta zsákutcába, mivel éppen a fejlődés igazi hajtóerőit kapcsolta ki a széles értelemben vett kulturális és termelő emberben”. Ezért lehetséges, hogy mára a „konfliktusok konfliktusa” végül „a szocializmus kulturális ellentmondásainak terepére” helyeződött át, és ezek feloldása csak akkor lehetséges, ha az innováció (tudomány), az oktatás-képzés (művelődés), és a mindennapi kultúra (életmód) területén egyszerre mozdulunk! Érdemes a mérlegelésre az a kitétel is, mely szerint „a makacsul megőrzött kultúra- és innovációellenesség fő oka a monopolisztikus hatalomgyakorlásban van”. Ezek szerint ugyanis eddigi viszonyaink kritikájában fontos pontot foglal el annak tételezése, hogy a korábbi struktúrát (noha igazán összegeket költött el mondjuk szép a klasszikus balettre) tulajdonképpen a kultúrától való félelem, vagy legalábbis a szuperóvatos tartózkodás irányította, nem is ok nélkül, hiszen az ember kiteljesedésének és boldogságának ez az eszköze mindig az igazság felmutatásáért küzd, és ezért soha nem tehet mást, mint újra és újra letépni a hatalom által szívesen valóság elé tartott álorcákat. Történelmünket, s más országokét is, végig kíséri egyébként ez a folytonos sértődöttséggel színezett küzdelem (gondoljunk csak mondjuk a millenniumi időkre vagy Ady korára) , és ha van is idillje, mégsem maga az idill, ha van dekoratívitása, mégsem dekoráció. A lényege szerint csakugyan igazi kultúrának az aktivitása és kellemetlensége nyilvánvaló, és vitathatatlan az is, mennyire nem kívánatos éppen ezért semmiféle diktatúrában, így a sztáliniban sem.★ Nem a manapság oly szapora „visszafelé okosok” táborát akarom gyarapítani, mert előre nézni, ez a feladatunk, de jelezni szeretném legalább, hogy a közelmúlt kritikája nem nélkülözhető most már ahhoz, hogy a jövő útját elgondoljuk. Mert nem lehet a kultúra (és munkásainak sorsa) továbbra valamiféle bokréta egy gyűrött süis vegen, hogy Mécs László szavait vegyem kölcsön, nem lehet a megtűrtség vagy az engedékenység skatulyájában. Egy jóságos angyal idehozhatná a legújabb japáni gépeket, megépíthetné autósztrádáinkat, a hiányzó lakásokat, az elektronikus telefonhálózatot, megtömhetné mindannyiunk (és az államháztartás) zsebét kemény valutával, megfelelő kultúra nélkül nemcsak e gépekkel nem mennénk semmire, de a szenny, a zavar és a boldogtalanság is újratermelődne, ingerültségben és rosszindulatban. Gazdagon is: szellemi szegénységben. Nincs más út, ha reformálni akarunk (bár ennek a művelődésügy területén egyelőre nem sok jelét látni), mint a kultúra elsődlegességének elismerése. Tapasztalatból tudhatjuk, mi történik, ha nem így van. A meg-megújuló kezdeményezések és a nehezen kicsikart félengedmények vetélkedésében, még a legjobb szándékú apparátussal együtt is, végeredményben objektív törvényszerűségek késztették hajótörésre, vagy legalábbis csigalassúságú navigálásra a nép szellemi fölemelésének romantikusan szép eszméit. El van képzelve egy ideálisnak vélt Iskolahálózat, könyvtárügy, kiadói és terjesztő-szervezet, legalábbis a paternalista szemszögből atyai hittel, és az iskolaügy mégis mind hátrébb szorul, a könyvtárügy kevés jelét mutatja a hatékony összehangoltságnak, a kiadók ráfizetésesek és lassúak, a nyomda elnehezedett és drága, a terjesztés mindegyre az eladhatatlan könyvek tömegével küszködik. Ehhez alkalmanként a hozzá nem értés és a hatalmi szeszély hátrányai is járulnak, és a dilettáns átszervezések, módszertani balfogások, kontraszelekciós személyi politika, nem érdemes részletesen sorolni, talán akad egyszer szakértő, aki majd összegyűjti. A meglepő csak az, akármennyire érezzük is legalább az eddigi konstrukció és „kultúrpolitika” hibáit, egyelőre semmi más nem jut eszünkbe, mint hogy „javítsuk vissza” a korábbi — anyagiak tekintetében mindenképpen jobb — állapotot. Ez olyasmi, mintha hátrafelé fordított arccal szeretnénk előre menni. De jutnánk-e messzire, ha a régi gyakorlat, akár bő juttatásokkal is, újraéled? A kérdés hipotetikus, mert pénz nemhogy több, de egyre kevesebb lesz, az Állam (mely tulajdonképpen a mi forintjainkból gazdálkodik) szép lassan leépíti a régi struktúrát, esetünkben mecenatúráját, s mi csak állunk, megsértve vagy energiánkat kérvényekbe fojtva, ahelyett, hogy kitalálnánk, mit is kell csinálni végre, ha a korábban jól-rosszul buzgó egyetlen forrás elapad? Kivált, ha felismernénk, hogy a gondok tengelyében tulajdonképpen nem is (vagy nem kizárólag anyagi kérdések állnak! Hanem annak bizonytalansága, hogyan fogjunk hozzá egy olyan értékrend kialakításához (és akár állami elfogadtatásához is), mely végre az őt megillető helyre — a legfelsőre — állítja társadalmunkban a kultúrát! Vegyünk egyetlenegy példát: könyvkiadást Érdemes még mindig mereven nézni, akárcsak Lótné, a hajdanvolt monopóliumokat? És megszüntetni — mondjuk — a kis kiadókat, csupáncsak mert elhalásszák a nyereség azért, jó részét a nehézkes nagyok elől? Igaz, a kiszélesedett versenyben sok csúf habja van a pezsdülésnek, de az efféle „környezetszennyezésért” kizárólag az új helyzet a felelős? A jól fejlett protokollizmus idején vajon nem találkoztunk-e primitívséggel, elhallgattatással, olcsó megoldásokkal, álirodalommal és álgondolkodással, ügyetlen didaxissal? Érdektelen, eladhatatlan, kegyeleti vagy összeköttetések révén kicsikart kötetek eddig is megjelentek, az egészet pedig a mutatós statisztikák borították be. Most a könyv szó szerint is közelebb került az utca emberéhez. És, nyilván nem az a fejlődés útja, hogy valaki valahol — univerzális bölcs — ezután is eldöntse, mi kell neki, kivált, ha nehezebben nyitja ki pénztárcáját. Változott a könyv fogalma, lakásdísztől a „paperback” praktikuma felé, változott az olvasói érdeklődés, mégpedig a „non-fiction” irányába, hiszen ki-ki a tények birtokában és maga szeretné eldönteni, miről mi legyen a véleménye; tűnedeznek a „fehér foltok” történelmünkből, remek dokumentumösszeállítások és életrajzok révén, s még a szerelmi útmutatók feltűnését sem lehet ördöginek mondani, ha túl akarunk jutni a biedermeier tabukon. Isten őrizzen hát, ha úgy vélnénk, ennek a változatosságnak a betiltásán keresztül vezet a jó út. Vagy az ilyen-olyan „visszarendeződésen” át. A lényeg nem itt van. A lényeg egy olyan olvasói típus, egy olyan szuverén és kulturált személyiség-modell („kiművelt emberfő”) kialakításában van, mely képes rá, hogy a kínálatból ma, és holnap, és holnapután okosan válasszon. Ez az, ami nemcsak egy olvasói mozgalomnak, de az egész kulturális intézményrendszernek a célja lehet. Piacgazdálkodás felé haladó korunkban olyan ismeret- és ízlésműveltséggel kell bírnunk, mely nem enged a manipulációknak, amelyre nem lehet rásózni olcsó rabulisztikát, demagóg érzelmeket, primitív világképet, irodalomnak álcázott dilettantizmust. Ennek a személyiség-modellnek, ennek a Közép-Kelet-Európában tulajdonképpen mindig is hiánycikknek a felépítése viszont nem csak pénzkérdés. Az is, de nemcsak az. Mert ha igen, a közművelődésbe eddig befektetett milliárdok ellenére nem ilyen tömegben találnánk honunkban félrehúzódó vagy rosszul tájékozott, szürke és magát kifejezni képtelen, igényeit a vegetáció szintjére süllyesztő (és abban elégedett), magasabb morál híján a szociális és ingerült állampolgárokat. Akikkel a virágzó Magyarország megteremtése képtelenség. Igaz, kevesebb a pénz. De, ha a másik oldalról nézem: nagyobb a tér. Szabadabb. Bele lehet szólni a dolgok alakulásába. Korrigálni lehet a hibákat. S ha egy helyütt (ördögh Szilveszter nyilatkozatában, a szeptemberi Könyvvilágból) azt olvasom, hogy a Szépirodalmitól állítólag „egyetlen Krúdy- vagy Móricz-könyvet sem rendelt a könyvterjesztés”, akkor tüstént nemcsak a korábbi igyekezetek csődje, de a jövő felelőssége is elénk mered, miképpen kell az igényeket felkeltenünk egyszer már ahhoz, hogy (áttételesen szólva) az olvasó egyszerűen követelje majd magának Krúdyt és Móriczot. De ehhez nem elég a panaszkodás vagy a kérvények alázatos megfogalmazása. Felületi megoldás, ha csak a támogatások emelésének (egyébként előre) állításával érjük be. Azt a régtől vágyott társadalmi bázist, melyet se a diktatórikus, se a konzum-eszamék ki nem mozdíthatnak, csakis hangyaszorgalmú értékrendépítő munka képes garantálni. Elkezdve egy jó magyarórával. Folytatva egy okos könyvtári ajánlással. S mindenekelőtt, a gyerekek tudatos felkészítésével arra, hogy a kínálatban a talmi helyett olyasmiért nyúljanak, ami kiteljesedésüket, emberségüket, végső fokon boldogságukat szolgálja. Ír Nincsen új a nap alatt, ez a stratégia sem az. De minden kornak meg kell találnia, ki kell küzdenie a maga műveltség-képét, s föl kell mutatnia, mégpedig magasabbra, mint ahol akárhány ipari vagy bank probléma áll. Jelenünk megélhetési válságát tekintve ez bizonyára megmosolyogni való jámbor óhajnak tetszik. De legyen szabad, ha kell ellenpélda, arra hivatkoznom, amit a korábbi gyakorlat mutat, évtizedek lelkes helyben járásával, s rögtön kiviláglik: csak előre fordított tekintettel lépkedhetünk a harmadik évezred felé. PARANCS JÁNOS: Az eltiport szellem most ismét pezseg, napról-napra változik, forrong és módosul, hol így, hol úgy szervezkedik, elterül majd felszökell, átbucskázik önmagán, mindent felejtve tagad és lelkesedik, az ifjak gyanútlan, rendíthetetlen bizalmával csörtet a tűz felé, átgázol a hatalmasok féltve őrzött kertjein, s egy percig sem tétovázik, száguldó meteorként, a megalázó alkura már megint nincs szava. . .• ■ feltépi a gennyedő, gyulladt fekélyeket, sziszegve és sisteregve támad a meglapuló, poshadt vizekre, táncol a fölkorbácsolt, hömpölygő habok árján, s amíg fölöttük lebegve suhan a merészen szárnyaló madár teste, addig panaszra nincs okunk, védik őt az ég villámai. Balogh Lajos rajza 1989. JANUÁR 6. ÉLET ÉSfiú irodám:m