Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-04-14 / 15. szám - Hegyi Béla: Pócspetri után (5. oldal)

HEGYI BÉLA: PÓCSPETRI UTÁN O Rákosiék már 1948 novemberé­ben elhatározták a hercegprímás „adminisztratív úton történő el­mozdítását". Péter Gábor, Rákosi elképzelései szerint, hamarosan ki­dolgozta a gyakorlati lépéseket. Gerő Ernő november 21-i beszédé­ben utalt is „félreállításának lehe­tőségére”, november 27-én pedig Rákosi egyenesen bejelentette, hogy ha „Mindszentyvel az egyház nem csinál valamit a legközelebbi he­tekben, akkor majd csinálunk mi. A magyar demokrácia stabilitásá­nak a jele, hogy mit csinál ezzel az emberrel.” Pár hónappal a Rajk­­per előtt, az 1949. február első he­tében lefolytatott bírósági komé­diában, a prímás minden vádat messzemenően beismert, sőt ő ma­ga sietett a bíróság segítségére, ha „bűneit” súlyosbítani kellett. Vé­dőt nem választhatott magának, a hivatalból kirendelt dr. Kiczkó Kál­mán, megtagadva hivatását, a pót­ügyész szerepét töltötte be, inkább volt vádlója, mint védője. 1949 január elején, több héttel a per megkezdése előtt, a kommu­nista pártvezetés országszerte til­takozó röpgyűléseket szervezett Mindszenty ellen. A gyárakban, üzemekben, hivatalokban kijelölt felszólalók bélyegezték meg a bíbo­ros ellenséges magatartását, és a jelenlevők nevében egyszersmind példás megbüntetését követelték az agitátorok. Amikor Mindszentyt a bíróság életfogytiglani fegyházzal sújtotta, a hír hallatára a dolgozó tömegek — szintén megbízottak út­ján vezérelve — táviratokat, lel­kendező leveleket küldtek a kor­mánynak és a pártnak, melyekben elégedettségüket fejezték ki az igazságos ítélet felett. Hogy az esztergomi érseket a forgatókönyvben rögzített bűnök bevallására kényszerítsék, emlék­iratai szerint, kínzásnak vetették alá, hogy a tárgyaláson el ne árul­ja magát, ki ne essen a szerepé­ből, állítólag pénzolhal-készítmé­­nyekkel kábították; hogy a külvi­lágnak hihetően bizonyítsanak, az államvédelmi hatóság szolgálatá­ban álló grafológus házaspárral — akik a hatvanas évek elején rejté­lyes módon hunytak el Londonban — hamis dokumentumokat gyártat­tak aláírásokkal és bélyegzőkkel. Rákosi 1949. március 5-én, a párt központi vezetősége előtt tartott beszámolójában kitért a Mindszen­­ty-ügyre is. A nemzetközi reakció bértollnokai által terjesztett hazug­ságnak nevezte, hogy a prímásból fenyítések és gyógyszeres kezelések hatására csikarták volna ki a beis­merő vallomást: „A legnagyobb dühöt az váltotta ki náluk, hogy Mindszenty a tár­gyaláson nem mint a reakció ke­mény előharcosa állt ki, hanem bevallotta bűneit, meghunyászko­dott, mentegetőzött, sajnálkozott, javulást és jóvátételt ígért. Tudva­levőleg ezt a magatartását a reak­ció szerte a világon különböző vegyszereknek és kínzásoknak pró­bálta betudni. Mi, magyar kom­munisták, eleget szenvedtünk fasizmus kínzókamráiban, és raj­­­tunk valóban kipróbálták a fasisz­ta kínzási technika minden vív­mányát ... Ha valaki, úgy mi tud­juk, hogy kínzással, fenyegetőzés­sel, kémiai szerekkel vagy pszichi­kai behatással meggyőződést nem lehet megváltoztatni. Mindszenty magatartásának meg­változásában nem kell semmiféle titkot keresni. Mindszenty maga­tartása megváltozott, mert a le­tartóztatás ténye — és ahogy saját maga mondotta — a töprengésben eltöltött hosszú börtönnapok meg­győzték őt régi álláspontjának helytelenségéről... Egyébként az igazságügy-miniszter módot adott még a tárgyalás előtt a magyar püspöki karnak arra, hogy Mind­szenty megváltozott álláspontjának indokairól közvetlenül meggyőző­dést szerezhessen. Ezért egy püs­pöknek megengedte, hogy a prí­mással beszéljen. Mindszenty meg­magyarázta a püspöknek azokat a szempontokat, amelyeket a tárgya­lás előtt az igazságügy-miniszter­hez írt levelében lefektetett s me­lyekben a magyar demokráciával való megegyezést sürgette. A püs­pök erről a beszélgetésről beszá­molt a püspöki konferencia előtt. Ennek a beszámolónak eredménye­képpen hozta a magyar püspöki kar azt a határozatot, hogy a Mindszenty-ügy elintézését a ma­gyar kormány bölcs belátására bízza. A magyar püspöki kar, amely viszonyainkat mégiscsak jobban is­meri, mint New York vagy London bértollnokai, ezzel a magatartásá­val már a per lefolytatása előtt ki­mondotta ítéletét.” Hogy ki volt az a püspök, aki a preparált foglyot preparált cellájá­ban fölkereshette, most sem tudni bizonyosan. Egyesek szerint Rákosi azért nem nevezte meg személyét, mert ez a látogatás a valóságban sosem történt meg, mások szerint föltehetőleg Badalik Bertalan veszprémi megyéspüspök személye rejtőzik mögötte. Károlyi Mihály is azon a véle­ményen volt, hogy Mindszenty sze­repléseit a politikai életben nem szabad tovább megengedni. Ko­rántsem gondolt azonban draszti­kus megoldásra, inkább politikai eszközök alkalmazását, illetve Vatikánnal folytatott diplomáciai a konzultációkat javasolta. Úgy látta, hogy csak Róma képes a prímás tevékenységét kedvező irányba te­relni, megértetni vele a tárgyalásos megegyezés szükségességét a köl­csönösség elve alapján. Károlyi nem ismerte Rákosiék igazi arcát, naiv módon hitt ígéreteiknek és jelszavaiknak. Amikor azonban Párizsban tudomást szerzett arról, Rákosiék milyen törvénytelenül jártak­ el Mirídszejttyvel szemben, hogyan csúfolták meg a jogot és a demokráciát, mélységesen fölhábo­rodott. „A hercegprímás bűnössé­gét egy tisztességesen lefolytatott perben könnyen be is lehetett vol­na bizonyítani” — mondta, de itt sem tisztességes eljárásról, sem sza­bályos bírósági perről nem beszél­hetünk. Még a tények is devalvá­lódtak, még az igazság is hamis­ságba fordult, a magyar kormány hitele pedig nemzetközileg megkér­dőjeleződött. Károlyi azt üzente ha­za, hogy tiltakozásul a jogtiprás ellen, emberi és politikai becsüle­tében megtámadva, lemond követi tisztségéről. Rákosi személyes meg­bízottját küldte ki Párizsba, hogy a követet szándékának megváltoz­tatására bírja. Ez egyszer sikerült is Károlyit eltántorítani elhatáro­zásától. Néhány hónap múlva, Rajk-per lezajlása után, már nem­ a­ ­ Rákosi 1949 márciusában azzal dicsekedett, hogy bár „a püspöki kar zöme távol áll attól, hogy a magyar demokráciát szeresse, s ha mégis, három nappal Mindszenty letartóztatása után gazdasági egyezményt írtak alá a magyar kormánnyal, és tíz nappal később tárgyalást kezdtek az egyház és az állam viszonyának rendezésé­re, úgy azt azért is tették, mert tudták, hogy itt nem vallásüldözés­ről van szó. És mert meg voltak győződve a magyar kormány meg­békélési szándékairól.” 1950 augusztusában többpontos megállapodás jött létre a püspöki kar és a kormány között. Ebben a püspökök egyenként és testületileg is elismerik és állampolgári köte­lességüknek megfelelően támogat­ják a Magyar Népköztársaság ál­lamrendjét és alkotmányát. Hatá­rozottan elítélik az adott társadal­mi rend ellen irányuló, bárhonnan jövő felforgató tevékenységet, és nem engedik meg sem a hívők val­lásos érzületét, sem a katolikus egyházat felhasználni államellenes politikai célokra. A püspöki kar részt vesz és részvételre buzdítja a papokat és a hívőket a magyar népnek az ötéves terv megvalósí­tásáért folyó munkájában. A ter­melőszövetkezeti mozgalomban, mely az önkéntes szövetkezés út­ját járja, a püspöki kar az emberi szolidaritás erkölcsi elvének kibon­takozását látja. 1951 júniusában rendezték meg Grősz József kalocsai érsek és bűn­társainak — Bozsik Pál, Farkas Endre, Hévey László, Hagyó-Ko­­vács Gyula — kirakatperét. A per „forgatókönyve” a képtelenségek olyan halmazát tálalta, hogy ma már nehezen akarjuk elhinni, volt-e valaki egyáltalán, aki ezeket a „vádakat” komolyan vette. A Kosnás Roland rajza vádirat szerint Grősz József és bűntársai összeesküvést szerveztek és vezettek, amelynek céljául a de­mokratikus államrend megdöntését és a Habsburg-királyság visszaállí­tását jelölték meg. Fegyveres cso­portokat hoztak létre, tervezték szabotázsok és az állami vezetők ellen merényletek végrehajtását, fegyverraktárak megtámadását. Ti­to Jugoszláviájától felfegy­verzett magyar fasiszta csapatokat kaptak volna. Az összeesküvés anyagi fe­dezetét a Grősz József által irányí­tott valuta- és aranyüzérkedés biz­­­tosította a kalocsai érsekségen. Programjukban szerepelt, hogy — mint az érsek bevallotta — „a föl­det vissza kell juttatni volt tulaj­donosainak, a gyárakat a tőkések­nek. Mindezt természetesen a Nép­­köztársaság megdöntésével próbál­tam elérni, elsősorban amerikai fegyverek segítségével.” A Dolgo­zók Világlapjának június 30-i szá­ma így jellemzi az összeesküvőket: „Nem riadtak vissza semmiféle eszköztől, mindenkivel szövetkez­tek, tervszerűen felkészültek a ter­rorra, gyilkosságokra, a munkás­akasztásokra, a csendőrsortüzekre, mert gyűlölték a népet és el akar­ták pusztítani.” Rákosi ismét dicsekedhetett. A Grősz-pert követően, 1951. július 3-án összeült a magyar püspöki kar Czapik Gyula egri érsek elnök­letével és egyhangúlag az alábbi nyilatkozatot fogadta el: „1. Kijelentjük, hogy a magyar államot, a Magyar Népköztársasá­got szeretett hazánknak ismerjük, törvényeit megtartjuk és megtar­tatjuk. 2. Ugyanezen elvet követve elíté­lünk a Népköztársaság és annak biztonsága ellen bármiféle és bárki által vezetett, minden erőszakos és törvénytelen eszközöket igénybe vevő törekvést és cselekedetet, kü­lönösen elítéljük és megbélyegez­zük azokat az egyházi személyeket, akiknek bűnös tevékenységére a legutóbbi napok folyamán fény derült. 3. Kijelentjük, hogy a Magyar Népköztársasággal kötött megálla­podást fokozott mértékben betart­juk és ennek értelmében az egyhá­zi törvényeink szerint fegyelmi úton eljárunk mindazon egyházi­akkal szemben, akik a Népköztár­saság törvényei áthágásában bű­nösnek találtatnak. Támogatjuk a magyar kormány törekvéseit, amelyekkel békénket védi, hazánkat megóvni törekszik. Ezért hivatásunknak megfelelően előmozdítjuk a békét, helyeseljük egyházunk szellemében a katolikus papok békemozgalmát.” Tíz nap múlva a püspöki kar le­tette a hűségesküt — a kormány megbízottjai előtt — a Magyar Népköztársaság alkotmányára. Parragi György az eseményt úgy kommentálta, mint „a Magyar Népköztársaság belső erejének, dolgozó népünk szilárd egységének kiemelkedő bizonyítékát”. Badalik Bertalan veszprémi megyéspüspök a Magyar Nemzetben írt cikkében leszögezte, hogy Magyarországon a vallásszabadság megszorítások nél­kül érvényesül. „Mivel pedig az új magyar Alkotmány ezt biztosítja, a püspöki kar nem cselekedett lelki­ismerete ellen, amikor letette rá az esküt.”­ ­ És ez ment tovább, kisebb-na­­gyobb megszakításokkal, több évti­zeden keresztül. Letartóztatások, vádemelések, perek. A letartózta­tások mértékét és a „forgatóköny­vek” tartalmát mindig ahhoz szab­ták, hogy az állam egyházpolitiká­ja milyen konkrét közeli, vagy stra­tégiailag milyen távolabbi célokat kívánt elérni. Az egyik utolsó nagy arányú letartóztatási hullám 1961— 62-ben söpört végig az országon. A tiltott hitoktatás, az állam által nem engedélyezett összejövetelek, templomi karitásztevékenységek, illegálisnak minősített baráti kö­rök felszámolásához fogtak a bel­ügyi szervek. Az ezekből kikereke­dő tizenkét egyházi per során, hi­vatásuk és hitük tiltott gyakorlása miatt, ötvenhat papot és több száz világi hívőt csuktak börtönbe az ország minden részéből. Rákosi már nem dicsekedhetett: a történtek 1964-ben elvezettek a Vatikán és a magyar kormány közötti tárgyalá­sokhoz és megállapodásokhoz. Az egyház és papjai ellen gyár­tott perek és szívós üldözések tu­dathasadást idéztek elő a hívő la­kosságban. Mintha nem ennek az államnak a polgárai lennének. Úgy érezték, szembeállították őket egy­részt az új politikával, másrészt a régi egyházakkal, választást kény­szerítve rájuk: vagy szocializmus, vagy vallás. A kettő nem fér össze: ha ebben a társadalomban akarsz élni, nem szabad hinned, tudatodat meg kell tisztítanod a torzulások­tól; ha viszont az egyház tagja akarsz lenni, nem szabad bíznod ebben a társadalomban, hamis tu­dattal gondolkodól, a szocializmus idegen tőled. Ha vallásos vagy, az ellenséget támogatod, mert az el­­lenség, a klerikális reakció az egy­házban székel. A szabad vallásgyakorlat, a hit­oktatás és a lelkiismereti szabad­ság ezekben az időkben minimá­lisra korlátozódott. Az emberek az istentiszteleteken is félve vettek részt. A belügyi szervek a munka­helyek személyzeti osztályaitól rendszeresen jelentést kértek templombajárókról, a szülőket pe­­­dig munkahelyükön a személyzeti osztályok felelősségre vonták, ha gyermekeiket hittanra beíratták. A vallás elleni általános támadás stratégiáját követve bontottak le templomokat, kápolnákat — a Gel­­lért-hegyi sziklakápolna, a város­ligeti Regnum Marianum helyén a Sztálin-szobor emelése stb. —, szed­ték le nem egyházi épületek tor­nyáról, homlokzatáról a kereszteket s távolították el lakó- és középü­letekről a vallásos tárgyú szobro­kat, reliefeket. Az emberek tuda­tában meggyökeresedett vallási szokások és emlékek kigyomlálása érdekében hoztak rendelkezést öt piros betűs ünnep megszüntetéséről, húsvét, pünkösd, karácsony másod­napjának eltörléséről. A kará­csonyt fenyőünnepre keresztelték át, a Mikulást Télapónak, Jézust mitológiai alaknak. A vulgármate­­rialista figyelem odáig terjedt, hogy az eddig használt Kr. e. és Kr. u. történelmi kormeghatározást az i. e. és i. u. jelzésre cserélték föl. A lé­­lekzést ezentúl lélegzésnek kellett­­ írni, mert a pszichónak semmi kö­ze sincs a respirációhoz, Istent le­hetőleg kis i-vel, mert aki nem hisz benne, annak nem tulajdonnév. „A hatalmi struktúra egy integ­rációs rendszerbe, a pártba tagoló­dik be — jellemzi ezt a korszakot Rákosiék utolsó miniszterelnöke, Hegedűs András szociológus egyik interjújában. — Ebben a helyzet­ben nem létezik civil társadalmi rend: az ember államember, az egyház államegyház, a szocializmus államszocializmus. Az állam min­denütt jelen van, és a párton ke­resztül mindent ellenőriz, még a magánszférát is.” Míg 1945 előtt az egyház minden téren szakralizálta az állami életet, addig az ötvenes években az állam minden téren le­gitimálta deszakralizációs politiká­ját az egyházi életben is. A párt­vezetés kezében összpontosuló ha­talmas adminisztratív és represszi­­ós erő manipulációs tereppé vál­toztatta mind az állami, mind az egyházi viszonyokat, az embereket pedig játékfigurákká degradálta. A kiszolgáltatottságra példa a kato­likus papságnak Rákosi hatvanadik születésnapjára küldött üdvözlő távirata, melyben őt „mint népünk szép emberi életén és boldog jövő­­jén fáradhatatlanul munkálkodó nagy tanítót és vezetőt, mint nagy államférfiút” köszöntötték, akinek „bölcsessége az állam és egyház ügyének rendezésében is minden­kor olyan megnyugtató módon nyilvánult meg”. Igyekeztek megsemmisíteni az emberekben élő istenképet, helyet­te felkínálták a bölcs, csalhatatlan és atyai vezetőket. Igyekeztek alá­ásni, felmorzsolni az egyházat, mint az állammal, a párttal vetekedő ha­talmat, és cserébe az élenjáró, irányt mutató, tévedhetetlen pár­tot adták támasznak. Elorozták a hitet, a transzcendens reménységet, s helyette megcsillantották a jö­vendő utópiáját, a bolsevik paradi­csomot. Leszoktatták az embereket az önálló gondolkodásról, az önálló cselekvésről, mert egyáltalán nem bíztak az emberekben. Tézisekkel, határozatokkal, fenyítésekkel sze­reztek érvényt a hatalom akaratá­nak, a pártállam követelményeinek. A hitből, vallásból táplálkozó er­kölcsi normákat elavultnak, a bur­­zsoá ideológia termékének tekin­tették. Szétbomlasztották az ott­hont, a családot, a feleséget a férje ellen, a gyerekeket az apjuk ellen, az apát gyerekeik ellen fordították, ha az ideológiai érvelés úgy kíván­ta. Az általános gyanakvás és bi­zalmatlanság légkörét teremtették meg, ideológiai fanatizmust és elvi könyörtelenséget követelve minden állampolgártól. Hamarosan meg­születtek az új „numerus clausu­­szok”, aki egyházi iskolában vég­zett, mindenütt — továbbtanulás­nál, elhelyezkedésnél stb. — hát­rányos helyzetbe szorult; akiről ki­derült, hogy gyakorló vallásos, ál­landó megkülönböztetésben volt része, vezető posztot nem tölthetett be, másodrangú állampolgárnak számított. A legjobb szakembere­ket váltották le, hogy megbízható funkcionáriusoknak pozíciót csinál­janak. Ez az időszak embert rontó idő­szak volt: nemcsak a testet rop­pantotta össze, hanem a lelket is kemény próbának vetette alá. A lé­lek összeomlása még súlyosabb, mint a testi rombolás következmé­nyei, mert máig sem gyógyítható szövődményekkel járt. A próbát nem sikerült mindenkinek kiállnia, gyöngék, csalódottak, kétségbeeset­tek és meghasonlottak jócskán akadtak. Az ember kevesebbet bír, mint gondolná. Hívőkből hiteha­­gyottak lettek, ateistákból kripto­­vallásosak, barátokból árulók, áru­lókból ellenségek és ellenségekből nemegyszer gyilkosok.­ ­ A magyar katolikus egyház év­századokon át kettéhasadt egyház képét mutatta. Az egyház egyik fe­lét a felsőpapság, a hierarchia, ma­(Folytatás a 8. oldalon.) 1989. ÁPRILIS 14. ÉLETEI» IRODALOM

Next