Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-04-21 / 16. szám - Lázár István: Vadászidény • publicisztika (3. oldal) - Tettamanti Béla: rajza • kép (3. oldal)

LÁZÁR ISTVÁN : V­ADÁGHDÉNY Véget ért a tilalmi idő. Nevezik kíméleti időnek is azt az idősza­kot, amikor — vadfajtánként kü­lönbözően — tilos a vadászat, akár lesből, akár hajtáson, akár becser­­kélve. Ám amikor most, érzékelte­tendő a mai politikai korszakot, a vadászéletből merítünk metaforát, a tilalmi idő kifejezés kölcsönzése a helyénvaló. Azt szeretnék ugyanis leírni, hogy hazánk közéletében — még nem tudható, hogy véglegesen-e — véget ért egy hosszú szakasz, amelyben az összefonódott párt- és állami vezetést csak hódolat illet­hette, sohasem bírálat. S e tekintet­ben nem kíméleti volt a helyzet. Ez túl enyhe szó. Hanem tilalmi állapot állt fenn. És ez ért véget mostanában. Megkezdődött a vadászidény. ★ Gyakori, kedvelt kabarétéma úgy szakaszolni a valamennyire azért mindig változó időt, hogy a Patyo­­lat-kritizálás kora után követke­zett az ennél azért valamivel már fontosabb intézmények munkájá­nak és dolgozóinak bírálhatása, ámde az utóbbiaknál legfeljebb fő­osztályvezetőig; azután nagy óva­tosan érinthetővé lön a kifogás szavaival egy-egy vezérigazgató, ne adj’ isten egy-egy miniszterhelyet­tes is; később szabaddá vált a te­rep a kiskirálykodó téeszelnökök, majd a községi, kisvárosi tanács­elnökök zokszavakkal illetkezésé­­re; azután sorra kerültek, hierar­chikusan fölfelé haladva, a párt némely tisztségviselői, idővel egé­­­szen a megyei titkárokig és a KB- osztályok középszintű beosztottaiig, sőt egyes KB-tagokig. A megyei el­ső titkárok, a KB-tagok java, KB-titkárok és főként a PB-tagok, a meg — kimondani is csak többszö­ri nekirugaszkodással merem! — a párt első avagy főtitkára azon­ban szinte tegnapig-máig olyan védernyő alatt állt, amelyen nyílt bírálat át nem hatolhat. Pontosabban, ez a folyamat nem írható le teljesen azzal a két di­menzióval, amelyben az egyik az idő múlása, a másik a „hely a te­tőn”: a hierarchikus pozíció. Mert az idő maga itt kétszer számítandó. A magas pártfunkcióban már nem lévők, hanem onnan kikerültek ugyanis sorra-rendre elveszítették helyüket a gyakorlatilag mindenki által ismert, holott le sohasem írt érinthetetlenségi listán. Az ő ese­tükben tehát az időmúlás kihatása kétszeres. Miközben a bírálhatóság határa, a tilalom érvénye mind föl­jebb és följebb tolódott, a leváltot­tak számára — nota bene: vissza­vonulásra, arra példa igen kevés volt! — a hierarchiából kikerülé­sük óta eltelt idő is megmutatko­zott az órán, amely egyszerre csak csöngetett kinek-kinek: most már az ő bőrére is mehet a vásár. Több figyelmet azonban aligha érdemes fordítani a folyamat me­netének a leírására. E sorok íróját sokkal jobban érdekli a ma és a holnap. Mi van most, és mi lehet ebből. Hol vagyunk és hová me­gyünk, illetve, hová jutunk ... ★ Véget ért a tilalmi idő. Ez a változás ezer okkal és csak roppantul elkésve következett be. Évtizedek során válsággá mélyült nehézségeink, bajaink nagy hánya­da fakadt abból, hogy az időben történhető, folyamatos kiigazítás, a kisebb hibák kijavítása, a kisebb vétkesek vagy a pozicionáltabbak még kicsiny eltévelyedéseinek fel­tárása és — ha szükséges — ará­nyos megbüntetése nem követke­zett be, éppen a „tilalmi idő” mi­att. Számos védett személy eseté­ben jól nyomon követhető, hogy a bírálhatatlanság és a büntethetet­lenség tudata hogyan kezdett el ki­alakulni, majd elmélyülni. Hogyan lett az illető mind beképzeltebb, intranzigensebb. Hogyan alakult ki benne annak a tudata, hogy ő a maga helyén a Szuverén, a Felkent, aki legföljebb fölfelé felelős vagy még arra sem. Ebből azután ho­gyan fakadt kiváltság-elfogadás, majd igény, végül követelés, szer­teágazó korrupció — és ez még a kisebb baj! —, s hogyan támadt a téves döntések embereket sértő és a gazdasági, társadalmi folyama­tokat eltorzító sokasága.­­ Megfigyelhető ugyanez a torzulá­­si folyamat testületek esetében is. A párt egyes szerveiben, de rész­ben a tanácsszervekben és sok in­tézmény vezető testületeiben is — az időnkénti, erőtlen demokratizá­lási kezdeményezések ellenére — mindjobban eluralkodott a tagság, a választók, a beosztottak lebecsü­lése. A Hazafias Népfront a vá­lasztások alkalmi kulisszatologató­­ja maradt, a parlament régen kész döntések utólagos rábólintója; VB-k mindenhol fölébe kerekedtek a megbízóiknak, a hivatali appará­tus a félig-meddig mégiscsak vá­lasztott VB-knek és így tovább. Végül is ez, paradox módon, már odáig fajult, hogy nemcsak „lent”, tehát az istenadta nép nem a boldogult azokkal, akik színleg őt képviselték például egy-egy testü­letben, hanem a „fent”, az állami és a pártvezetés sem mindig volt képes kellően kézben tartani a köz­bülső, kis Napóleonok által kihívó önkénnyel* vezetett­­ szerveket. Az általános tilalmi"időben, a„ bírálha­tatlanság légkörében, a kierősza­kolt védernyő alatt például víz­ügyi, energetikai, bányászati, ne­hézipari és más lobbyk hamis, ma­nipulált információkkal ték félre a döntéshozókat vezethet­éppen úgy, mint a közvéleményt. Vagy más példaként szolgálhat az a me­gyei önállóság, amely némi védel­met nyújtott ugyan a túlcentrali­zált pártvezetés és államigazgatás hatalmával szemben, ám többe ke­rült a leves, mint a hús, mert ugyanez a megyei intranzigencia több kárt okozott az adott, a maga regionálisan centralizált hatalma alá gyűrt országterületnek és la­kosságnak, mint amennyi védelem­ben részesítette. ★ idő:Ám azután véget ért a tilalmi A védernyők sorra szakadoztak, lehulltak. S ennek sajátos üteme, ritmusa volt. Döntő fordulatot ho­zott az 1988. májusi pártértekezlet, amely azonban féloldalas változást eredményezett. Elsodorta — meg­lehet, éppen a vidéki küldöttek „lá­zadása” révén — a csúcsról, a PB- ből a közelmúlt évtizedek több kulcsemberét, ugyanakkor kevésbé érintette a KB, még kevésbé a KEB összetételét. Ezt tavaly nyáron a középvezetés pontosan érzékelte, amikor gyöngének, netán átmene­tinek vélte a változást, és ezért a helyi pártértekezletek megtartásá­val sorra szembeszegült. Pár hónap után azonban a változások igénye, ereje nagyobbnak mutatkozott, az eddigi hatalom eróziója ismét meg­indult, majd fölgyorsult — sokak örömére, mások rémületére. S megkezdődött a vadászidény. Néhol érvényre jutott a dominó­elv. Alsóbb bábok hullását föl­­sőbbeké követte, avagy fordítva: a föntebb lehullt fej gurultában lefe­lé is tarolt. És szélesen kibontako­zott a kritikakampány. Ez ma is tart, naponta szélesedik. De inkább csak szélesedik, mintsem mélyül. Inkább elvadul, mintsem alaposab­bá válik. Nehéz az ország mai, mámoros állapotában, a rég várt, frissen hó­dított szabadság pezsgő hangulatá­ban — és amikor annyi minden­ben látjuk elkésettségünket, az égető sürgősséget — mégis óvatos­ságot, higgadtságot kell ajánlani. Ám vegyük észre legalább az igazán szembetűnőt. Miközben or­szágszerte akadtak bőségesen bot­rányos ügyek, a még mindig erő­sen centralizált s korábbi korláto­zottságát hirtelen rekompenzáló saj­tónk mit csinált? Nemigen tekin­tette át az egész terepet. Hanem ha egy lap fölkapott valamely ese­tet, annak néhány nap és hét alatt egyenként és együtt szinte az ös­­­szes napi- és hetilap, rádió- és té­véműsor nekiesett, és azt rágta le csontig, így nem egy ügy országos hecckampánnyá jön — Tiszakécs­­ke, Gyomaendrőd, Szeged, miskolci „cigánygettó” —, miközben más­hol más, hasonló ügyek helyi ér­vényűek maradtak, fölöttük varjú se károgott. A tájékoztatás szükségessége, szabadsága szent (kellene, hogy le­gyen). Ám egy-egy ilyen kampány, amely ráadásul gyakran prejudi­­kál, a gyanút bizonyított tényként teszi közzé, sokszorozza meg, közel kerül ahhoz, hogy látszólag jogot védve és érvényesítve, jogot is sért. Márpedig a jogállam jogsértő sür­getése veszélyes paradoxon. ~k Az persze jó, ha a táguló nyil­vánosság — feltehetően — visszatar­tó hatású. És biztatás is máshol, más, hasonló esetek föltárása. Ám, ha a „kiszerkesztés” hajszává lesz, miközben viszont esetleges, kira­gadott; ha a sok ügy közül kevés kerül terítékre, ám az untig taglal­­tatik , akkor a glasznoszty félol­dalas, erőtlen. Nem lehet elég hite­les és így elég hatékony. Máskor eszembe jut az a mérték­vesztés, amellyel például a kom­munisták — Hitler előtt — a fő­csapást a szociáldemokratákra mérték. Amikor tehát a fő ellen­ség nem az, aki az ellenkező olda­lon áll, hanem az, aki majdnem mellettünk, a kis eltérés a néze­tekben vagy doktrínákban megbo­­csáthatatlanabb, mint a nagy. Al­pári hangú támadás éri például a neves kritikust és publicistát. Az ő irodalmi értékítélete s talán takti­kai megítélése sem egyezett a tá­madóéval (az enyémmel se min­dig). A társadalmi, gazdasági, po­litikai reformnak azonban évtize­dek óta következetes harcosa, el­kötelezettje. De mit számít ez most, a vele szemben törleszteni való tu­datában? S aki azután a megtáma­dottat balról nem kedveli, kaján örömmel figyelheti, hogyan készíti ki őt az, akinek pedig vele szövet­séget kellene kötnie, ha igazán te­kintetbe venné a valóságos érde­meket és érdekeket. (S ha nem fél­nék, hogy mindketten tiltakoznak, netán elkezdeném itt támadott és támadó publicisztikai tevékenysé­gében a szoros rokonvonásokat ki­mutatni.) De nem itt említendő-e rögtön az, hogy az alakuló, új pártok és pártkezdemények ideiglenes veze­tőségében máris mennyi a szaka­dás? Számukra önsorsrontó, szá­munkra a vágyott pluralizmus, a politikai kibontakozás távlatai szemszögéből elkeserítő a régi és új, régi és régi, új és új kisgaz­dák, szociáldemokraták és mások sorozatos összekülönbözése. Ilyen általános társadalmunkban a tole­rancia, a konszenzusképzés hiánya? Ilyen drága annak a hatalomnak az ára, amely ráadásul még oly esetleges, távoli? ★ Véget ért a tilalmi idő. S vége-hossza nincs a fölhány­­torgatásnak. Hibák és bűnök per­sze többé ne takargattassanak. De amikor ingerülten oktatja ki a ta­valyelőtt „kiábrándult” ortodox a tavaly kiábrándultat; amikor nemrég még balra túllihegő most a jobbra liheg túl; amikor húsz év előtti magatartása, álláspontja rög­tön elfeledtetik annak, aki — ha netán gyanús indítékok alapján is, de — hirtelen szekértábort vált, ide, ám megbocsáthatatlan annak, aki netán szintén vált ugyan, csak­hogy oda... Habozva írok, nevekkel nem ne­vezetten. Mi a jobb? A jelenség modellizált leírása? Vagy konkrét esetek címzett taglalása? Vágjunk hát elevenbe ... Az „Aczél-korszak” művelődés­­politikájának negatívumait én is hosszan tudnám sorolni. nemzedékem életének java Hiszen ebben telt. Kibontakozásunk, megrokka­násunk — kinek mi jutott, akár a kettő együtt! — erre esik. Nem nőhettünk ki belőle, nem szökhet­tünk meg előle — ha csak külföld­re nem. Voltunk részesei, voltunk elszenvedői, voltunk — igen! — ha­szonélvezői. Ki milyen arányban ez, az és amaz. Jó volna e korsza­kot, már amennyire a közelség en­gedi, alapos és méltányos vizsgá­latra vetni. A dühödt támadások helyett. Megértem a föltorlódott indulatot. Mégsem vélem elég jó tanácsadónak. Egyetlen, folyamatos „Aczél-kor­­­szak” persze nincs is. Ezzel kellene kezdeni. És itt nem csupán arra gondolok, ahogyan magát Aczél Györgyöt is hullámvasútra tette az a káderpolitika, amelynek ő végre­hajtója és elszenvedője egyaránt volt. Ő tudja — ő vállalta. Ám az az idő, melynek során végig egyik vagy a főszereplője volt a magyar­­országi ideológiai és kulturális irá­nyításnak, szakaszokra oszlik. Eleinte főként a magyar szellemi élet néhány legjelesebbjét igyeke­zett­ — vagy tudta — bevonni konszolidációba. S ekkor körül­d­a­varolta Kodály Zoltánt, Illyés Gyu­lát, Németh Lászlót. Elgondolkod­tató már az is, hogy éppen őket, míg másokat nem vagy csak ke­vésbé. Mennyiben mutatkoztak eb­ben az ő korlátai, mennyiben a be­vonandók hajlandóságának hiá­nya? (A Lukács Györggyel való viszony még ellentmondásosabb, szorosabb ideológiai, politikai, párttörténeti és nemzetközi vonat­kozásai miatt.) Később, ki tudja, mennyire a lehetőségei és mennyi­re a felismerései nyomán, széle­sebb közmegegyezésre törekedett az értelmiséggel. Az ideológiában kevésbé oldódhatott a merevség. A korábban kiátkozott művészeti irányzatok viszont elég gyorsan ki­bontakoztak. Érheti igen sok jogos kritika Aczél személyét, tevékeny­ségét. De nem lehet őróla és a ha­tása alatt kialakultakról méltányo­san ítélni némely mai hangulatok sodorvonalában és történetietlenül. Akkor és ott, a korba, a hazai és a nemzetközi környezetbe ágyazva mérhető csak akár az, hogy miben volt avantgárd — például: a brezs­­nyevista tespedés időszakában! —, akár az, hogy személyes tulajdon­ságai, pro és kontra elfogultságai mikor fogták őt vissza akkor is, amikor talán többre nyílhatott vol­na lehetősége, többre nyithatott volna lehetőséget. Végigtekintve a nevével jegyzett korszakán kultu­rális életünknek, a keleti térfélen — ha Lengyelország némely, rövid felrobbanásait nem tekintjük — nálunk volt a legtágasabb az alko­tói műhely, főként a művészetek­ben, ám nem kis részt a tudomá­nyokban is. Szűkös szabadság volt ez persze. Ám a viszonylagosság ezt is fölértékeli. Hallom az ellenvéleményt. Hogy, még ha igaz is állításom, akkor is: kik voltak hát a haszonélvezők? Most mondjam azt, hogy én tized­­annyit sem ültem nála előszobáz­­va, mint többen, akik ma nem tudnak mást, mint az ő „lakatait gúnyolni? A mérce valóban nem mért egyformát. A kéz gyakran re­megett, máskor mellényúlt. Indulat, hangulat is sok mindent befolyá­solt, és nem csupán a sokat emle­getett korlátozó környezet, amely­ben — úgymond — nem lehetett másként politizálni. Ám, ha ma nem csupán azt tekintjük, hogy mi nem engedtetett meg, hanem azt is, hogy viszont mi engedtetett meg, akkor az eredmény nem annyira negatív, mint amennyire most so­kan állítják. Közöttük nem kevés elszánt haszonélvező. Jó, hogy a három T letöröltetett a tábláról. A támogatott, tűrt, til­tott hármasság ideje jobb volt­­ a korábbinál, ám sokkal kevésbé jó, mint amire igazán szükségünk van, ami már nélkülözhetetlen. A mar­xizmus monopóliuma helyett akkor is jobb volt a marxizmus hegemó­niája, ha ma már a kutatási sza­badság e hegemóniával korlátozása sem tartható. Búcsúzva egy kortól, melynek visszatérésétől isten ment­sen, búcsúnk során váljunk meg önmagunk tegnapi énjétől is. Ám, ha eközben a visszatekintésben a méltányosságot is föladjuk, akkor megújulásunk értéke kétes. Akkor miféle erkölcsi tartást kínálunk önmagunkkal a jövőnek? ★ Ma rettegő országban élünk. És mindenkinek van mitől rettegnie. Fél az egyik párt a másiktól. A hatalmas a hatalomvesztéstől. A hatalomra törő — és vele, persze, még sok mindenki! — a visszaren­deződéstől, a visszarendezéstől. A szellem a durva üzletiesség elural­kodásától. A gazdaság a lefölözés­től. A szegény a teljes elnyomoro­­dástól. A dolgozó a munkanélküli­ségtől. A foglalkoztatott attól, hogy valóban számon kérik majd mun­kahelyén. A tehetős az „újraálla­mosítástól”. Elég is ennyi, bár még volna untig. Közben pedig: rop­pantul sokan félnek a korrupció elleni harctól. Miért? Természete­sen elsősorban azért, mert maguk is sárosak. Ha ma egy Mindenható holmi Utolsó ítéletre trombitáltatna ben­nünket, ugyan ki állna eléje tisz­tán? Még akkor is, ha csak két ószövetségi parancsolatról volna szó, arról, hogy ne lopj, és arról, hogy hamis tanúságot ne tégy fe­lebarátod ellen? Nem a nagy nem­zeti összeborulást és minden meg­bocsátást igénylem. De tudnunk kell valamennyiünknek, amit pél­dául minden tanácsi tisztségviselő és minden gazdasági vezető tud­ vezetni, irányítani ebben az or­szágban régóta csak a milliónyi, egymásnak is, és főként a haté­konyságnak, ésszerűségnek ellent­mondó paragrafusok között buj­kálva lehetett — azokat időnként nyíltan áthágva. És ez roppant erkölcsi terhet je­lentett. Se szeri, se száma e hely­zet rokkantjainak. Egyetlen község, közösség, egyetlen üzem, területi vagy munkahelyi közösség sem jut­hatott egyről kettőre, ha nem állt be az ügyeskedők sorába, így hát majdnem mindenki beállt. S így sokan, persze, végleg meginogtak. Zuhantak mind gyorsabban lefelé a lejtőn. A közhaszon és a magán­érdek nem egyenes úton érvényesí­tése előbb csak összekapcsolódott, majd netán az előbbi már el­enyészett. Mások viszont megpró­b­ báltak — s netán tudtak is, holott ez majdnem fogalmi képtelenség — relatíve becsületesek maradni. Járták a keskeny ösvényt, amely a nélkülözhetetlen és az azon túl­burjánzott ügyeskedés, törvényte­lenség között olyan keskeny, hogy szinte nincs is. Mindez akkora zűrzavart teremtett a fejekben, a lelkekben — az ügyviteli iratokról ne is beszéljünk —, hogy ebből ki­lábalni lehetetlen csak purifikáció­­val és türelmetlen tisztogatással. Torkomra torlódnak a szavak. Mindaz, amit írok, már látom, in­kább csak vázlat és deklaráció nem árnyalt kifejtés. Mindegy Most már így jutok el a nyilván sokakat fölháborító summázatig. Ma ez az ország pusztán purifi­­kációval sokkal hamarabb tehető működésképtelenné, mint becsüle­tessé. Gondoljunk azért talán erre is, most, amikor véget ért a tilalmi idő. És megkezdődött a vadászidény. 1939. ÁPRILIS 21.

Next