Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-09 / 23. szám - Lengyel Balázs: „A csömör és az értelem marása” • könyvkritika • Petri György: Valahol megvan (Szépirodalmi) (11. oldal) - feLUgossy LÁszló: rajza • kép (11. oldal) - Kis Zoltán: Szép magyar káromkodás • könyvkritika • Andrassew Iván: Csapdalakó (Holnap Kiadó) (11. oldal)
LENGYEL BALÁZS: „A csömör és az értelem marása" ■ Petri György: Valahol megvan (Szépirodalmi, 270 old.) A mai magyar irodalomban valamirevaló versíró „fiatal költőként” kezelődik vagy tartatik számon úgy harmincöt éves koráig, esetleg tovább is. Nagy szerencse kell ahhoz, a tehetség mellett meglehetős ügyeskedés, hogy a költő tevékenysége az olvasók előtt lényegesen korábban kapjon személyes karaktert. A csodagyerekek vagy a csodálatos kiugrások kora, úgy látszik, mögöttünk van. A Rimbaud-é vagy a Shelley-é, épp úgy, mint Petőfié, akit Victor Hugótól Heinéig az európai költők java versben gyászolt meg. De beérkezés mai képtelen lassúsága , ellentétének illusztrálására felsorolhatnék garmadával huszadik századi példákat is. Nem figyelünk mostanában eléggé oda? A sebes politikai változások között alig valakit érdekel az irodalom. Még mi, írók sem figyelünk egymásra? Nemcsak az úgynevezett fiatalokra, hanem az érett, egyre tekintélyesebb életművű idősebbekre sem? Van, akit azért nem méltatunk érdeméhez mérten, mert keveset ír (Székely Magda), van vele szemben olyan, aki úgymond, túl sokat ír (Tandori Dezső). Pedig hát mióta mennyiségi kérdés költői termés? Tandori új kötetében — bármennyi madaras tematikájú vers gyűlt — van, bizton van is benne egybe remekmű is (például a Zöld villanás). És az egész együtt az életről szóló, modell értékű szuggesztív vallomás, a múlásról, a legfőbb költői mondanivalóról. És így tovább folytathatnám a beszámolót a negyvenesötvenes éveiket járók egyre inkább kiteljesedő műveiről; róluk, akik mintegy a mai havi divatok hangfüggönye mögött teszik a dolgukat, létrehoznak olyan szilárd alapokat, amelyekre impozáns boltozatok épülhetnek, vagy épültek máris. Gondolok Bertók Lászlótól, Tóth Judittól, Gergely Ágnestől, Takács Zsuzsától kezdve Baka Istvánig, a Nyiss kaput, angyal című új kötetével szép eredményekig,bizony kupolaépítésig elért Tóth Bálintig. Költőkre, akikre — hadd nyomatékoljam — nem figyelünk fel annyira, amennyire kellene. Most ez egyszer olyan költőről, Petri Györgyről beszélek, akire fellépése idején, amely Tandori Dezső pompás komoly figyelem indulását követte, terelődött, nagyon is jogosan, s akiről aztán elterelődött a figyelem, mesterségesen, nagyon is jogtalanul. Mégpedig a politikai hatalom gyakorlata következtében, mely a legális publikálástól elütötte. Legutolsó kötete a szamizdatirodalom terméke volt csupán, ez a dolog természeténél fogva, sajátosan meg is emelte hírnevét, s csak mostanában jelentek meg legálisan válogatott, és új versei, Valahol megvan címmel. Persze, kis példányszámban. Miről ír Petri? Arról, ami minden költészet leglelke: a létezésről, az emberi egzisztencia legfontosabb kérdéseiről. A szégyenteljes kínról, megalázó múlásról, életünk kereteiben való céltalan bolyongásról, elidegenedésről, amely betölti. Nézzük meg ezt a világ- és önértékelést közelebbről. Kezdetben, a válogatott kötet elején — a mai éveinél sem fiatalabban feltehetően lényege— így viszonyít: „Bizonytalan / minden. / Hol vagyok az / ifjúságtól, aki hittem a / világot — kesztyűként! — kezemre húzni.” S így zárja ezt Metaforák helyzetünkre című megahatározó verset: „Mennyi időnk lehet, mennyi időnk, / halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még, / míg semmivé likacsosít az önutálat — vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?” Korántsem ön- és világelégült ez a közérzet. Méltó kibontása, kiegészítése a Reggel című kötetnyitó vers életérzésének: „A csömör és az értelem marása / utakat nyitott bennem / mészkőben a víz / ... isten életünk közege ura / egyetemes kételyt ébreszt bennünk / tulajdon létünk miléte iránt”. És jellemző az ehhez a közérzethez alkalmazott hasonlatanyag: „Pattogzik szörnyű magányunk, mint napon a rozsdás sínek”. Vagy: „Elménk csírázik, mint ehetetlen burgonya egy pince nehéz porában.” Ezek az idézetek kivétel nélkül a költői indulás idejéből valók. A további versek csak még erőteljesebben és fájdalmasabban fogalmazzák meg az ok- és céltalanságnak egzisztenciális tapasztalatát, a belső világ alakulását, melyről költő maga azt vallja: „az ember a bensője csak férgesedik az idővel”. Erősítsük meg állítását a későbbiekből való még egyetlen idézettel, mely a hatvanas-hetvenes évek hazug társadalmi körülményei, megnyomorító politikája, gyorsan váltott, már-már bemocskoló szerelmek, házasságok, társak halála vagy árulása nyomán a költőben (és túlnyomóan egész alkotóképessége teljében lévő nemzedékében) alapos megcsömörlésként kialakult: „Na, elég legyen már ebből. Phü de szeretnék hirtelen abbamaradni! Nem meghalni, dehogy! Ostoba, patetikus szó... nem, elfogyni, mint orsóról a szál... Lám, negyven éves korára a férfi, ha élt is valóban, és odafigyelni sem félt: túltömött kísértetzsák lesz, veszélyes kacatok raktára.” (A sötét előszobában) Petri György a második világháborúra nem emlékezhet, ha jól számítom, 1945-ben kétéves lehetett, 1956-ban tizenhárom, de 1968- ban — hogy Közép-Európa keletnek juttatott felének döntő dátumait mondjam — már huszonöt. Mégsem mondható el, hogy a tapasztalatok nyomán kialakult közérzete gyökeresen különböznék a világháborút húszas éveiben átélt újholdasokétól (legalábbis nem a dezillúziót illetően). Vagy sokban különbözne attól a fájdalmas kétségbeeséstől, amely Babitsban vagy a múlt század közepén Vörösmartyban fel-feltör. Sőt, mintha általánosabb, minden életmozzanatra kiterjedőbb — és ellenpontok, fogódzók nélkülibb volna dezillúziója. S mintha ez a széles dezillúzió — és ez elég jellemző és érdekes — azokat a vele egyidős költő- és írótársakat is jellemezné, akik vele együtt nem voltak hajlandók az írást a hatalmon levő világnézet szolgálatának tekinteni. S akiket éppen az ígéreteket harsogó, igazságot, szebb jövőt hirdető utóbbi négy évtized nevelt fel. Pszichológiai vagy akár szociológiai rejtély, hogy ez a jellegzetes, erős negativitás (a költőben és társaiban) olyan korszakban alakult ki bennük, mely lényegesen, összehasonlíthatatlanul enyhültebb volt az előzőekhez képest. Hiszen Petri nem költővé érése idején élte át a háborút, a hitlerizmus, és a sztálinizmus tombolását, mint az előző nemzedék. Dezillúziója — mint az idézetek is bizonyítják —• az előzőkhöz képest mélyebb, az írásban való hite is csökkentebb. Nem tudom, mi az oka, de az elődök, az én generációm — mert valami örökséget hozott talán harmincas évek társadalmának és a irodalmának nehézségekkel küzdő, de természetes hitéből, egészében szilárdabb, pozitívabb eszmények szerint élt és írt. Pilinszkytől — ki kétségtelenül hatott a fiatal Petri Györgyre — Rába Györgyig, Rákos Sándorig. Még ha Pilinszky transzcendenciákba kapaszkodik is, másoknak pedig mintha az elődök, a Nyugat nagyjai adták volna tovább a konkrét és lappangva ható morális eszményeket. De Petri és az előtte járó, az idősebbek között e negativitáson túl van más, alapvető különbség is. S ez már speciális költői, nem pusztán szemléleti különbség, mely versszerkesztésben rejlik. A szó- és hasonlatválasztásban például, mpely a megfigyelés pontos követésén alapul. A természetesen rászálló, örökségként átvehető irodalmi megszólalás kerülésén. Az irodalmiság, sőt a bevált versszerkesztés, megmunkálásmód részbeni elutasításán. Petri — ha tudja, ha nem — az őszinteség forradalmárja, a szó Herbert Read i értelmében. Vagyis az egykor pontos, de mára elkopott formulák megkerülője, kiiktatója. Az olvasó ezt már a fenti idézetekben is észrevehette (a világot — kesztyűként! — kezemre húzni, a férfi túltömött kísértetzsák, kacatok raktára). Megtoldanám ezeket még, hogy e költészet egyedi őszinteségét, kifejezőkészségének specialitását növeljem, néhány hasonló, anti-fennkölt képhasználattal, vagy szóanyaggal, amelyek egyben az élettörvényeket átlátó kelletlenség kifejezői. Íme egy hajnal: Lassúban kékbe vált az éj hamvasszürkéje, enyészőben az enyhe borzongás. Közelednek a nappal-dagály türelmes, óriás tolóhullámai. Kezdhetek folytatódni. Megadom egy személytelen felszólító magam módnak. (Reggeli kávézás) Nem kétséges, hogy itt a dezilluzionizmus nemcsak a „kezdhetek folytatódni”-ban, hanem a tolóhullámok, tolófájdalmak képében félreérthetetlen. Mégis a tragikuissan keserű szemléletmód és a fölényesen nyers kifejezés kvalitásos együttesének hatékonyabb mentálására ide iktatok még dokuegy hatsoros verset, az Ahogyan így a hallával szembenézünk címűt: Be nem teljesült szerelmeimet mohó vénasszonyokká perzseli az elhúzódó ősz. Hevernek e túlérett sajtocskák reszeletlen, Pökésnyire pedig a túlvilág. Nem nehéz észrevenni, hogy az emberi egzisztencia (Pilinszky szavával élve: a kreatúra) tragikumának ez a látszólag komisz, részvétlen tudomásulvétele Petri György költészetének nemcsak legszuggesztívebb, de egyben legeredetibb tulajdonsága — a diszparát, egymással alig megfért képi elemek egymásra rakása mellett. (Szerelmeit és a reszeletlen sajtocskákat dehogyis tette volna egymás mellé régebben iskolázott költő a megcsinálatlanság veszélyével dacolva.) Furcsa dolog: Petri éppen ezzel a nyers, érdes erejével hódítja meg az olvasót. A dez irodalmiságával ér el kivételes kvalitást s válik egyikévé mai legjava költőinknek. fe Lugossy László rajza H Andrassew Iván: Csapdalakó (Holnap Kiadó, 144 old.) Éreztem, hogyan kondul meg a testem, írja Andrassew Az alkalmi szerető című novellában, és, megvallom, én is valami hasonlót éreztem, amikor, immáron nyomtatásban, írásai újraolvasásába kezdtem. Persze — fiziológiailag — ez a kondulás nem volt kellemes érzés, mintha a gyomorürömben kiszáradt volna a nyálkahártya, és aléltságot okozva sugárzott volna szét belsőmben az émelygéssel elegyengetett fájdalom, a százmillió harangnyelv... Andrassew rendkívül hatásos író, a legedzettebb olvasót is zavarba ejtheti, noha nem afféle unreliable narrator, megbízhatatlan elbeszélő, aki, mostan szokás, máris kulturális hivatkozásokkal („fellebbezésekkel”) vagy afféle borgesi anakronizmusokkal ébreszt kétséget a művészi eszközök és eszmei mondanivalók katalógusában kutakodó hivatásos olvasóban... De mit is mondok? Hatásos, zavarbaejtő, meg van itt valami fiziológiai rosszullét? Álljunk meg egy pillanatra. Elvégre Magyarországon magyar irodalmi lapba írom ezeket a sorokat — és a föntebb alkalmazott kifejezések — szó, mi szó— igencsak pejoratívak. Andrassew, a melodramatikus? Bizony, bizony, amit eddig Andrassewről lejegyezni merészeltem, az roppant sértő. Nincs ezen mit csodálkozni, hisz egy megmerevedett, még a hatalmon lévő politikai elit végjátékbeli (vígjátékbeli) taktikai simaizomrángásainál is sokkal röszültebb és konzervatívabb reflexekkel rothadó irodalmi „életben” (agóniában) a kritikai észrevételeknek is megvan a maga kánonja és bevett jelentése. A zárt és elkorcsosult populáció bevett szokásai szerint kell alkalmazni a kanonizált jelzőket, amelyeknek KIS ZOLTÁN azonban nem nyelvi és logikai a jelentése, hanem axiológiai, vagyis a szónak nem az a jelentése, amit jelent, hanem az, hogy miképpen minősít, miképpen kontárkodik bele a pályatárs „személyiségébe”, nembeli lényegébe, megfejtve az ő lelkét, átvilágítva azt egy neosztalinista Behrens tanácsos röntgenkészülékével. Az ilyen helyzetben, ami van (és nem az a lényege, hogy miképpen ismerhető meg), Mme Chauchat egy kurva. Sivatari csatakancás kurva. Andrassew Iván novellái (és nem a szerző) jó nagyokat káromkodnak. Az már a szerző pechje (hangsúlyozom, a szerzőé), hogy ezek a novellák nem bizonyos — ceterum censeo — feladat- és hatáskörökben, a kizárólagos illetékesség hangoztatása mellett káromolják: Istent, a Nőt és a Fiúkat. És hogyan merészeli Andrassen egyáltalán szidalmazni őket, mármint Istent, a Nőt és a Fiait, amikor nemesebb lenne talán más témákról bazmegolni? Előírták már a szerzőnek, hogy Wartburg Combijával iparkodjék a páncélozott ZIL-lel rohangászó néhai hadügyminiszteríró után, hagyományosként, fel, a Nagy Magyar Valóság nem eléggé kiirtott és ezért túlszaporodott kozmopolita vadjainak hajtására. És ha már a vadaknak hajtásáról van szó, képzeljük el, hajtási kapcsolataink révén befutunk, akkor némi politikai csődör-lődörgés után jól irányzott politikai káromkodásokkal harcoljuk ki a lehetőséget, hogy helikopterről Alekszejev Módosított Desszant géppisztollyal lődözzünk eme vádakra? Legyünk mi is hadügyminiszterek? Nos, Andrassew válasza: kategorikus nem. Noha fegyverviselő emberről írok, neki nem célja az, hogy sorsosztály-szempontok hajszája után kikötözött vadak legyilkolásával szublimálja azt, ami politikai zabigyerekeknek az elfojtódás, ügyesen meghasonlott koholmány-kohász pártarisztokratának a komplexus. Neki legfeljebb az a célja, hogy ha megtámadnak minket, akkor védekezzünk. És a védekezést ki kell tanulni, az egy szakma. Puff neked, Franz Kafka! Ahol most élünk, ott megvan annak a lehetősége, hogy fegyverrel támadjanak ránk. De aki a fegyverrel védekezés lehetőségét kitanulja, az megismeri a bármilyen veszedelemmel szembeni türelmes védekezés és polgári ellenállás filozófiáját is. Ezért, és nem másért borítja vérbe ez a novelláskönyv a zárt irodalmi populáció promiszkuitív puskatöltögető szuperlektori jelentésírójának kandi szemét; a retinát sértő köpés populáción kívüli tűzvonalból röppen át; ők így már fel sem ismerik, adott esetben, a közülük előcsörtető és meghágható rokont. Vérzik a Lukáccsal legitimált ontologizmus. Az, hogy mi, mit határoz meg. Andrassew terminálja a determináltságot Kiteszi a pontot. A magyar irodalom jelentős tematikai nyeresége a Csapdalakó című kötet. Körülbelül olyan beruházás volt kiadni ezt a könyvet, mint amilyenre az olyan boltos szánja el magát, aki a vevőjének előre köszön, és azt uramnak szólítja, visszavárja és a legjobb portékáját kínálja neki, ha még az a vevő most az árut megfizetni nem is képes; de ez a boltos bízik abban, hogy tíz év múlva, eme európai viselkedésre és szóhasználatra visszaemlékezve, az alkalmassá vált vásárlóerő tényleg visszatér, és vesz. És nem lesz többé kérdés, hogy mennyiért. Ha ez nem kérdés többé, akkor nem számít a gyomorfájdalom. Más lesz az értelme. És a jó boltos melodrámát csinál. Meghatóbb a gyomorfekély, mint az AMD-vel erdőben lövöldözők szemvérzése (értsd: vérszeme). Andrassen nem kizárólag író, aki bizonyos szavak használatával a mondatbéli szórend padmalját mélyíti, hogy az a bizonyos mondat majd önmagára ömöljék, és imigyen váljék belőle ironizáló archaizáltság, hanem valamiről író személy. Írónk nekünk nagyon sok van, de valamiről író személy ... azoknak a száma csekély. Óvnám tőle, de nincs jogom befolyásolni a vérszemű hajtókát, hogy Andrassen megkapja a magáét F. Kafka (A kutyák), H. P. Lovecraft (A valami), J. L. Borges (A kavics), Karinthy Frigyes (Kerti dolgok), a húsz évvel ezelőtti Hernádi Gyula (Turisták) és Hajnóczy Péter (Csapdalakó) miatt. Arról van szó egyszerűen, hogy 1989-ben, Magyarországon különösképpen, Andrassew Iván eredeti író. Ez pedig nagy kunszt. Azáltal lett eredeti író, hogy egészen szépen káromkodik. Pedig oly’ kevésszer használ csúnya szót. Egészen másfajta káromkodásról beszélek. Márpedig olyan fajtáról, amelyben a használt csúnya szó valami egészen mást kezd jelenteni. Nem a hajtók kötőszó-káromkodása ez, ezek a válogatott válogatlan szavak jelentenek valamit, és nem csupán minősítenek. Ha nagyon durván akarok fogalmazni: ezek a szavak azáltal jelentenek mást, hogy jelentenek valamit. Nála a káromkodás ismeretelméleti metódus lesz, egy energetizált alapállás: lehetőség arra, hogy kitörjünk a hatalommá lett Nagy Lételméleti Redukció hajtóláncán, hogy az országnagyságú büntetésvégrehajtási intézetnek álcázott Erdőből visszatérjünk az Európai Városba. Persze erről a visszatérésről egyelőre csak álmodni lehet. Andrassew novellái álomleírások. Ha jól értem, ő sem feledte Cervantes sorait. Valahogy így hangzik az idézet: Köszönet az álom feltalálójának. Ez az egyetlen adomány, amiből mindenkinek egyformán jut, ami egyenlővé tesz pásztort és királyt, bolondot és bölcset A mély álomnak csak egy bibije van; azt mondják, igen emlékeztet a halálra. Neurofiziológusoktól hallottam, hogy a Hosszú Éjszaka során periodikusan több álom-sorozatot élünk át, s azok közül csak az bukkanhat fel az ébrenlét gondolatai között melyik az ébredést megelőzően a legutóbbi volt. Így aztán csakis keserű lemondásként lehet érteni A Pegazus meg az asszony című novella utolsó mondatát: , „A poézis, uraim, optimális esetben úgy aránylik a valósághoz, mint a mit tudom én, mi mihez, na menjünk a picsába, aludni”. Vagyis az éjszaka még nem ért véget. Szép magyar káromkodás H