Élet és Irodalom, 1990. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-12 / 41. szám - Farkas János László: A sokféle szabadság • könyvkritika • Bibó István: Válogatott tanulmányok. IV. 1935-1979. (Magvető) | Isiah Berlin: Négy esszé a szabadságról (Európa) (10. oldal)
FARKAS JÁNOS LÁSZLÓ. A sokféle szabadság El Bibó István: Válogatott tanulmányok. IV. 1935—1979. (Magvető, 810 old. 180.— Ft.; Isaiah Berlin: Négy esszé a szabadságról (Európa, 575 old. 115 Ft.) Már várható volt, hogy kimondassák: a legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra. Esterházy Péter kimondta, egy csipet sóval: ő ugyanis a „legnyavalyásabb” demokráciát helyezi a legjobb diktatúra fölé. A jelzőn elgondolkodhatunk , előfordulhat, hogy nyavalyásak vagyunk, de nem rosszak. Esterházy mondása keltett némi ellenkezést: a demokrácia jobb, mint a diktatúra, ez igaz, de hagyjuk a legeket, az abszolutizáló fordulatokat. Több mint három évtizede megfogalmazott gondolatot idéznék ennek kapcsán. Elmondta Isaiah Berlin 1958-ban, oxfordi székfoglaló előadásában, amelyet a „szabadság két fogalmáról” tartott (most magyarul is olvasható a szerző Négy esszé a szabadságról című kötetében). „Amiként egy demokrácia megteheti — mondja Berlin —, hogy egyes polgárait megfosztja olyan szabadságjogoktól, amelyekkel más típusú társadalomban rendelkezhet, az is tökéletesen elképzelhető, hogy egy liberális gondolkodású önkényuralkodó alattvalóinak nagymértékű személyes szabadságot engedélyez.” Példának Nagy Frigyes Poroszországát, vagy II. József Ausztriáját hozza fel, ahol eredeti, tehetséges egyéniségek és különféle kisebbségek „kevesebb üldözésnek voltak kitéve, és kevésbé érezhették az intézmények vagy a szokások hatalmát, mint sok előbbi vagy későbbi demokráciában.” Jobb-e tehát egy jozefinista, felvilágosult abszolutizmus, mint egy rousseau-i elvekre épülő könyörtelen néphatalmi alkotmányosság? Az idézett gondolatból nem hüvelyezhető ki a válasz. Legfeljebb arra, hogy Berlin személy szerint melyikben élne szívesebben, ha így állna a választás kényszere. De hogy melyik a jobb, az Berlin szerint más kérdés. Egyik embernek az egyik fajta szabadság a drágább, másiknak a másik. És ez nem elég, mert a szabadság, bármifajta legyen is, csak egyike a jóknak, az erkölcsi és társadalmi helyeslést érdemlő értékeknek. Az egyenlőség, az igazságosság, a létbiztonság, a méltányosság és a többi mind lehet önmagáért való cél, és bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a különféle jó ügyek természetes pályája végül is összehajlik egyetlen, egységes jóügybe, ezt a hitet semmi sem igazolja. A szabadságnak azt a két fogalmát, amelyet Berlin vizsgál, „negatív” és „pozitív” szabadságnak nevezi. A negatív szabadság azt jelenti, hogy nem avatkoznak be kívülről a dolgaimba; a pozitív pedig azt, hogy a dolgokat én intézem, én kormányozom. Szabadság valamitől, vagy szabadság valamire: felszabadulok valami alól vagy valami megtételére. A két fogalom első látásra csak ugyanannak a lényegnek két oldala, kétféle kifejezése. De ennek a két kifejezésnek egészen más történelmi kifutás adatott, állítja Berlin. Egyrészt azt mondja, hogy az egyik fajta szabadság nem előbbrevaló a másiknál, másrészt nem hagy kétséget afelől, hogy melyikhez tartsuk magunkat, ha meg akarjuk óvni magunkat a keserves csalódástól. A pozitív szabadság tana ugyanis a történelem tanúsága szerint igen gyakran zsarnoksághoz vezet, míg a negatív szabadság kevésbé fenyeget azzal, hogy kézen-közön szolgaságba fordul. A pozitív szabadság: önrendelkezés, az az állapot, hogy magam rendelkezem magam fölött. A monizmus mellett Berlin ezt a megkettőzést tartja a szabadságot aláaknázó másik nagy veszedelemnek. Ha uralkodom magam felett, szolgálója is vagyok magamnak. Az én kettéválik, egy igazi, egy jobbik énre, s egy másik, hamis énre, egy felettes és egy alantas énre, és akkor vagyok szabad, ha az előző ráncba szedi az utóbbit. Az igazi én pedig rendszerint azonosul valami magasabb egységgel: néppel -nemzettel, osztállyal, kinyilatkoztatott isteni renddel, ész vagy ösztön által felismerhető szükségszerűséggel. Ennek nevében korlátozzák, elnyomják az egyén egyéni hajlamait, erőit, s ezt az elnyomást fogják a szabadság igazi megvalósításának hirdetni. Észre sem vesszük, mikor s hol történt a fordulat, hisz végül egyenesen haladtunk. A negatív szabadság prózai: hagyjanak békén, hadd tegyem, amit akarok. Nincs arról szó, hogy ne volna jogos tetteim korlátozása. Elvégre, ha én elvárom, hogy ne zavarják a köreimet, más is joggal elvárhatja ugyanezt magára nézve, tehát az ő magánterületének határán a jó törvény tilalomfákat állít elém. De ha másnak nem ártok vele, tehessem, ami nekem tetszik, s ha korlátoznak, azt ne nevezzék szabadságom kiteljesedésének. Szabadságom ekkor ütközik másokéval, másféle szabadságokkal és másféle érdekekkel, de a magam szűkebb vagy tágabb területén az, ami, és nem önmaga meghazudtolása. A személy szabadsága, hogy ne lehessen bírói határozat nélkül senkit fogva tartani (habeas corpus); a lelkiismeret szabadsága, hogy vallása vagy vallástalansága legyen mindenki magánügye, melybe semmi hatóságnak, vagy tekintélynek ne lehessen beleszólása — ezek körül folytak a „negatív szabadság” klasszikus harcai, ezek a liberalizmus klasszikus elvei a szólás, a sajtó, az egyesülés és persze a tulajdon szabadsága mellett. Viták folynak körülöttük ma is. A hitoktatás iskolai tantárggyá tételét bírálókat általában azzal tromfolták le, hogy a többségnek (vagy egyenest a népnek) ez nem okoz gondot, hanem természetes, vagy hogy a megromlott erkölcsökre ez csak jótékonyan hathat. Ezek az állítások lehet, hogy igazak, lehet, hogy nem (ellenőrzésükre nincs mód), de hogy nem liberális észjárásra vallanak, az jól látható. E vita kielégítő kompromisszumra vezetett, de alaptémáját más változatban viszontlátjuk a sajtószabadság, az abortusz kérdése vagy a privatizáció ügye körül fellángoló nézeteltérésekben. ★ A kérdés végül is az, hogy a születő demokrácia tért nyit-e a szabadon választható életformák sokfélesége előtt, vagy egyfélébe szorítják az egyént, az „igaziba”. De ki mondja meg, melyik az igazi? A sokfélétől viszolygók a bomlást akarják feltartóztatni, s ki állíthatja, hogy aggodalmuk nem megalapozott. A Berlin által kifejtett szempontok csupán arra tanítanak, hogy élesebben meg tudjuk különböztetni, mi szabadság és mi nem az, s ne higgyük, ne mondjuk szabadságnak, ami korlátozás, alávetés, parancsnak engedelmeskedés, még ha tiszteletreméltó tekintélytől származik is a parancs. Itt, Európa keletebbi tájain mindazonáltal nehezen törődünk bele, hogy szabadságot mondva elsőnek, ne az önrendelkezésre gondoljunk, s ne pátosszal gondoljunk rá. Igaz, Berlin is keleti származék: tizenegy éves volt, amikor 1920-ban szüleivel kivándorolt Oroszországból, hogy Angliában telepedjék meg. A „pozitív szabadsággal” szembeni gyanakvásában benne van régiónk, Közép- és Kelet-Európa érzékenysége, az a tapasztalat, hogy a totális zsarnokságok, a fasizmus és a bolsevizmus a romantikus, illetve a racionalista szabadsághagyomány kinövései. De ott van az angol tapasztalat is, amely kevésbé szenvedte meg a nemzeti függetlenség fenyegetettségét vagy a politikai akarat képviselhetetlenségét. Bibó István, a modern magyar liberalizmus e töredékes klasszikusa, a legújabb magyar történelem e fegyvertelen szabadsághőse 1976- ban az angol közönség elé lépett A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai című könyvével — meglehetősen visszhangtalanul. Talán azért is, mert Bibó, úgy látszik, nem ismeri Berlin kérdésfelvetését és a nyomában kibontakozó nagy vitát: nem érték el az angol szellemi élet újabb hullámzásai. Nem a szűkebb tematikára gondolok — Bibó könyve nemzetközi jogi fejtegetés, Berlin a politikai filozófia elvontabb síkján marad —, hanem az általános szemléletre. Bibót nem érintette meg Berlin szkepszise. A doktrinerség tőle is távol áll, ő is a kritika és empíria vezérfonalát fogadja el és átadja magát az értelembe vetett rendületlen hitnek, hogy a magukban értelmes dolgok értelmesen összehangolhatók, hogy az értelmes magatartás megoldja vagy megelőzi a problémákat, hogy az értelmes magatartás lehetséges, mert igaza egyszerűen belátható. Ha Berlin a szabadságok különféleségére teszi a hangsúlyt, összemérhetetlenségükre és több-kevesebb függetlenségükre — tehát, hogy az egyik fennállhat a másik nélkül —, Bibó természetes összetartozásukat emeli ki. A személyes szabadságot, egyenlő emberi méltóságot, népszuverenitást, önrendelkezést, a hatalmak elválasztását és korlátozását, Montesquieu és Rousseau hagyatékát egymáshoz illő fogaskerekeknek látja, amelyek együtt forognak a szabadságelvű berendezkedés századok alatt kimunkált óraművében. Nyilván Berlinnek sincs kifogása egy ilyen állapot, egy ilyen működés ellen; csupán az a véleménye, hogy a felsorolt értékekben nincs bennük rejlő hajlandóság a harmonikus összekapcsolódásra. Az ő szemlélete szerint inkább súrlódásuk, összeakadásuk a jellemző állapot, s gyakran előfordul, hogy az egyik jót választva le kell mondani a másikról, vagy korlátozni kell a másik élvezetét. S abban is eltérnek, hogy a szabadságelv kibicsaklásait — akár a kommunizmus, akár a nacionalizmus formájában — Bibó nem magának az elvnek, hanem a félresiklató helyzeteknek tulajdonítja. Berlin viszont úgy látja, hogy a „pozitív szabadság” szerkezeténél fogva, a benne rejlő megkettőzés folytán vezet az egyén elnyomásához: ha a gyakorló én nem képes felismerni tulajdonképpeni érdekét, akarni igazi akaratát, kényszeríteni kell rá, kényszeríteni kell, hogy szabad legyen. Nagyon is jól ismerjük azt a gyakorlatot, amelynek hátterében ez az igazolás áll. Bibó természetesen még jobban ismeri. El is utasítja. De vallja, hogy „az önrendelkezési elvvel kapcsolatban felvetődő összes nehézség és ellenvetés ... túlnyomó részben nem az önrendelkezési elvből, hanem inkább annak „nem érvényesüléséből származik”. A hiba forrása az, hogy hiányoznak az elv „helyes alkalmazására szolgáló intézmények és eljárások”, a megfelelő jogi technikák. A magyar demokrácia Bibó által diagnosztizált válságának vitájában (1945) Lukács György Bibót jogászi utópiák és lélektani konstrukciók gyártásában marasztalta el. Nem kétséges, Bibó írásaiban látunk némi hajlandóságot a túlzott szimmetriára, arra, hogy a gondolatmenet rendező vázát a valóság szerkezeti elemének tekintse; arra, hogy azt az életben is különválaszthatónak vélje, amit az elemzés szétszálaz. De ha így van is (és talán minden teoretikus igényű elemzéssel így van), Bibó öszszehasonlíthatatlanul jobban közelítette meg a valóságot, mint Lukács a maga konstrukcióival. S nagy közös tévedésükben, megcáfolódott előfeltevésükben sem egyenlően osztoztak. Mindketten abban bíztak, hogy Magyarország szovjetesítése, nem szükségszerű nem kényszerű, létezik vele szemben egy eredeti demokratikus alternatíva (bár ezt persze, nem egyformán gondolták el). Lukács elmélete volt védtelenebb a ténylegesen bekövetkezővel szemben, Bibó pedig maga bizonyult védtelennek. 1956 után más változatban megismétlődött ez a helyzet. Bibó 1945-ben úgy látja, hogy a demokrácia két koncepciója versenyez Magyarországon: az angolszász típus, amely képviseleten, törvényeken, játékszabályok betartásán alapul; és a szovjet típus, amelyet tömegharc, direkt akciók jellemeznek, és „demokratikus ősszervekre”, spontán szerveződő népi bizottságokra épül (persze, ez a kép legfeljebb a hatalom bolsevik megragadása előtt érvényes). A kettő konfliktusa válságba sodor, pedig lehetséges volna a kölcsönös megértés és a szempontok egyesítése. A megoldás a határolt és tervezett forradalom. Szükség van a forradalomra, de szükség van a konszolidációra is. Tehát: világosan ki kell jelölni a határokat, amelyeken belül forradalom, kívül konszolidáció folyjék. Közszolgálat, önkormányzat, közoktatás, szövetkezeti mozgalom a forradalom terrénuma, rendőrség, gazdaságpolitika, konszolidációs ügy. ★ Ha Berlin a szabadságot vizsgálja, Bibó a felszabadulást, ha Berlin a szabad mozgástereit méri föl, Bibó a lendületét próbálgatja. Ettől annyira kelet- s közép-európai Berlinhez képest. Ugyanakkor saját közegében, idehaza a legangolabb gondolkodónak hat. Mert a szabadság lendülete nem ragadja el, mert mindenütt azt vizsgálja, hogyan lehet ezt az energiát szilárd formák, tartós szabadságintézmények létesítésére fordítani. Valamennyi megállapodott nyugati demokrácia átélte induláskor ezt a lendületet, mindegyik forradalomban született. Nagy és tömegfelszabadító élmény nélkül a demokrácia nem tud igazán lábra állni — mondja Bibó. De az igazi nagy politikai művészet nem a forradalom kirobbantása, totális és permanens kiterjesztése, hanem a forradalom helyes befejezése. Nyugaton ez századok alatt történt, nálunk egyszerre kell mozgósítani és csillapítani, sorompót dönteni és határokat kitűzni. Ráadásul sem a felszabadulásnak, sem a megállapodottságnak nincs tiszta sora, nyavalyákkal terhelt mindkettő. A szabadító élmény frusztrációval elegyedik: 1945-ben vagyunk, a felszabadulás és az idegen megszállás egyugyanaz. A konszolidáció érdekére pedig a visszaesés, a restauráció nehezedik. A forradalom, a szükséges felszabadulás tartalma: leküzdeni a társadalmi érintkezésben uralkodó egyenlőtlen helyzeteket, a feudális úri felsőbbség és a jobbágyi alázat komplementer képletét, s meghonosítani az egyenlő emberi méltóság kölcsönösségét. Az elnyomottak társadalmi felszabadulása Bibónak személy szerint erkölcsi felszabadulás, megváltás, megkönynyebbült búcsú az uralmi osztályhelyzettől és a velejáró rossz lelkiismerettől. Ez művének csendes pátosza, miközben világosan látja, hogy a konszolidáció erői Magyarországon Bethlen István óta a régi rend, az úr és szolga, gazda és béres világa felé húznak vissza. 1956- ban is, amikor a kibontakozás lehetőségeit latolgatja, legfőbb gondja az, hogy a forradalom vérrel megváltott legitimitását miként lehet békés törvényességbe átvezetni, de úgy, hogy a többség, az idősebb generációk vélhetően restaurációs hajlama el ne nyomja a felkelt ifjúság és munkásság akaratát, amely a forradalmi bizottságokban és munkástanácsokban öltött testet. Újrafogalmazódnak tehát az 1945-ös témák. Mint ma is. A hetvenes-nyolcvanas években Bibó írásai a magyar értelmiség legfőbb politikai eszmékéről és nevelői voltak. A liberális, a szocialista és a nemzeti értékek következetesen szabadságelvű egyesítével olyan platformot kínáltak, amelyen megfértek mind, akik a rendszerrel szembenálltak, még ha ellenfelek voltak is hagyományosan. Most, amikor végre ezeknek az írásoknak legtiltottabbjai is megjelenhettek Bibó válogatott tanulmányai negyedik köteteként, a platform töredezni látszik, az egykori ellenfelek ma újra ellenfelek. Nem szokás ma azt gondolni — miként Bibó vélte —, hogy a liberális elvekkel megfér, ha a magántulajdont — a társadalmi igazságosságra hivatkozva —, a saját munka eredményére korlátozzák. Viszont szokás a másik oldalon a nemzeti érdekre hivatkozva beavatkozni a privatizáció folyamatába, persze szocialista hivatkozás nélkül. Mindazonáltal a mai magyar politikai élet megfigyelője számos közszereplő megnyilvánulásaiban ismerheti föl Bibó elgondolásainak és szempontjainak nyomát. A pártok közötti diskurzus egyik alapja az, hogy vezetőik jobb pillanataikban a Bibó-írásokon csiszolódott nyelven beszélnek. A visszaeső konszolidáció veszélye ma is érződik, bár nehéz megmondani, mennyire komoly. Ha most visszanézünk az elmúlt negyvenöt évre, befuccsolt felszabadulásunk históriájára, azt azért elmondhatjuk, hogy mégiscsak leromboltatott az egyenlőtlen érintkezés ama Bibó által gyűlölt történelmi képlete. Nem arról van szó, hogy eltűntek volna az uralmi helyzetek, az aszimmetriák. A nyers agresszivitás, az erő és hatalom formákba nem szelídített kiélése, a bugrisság megteszi a magáét. Eltűnnek az érintkezés patriarkális formái, a mozgalmi elvtársiasság hamar a kincstári hierarchia kötőanyagává dermed, s nem lép a helyükbe az egymással való közlekedés csiszolt urbanitása. Ez viszont nem lehet forradalom, nem megy lendületből, hanem csak nevelődés eredményeképp. Ilyenkor helyezi át reményeit az ember a fiatal nemzedékekbe. A lakosság egy része ma is a felszabadulás és a frusztráció érzésének furcsa vegyülékében éli át állampolgári mivoltának helyreállítását. Mások egyszerűen hátat fordítanak a politikának, szavazni sem mennek el. Gondjaik közt nem érnek rá ilyesmivel foglalkozni, és nem kérnek a politikai izgalmakból. A pártok nyilván nem akarnak ebbe beletörődni, mert saját potenciális választóikat látják az otthonmaradókban. De vajon a „passzívak”, nem a „negatív szabadsággal” élnek-e, amelynek egy részét a magyarok már 56-tal mégis kiharcolták? A mostani kelet-európai felszabadulás értelme vajon nem a „negatív szabadságra” való felszabadulás? A nagy különbség ma mind 1945- höz, mind 1956-hoz képest: akkor az állam és a közigazgatás egyik napról a másikra összeomlott, elpárolgott. Előbb külső, utóbb belső lökésre. A helyüket népi, forradalmi bizottságok vették át. Ma, ha forradalomról beszélnek, „rosszkedvű forradalmat”, „törvényes forradalmat” emlegetnek. Nincs tiszta lan, nincs törvényességi vákuum, de spontán népmozgalom sincs. Hiányzik a felszabadulás lendületének elementáris kitörése, átélése. Bizottságok helyett a „civil társadalm” szerveződésére számítunk. Ez azonban nem népi és forradalmi jellegű, hanem polgári. Nem a harcra mozgósított nép vagy a felkelt honfiú korunk hőse, hanem a polgár. Felszabadulásunk és civilizálódásunk azonos. Ami azért a polgárosodás prózájához mégis hozzákever némi eposzi ízt, poétikus felhangot. A felszabadulás élményéről nem akarunk lemondani. Fidelio-komplexusunk van. Pályázati felhívás! Az Életünk szerkesztősége annak a ténykék az isrmeretében, hogy a kortárs magyar prózairodalomban nagymértékben hiányzik a hagyományos novellának nevezett kispróza, novellapályázatot hirdet. A pályázat kiírását nem csupán a prózai műfaj megújításának reménye indokolja, hanem a szerkesztőség ama föltevése is, hogy ezzel a gesztusával elősegítheti új alkotó egyéniségek, eredeti tehetségek bemutatkozását, pályára állását a kortárs prózairodalomban. Ezért elsősorban a fiatal generáció íróinak jelentkezését várják, noha pályázni természetesen korhatár nélkül lehet. 1978. évi novellapályázatunk elveihez híven, tartalmi kikötéseink nincsenek, sőt, magát a novellát, mint műfajt sem értelmezi a bírálóbizottság akadémikus szigorral. Viszont kéretik, hogy a pályázók csak folyóiratban vagy kötetben nem publikált alkotásokkal jelentkezzenek. Egy szerző legfeljebb három novellával pályázhat. A beküldés határideje: 1990. december 1. A pályázat anyagát az Életünk szerkesztőiből, valamint neves írókból és kritikusokból álló bírálóbizottság értékeli, és a legjobbakat (az esetleges közlés tiszteletdíjától függetlenül) a következő pályadíjakkal jutalmazza: egy első díj: 50 000 Ft két második díj: 30-30 000 Ft három harmadik díj: 10-10 000 Ft Fenntartjuk jogunkat a pályázatra benyújtott legjobb írások közzétételére. A pályázat jeligés. Kérjük, a pályázó nevét és címét zárt borítékban mellékelje pályázatához, melyet szerkesztőségünk (9701 Szombathely, Pf. 168) kérünk postázni. A novella-pályázat eredményéről folyóiratunkban közleményt jelentetünk meg.