Élet és Irodalom, 1990. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)

1990-10-12 / 41. szám - Farkas János László: A sokféle szabadság • könyvkritika • Bibó István: Válogatott tanulmányok. IV. 1935-1979. (Magvető) | Isiah Berlin: Négy esszé a szabadságról (Európa) (10. oldal)

FARKAS JÁNOS LÁSZLÓ. A sokféle szabadság El Bibó István: Válogatott tanulmányok. IV. 1935—1979. (Magvető, 810 old. 180.— Ft.; Isaiah Berlin: Négy esszé a szabadságról (Európa, 575 old. 115 Ft.) Már várható volt, hogy kimon­dassák: a legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra. Esterházy Péter kimondta, egy csi­pet sóval: ő ugyanis a „legnyava­­lyásabb” demokráciát helyezi a legjobb diktatúra fölé. A jelzőn el­gondolkodhatunk , előfordulhat, hogy nyavalyásak vagyunk, de nem rosszak. Esterházy mondása keltett némi ellenkezést: a demokrácia jobb, mint a diktatúra, ez igaz, de hagy­juk a legeket, az abszolutizáló for­dulatokat. Több mint három évti­zede megfogalmazott gondolatot idéznék ennek kapcsán. Elmondta Isaiah Berlin 1958-ban, oxfordi székfoglaló előadásában, amelyet a „szabadság két fogalmáról” tartott (most magyarul is olvasható a szer­ző Négy esszé a szabadságról című kötetében). „Amiként egy de­mokrácia megteheti — mondja Berlin —, hogy egyes polgárait megfosztja olyan szabadságjogok­tól, amelyekkel más típusú társa­dalomban rendelkezhet, az is töké­letesen elképzelhető, hogy egy li­berális gondolkodású önkényural­kodó alattvalóinak nagymértékű személyes szabadságot engedélyez.” Példának Nagy Frigyes Poroszor­szágát, vagy II. József Ausztriáját hozza fel, ahol eredeti, tehetséges egyéniségek és különféle kisebbsé­gek „kevesebb üldözésnek voltak kitéve, és kevésbé érezhették az intézmények vagy a szokások ha­talmát, mint sok előbbi vagy ké­sőbbi demokráciában.” Jobb-e tehát egy jozefinista, fel­világosult abszolutizmus, mint egy rousseau-i elvekre épülő könyörte­len néphatalmi alkotmányosság? Az idézett gondolatból nem hüve­lyezhető ki a válasz. Legfeljebb ar­ra, hogy Berlin személy szerint me­lyikben élne szívesebben, ha így állna a választás kényszere. De hogy melyik a jobb, az Berlin sze­rint más kérdés. Egyik embernek az egyik fajta szabadság a drá­gább, másiknak a másik. És ez nem elég, mert a szabadság, bár­mifajta legyen is, csak egyike a jóknak, az erkölcsi és társadalmi helyeslést érdemlő értékeknek. Az egyenlőség, az igazságosság, a lét­­biztonság, a méltányosság és a töb­bi mind lehet önmagáért való cél, és bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a különféle jó ügyek természetes pályája végül is össze­­hajlik egyetlen, egységes jóügybe, ezt a hitet semmi sem igazolja. A szabadságnak azt a két fogal­mát, amelyet Berlin vizsgál, „ne­gatív” és „pozitív” szabadságnak nevezi. A negatív szabadság azt je­lenti, hogy nem avatkoznak be kí­vülről a dolgaimba; a pozitív pe­dig azt, hogy a dolgokat én inté­zem, én kormányozom. Szabadság valamitől, vagy szabadság valami­re: felszabadulok valami alól vagy valami megtételére. A két fogalom első látásra csak ugyanannak a lé­nyegnek két oldala, kétféle kifeje­zése. De ennek a két kifejezésnek egészen más történelmi kifutás adatott, állítja Berlin. Egyrészt azt mondja, hogy az egyik fajta sza­badság nem előbbrevaló a másik­nál, másrészt nem hagy kétséget afelől, hogy melyikhez tartsuk ma­gunkat, ha meg akarjuk óvni ma­gunkat a keserves csalódástól. A pozitív szabadság tana ugyanis a történelem tanúsága szerint igen gyakran zsarnoksághoz vezet, míg a negatív szabadság kevésbé fenye­get azzal, hogy kézen-közön szolga­ságba fordul. A pozitív szabadság: önrendel­kezés, az az állapot, hogy magam rendelkezem magam fölött. A mo­­nizmus mellett Berlin ezt a meg­kettőzést tartja a szabadságot alá­aknázó másik nagy veszedelemnek. Ha uralkodom magam felett, szol­gálója is vagyok magamnak. Az én kettéválik, egy igazi, egy jobbik énre, s egy másik, hamis énre, egy felettes és egy alantas énre, és ak­kor vagyok szabad, ha az előző ráncba szedi az utóbbit. Az igazi én pedig rendszerint azonosul va­­lami magasabb egységgel: néppel -nemzettel, osztállyal, kinyilatkozta­tott isteni renddel, ész vagy ösztön által felismerhető szükségszerűség­gel. Ennek nevében korlátozzák, el­nyomják az egyén egyéni hajla­mait, erőit, s ezt az elnyomást fog­ják a szabadság igazi megvalósítá­sának hirdetni. Észre sem vesszük, mikor s hol történt a fordulat, hisz végül egyenesen haladtunk. A negatív szabadság prózai: hagyjanak békén, hadd tegyem, amit akarok. Nincs arról szó, hogy ne volna jogos tetteim korlátozása. Elvégre, ha én elvárom, hogy ne zavarják a köreimet, más is joggal elvárhatja ugyanezt magára nézve, tehát az ő magánterületének hatá­rán a jó törvény tilalomfákat állít elém. De ha másnak nem ártok ve­le, tehessem, ami nekem tetszik, s ha korlátoznak, azt ne nevezzék szabadságom kiteljesedésének. Sza­badságom ekkor ütközik másoké­val, másféle szabadságokkal és másféle érdekekkel, de a magam szűkebb vagy tágabb területén az, ami, és nem önmaga meghazudto­­lása. A személy szabadsága, hogy ne lehessen bírói határozat nélkül sen­kit fogva tartani (habeas corpus); a lelkiismeret szabadsága, hogy vallása vagy vallástalansága legyen mindenki magánügye, melybe sem­mi hatóságnak, vagy tekintélynek ne lehessen beleszólása — ezek kö­rül folytak a „negatív szabadság” klasszikus harcai, ezek a liberaliz­mus klasszikus elvei a szólás, a sajtó, az egyesülés és persze a tu­lajdon szabadsága mellett. Viták folynak körülöttük ma is. A hitoktatás iskolai tantárggyá té­telét bírálókat általában azzal tromfolták le, hogy a többségnek (vagy egyenest a népnek) ez nem okoz gondot, hanem természetes, vagy hogy a megromlott erkölcsök­re ez csak jótékonyan hathat. Ezek az állítások lehet, hogy igazak, lehet, hogy nem (ellenőrzésükre nincs mód), de hogy nem liberális észjárásra vallanak, az jól látható. E vita kielégítő kompromisszumra vezetett, de alaptémáját más vál­tozatban viszontlátjuk a sajtósza­badság, az abortusz kérdése vagy a privatizáció ügye körül fellángoló nézeteltérésekben. ★ A kérdés végül is az, hogy a szü­lető demokrácia tért nyit-e a sza­badon választható életformák sok­félesége előtt, vagy egyfélébe szo­rítják az egyént, az „igaziba”. De ki mondja meg, melyik az igazi? A sokfélétől viszolygók a bomlást akarják feltartóztatni, s ki állíthat­ja, hogy aggodalmuk nem megala­pozott. A Berlin által kifejtett szempontok csupán arra tanítanak, hogy élesebben meg tudjuk külön­böztetni, mi szabadság és mi nem az, s ne higgyük, ne mondjuk sza­badságnak, ami korlátozás, aláve­tés, parancsnak engedelmeskedés, még ha tiszteletreméltó tekintély­től származik is a parancs. Itt, Európa keletebbi tájain mindazonáltal nehezen törődünk bele, hogy szabadságot mondva el­sőnek, ne az önrendelkezésre gon­doljunk, s ne pátosszal gondoljunk rá. Igaz, Berlin is keleti szárma­zék: tizenegy éves volt, amikor 1920-ban szüleivel kivándorolt Oroszországból, hogy Angliában te­lepedjék meg. A „pozitív szabad­sággal” szembeni gyanakvásában benne van régiónk, Közép- és Ke­­let-Európa érzékenysége, az a ta­pasztalat, hogy a totális zsarnok­ságok, a fasizmus és a bolsevizmus a romantikus, illetve a racionalista szabadsághagyomány kinövései. De ott van az angol tapasztalat is, amely kevésbé szenvedte meg a nemzeti függetlenség fenyegetettsé­gét vagy a politikai akarat képvi­­selhetetlenségét. Bibó István, a modern magyar liberalizmus e töredékes klassziku­sa, a legújabb magyar történelem e fegyvertelen szabadsághőse 1976- ban az angol közönség elé lépett A nemzetközi államközösség bénult­sága és annak orvosságai című könyvével — meglehetősen vissz­­hangtalanul. Talán azért is, mert Bibó, úgy látszik, nem ismeri Ber­lin kérdésfelvetését és a nyomá­ban kibontakozó nagy vitát: nem érték el az angol szellemi élet újabb hullámzásai. Nem a szűkebb tematikára gondolok — Bibó köny­ve nemzetközi­ jogi fejtegetés, Ber­lin a politikai filozófia elvontabb síkján marad —, hanem az általá­nos szemléletre. Bibót nem érintet­te meg Berlin szkepszise. A doktri­­nerség tőle is távol áll, ő is a kriti­ka és empíria vezérfonalát fogad­ja el és átadja magát az értelembe vetett rendületlen hitnek, hogy a magukban értelmes dolgok értel­mesen összehangolhatók, hogy az értelmes magatartás megoldja vagy megelőzi a problémákat, hogy az értelmes magatartás lehetséges, mert igaza egyszerűen belátható. Ha Berlin a szabadságok külön­­féleségére teszi a hangsúlyt, össze­mérhetetlenségükre és több-keve­sebb függetlenségükre — tehát, hogy az egyik fennállhat a másik nélkül —, Bibó természetes össze­tartozásukat emeli ki. A személyes szabadságot, egyenlő emberi méltó­ságot, népszuverenitást, önrendel­kezést, a hatalmak elválasztását és korlátozását, Montesquieu és Rous­seau hagyatékát egymáshoz illő fogaskerekeknek látja, amelyek együtt forognak a szabadságelvű berendezkedés századok alatt ki­munkált óraművében. Nyilván Berlinnek sincs kifogása egy ilyen állapot, egy ilyen működés ellen; csupán az a véleménye, hogy a fel­sorolt értékekben nincs bennük rejlő hajlandóság a harmonikus összekapcsolódásra. Az ő szemléle­te szerint inkább súrlódásuk, össze­­akadásuk a jellemző állapot, s gyakran előfordul, hogy az egyik jót választva le kell mondani a má­sikról, vagy korlátozni kell a má­sik élvezetét. S abban is eltérnek, hogy a sza­badságelv kibicsaklásait — akár a kommunizmus, akár a nacionaliz­mus formájában — Bibó nem ma­gának az elvnek, hanem a félresik­lató helyzeteknek tulajdonítja. Berlin viszont úgy látja, hogy a „pozitív szabadság” szerkezeténél fogva, a benne rejlő megkettőzés folytán vezet az egyén elnyomásá­hoz: ha a gyakorló én nem képes felismerni tulajdonképpeni érdekét, akarni igazi akaratát, kényszeríte­ni kell rá, kényszeríteni kell, hogy szabad legyen. Nagyon is jól ismerjük azt a gyakorlatot, amelynek hátterében ez az igazolás áll. Bibó természete­sen még jobban ismeri. El is uta­sítja. De vallja, hogy „az önrendel­kezési elvvel kapcsolatban felvető­dő összes nehézség és ellenvetés ... túlnyomó részben nem az önren­delkezési elvből, hanem inkább an­nak „nem érvényesüléséből szár­mazik”. A hiba forrása az, hogy hiányoznak az elv „helyes alkalma­zására szolgáló intézmények és el­járások”, a megfelelő jogi techni­kák. A magyar demokrácia Bibó által diagnosztizált válságának vitájá­ban (1945) Lukács György Bibót jogászi utópiák és lélektani konst­rukciók gyártásában marasztalta el. Nem kétséges, Bibó írásaiban látunk némi hajlandóságot a túl­zott szimmetriára, arra, hogy a gondolatmenet rendező vázát a va­lóság szerkezeti elemének tekintse; arra, hogy azt az életben is kü­­lönválaszthatónak vélje, amit az elemzés szétszálaz. De ha így van is (és talán minden teoretikus igé­nyű elemzéssel így van), Bibó ösz­­szehasonlíthatatlanul jobban köze­lítette meg a valóságot, mint Lu­kács a maga konstrukcióival. S nagy közös tévedésükben, megcá­folódott előfeltevésükben sem egyenlően osztoztak. Mindketten abban bíztak, hogy Magyarország szovjetesítése, nem szükségszerű nem kényszerű, létezik vele szem­ben egy eredeti demokratikus al­ternatíva (bár ezt persze, nem egy­formán gondolták el). Lukács el­mélete volt védtelenebb a tényle­gesen bekövetkezővel szemben, Bi­bó pedig maga bizonyult védte­lennek. 1956 után más változatban megismétlődött ez a helyzet. Bibó 1945-ben úgy látja, hogy a demokrácia két koncepciója ver­senyez Magyarországon: az angol­szász típus, amely képviseleten, törvényeken, játékszabályok betar­tásán alapul; és a szovjet típus, amelyet tömegharc, direkt akciók jellemeznek, és „demokratikus ős­szervekre”, spontán szerveződő né­pi bizottságokra épül (persze, ez a kép legfeljebb a hatalom bolsevik megragadása előtt érvényes). A kettő konfliktusa válságba sodor, pedig lehetséges volna a kölcsönös megértés és a szempontok egyesíté­se. A megoldás a határolt és terve­zett forradalom. Szükség van a for­radalomra, de szükség van a kon­szolidációra is. Tehát: világosan ki kell jelölni a határokat, amelyeken belül forradalom, kívül konszolidá­ció folyjék. Közszolgálat, önkor­mányzat, közoktatás, szövetkezeti mozgalom a forradalom terrénuma, rendőrség, gazdaságpolitika, kon­szolidációs ügy. ★ Ha Berlin a szabadságot vizsgál­ja, Bibó a felszabadulást, ha Ber­lin a szabad mozgás­tereit méri föl, Bibó a lendületét próbálgatja. Ettől annyira kelet- s közép-euró­pai Berlinhez képest. Ugyanakkor saját közegében, idehaza a legan­­golabb gondolkodónak hat. Mert a szabadság lendülete nem ragadja el, mert mindenütt azt vizsgálja, hogyan lehet ezt az energiát szilárd formák, tartós szabadságintézmé­nyek létesítésére fordítani. Valamennyi megállapodott nyu­gati demokrácia átélte induláskor ezt a lendületet, mindegyik forra­dalomban született. Nagy és tö­megfelszabadító élmény nélkül a demokrácia nem tud igazán lábra állni — mondja Bibó. De az igazi nagy politikai művészet nem a for­radalom kirobbantása, totális és permanens kiterjesztése, hanem a forradalom helyes befejezése. Nyu­gaton ez századok alatt történt, nálunk egyszerre kell mozgósítani és csillapítani, sorompót dönteni és határokat kitűzni. Ráadásul sem a felszabadulásnak, sem a megálla­­podottságnak nincs tiszta sora, nya­valyákkal terhelt mindkettő. A sza­badító élmény frusztrációval ele­gyedik: 1945-ben vagyunk, a fel­­szabadulás és az idegen megszál­lás egyugyanaz. A konszolidáció érdekére pedig a visszaesés, a res­tauráció nehezedik. A forradalom, a szükséges fel­­szabadulás tartalma: leküzdeni a társadalmi érintkezésben uralkodó egyenlőtlen helyzeteket, a feudális úri felsőbbség és a jobbágyi alázat komplementer képletét, s megho­nosítani az egyenlő emberi méltó­ság kölcsönösségét. Az elnyomot­tak társadalmi felszabadulása Bi­­bónak személy szerint erkölcsi fel­­szabadulás, megváltás, megköny­­nyebbült búcsú az uralmi osztály­helyzettől és a velejáró rossz lelki­ismerettől. Ez művének csendes pátosza, miközben világosan látja, hogy a konszolidáció erői Magyar­­országon Bethlen István óta a régi rend, az úr és szolga, gazda és bé­res világa felé húznak vissza. 1956- ban is, amikor a kibontakozás le­hetőségeit latolgatja, legfőbb gond­ja az, hogy a forradalom vérrel megváltott legitimitását miként le­het békés törvényességbe átvezet­ni, de úgy, hogy a többség, az idő­sebb generációk vélhetően restaurá­­ciós hajlama el ne nyomja a fel­kelt ifjúság és munkásság akara­tát, amely a forradalmi bizottsá­gokban és munkástanácsokban öl­tött testet. Újrafogalmazódnak te­hát az 1945-ös témák. Mint ma is. A hetvenes-nyolcvanas években Bibó írásai a magyar értelmiség legfőbb politikai eszmék­éről és ne­velői voltak. A liberális, a szocia­lista és a nemzeti értékek követ­kezetesen szabadságelvű egyesíté­­vel olyan platformot kínáltak, amelyen megfértek mind, akik a rendszerrel szembenálltak, még ha ellenfelek voltak is hagyományo­san. Most, amikor végre ezeknek az írásoknak legtiltottabbjai is megje­lenhettek Bibó válogatott tanulmá­nyai negyedik köteteként, a plat­form töredezni látszik, az egykori ellenfelek ma újra ellenfelek. Nem szokás ma azt gondolni — miként Bibó vélte —, hogy a liberális el­vekkel megfér, ha a magántulaj­dont — a társadalmi igazságosságra hivatkozva —, a saját munka ered­ményére korlátozzák. Viszont szo­kás a másik oldalon a nemzeti ér­dekre hivatkozva beavatkozni a privatizáció folyamatába, persze szocialista hivatkozás nélkül. Mindazonáltal a mai magyar po­litikai élet megfigyelője számos közszereplő megnyilvánulásaiban ismerheti föl Bibó elgondolásainak és szempontjainak nyomát. A pár­tok közötti diskurzus egyik alapja az, hogy vezetőik jobb pillanataik­ban a Bibó-írásokon csiszolódott nyelven beszélnek. A visszaeső konszolidáció veszé­lye ma is érződik, bár nehéz meg­mondani, mennyire komoly. Ha most visszanézünk az elmúlt negy­venöt évre, befuccsolt felszabadu­lásunk históriájára, azt azért el­mondhatjuk, hogy mégiscsak le­romboltatott az egyenlőtlen érint­kezés ama Bibó által gyűlölt tör­ténelmi képlete. Nem arról van szó, hogy eltűntek volna az uralmi helyzetek, az aszimmetriák. A nyers agresszivitás, az erő és hata­lom formákba nem szelídített ki­élése, a bugrisság megteszi a ma­gáét. Eltűnnek az érintkezés pat­riarkális formái, a mozgalmi elv­­társiasság hamar a kincstári hie­rarchia kötőanyagává dermed, s nem lép a helyükbe az egymással való közlekedés csiszolt urbanitása. Ez viszont nem lehet forradalom, nem megy lendületből, hanem csak nevelődés eredményeképp. Ilyen­kor helyezi át reményeit az ember a fiatal nemzedékekbe. A lakosság egy része ma is a felszabadulás és a frusztráció ér­zésének furcsa vegyülékében éli át állampolgári mivoltának helyreál­lítását. Mások egyszerűen hátat fordítanak a politikának, szavazni sem mennek el. Gondjaik közt nem érnek rá ilyesmivel foglalkozni, és nem kérnek a politikai izgalmak­ból. A pártok nyilván nem akarnak ebbe beletörődni, mert saját poten­ciális választóikat látják az otthon­maradókban. De vajon a „passzí­vak”, nem a „negatív szabadság­gal” élnek-e, amelynek egy részét a magyarok már 56-tal mégis ki­harcolták? A mostani kelet-európai felszabadulás értelme vajon nem a „negatív szabadságra” való felsza­badulás? A nagy különbség ma mind 1945- höz, mind 1956-hoz képest: akkor az állam és a közigazgatás egyik napról a másikra összeomlott, el­párolgott. Előbb külső, utóbb belső lökésre. A helyüket népi, forradal­mi bizottságok vették át. Ma, ha forradalomról beszélnek, „rossz­kedvű forradalmat”, „törvényes forradalmat” emlegetnek. Nincs tiszta lan, nincs törvényességi vá­kuum, de spontán népmozgalom sincs. Hiányzik a felszabadulás lendületének elementáris kitörése, átélése. Bizottságok helyett a „civil társadalm” szerveződésére számí­tunk. Ez azonban nem népi és for­radalmi jellegű, hanem polgári. Nem a harcra mozgósított nép vagy a felkelt honfiú korunk hőse, hanem a polgár. Felszabadulásunk és civilizálódásunk azonos. Ami azért a polgárosodás prózájához mégis hozzákever némi eposzi ízt, poétikus felhangot. A felszabadulás élményéről nem akarunk lemonda­ni. Fidelio-komplexusunk van. Pályázati felhívás! Az Életünk szerkesztősége annak a tényk­­ék az isrmere­­tében, hogy a kortárs ma­gyar próza­irodalomban nagymértékben hiányzik a hagyományos novellának ne­vezett kispróza, novellapályázatot hirdet. A pályázat kiírását nem csupán a prózai műfaj meg­újításának reménye indokol­ja, hanem a szerkesztőség ama föltevése is, hogy ezzel a gesztusával elősegítheti új alkotó egyéniségek, eredeti tehetségek bemutatkozását, pályára állását a kortárs prózairodalomban. Ezért el­sősorban a fiatal generáció íróinak jelentkezését várják, noha pályázni természetesen korhatár nélkül lehet. 1978. évi novellapályázatunk el­veihez híven, tartalmi kikö­téseink nincsenek, sőt, ma­gát a novellát, mint műfajt sem értelmezi a bírálóbizott­ság akadémikus szigorral. Viszont kéretik, hogy a pá­lyázók csak folyóiratban vagy kötetben nem publikált alkotásokkal jelentkezzenek. Egy szerző legfeljebb há­rom novellával pályázhat. A beküldés határideje: 1990. december 1. A pályázat anyagát az Éle­tünk szerkesztőiből, valamint neves írókból és kritikusok­ból álló bírálóbizottság érté­keli, és a legjobbakat (az esetleges közlés tiszteletdíjá­tól függetlenül) a következő pályadíjak­kal jutalmazza: egy első díj: 50 000 Ft két második díj: 30-30 000 Ft három harmadik díj: 10-10 000 Ft Fenntartjuk jogunkat a pályázatra benyújtott leg­jobb írások közzétételére. A pályázat jeligés. Kérjük, a pályázó nevét és címét zárt borítékban mellékelje pályázatához, melyet szer­kesztőségünk (9701 Szombat­hely, Pf. 168) kérünk pos­tázni. A novella-pályázat eredmé­nyéről folyóiratunkban köz­leményt jelentetünk meg.

Next