Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-06-26 / 26. szám - Marx József: • könyvkritika | Ex libris • Hans Magnus Enzensberger: Ó, Európa (Európa, 1992.) | Claudio Magris: Duna (Európa) | Lothar Späth: 1992. Európa álma (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.) | Lengyel László: Tépelődés (T-Twins Kiadó, 1992.) (11. oldal) - Visky András: Az ember itt • vers (11. oldal)

EX LIBRIS MARX JÓZSEF Hans Magnus Enzensberger: Ó, Europa Nagyszerű könyv, mélyreható tanulsá­gokkal. Először — s ez nem üres tisztel­gés a szerző előtt —, hogy a kivételes al­kotó (mondjuk: a zseni) nem „műfajspe­cifikus”. Az „isteni szikra” — hogy ro­mantikusan fejezzük ki magunkat — minden műfajból, terjedelemből és nyelvi kötöttségből képes kivillanni, s meg tudja melegengetni azok szívét, akiknek az iro­dalom még mindig vagy egyre inkább (késztetésből vagy kényszerűségből) az élet középponti kérdése maradt. Másod­szor, hogy bár az olvasó Hans Magnus Enzensberger nyolc írása közül eggyel szemben ténybeli fölénybe kerül: az euró­pai élet válságövezeteiben tett írói „ba­rangolások” közül egy hazánkba vezetett, mégis el kell ismernie, a külső szem vesé­be látott. Harmadjára, hogy — szerencsé­re vagy sem — a zseniális költő sem vá­­tesz, az az írása, amely a távoli 2006-ból keltezi magát, a németek egységesülését, a berlini fal ledöntését elképzelhetetlen­nek tartja. De térjünk vissza a bennünket legin­kább izgató íráshoz, a szerző 1985-ben tett magyarországi látogatása nyomán született Magyar zűrzavar­hoz. A kötet egészéből derül ki, hogy korántsem őrült ötlet, hanem munkamódszer: Hans Mag­nus Enzensberger látni akarja a térképen sem található kis települést, Rácegres­­pusztát. Nekünk természetesen „szent hely”, Illyés Gyula révén. De neki? Ter­mészetesen ismeri Illyést és műveit, ám a Puszták népében leírt félelmetes kastélyt most ő olyannak látja, amiből kikövet­keztethető, hogy „hagyatéka után ítélve már fénykorában is tehetetlen, korrupt és idióta réteg volt a híres magyar dzsentri”. Sol itt látja meg, hogy a Kádár-rendszer falun, véget vetve a nyomornak és a szol­gaságnak, „az álmos kerítések mögött” érte el legjelentősebb eredményeit. A sokat tapasztalt író Magyarországon csak egyszer képed el- Noha már koráb­ban is tapasztalta, hogy a túlélés képes­sége jelentős mértékben megvan a ma­gyarokban, de az elképedésre az ad okot, hogy találkozik „korunk hősével”, a szak­ember-vállalkozóval, aki tudja, hogy a rendszer agonizál, de mégsem csatlako­zik az ellenzékhez, mivel — mint mondja — „nincs szándékomban a vesztesekhez tartozni”. S majd, ha repül, feltehetőleg puhára esik, hiszen ő például a KISZ se­gítségével kft.-t alapított, amely dollárt hoz, s devizaszámlával a háta mögött ,.többet kockáztathatok más állampolgá­roknál”. Hans Magnus Enzensberger könyve — s ezért az ironikus sci-fi utószó — inkább időutazás, mint kalandozás az európai furcsaságok térképén. Esztergomban a ci­gánytelepen már más földrészt talál és nem a mai világot, de ezen nem lepődik meg. Bárhol jár. Itáliában vagy Portugá­liában, norvégoknál vagy lengyeleknél, mint polgár tudja, nem létezik egységes európai időkontinuum, mint költő azon­ban megrendülten veszi tudomásul, hogy olykor karnyújtásnyira van tőle a ..har­madik világ”. De dühöngni csak akkor kezd, ha valaki például azt mondja egy jelenségre, hogy az ..tipikusan olasz: sze­retnék felugorni, felborítani a széket és kirohanni a szobából. Létezik-e ostobább találmány, mint a »néplélektan«, ez a sztereotípiákkal, előítéletekkel, időes re­­cues-kkel megtömött dohos lomtár... Mégis örök életűek ezek a nemzeti vise­letbe öltözött, bugyuta kerti törpék: a szalmánál is szőkébb, hallgatag skandi­náv; a bikanyakú német, kezében sörös­korsó; a vörös képű, fecsegő ír, akiből árad a whiskyszag, és természetesen a ba­juszos olasz, aki az érzéki örömök barát­ja, ám sajnos megbízhatatlan, zseniális, de lusta, szenvedélyes, de intrikus .. .” A felsorolásból hiányzik a magyar sztereo­típia.­ Fogadjuk elismerésként? (Fordítot­ta: Kurucz Gyula.) (Európa, 1992. 411 old., 250 Ft.) Claudio Magris: Duna Tegyük fel, hogy van olyan Esterházy Péter-rajongó, aki a világegyetemet csak az ő írásaiból ismeri- Nos, még az ilyen fitosznak is tudnia kell a Hahn-Hahn grófnő pillantása óta, hogy létezik Clau­dio Magris műve, a Duna, hiszen azt a magyar író megnevezni méltóztatta „A fel (nem) használt szakirodalom” című regiszterében. S nagyon jó okkal. Hiszen a trieszti professzor, a Habsburg-biroda­­lom nagy hírű kutatójának könyve ugyanazt a célt tűzi maga elé, amit az Esterházy-opus alcíme: „lefelé a Dunán”. Az eredetileg 1986-ban megjelent mű most „testi valójában” is, Kajtár Mária szép fordításában, kézzelfoghatóvá vált. A „szép” ebben az esetben nem üres ki­fejezés. A Duna — melynek műfaja az esszé és a tudós útikönyv között ingado­zik — mindenekelőtt szép. Mindenütt és mindenek felett a folyó mentén a szépet és a maradandót keresi. S aki keres, az talál... Természetesen akkor, ha szeme szimbólumokat lát a Duna fodraiban. Claudio Magris mosolytalanul mondja: „Szimbolikus összefüggésekben a Duna gyakran testesíti meg azt, ami a német embernek visszatetsző s vele homlok­­egyenest ellenkező: a Duna az a folyó, amelynek a partján a legkülönbözőbb né­pek találkoznak és keverednek egymás­sal — míg a Rajna egészen más: ő a ger­mán faj tisztaságának mitikus őrzője.” Ha mosolytalanul is de Claudio Magris ebből azért azt a következtetést vonja le, hogy a Duna a „szebb”, ámbátor, később is megkocká­ztat' ilyen passzuson,'aff“7A 'né­met lelki alkat­aimban gyönyörű szép virágot hozott.” A virág: a Scholl-testvé­­rek akik puszta kézzel (sokszorosítógép­pel, röpiratokkal) szálltak szembe a har­madik birodalommal, s ezért életükkel fizettek. Claudio Magris mindent tud, amit ér­demes tudni a Duna mentén. Tudja, hogy hol halt meg Franz Kafka Kierlingben, hol lakott Bécsben Wittgenstein, melyik ablakból vetette ki magát Egon Friedell, a mostan újra felfedezett kultúrtörténész (az ok: nem akart a Gestapo kezére ke­rülni) s így tovább. A múlt — ahogy egy érzékeny lélek és egy szorgalmas tudós látja — áll elénk. A szépség a drámában is benne rejlik, a mából — sugallja a könyv — hiányzik az igazi dráma. Bizony a Duna menti változások alig érintik meg Claudio Magrist. Magyaror­szágon az establishment kalauzolja tisz­tességesen és tudóst megillető stílusban. Cserébe a Claudio Magris — mint Hahn- Hahn grófnő — csak fél szemmel nézi a múlt és a jelen közti vékony és anarchi­kus sávot. Bár például Pozsonyban azt látja, hogy Prágával ellentétben, ahol az „elhagyatottság és a halál ígérete ül”, a szlovák város „vérbő és vidám, életerős és expanzív”, és a szlovákok „meghatá­rozóbb szerepre” készülnek. Ennek ellenére: a „volt” erősebb, mint a „van”. Vajon ettől „maradandóbb”-e a könyv? Nehezen eldönthető. Claudio Magris is helyénvalónak tartotta, hogy a magyar kiadáshoz utószót szerezzen, melyben azt az abszurd kérdést válaszol­ja meg: vajon mit írt volna, ha utazása a folyón 1989-ben esik meg? A választ érde­mes emlékezetünkbe vésni: hangja lelke­­sültebb lenne, mert hisz’ a világ meg­változtatható, de aggodalmasabb is, mi­vel a „tegnap kísértetei” hiába tűntek el, bármelyik pillanatban felbukkanhatnak a „tegnapelőtt kísértetei”. (Európa, 1992. 455 old., 350 Ft.) Lothar Späth: 1992. Európa álma Első pillantásra száraz és történeti ér­deklődésre számot tartó könyv, mely a te­kintélyes német politikus elmélkedéseit és javaslatait fogja kevétbe az egységes Európáról. Bosszankodni persze rögtön lehet. A magyar kiadás előszava két és fél oldalon Magyarországot következetesen — s gondolom, nem a kitűnő szakfordí­tó, Füzéresi András tehet róla — Kelet- Európához sorolja, és ezzel teszi Magyar­­országot rögtön az európai integráció standby listájára. Forróvá a könyvet — a dániai népszavazás után — elsősorban a negyedik és ötödik fejezet teszi. Az előb­biben Lothar Späth az európai kultúr­politikához ad szempontokat, az utóbbi­ban a nemzetállamok jövőjét elemzi. Mindkét kérdés élénken érdekel ben­nünket is. A szerző pontosan látja, hogy a kulturális politika ,,az állam önértel­mezésének egyik kulcsterülete”, és ezért a Gazdasági Közösség alapítói nem akar­ták, hogy valamiféle központi kulturális bürokrácia „fűnyírója” nivellálja az egyes országok kultúráját. De nolens vo­­lens a nivellálódás — american way of life — létrejött. Erre rosszul reagált a közös piaci bürokrácia, és például „olyan érzéketlen maradt a nemzeti filmalkotás önálló kulturális értékeit illetően, mint­ha csak a csavartermelés állami támoga­tásáról lett volna szó”. Lothar Späth javaslatai a lassú integrálódásról és a régiók kultúrájáról elsősorban az iskolára vonatkoznak. Úgy gondolja, hogy mindenkinek két-három nyelvet kell kielégítően tudnia, lehetővé kell tenni a diákok tartós külföldi tar­tózkodását, egyáltalán a kultúrában többdimenziós kapcsolatrendszert kell kialakítani. A német politikus ezen méltánylandó eszmék mellett azonban egy szót sem szól a nagy nemzet-kis nem­zet nyelvéről, a „nagy” kultúra-„kis” kul­túra helyzetéről, holott bennünket, „dá­nokat” fölöttébb érdekelne álláspontja ezekben a kérdésekben is. Voltaképp a nemzetállamiság kérdésében is zavaró a szűkszavúság. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az európai integráció csak a nemzeti szuveneritásról való részleges lemondás­sal jöhet létre. Lothar Späth számára ter­mészetes, hogy veszélyek rejlenek „a nemzeti érzelmek állami kultiválásában”. Például az, hogy a nemzeti eszme jegyé­ben az állam gátlástalanul korlátozhatja az egyén szabadságát. Rámutat arra a ná­lunk is csak ritkán hangoztatott jelen­ségre, hogy nincs európai nemzetállam, amely polgárainak épségét, biztonságát önmagában garantálni tudná, vagy képes lenne elhárítani egy ökológiai katasztró­fát. De azt is látja, hogy a nemzetek töb­bet,­hisznek országuk cselekvési lehető­ségeiről, mint ami számukra objektíven adott. Miért ez a tévhit? Mert ez tudja lelkesíteni a nagy nemzeteket. S ez a konfliktus lényege: az európai integrá­ció vesztese a nemzetállam, egyáltalán az államiság lesz. Amikor nemcsak a kül­­hatalmi, hanem belügyi kérdésekben is csökken a mindenható állam kompeten­ciája. Különösen látványos lesz a csökke­nés az ország területén működő multi­nacionális gazdasági szervezetekkel szem­ben, amelyekre csak összeurópai szabá­lyozás vonatkozhat. Cserében remény nyílhat a népesség nagy részének az eu­rópai standard életminőséghez való fel­zárkózáshoz ... No de, ha egyszer a dá­noknak ehhez nem kell felzárkózni, és ha másutt ennél az életminőségnél többre tartják a nemzeti (korlátozott) önrendel­kezés zászlólobogtatását? Ha a nemzeti érzés meglovagolható háborús konfliktu­sokban is, akkor bizony Lothar Späth racionalizmusa elégtelen, mint ahogy az az európai integrált szervezetek válság­­kezelő programjainak csekély hatékony­ságából is kitetszik. "Az eredetileg 1989- ben megjelent könyv „álma” a maastrich­­ti szerződéssel valósággá vált. Azt azon­ban Lothar Späth sem állíthatja, hogy az idei, a valóságos 1992-es év azonos lenne könyve címében szereplő évszámmal, vagyis az álmok 1992-jével. A valóság — netán az ébredés — kevésbé lelkesítő, mint az a mérnöki álom, amit például Lothar Späth is álmodott. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991. 380 old., 360 Ft.) Lengyel László: Tépelődés Lengyel László tavaly megjelent köny­ve, a Micsoda év! a Szépirodalmi Kiadó „Magyarország felfedezése” sorozatában jelent meg. Az idei is, és mégis micsoda különbség! Nemcsak abban, hogy az 1992-es esszégyűjteményt a T—Twins Ki­adó gondozta, hanem a hangvételben: Lengyel László 1989—90-ben írt esszéi­ben még munkált a bizakodás, még mert tévedni. A mostani gyűjtemény hangja rezignált, és csak azt írja le benne, ami­nek utána lehet nézni, illetve — s végül ez a legfőbb különbség —, aminek már nincsenek tényszerűen ellenőrizhető kör­vonalai, lévén tiszta irodalom­igen, Lengyel László esszéi már az iro­dalommal ölelkeznek. Van egy olyan ciklusa, amelyben ez nyilvánvaló, hiszen az író már nem a politikát, a jelenkor történelmét kutatja, hanem a legszemé­lyesebb sorsot, némileg giccsesen szólva, az „életet és a halált”. S az is irodalom, ahogy jellemképeket készít: a köztársaság elnökéről, minisz­terelnökéről és valamely miniszteréről. Mintha a politikai elemző, a fordított Kasszandra, aki népszerű, bár nem tel­jesülnek jóslatai (Tamás Gáspár Miklós maró kritikája Lengyel Lászlóról), rájött volna arra, hogy a mai politikai életünk szereplőit a személyiségpszichológia esz­közeivel kellene megközelíteni. Mert ide­ológiájuk, politikai eszméik, súlyos stra­tégiájuk, nos, az nincs, annál inkább van személyiségük — vonzó és torz vonások­kal —, „karakterük”, amelynek kutatása jobban megmagyarázza viselkedésük lo­gikáját, mint bármi más, úgymond objek­tív tudomány. Az Önmagunkban eltéved­tünk című írás már-már totalizálja a pszichológia világmagyarázó erejét, ami­kor a demokrácia (és főbb szereplőinek) dadogását arra vezeti vissza, hogy „a ma­gabiztos korábbi én belezavarodott önma­ga magabiztosságába. (...) önmagadnak önmagadban nincs helye. Már csak a kór­házban találkozol önmagaddal.” Egyéb­ként — amint a Régi új helyzet zárópoén­ja mondja — „ott vagyunk, ahol elindul­tunk”. Esetleg ennek következménye az iro­dalom; alakul az az utalásokban, allegó­riákban gazdag nyelvezet, amellyel — az értők az értőknek — mindig is mindent kimondtak. De ha irodalom, akkor a nor­matív esztétika baljós árnyát is vállalva, fel kell hívni az író figyelmét arra, hogy iránya veszedelmesen sztenderizálódik. Kopogós, rövid mondatok, aforisztikus talányok, paradoxonok számolatlanul, s mindennek tetejébe (a szövegek szövetét át- meg átszőve) költői idézetek: ez az esszék alapképlete, ami nagyon hamar „önjáróvá”, azaz modorossá teszi Lengyel László irodalmi próbálkozásait. Hogy az ő stílusában zárjam soraimat: „Kár len­ne. Tovább szegényednénk. Mert »aki szegény, az a legszegényebb«.” (T—Twins Kiadó, 1992. 242 old., 280 Ft.) 1992. JÚNIUS 26. VISKY ANDRÁS: Az ember itt A testnek az ő szenvedése cél előtt? Vagy tán a légszomj stációi? Egy hely az ég alatt, ahol lerogyni? K­i­csuklani? Amíg a másik még elél f­elél egy újabb kört? És nélküled? Mi van, az abba soha se maradna? Csak része vagy? És senki sem akadna, ki helyetted egész? (Halál-tünet?) Ki kérdez itt? S vajon ki válaszol? S a válasz ismét újabb körre szól? És visszakövetkeztet eredetre? S az újabb mondat újabb szerzemény? Ragadomány? Avagy talán: remény? (Az ember itt kevés a szeretetre.) 44 P 11 la ÉLET ÉS­« IRODALOM

Next