Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)

1992-10-30 / 44. szám - Szombathy Bálint: • könyvkritika | Ex libris • Erdély Miklós: Művészeti írások (Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1992.) | Octavio Paz: Meztelen jelentés (Marcel Ducham) (Helikon, Bp., 1992.) | Forgács Éva: Bauhaus (Jelenkor, Pécs, 1992.) | F.I.L.M. A magyar avantgarde filmtörténete és dokumentumai (Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1992.) (11. oldal)

199?. OKTÓBER 30. ) 4 EX LIBRIS SZOMBATHY BÁLINT Erdély Miklós: Művészeti írások Erdély Miklós (1928—1986) életműve immár kevésbé megfoghatatlan, mint volt akár néhány esztendővel ezelőtt. A het­venes évek progresszív szellemiségének központi tengelyére csatolódó opus foko­zatosan kibújik az egyéni mítosz sokszor torz prizmája alól. Az életében csupán egyetlen kötetet publikáló, de már akkor­ legendás tisztelettel övezett művész-gon­dolkodó sorsa még mindig az archetípust példázza: egy, a hivatalos kereteken kí­vül körvonalazódó avantgárd alkotói tel­jesítménynek törvényszerűen a halál ad­ja meg igazi súlyát, attól függetlenül, hogy a kortársak egy része idejekorán felismeri annak hiteles értékét és művé­szettörténeti jelentőségét. A publikációs „áttörés” Erdély eseté­ben 1991-ben következett be. Először a Magyar Műhely jelentette meg a szerző szépművészeti írásait Idő-mőbiusz címen, majd a Képzőművészeti Kiadó gondozá­sában a válogatott művészetelméleti ta­nulmányok első kötete látott napvilágot. A Dosszié sorozatban kiadott, Peternák Miklós szerkesztette Művészeti írások képző- és fotóművészeti, valamint mű­vészetfilozófiai szövegeket tartalmaz, mintegy érzékeltetni hivatva a szerző sokoldalúságát, akit a Szigettó című an­tológia életrajzi jegyzete sommásan „a II. világháború utáni magyar avantgárd felmérhetetlen hatású mesterének” ne­vez. A hivatalos kategóriák építészként, költőként, képzőművészként, filmkészítő­ként és teoretikusként tartják számon, de nemrég olvastam egy vele kapcsolatos, nagyon találó összefoglaló meghatáro­zást: lényeglátó. A művészeti írások többszörösen alátámasztják a fenti jel­lemvonás igazoltságát. A kötet 1966 és 1985 közötti közölt és kéziratban visszamaradt szövegeket tar­talmaz — húsz év írásos munkásságának egy részét tárja fel. A, műfaji tematika már említett ,tagoltságán túl,, a dolgoza­tok két csoportba,, .sorolhatók: abba, amelyben Erdély másokról értekezik, és abba, amelyben tulajdon művészetelmé­letét fejti ki, illetve saját műveit inter­pretálja. A kötet első felében a különböző alko­tókat és művészeti jelenségeket érintő rö­­videbb-hosszabb­ értelmezések kaptak he­lyet. Az 1968-ban íródott, még kissé fel­lengzősre sikeredett poptanulmányt kö­vetően olvasóként is tanúi lehetünk a szerzői szemlélet letisztulásának és a stí­lus kiérlelődésének. A lapoknak írott né­hány flekkes kritikák, illetve tárlatis­mertetők rendszerint túlnőnek a napi feladatokon,é s a mindenkori forrásmű­vek fontosságára szert tevő esszékké ke­rekednek ki, így a Gályor Tiborról, Szabó Ákosról, Schéner Mihályról, Bálint End­réről vagy Birkás Ákosról szóló eszmefut­tatások megkerülhetetlen interpretációs támpontjai egy-egy életműnek. A könyvet kettéválasztó, ívnyi terjedel­mű képanyagot követően sorakoznak azok a nagyobb terjedelmű, fajsúlyban is jelentékenyebb szövegek, amelyek a szer­zőnek a művészet általánosabb elméleti kérdéseivel kapcsolatos tételeit fogják össze. Az ide vonatkozó gondolatok nagy része előadásként hangzott el különféle szakmai tanácskozásokon, összejövetele­ken. A jelentősebbek közé tartozó Marly tézisek, az optimista előadás, az Előadás a kiállításról, az Apokrif előadás vagy a Kalocsai előadás közül valamennyi a nyolcvanas évek folyamán keletkezett, a szerző gyakorlati munkássága szempont­jából is iránymutató művészetfilozófiai traktátum. Olyan teljesítmény, amely művészetfenomenológiai aspektusból ma­gyar szakmai körökben máig egyedülálló. Erdély a kor sokfelé figyelő és sok mindenre érzékeny művészének a meg­testesítője volt, hiszen nem hivatásos al­kotóként semmilyen szakmai regula sem állhatott útjába, semmilyen konvenció sem kötelezte. A modern kor tipikus re­neszánsz jelenségének tekinthető. Vagy ahogy Marshall McLuhan mondaná: az emberi faj antennája volt. Az a fajta an­tenna, amely vételre és leadásra egyaránt alkalmas, akin átszűrődnek a szellem kü­lönféle kisugárzásai, hogy aztán különös művészetbölcseleti párlatokként csapód­janak le egy senkiével össze nem hason­lítható értékskálán. Számomra azért oly példamutató, mert művészeti íróként el tudta kerülni a szakma hivatottjainál oly gyakran ta­pasztalható sematizmust és formalizmust, másrészt költő létére sem esett a litera­­rizmus elmismásoló csapdájába. Idevo­natkozó munkásságát az intellektus, a szenzibilitás és a bölcseleti mértéktartás egyensúlya jellemzi, s nem utolsósorban a gondolatkifejtés tisztasága. Témáit meggyőző fölénnyel kezelte, de sohasem volt fölényeskedő, tudálékos, blöffölő vagy spekulatív. Ő volt az, aki ezeket a rossz tulajdonságokat le tudta győzni. S ebben rejlik máig tapasztalható magányossága. (Budapest, 1992. Képzőművészeti Ki­adó, 221 old., 128 Ft.) Octavio Paz: Meztelen jelentés (Marcel Duchamp) Első számú szenzáció volt, amikor Duchamp megközelíthetetlen életműve egy költő boncasztalán vált minden ízé­ben áttekinthetővé. A mexikói Octavio Paz — az Irodalmi Nobel-díj 1990-es nyertese . 1978-ban adta közre a da­daista vezér központi műveit elemző kö­tetét, melyből magyarul a Nagyvilág adott elsőként ízelítőt az elmúlt évtized­ben. Annak előtte valamirevaló Duchamp­­értelmezés Magyarországon, nyomtatás­ban, nem létezett. Az alig több mint ötven alkotást szám­­láló életműből ,az azokat a tipikus pél­dákat emeli ki, amelyek hitelesen szem­léltetik a „festészeti festészettől” a „gon­dolati festészethez” elvezető folyamat ál­lomásait, s kimutatják a művek nélküli művészetbe torkolló konceptuális cseleke­detek jellembeli vonásait, valamint azét az állapotot, amelyben immár „nincsenek képek, csak a Nagy üveg (a nagy vesz­­teglés), a ready made-ek, néhány gesz­tus és a hosszú hallgatás”. Ez utóbbi utalás Duchamp korán, hu­szonöt évesen felhagyott látványfestésze­tére, a „megcsinálás visszautasítására”, arra a, misztikus tétlenségre, amely végül mégiscsak szült egy központi művet, a húsz esztendeig teljes titoktartással ér­lelt Fekvő akt című nagyplasztikát, amely közvetlenül kötődik a másik főbenjáró mű, a Nagy üveg eszmerendszeréhez és poétikai világához. E két alkotás áll Pat vizsgálódásainak középpontjában. A szerző — a misztifi­káció vagy az irodalmiasítás legártatla­nabb csapdáit is kerülve — széles körű tudásanyagot halmoz fel, hogy tisztára fejtse az alkotó szexuális, mitológiai és kritikai vonatkozásait, s egészében is megfogalmazhassa Duchamp rendhagyó, máig is páratlan ellenművészetének ter­mészetrajzát, melynek mozgatórugója a tökélyre vitt metairónia: tételek és ellen­tételek körkörös áramlása, mítoszterem­tés és mítoszrombolás, tézis és antitézis, mozgás és tétlenség , művészet és nem művészet. (Budapest, 1992. Helikon, 170 old., 196 Ft.) Forgács Éva: Bauhaus Különös (művészet)történeti pillanat­ban jelent meg Forgács Éva tanulmány­­kötete a századelő legendás emlékű tan­intézetéről, a várostervezést és a festésze­tet, a színházat és a fényképészetet, a szo­ciológiát és a textiltervezést, a vegytant és az asztalosmesterséget ötvöző Bauhaus­­t­ól. Ez a — mai — pillanat azért oly fur­csa, mert sok vonatkozásban hasonló történelmi-politikai szituációt jelöl a tí­zes-húszas évek népnemzeti törekvései­vel, a szélsőjobboldal feltörése nyomán bekövetkezett regionalizmussal, befelé forduló öncélúsággal. A Bauhaus tipikus modernista jelenség volt, a közösségi szellem megtestesítője, ebből következően pedig hangsúlyozottan nemzetközi — európai ,— intézmény; nem csoda hát, ha útjában volt a Német­földön egyre izmosodó nacionalizmusnak. A hetvenes évek végén beköszöntött posztmodern szellemi-művészeti hoza­­déka szinte előrevetítette az európai föld­részen lappangó nacionalizmusok tünet­­szerű előrenyomulását, a már ismert tör­ténelmi folyamatok újranemző ösztöné­nek ébresztőjét. A csak magára figyelő, önnön létét idealizáló, másokról tudomást nem vevő magatartás káros következmé­nyei lépten-nyomon észlelhetők. Ezek a sötét erők szüntették meg anno a Bau­haust és szüntetik meg napjainkban a je­lenkor követelményeinek függvényében értelmezett számos ,,bauhaus” létrejöt­tének puszta lehetőségét. Forgács műve végtére is szerencsés időben látott napvilágot, hiszen feldolgo­zott tárgya által példát statuálhat, szá­mos művészetelméleti, művészetpolitikai és­­történelmi tanulsággal. Sőt egy kis túlzással dacnak is tekinthető egy olyan légkörrel szemben, amelyben ismételten a konzervativizmus, a hátrahúzó maradi­­ság az úr, minek tényét a pálpusztai sajt orrfacsaró szaga teszi esetenként külön is nyomatékossá (de mégsem baj, mert a „miénk”). A vázolt, némi iróniára is okot adó szi­tuációt érezte át a szerző is, amikor úgy döntött, nem esztétikai elemzést készít, hanem inkább a tanintézet belső életé­nek, szervezeti átalakulásának és társa­dalmi visszhangjának nyomait követi, s azokból szűri le a művészeti következte­téseket. A leghitelesebb szakirodalomra támaszkodó történeti elemzés érdekfeszí­tő képet nyújt a Bauhauson belül zajlott elvi és gyakorlati nézetkülönbségekről, a természetesnek vehető tanári rivalizáció következtében kialakult összezördülések­ről. A dolgozat központi alakja az igaz­gató, Gropius, kinek az intézeti gondokkal és a külső támadások elhárításával baj­lódó személyét megértéssel és rokon­­szenvvel rajzolja meg. A tárgyilagos írásmű szándéka nem a Bauhaus képviselte esztétika, illetve mű­vészetfelfogás újraaffirmálása, hanem annak művészettörténeti jelenségként va­ló értelmezése és értékelése. (Pécs, 1992. Jelenkor, 182 old., 170 Ft.) F.I.L.M. A magyar avantgarde filmtörténete és dokumentumai „A film önálló művészeti ággá, kifeje­zési nyelvvé emancipálódásának első hul­lámát az 1910-es évek végétől mintegy a harmincas évek közepéig az európai művészeti avantgárd indította el, felfe­dezve a mozgóképben az expresszív, a szürrealista, a geometrikus kifejezési tö­rekvések újabb megfogalmazási lehető­ségét”, állapítja meg történeti reflexió­jában a kötet egyik szerzője, Maurer Dóra. A magyar kísérleti filmtörténet doku­mentumkötetének első részében a korai avantgárd, a századelő vonatkozó szak­­irodalma kapott helyet. Az Acél­­Pál, Bándy Miklós, Gara László, László Sán­dor, Gerő György, Kassák Lajos, Metz­­ner Ernő, Kemény Alfréd, Mihály Dénes, Moholy-Nagy László, Kállai Ernő és má­sok elméleti-gyakorlati tevékenységéből kimért fontosabb tételek tanúsítják, hogy a magyar alkotók nemcsak a filmipar technikai-technológiai fejlődésének elő­mozdításában vállaltak aktív szám- és minőségbeli szerepet, hanem a korszerű — akkoriban absztraktnak nevezett — filmnyelv alapjainak lerakását is hatha­tósan segítették. A századelőn természetesen a film­nyelv stílusainak kimunkálása a techni­kai újítások gyakoriságának és egymásra­­következésének ritmusát követte. A ma­gyar avantgarde film című történeti be­vezetőjében Peternák Miklós ezt a fej­lődési folyamatot a fotóművészetnek az­zal az irányzatával hozza közvetlen ösz­­szefüggésbe, melyet Muybridge, Marcy Anschütz mozgástanulmányai alapoztak meg, magyar úttörője pedig Székely Ber­talan volt. A későbbiekben a „technikai avant­gárd” gépkultuszának szín-fény-zene koncepciója válik útmutatóvá. A Mo­holy-Nagy szerkesztette fény-tér modu­látor új technikai megoldásokat tesz le­hetővé, a találmányt többek között Fény­játék fekete fehér szürke című filmjében kamatoztatja. Ugyancsak korszakalkotó­nak bizonyul Viking Eggeling Simphonie Diagonal és Walter Ruttmann Berlin a nagyváros szimfóniája című műve. Ez utóbbiról Kassák úgy véli, hogy az abszo­lút film megteremtője,­­mivel a ,,film mint optikai élmény” vonalán áll, vagyis — a hetvenes évek terminológiájával él­ve — „autonóm terület”, „realizált utó- Uta” (Hajas Tibor). A század első felének azok a megha­tározó filmművészeti eseményei, melyek­hez magyar alkotók nevei fűződnek, ke­vés kivétellel külföldön zajlanak. Az első Magyarországon tevékenykedő „függet­len” filmes Gerő György, aki 1927-ben a filmszínész nélküli filmről cikkezik, s akinek alkotásaiból alig néhány kocka maradt ránk. A hőskorszakot és a máso­dik világháború utáni „underground” fellendülést egyetlen munka, Gyarmathy Tihamér 1953-as kísérleti filmje köti össze. ..­­.. • , A Balázs Béla Stúdió megalakulása új mérföldkövet jelent a magyar avantgárd filmművészetben, hiszen egy olyan nem­zedék­ jelenik meg a porondon, amely a korai progresszió hagyományára építve, helyben teremt meg egy jelentős produk­ciót. Ezt az új generációt nem okvetlenül szakmabeliek, hanem képzőművészek, il­letve multimédia művészek alkotják, olyanok, akik felismerik, hogy a film „képes foglalkoztatni a társművészetek összességét”, vagyis szintetizáló képessé­ge kifejezettebb, mint bármelyik más műfajénak. Az immár a televízió, majd a video médiumát is felfedező fiatalok Jonas Mekasnak abból a szállóigéjéből indulnak ki, hogy „minden, ami külön­bözik a konvencionális, halott,­hivatalos filmtől, az egészség jele”. Az avantgárd, földalatti, független, kí­sérleti, alternatív, filmszerű, másik, struk­turalista,' nem 'ábrázoló stb. elnevezésű irányzat jelentős­­elméleti erőket bonta­koztat ki Erdély Miklós, Bódy Gábor, Maurer Dóra személyében, akik prakti­záló alkotók is egyben, akárcsak a kötet­ben szinopszisokkal szereplő Najmányi László, Molnár Gergely, Szirtes András és Sugár János. A különféle poétikai tö­rekvéseket képviselő alkotók közös elha­tározását Szirtes a következőképp fogal­mazza meg: „A filmet ki kell vonni az — ember, táj, tárgy, esemény, történet­fényképezés — egysíkúságából”. A jelentős művészettörténeti­ kötet hiányossága, hogy nem közöl a tárgyába tartozó műveket számbavevő lajstromot. (Budapest, 1992. Képzőművészeti Ki­adó, 352 old., 168 Ft.) 1­11 MEGRENDELŐLAP Megrendelem az Élet és Irodalom című lapot .... pél­dányban az alábbi címre: Cím (város, község, kerület): ........................................................ (utca, tér, Itp.): .............................................................................. (irányítószám): ............................................................................... Az előfizetés díja negyedévre: 300 Ft fél évre: 600 Ft egy évre 1200 Ft. Az előfizetési díjat a fenti címen nyugtával jelentkező kézbesítőnek fizetem. aláírás A megrendelőlapot borítékban, bérmentesítés nélkül, az alábbi címre kérjük feladni: Vidékre: Postahivatal, helyben; Budapestre: Budapest, Postaigazgatóság, hírlaposztály. ÉLET ÉS . IRODALOM

Next