Élet és Irodalom, 1992. július-december (36. évfolyam, 27-53. szám)
1992-10-30 / 44. szám - Szombathy Bálint: • könyvkritika | Ex libris • Erdély Miklós: Művészeti írások (Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1992.) | Octavio Paz: Meztelen jelentés (Marcel Ducham) (Helikon, Bp., 1992.) | Forgács Éva: Bauhaus (Jelenkor, Pécs, 1992.) | F.I.L.M. A magyar avantgarde filmtörténete és dokumentumai (Képzőművészeti Kiadó, Bp., 1992.) (11. oldal)
199?. OKTÓBER 30. ) 4 EX LIBRIS SZOMBATHY BÁLINT Erdély Miklós: Művészeti írások Erdély Miklós (1928—1986) életműve immár kevésbé megfoghatatlan, mint volt akár néhány esztendővel ezelőtt. A hetvenes évek progresszív szellemiségének központi tengelyére csatolódó opus fokozatosan kibújik az egyéni mítosz sokszor torz prizmája alól. Az életében csupán egyetlen kötetet publikáló, de már akkor legendás tisztelettel övezett művész-gondolkodó sorsa még mindig az archetípust példázza: egy, a hivatalos kereteken kívül körvonalazódó avantgárd alkotói teljesítménynek törvényszerűen a halál adja meg igazi súlyát, attól függetlenül, hogy a kortársak egy része idejekorán felismeri annak hiteles értékét és művészettörténeti jelentőségét. A publikációs „áttörés” Erdély esetében 1991-ben következett be. Először a Magyar Műhely jelentette meg a szerző szépművészeti írásait Idő-mőbiusz címen, majd a Képzőművészeti Kiadó gondozásában a válogatott művészetelméleti tanulmányok első kötete látott napvilágot. A Dosszié sorozatban kiadott, Peternák Miklós szerkesztette Művészeti írások képző- és fotóművészeti, valamint művészetfilozófiai szövegeket tartalmaz, mintegy érzékeltetni hivatva a szerző sokoldalúságát, akit a Szigettó című antológia életrajzi jegyzete sommásan „a II. világháború utáni magyar avantgárd felmérhetetlen hatású mesterének” nevez. A hivatalos kategóriák építészként, költőként, képzőművészként, filmkészítőként és teoretikusként tartják számon, de nemrég olvastam egy vele kapcsolatos, nagyon találó összefoglaló meghatározást: lényeglátó. A művészeti írások többszörösen alátámasztják a fenti jellemvonás igazoltságát. A kötet 1966 és 1985 közötti közölt és kéziratban visszamaradt szövegeket tartalmaz — húsz év írásos munkásságának egy részét tárja fel. A, műfaji tematika már említett ,tagoltságán túl,, a dolgozatok két csoportba,, .sorolhatók: abba, amelyben Erdély másokról értekezik, és abba, amelyben tulajdon művészetelméletét fejti ki, illetve saját műveit interpretálja. A kötet első felében a különböző alkotókat és művészeti jelenségeket érintő rövidebb-hosszabb értelmezések kaptak helyet. Az 1968-ban íródott, még kissé fellengzősre sikeredett poptanulmányt követően olvasóként is tanúi lehetünk a szerzői szemlélet letisztulásának és a stílus kiérlelődésének. A lapoknak írott néhány flekkes kritikák, illetve tárlatismertetők rendszerint túlnőnek a napi feladatokon,é s a mindenkori forrásművek fontosságára szert tevő esszékké kerekednek ki, így a Gályor Tiborról, Szabó Ákosról, Schéner Mihályról, Bálint Endréről vagy Birkás Ákosról szóló eszmefuttatások megkerülhetetlen interpretációs támpontjai egy-egy életműnek. A könyvet kettéválasztó, ívnyi terjedelmű képanyagot követően sorakoznak azok a nagyobb terjedelmű, fajsúlyban is jelentékenyebb szövegek, amelyek a szerzőnek a művészet általánosabb elméleti kérdéseivel kapcsolatos tételeit fogják össze. Az ide vonatkozó gondolatok nagy része előadásként hangzott el különféle szakmai tanácskozásokon, összejöveteleken. A jelentősebbek közé tartozó Marly tézisek, az optimista előadás, az Előadás a kiállításról, az Apokrif előadás vagy a Kalocsai előadás közül valamennyi a nyolcvanas évek folyamán keletkezett, a szerző gyakorlati munkássága szempontjából is iránymutató művészetfilozófiai traktátum. Olyan teljesítmény, amely művészetfenomenológiai aspektusból magyar szakmai körökben máig egyedülálló. Erdély a kor sokfelé figyelő és sok mindenre érzékeny művészének a megtestesítője volt, hiszen nem hivatásos alkotóként semmilyen szakmai regula sem állhatott útjába, semmilyen konvenció sem kötelezte. A modern kor tipikus reneszánsz jelenségének tekinthető. Vagy ahogy Marshall McLuhan mondaná: az emberi faj antennája volt. Az a fajta antenna, amely vételre és leadásra egyaránt alkalmas, akin átszűrődnek a szellem különféle kisugárzásai, hogy aztán különös művészetbölcseleti párlatokként csapódjanak le egy senkiével össze nem hasonlítható értékskálán. Számomra azért oly példamutató, mert művészeti íróként el tudta kerülni a szakma hivatottjainál oly gyakran tapasztalható sematizmust és formalizmust, másrészt költő létére sem esett a literarizmus elmismásoló csapdájába. Idevonatkozó munkásságát az intellektus, a szenzibilitás és a bölcseleti mértéktartás egyensúlya jellemzi, s nem utolsósorban a gondolatkifejtés tisztasága. Témáit meggyőző fölénnyel kezelte, de sohasem volt fölényeskedő, tudálékos, blöffölő vagy spekulatív. Ő volt az, aki ezeket a rossz tulajdonságokat le tudta győzni. S ebben rejlik máig tapasztalható magányossága. (Budapest, 1992. Képzőművészeti Kiadó, 221 old., 128 Ft.) Octavio Paz: Meztelen jelentés (Marcel Duchamp) Első számú szenzáció volt, amikor Duchamp megközelíthetetlen életműve egy költő boncasztalán vált minden ízében áttekinthetővé. A mexikói Octavio Paz — az Irodalmi Nobel-díj 1990-es nyertese . 1978-ban adta közre a dadaista vezér központi műveit elemző kötetét, melyből magyarul a Nagyvilág adott elsőként ízelítőt az elmúlt évtizedben. Annak előtte valamirevaló Duchampértelmezés Magyarországon, nyomtatásban, nem létezett. Az alig több mint ötven alkotást számláló életműből ,az azokat a tipikus példákat emeli ki, amelyek hitelesen szemléltetik a „festészeti festészettől” a „gondolati festészethez” elvezető folyamat állomásait, s kimutatják a művek nélküli művészetbe torkolló konceptuális cselekedetek jellembeli vonásait, valamint azét az állapotot, amelyben immár „nincsenek képek, csak a Nagy üveg (a nagy veszteglés), a ready made-ek, néhány gesztus és a hosszú hallgatás”. Ez utóbbi utalás Duchamp korán, huszonöt évesen felhagyott látványfestészetére, a „megcsinálás visszautasítására”, arra a, misztikus tétlenségre, amely végül mégiscsak szült egy központi művet, a húsz esztendeig teljes titoktartással érlelt Fekvő akt című nagyplasztikát, amely közvetlenül kötődik a másik főbenjáró mű, a Nagy üveg eszmerendszeréhez és poétikai világához. E két alkotás áll Pat vizsgálódásainak középpontjában. A szerző — a misztifikáció vagy az irodalmiasítás legártatlanabb csapdáit is kerülve — széles körű tudásanyagot halmoz fel, hogy tisztára fejtse az alkotó szexuális, mitológiai és kritikai vonatkozásait, s egészében is megfogalmazhassa Duchamp rendhagyó, máig is páratlan ellenművészetének természetrajzát, melynek mozgatórugója a tökélyre vitt metairónia: tételek és ellentételek körkörös áramlása, mítoszteremtés és mítoszrombolás, tézis és antitézis, mozgás és tétlenség , művészet és nem művészet. (Budapest, 1992. Helikon, 170 old., 196 Ft.) Forgács Éva: Bauhaus Különös (művészet)történeti pillanatban jelent meg Forgács Éva tanulmánykötete a századelő legendás emlékű tanintézetéről, a várostervezést és a festészetet, a színházat és a fényképészetet, a szociológiát és a textiltervezést, a vegytant és az asztalosmesterséget ötvöző Bauhaustól. Ez a — mai — pillanat azért oly furcsa, mert sok vonatkozásban hasonló történelmi-politikai szituációt jelöl a tízes-húszas évek népnemzeti törekvéseivel, a szélsőjobboldal feltörése nyomán bekövetkezett regionalizmussal, befelé forduló öncélúsággal. A Bauhaus tipikus modernista jelenség volt, a közösségi szellem megtestesítője, ebből következően pedig hangsúlyozottan nemzetközi — európai ,— intézmény; nem csoda hát, ha útjában volt a Németföldön egyre izmosodó nacionalizmusnak. A hetvenes évek végén beköszöntött posztmodern szellemi-művészeti hozadéka szinte előrevetítette az európai földrészen lappangó nacionalizmusok tünetszerű előrenyomulását, a már ismert történelmi folyamatok újranemző ösztönének ébresztőjét. A csak magára figyelő, önnön létét idealizáló, másokról tudomást nem vevő magatartás káros következményei lépten-nyomon észlelhetők. Ezek a sötét erők szüntették meg anno a Bauhaust és szüntetik meg napjainkban a jelenkor követelményeinek függvényében értelmezett számos ,,bauhaus” létrejöttének puszta lehetőségét. Forgács műve végtére is szerencsés időben látott napvilágot, hiszen feldolgozott tárgya által példát statuálhat, számos művészetelméleti, művészetpolitikai éstörténelmi tanulsággal. Sőt egy kis túlzással dacnak is tekinthető egy olyan légkörrel szemben, amelyben ismételten a konzervativizmus, a hátrahúzó maradiság az úr, minek tényét a pálpusztai sajt orrfacsaró szaga teszi esetenként külön is nyomatékossá (de mégsem baj, mert a „miénk”). A vázolt, némi iróniára is okot adó szituációt érezte át a szerző is, amikor úgy döntött, nem esztétikai elemzést készít, hanem inkább a tanintézet belső életének, szervezeti átalakulásának és társadalmi visszhangjának nyomait követi, s azokból szűri le a művészeti következtetéseket. A leghitelesebb szakirodalomra támaszkodó történeti elemzés érdekfeszítő képet nyújt a Bauhauson belül zajlott elvi és gyakorlati nézetkülönbségekről, a természetesnek vehető tanári rivalizáció következtében kialakult összezördülésekről. A dolgozat központi alakja az igazgató, Gropius, kinek az intézeti gondokkal és a külső támadások elhárításával bajlódó személyét megértéssel és rokonszenvvel rajzolja meg. A tárgyilagos írásmű szándéka nem a Bauhaus képviselte esztétika, illetve művészetfelfogás újraaffirmálása, hanem annak művészettörténeti jelenségként való értelmezése és értékelése. (Pécs, 1992. Jelenkor, 182 old., 170 Ft.) F.I.L.M. A magyar avantgarde filmtörténete és dokumentumai „A film önálló művészeti ággá, kifejezési nyelvvé emancipálódásának első hullámát az 1910-es évek végétől mintegy a harmincas évek közepéig az európai művészeti avantgárd indította el, felfedezve a mozgóképben az expresszív, a szürrealista, a geometrikus kifejezési törekvések újabb megfogalmazási lehetőségét”, állapítja meg történeti reflexiójában a kötet egyik szerzője, Maurer Dóra. A magyar kísérleti filmtörténet dokumentumkötetének első részében a korai avantgárd, a századelő vonatkozó szakirodalma kapott helyet. Az AcélPál, Bándy Miklós, Gara László, László Sándor, Gerő György, Kassák Lajos, Metzner Ernő, Kemény Alfréd, Mihály Dénes, Moholy-Nagy László, Kállai Ernő és mások elméleti-gyakorlati tevékenységéből kimért fontosabb tételek tanúsítják, hogy a magyar alkotók nemcsak a filmipar technikai-technológiai fejlődésének előmozdításában vállaltak aktív szám- és minőségbeli szerepet, hanem a korszerű — akkoriban absztraktnak nevezett — filmnyelv alapjainak lerakását is hathatósan segítették. A századelőn természetesen a filmnyelv stílusainak kimunkálása a technikai újítások gyakoriságának és egymásrakövetkezésének ritmusát követte. A magyar avantgarde film című történeti bevezetőjében Peternák Miklós ezt a fejlődési folyamatot a fotóművészetnek azzal az irányzatával hozza közvetlen öszszefüggésbe, melyet Muybridge, Marcy Anschütz mozgástanulmányai alapoztak meg, magyar úttörője pedig Székely Bertalan volt. A későbbiekben a „technikai avantgárd” gépkultuszának szín-fény-zene koncepciója válik útmutatóvá. A Moholy-Nagy szerkesztette fény-tér modulátor új technikai megoldásokat tesz lehetővé, a találmányt többek között Fényjáték fekete fehér szürke című filmjében kamatoztatja. Ugyancsak korszakalkotónak bizonyul Viking Eggeling Simphonie Diagonal és Walter Ruttmann Berlin a nagyváros szimfóniája című műve. Ez utóbbiról Kassák úgy véli, hogy az abszolút film megteremtője,mivel a ,,film mint optikai élmény” vonalán áll, vagyis — a hetvenes évek terminológiájával élve — „autonóm terület”, „realizált utó- Uta” (Hajas Tibor). A század első felének azok a meghatározó filmművészeti eseményei, melyekhez magyar alkotók nevei fűződnek, kevés kivétellel külföldön zajlanak. Az első Magyarországon tevékenykedő „független” filmes Gerő György, aki 1927-ben a filmszínész nélküli filmről cikkezik, s akinek alkotásaiból alig néhány kocka maradt ránk. A hőskorszakot és a második világháború utáni „underground” fellendülést egyetlen munka, Gyarmathy Tihamér 1953-as kísérleti filmje köti össze. .... • , A Balázs Béla Stúdió megalakulása új mérföldkövet jelent a magyar avantgárd filmművészetben, hiszen egy olyan nemzedék jelenik meg a porondon, amely a korai progresszió hagyományára építve, helyben teremt meg egy jelentős produkciót. Ezt az új generációt nem okvetlenül szakmabeliek, hanem képzőművészek, illetve multimédia művészek alkotják, olyanok, akik felismerik, hogy a film „képes foglalkoztatni a társművészetek összességét”, vagyis szintetizáló képessége kifejezettebb, mint bármelyik más műfajénak. Az immár a televízió, majd a video médiumát is felfedező fiatalok Jonas Mekasnak abból a szállóigéjéből indulnak ki, hogy „minden, ami különbözik a konvencionális, halott,hivatalos filmtől, az egészség jele”. Az avantgárd, földalatti, független, kísérleti, alternatív, filmszerű, másik, strukturalista,' nem 'ábrázoló stb. elnevezésű irányzat jelentőselméleti erőket bontakoztat ki Erdély Miklós, Bódy Gábor, Maurer Dóra személyében, akik praktizáló alkotók is egyben, akárcsak a kötetben szinopszisokkal szereplő Najmányi László, Molnár Gergely, Szirtes András és Sugár János. A különféle poétikai törekvéseket képviselő alkotók közös elhatározását Szirtes a következőképp fogalmazza meg: „A filmet ki kell vonni az — ember, táj, tárgy, esemény, történetfényképezés — egysíkúságából”. A jelentős művészettörténeti kötet hiányossága, hogy nem közöl a tárgyába tartozó műveket számbavevő lajstromot. (Budapest, 1992. Képzőművészeti Kiadó, 352 old., 168 Ft.) 111 MEGRENDELŐLAP Megrendelem az Élet és Irodalom című lapot .... példányban az alábbi címre: Cím (város, község, kerület): ........................................................ (utca, tér, Itp.): .............................................................................. (irányítószám): ............................................................................... Az előfizetés díja negyedévre: 300 Ft fél évre: 600 Ft egy évre 1200 Ft. Az előfizetési díjat a fenti címen nyugtával jelentkező kézbesítőnek fizetem. aláírás A megrendelőlapot borítékban, bérmentesítés nélkül, az alábbi címre kérjük feladni: Vidékre: Postahivatal, helyben; Budapestre: Budapest, Postaigazgatóság, hírlaposztály. ÉLET ÉS . IRODALOM