Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)
1993-08-27 / 34. szám - Bohár András: Szent Anna, a performerek védőszentje • képzőművészet-kritika • Szent Anna-tavi fesztivál (13. oldal) - Götz Eszter: Bolondóra • házimozikritika • Agymenők, rendező Dennis Dugan (Dunafilm) (13. oldal) - Darvasi László: Még az asszony is tévedhet • televíziókritika (13. oldal)
DALOM ! 30HAR ANDRÁS. Egyre inkább világossá válik, hogy nem pusztán a zárt kulturális mezőben egzisztáló művészetnek lehet önmagából kiinduló, de azon egyszersmind túlmutató jelentése. A viszonylag nyitott/nyitódó közeg is többesélyes megoldást kínál a művészet önértelmezése számára. A Sepsiszentgyörgytől jó negyven kilométernyire található Szent Anna-tó már a nyolcvanas évek közepétől fogva otthont ad performereknek és szimpatizánsoknak. A három-négy napos találkozók művészei, művészjelöltjei a környező országokból zarándokoltak a helyszínre ez évben is, hogy „saját hiányukat" megformálttá tegyék. A július 23—26-ig tartó fesztivál kéttucatnyi produkciója, a művészet folytathatóságára, egyediségére hívta föl ismételten a figyelmet. A rövid tallózás kapcsán csak néhány jellegzetes munkát idézek meg; természetesen a válogatás szubjektív, hiányos, perforált. A képzőművészeti, zenei és színházi indíttatású performance-ok egyaránt helyet kaptak a programban. Az Árnyékkötők elektrografikai csoportja a sepsiszentgyörgyi Torony Galériában rendezett kiállítással — a Szent Anna-tó század eleji fotójára készített variációkkal (tradíciók és aurák megidézéseivel) — , valamint a tóparton bemutatott akcióval jelezték műfajuk adekvát és kreatív lehetőségeit. Domokos Csaba — a fesztivál egyik szervezője Ütő Gusztávval — a művészet lehetőségeiről beszél úgy, hogy az önironikus hangok és valóságos kételyek bemutatásán túl mégis esélyt ad a lehetetlen megkísérlésének repülni. Bay Miklós Zoltán fiával együtt szintén „angyali létmód" szárnyakkal szimbolizálható lehetőségeit bontja ki: úgy kellene élnünk, hogy tiszta magokat ültetünk a földbe és lámpással kezünkben mutatjuk az utat, ha ezt az angyali küldetést teljesítetjük, akkor levethetjük a szárnyakat, emberek lehetünk. Egyelőre ez még igen kétséges, mint azt mutatta Kovács István kultúrkritikai fogantatású bemutatója is: egyelőre itt van a fogyasztás mértéktelensége, ahogy belefeledkezünk a mindennapokba és elfeledkezünk a mindenről. A hagyomány újraformálása, újramondása segíthet, hogy ahogy a helyi emberek mondják arrafelé, s ahogy Ütő Gusztáv is tudtunkra adta: LAPP-LAPP-LAPP, HA MEGFOGLAK MEGBASZLAK. Teljesen más, mégis szervesen építkező világot hozott érzékelhető közelségbe Szemző Tibor Wittgenstein-adaptációja: bár nyelvem határa egyben világomé is, nyelvjátékaim kapcsolódhatnak másokéihoz, ez előfeltételezheti kölcsönös dialógusok bemozdulását. Theodor Graur Bukarestből Baász Imrének állított emléket munkájában. Felfújt gumimatracra erősített nyugágyat bocsátott vízre, s kötélen vezette végig a tavon: talán ennyi lenne az emberi szabadság képi metaforája. Vagy még ennyi sem, mint azt Márkus István Éjjeli lövészetén láthattuk: az óriáscsúzliból ide-oda lődözött női bábfigura, a reflektorok, a túldimenzionált zene, a kiszolgáltatottság abszurditása. A Figura Színház (Gyergyószentmiklós) két aktivistája (Pálffy Tibor, Pázmán Attila) tóba helyezett asztal mellett, széken ülve, nyugodt tűzevéssel múlatták az időt: az ősi elemek szimbolikája, dialógus és meditáció egymás feltételezése a bölcsesség szeretetét idézték, amúgy sztoikusan. Az Opál Színház a megváltás/megváltódás egyensúlyát közvetítette. AZ EMBER MINDENKÉPP MEGVÁLTÓDIK, hiszen a Sátán nem tudja ezt megakadályozni. DE A NÉZŐK, MI MAGUNK (ha csak nézők vagyunk) MÁR SOKKAL KEVESEBBEN REMÉNYKEDHETÜNK, hiszen az előadás-megváltás/megváltódás csak a vízből volt szemlélhető, s az „áldozathozatal" nem mindenki számára volt magától értetődő. Persze ez is „csak" jelképes értelemmelrendelkezett. A folyamat egy röpke állomását láttuk. A szuverenitás jelet hagyó igénye működésbe lépett, az asszisztenciát Szent Anna biztosította, a performerek védőszentje. Hogy szükség volt óvó tekintetére, féltő mozdulataira az elmúlt évtizedekben, az nem kétséges, s az is egyre nyilvánvalóbb, hogy ezután is igénybe kell venni szolgálatait, a többi már rajtunk múlik. Képzőművészet Szent Anna, a performerek védőszentje MUBIRALAT 1993. AUGUSZTUS 27. GOTZ ESZTER: Házimozi Bolondóra Valahogy úgy képzelem el a Hamlet bohózatváltozatát, ahogyan a nagy filmes nevettető testvérpáros, David és Jerry Zucker csinál mozit. Például az 1992-es Agymenőket. Csak semmi helyrebillentő jószándék a kizökkent világ iránt, inkább együtt zötykölődni vele, lehetőleg ugyanolyan bolond módra, mint amaz, és kíméletlenül humorba fojtani, aki ellenáll, aki komolyan vesz bármit... Mondjuk egy milliomos özvegy hóbortjait, s főképpen a mögötte csillogó, töméntelen pénzt. Vagy egy világhírű balett-társulat karrierjét, egy fiatal szerelmespár sorsát, egyszóval csupa olyan dolgot, ami külön-külön is elvisz a hátán egy filmet. Csakhogy Zuckerék és a rendező (Dennis Dugan) úgy összezagyválják mindezt, hogy a szálak nemcsak gabalyodnak, de időnként el is tűnnek az általános tébolyban, és már nem is tudjuk, mi végre a nagy rohanás, a bújócska, hová repülnek a remek szóviccek, burleszkfordulatok. Három elrajzolt karikatúrafigura tekergeti maga körül a cselekményt — ha van ilyen egyáltalán. Egy minden jel szerint hibbant, túlmozgásos, szexőrült ügyvéd, akit ráadásul még Flakfizernek is hívnak (John Turturro), jogi tanácsadóként rombolja a környezetét. Rátermett partnerként egy átváltozóművészbe oltott, kétméteres francia inas (Bob Nelson) és egy baseballsapkás „tőkebefektető" taxisofőr (Mel Smith) szegődnek melléje, azon az ellentmondást nem tűrő alapon, hogy aznap reggel velük hozta össze a balsors. Ők hárman fel- és kiborítják a képernyőn megjelenő összes további őrültet, míg csak a rendező meg nem szán minket, és oda nem biggyeszti valahová a bűvös End szót. Ez a klasszikus burleszkkel vegyített abszurd közben egészen posztmodern. A maga módján ugyanazt az esetlegességet dolgozza fel, mint Jarmusch komoly szépre sikerült alkotásai, sőt szinte lubickol ebben a se füle-se farka történetnélküliségben. Vígjátéki tökélyre fejleszti Paul Virilio eltűnés-esztétikáját, amely szerint korunkban már nincs folyamat, csak tendenciák, nincs időtartam, csak pillanatok, és a totális háború fenyegetettségében már csak színleg működik a civil létezési mód, vagyis mindennapi életünk lehetősége. Az Agymenők erről az állapotról ad kegyetlenül pontos metszetrajzot, és hálásak lehetünk a nagyszerű alkotóknak, hogy nevetni engednek rajta. (Dunafilm) DARVASI LÁSZLÓ: Televízió Még az asszony is tévedhet Hogy talán így mégse fog menni. És persze nem csak arról van szó, hogy a Híradó egyik hírében a felkonferáló riporter áhítattól elcsukló hangon világhírűnek nevezi Tollas Tibor költő egyik versét, amely speciel a diktatúra vadabb és embertelenebb formájáról szól, miszerint bebádogoznak minden ablakot, ellenben mondjuk arról van szó, hogy a bádogozás újra megyeget. Kicsit esetlen, kevésbé durva, de azért kopácsolnak, hajligatják a lemezeket, odarakják a fény elé, ütögetik a szögeket, miközben a nemzet munkásai vastagbélig meg vannak sértve. Szárszóznak és atilláznak, csak hát a túladagolt tömjéntől elébb elkábul, aztán begorombul, végül elkedvetlenedik az ember. Elveszett a mérték, és nem is keresik. Voltaképpen már akkor összerezzent az ember, amikor néhány hónappal ezelőtt a belügyminiszter az egyik legnagyobb magyar drámaírónak nevezte a kollégáját, és az ember csodálkozott, összevonta a szemöldökét, hogy az istenbe merészkedik egy belügyminiszter az esztétikának ama határvonalán túl, amely már nem a közrendőri egyenruha snájdigságáról szól. Hogy talán nem illendő ilyeneket kinyilatkoztatni, mert lehet, hogy az illető mégsem a legnagyobb magyar drámaírók egyike. Vagy az, természetesen, miért ne. De ez akkor sem így, és nem abból a székből tudható, amelyből kiadják a parancsot, teszem azt, az olajmaffia ellen. Lehet, hogy Tollas Tibor említett verse világhírű, de viszont mihez képest az. Vagyis hol van a többi „világhírű" vers? Vagy csak nagy vers, fontos költészet, ami a rendszerváltás óta íródott a Nagy Magyar Lírakönyvbe. Mikor van az elmondva, elszavalva, közreadva? A televízióban, természetesen. Nem is feltétlenül főműsoridőben. Akár, mondjuk, vasárnap éjjel, ahogy a németek csinálják, hogy szóval például Rába György-, Rakovszky Zsuzsa-, Vasadi Péter-versek hangzanának, egyszerűen csak azért, mert jók és fontosak. Az a végtelenül utálatos és lehangoló az egészben, hogy a minőség kiválasztásába újra beleorvult a politika, és nagyon jó bajtársnak kell lenni ahhoz, hogy valaki a nemzeti főnemzeti hírpillanatban felmagasztosulhasson. Azt tanácsolja például az egyik kormányhoz közel álló napilap vezető publicistája az olvasónak, hogy semmit se higgyen el, amit mostan Szörényiről vagy Nagy Feróról összehordanak. Mert ezek akkor is, és mindenáron tehetséges emberek, és már azok is maradnak, buzoghat bokájuk körül bármiféle rágalom, lejáratás. Nocsak. Mintha egy tehetséges ember nem beszélhetne hülyeséget. Nemde mégiscsak úgy van megszerkesztve a beszéd csodálatos alkalma, hogy hülyeséget, igaztalant, vagy egyszerűen csak tévedést Esterházy Pétertől Debreczeni Józsefig, Kornis Mihálytól Csurkáig mindenki mondhat, mindenkinek lehet meggondolatlansága, rossz mondata, eltévedése. Esztétice, politice is. És ez persze most, az elviek miatt, feltételes mód.. Mert úgy van az, hogy az ember feltétel nélkül csak az édes szüléjét meg Jézus Krisztust kultiválja. És már a szerelemmel szeretett feleségnél is fölmerül a gyanú, hogy mindenben tán neki sincs igaza. Mármost akkor micsoda dolog olyasmit kijelenteni, hogy Szörényi akkor is és mindenáron. Kérem szépen, momentán ez a badarság, mert nem arról szól, hogy miért van igaza, vagy miért nincs igaza ennek vagy annak, hanem arról szól, hogy csak. Hogy punktum. Hát ilyen csákókkal választanak nemzeti igriceket, szent teheneket, tévedhetetlen dalnokokat. A politikusok, ha előtte írtak néhány jó vagy kevésbé jó verset, netán történelmi tanulmányt, hajlamosak azt gondolni, hogy a szellemi életet is vezetni kell. Irányítani. Ez a közlekedésilámpa-effektus. Csakhogy a szellemi életet nem kell vezetni, egyrészt, mert nem orrkarikás marha, másrészt, természete szerint úgyis a tilosban járkál. Hadd beszéljen tehát. Például a televízióban. Az írókra gondolnék, szűkebben markolva. Hogy ki lehetne találni megint valamit. Vámos meg Békés Pál sorozata csendeskén elmúlt. És most nincs egy olyan sorozat, ahol író, költő, esztéta fecseghetne. Ott lenne az arca, meg ott lennének a szavai. Szépen elmondaná. Eltévedne, aztán szépen visszajönne a sűrűből, a csalitosból, vagy nem jönne vissza. Azt mondaná, hogy a mondatot jobban szeretem a népnél. Vagy azt mondaná, hogy a feleségemet szeretem a legjobban, aztán a tapsikoló olvasóközönségemet, a mondattal meg mikor hogy vagyok. Kopasz író is lenne abban a műsorban, meg dadogós is. Mindenféle író lenne benne. Igric is, meg pogány is. Lenne sok hülyeség, vita, becsületsértés akár, ripacskodás. Jó lenne vagy nem lenne jó. De lenne.