Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-07 / 1. szám - tornyi: Majd ha tudsz - fizetsz • körkép | Magyarországról jövök. Spirál (4. oldal) - - pikó -: Egy sima fordított • körkép | Magyarországról jövök. Spirál (4. oldal) - P. I.: A Főnök • körkép | Magyarországról jövök. Spirál (4. oldal)
Felelős szerkesztő: Simkó János Az írások Farkas Erika, Tornyi Ferenc, Sándor Kata és Pikó András riportjai alapján készültek. Majd ha tudsz , fizetsz A lakótelepi magánpatikában van egy spirálfüzet, lapjain nevek, címek sorakoznak, és egy szám, egy összeg: iksznek, ipszilonnak ennyi a tartozása. Gyógyszerésznő: Egy éve találkoztam először olyan idős emberrel, aki sírva fakadt, amikor a gyógyszer árát kimondtam, hogy ő most mit csináljon, rosszul érzi magát, szüksége van az orvosságra, de nem tudja kiváltani, régen volt már nyugdíj... A másik fiatalember a munkanélküli segélyre várt, azért kért haladékot, a harmadik csak addig akart időt nyerni, amíg kölcsönkért valakitől... Nem tudtam tőlük a segítséget megtagadni, hiszen a gyógyszerre akkor van szükség, amikor az ember influenzás, vagy náthás, vagy reumás, vagy éppen megy a hasa. Azóta, ha észreveszem, hogy valakinek gondot okoz a fizetés, felajánlom: megelőlegezem a térítési díjat. Nem tudom, a jogszabály ezt engedi vagy nem, de az én lelkiismeretem ezt diktálja, főleg, amikor látom, hogy ma már egy négytagú család ha influenzában megbetegszik, kétkét és félezer forintot is itthagy nálam. Persze teszem ezt azért is, mert soha senki nem marad adósom. Nem is ettől félek, hanem a rosszindulatú emberektől, hiszen az állami gyógyszertárakban ezt nem tudják megtenni, no meg hihetik azt is, hogy vevőcsalogatónak szánom, pedig szó nincs erről. Arról nem beszélünk, hogy vannak úgynevezett közgyógyellátásban részesülők, ők ingyen kapnak jónéhány gyógyszert, de nem mindegyiket. Ám egyre nagyobb azoknak a köre, akik ilyen igazolványt nem kaphatnak, de rendszeres gyógyszerfogyasztók. Ők az én adósaim. Háziorvos-doktornő: Valamikor a betegségre egy-két gyógyszert ismertünk, azt felírtuk, a beteg kifizette, a legdrágább orvosság sem volt drágább huszonöt forintnál, ma százharmincvalahány gyógyszergyár van a magyar piacon, három-négyszáz új gyógyszer jön be évente. Persze ezek jelentős része azonos alapanyagú, de hatékonysága és főleg az ára nem egyforma. Itt nő meg a háziorvos szerepe, akinek ismernie kell a gyógyszert, az árát és betege pénztárcáját. Mert hiába írom ki, ha tudom, hogy képtelen kiváltani. Persze az olcsóbb sokszor drágább lesz, ha a beteg nem gyógyul, ha gyógyszert kell váltani, ha laborköltség vagy kórházi költség is terheli a társadalombiztosítást, de az élet ma ilyen kegyetlen választásokat kínál. Meg olyan furcsa helyzeteket, hogy a nyugdíjas néninek mi adunk a szekrényből gyógyszert, hogy ha újat írok valakinek, akkor megkérem, hogy hozza be a régit. Meg előfordul sok esetben, hogy az elhunyt beteg gyógyszerét behozza a családtag, és amelyiket fel tudjuk használni, azt ingyen továbbadjuk. Sokszor próbálunk közgyógyellátási igazolványt szerezni, de nem jár mindenkinek, meg szégyelik is kérni, inkább három helyett csak két szemet vesznek be naponta , kiváltják a pirulát, de vacsorára nem jut, csak egy pohár tej és piritós. Tudjuk ezt, de nem tudunk rajta változtatni. Állami gyógyszertár vezetője: Ma már a kínálat jelentős része nyugati, valamikor nem volt, ma Van, de tudomásul kell ven Magyarországról jövök Spirál ni, a nyugati cégek sem adják olcsóbban a készítményeiket a volt keleti tömb országaiban. A patikus örülhet, mert gazdag a választék, szomorkodhat, mert ezt az árat egyre többen képtelenek megfizetni. Az kellene, hogy mozduljon a gazdaság, keressünk jól, az adónkból gazdálkodjon a társadalombiztosítás, jusson mindenre elég pénz. Addig... A magánpatika eljárása nem szabályos, de humánus és tisztességes, mi legföljebb zsebbe nyúlunk és kifizetjük a számlát a beteg helyett, vagy visszaköszön az a kor, amire emlékszem: apám egy szegény körzetben volt orvos a negyvenes évek közepén-végén, látta az emberek nyomorúságát, hiszen otthonaikban vizsgálta és gyógyította őket, és bizony sok recept mellé odatette az orvosság árát is. Betegek: — Kettőszáznyolcvanat fizettem, de a múltkor ötszáz fölötti volt a kenőcsökkel együtt, haza kellett mennem, nem volt nálam annyi. — Havonta? Körülbelül kettőezer forint megy el rá, cukorbeteg vagyok, meg a szívem is... Tizenegyezer a nyugdíjam, negyvenhárom évet álltam a pult másik oldalán. Áremelés? Nem tudom kiváltani... Vagy eszünk, vagy gyógyszert szedünk. — Minden fillérnek van helye, bizony most, hogy beteg lettem, megérezzük. — Száznegyvenhat forintot fizettem, de nem váltottam ki mindent. Hallottam persze, hogy itt hiteleznek, de ha úgy is ki kell fizetni, akkor nekem ne hitelezzen. Ez nem vívmány, az lenne a vívmány, ha nem emelnék negyedévenként a gyógyszer árát... Gyógyszerésznő: Most aligha talál olyanokat, akik tartoznak, ők csak húszadika után, nyugdíjfizetés után jönnek majd, akkor hozzák a pénzt, de megszólalni aligha fognak Szégyenük is, meg tudja, a magyar emberben mindig volt tartás — ma is van, tornyi jogosultsághoz le kell tölteni a felmondási időt is. De azok sem jártak jobban, akiknek már kézben van az igazolás a felmondási időről és a végkielégítésről — ők azért nem kapják meg jogos járandóságukat, mert a Variant nem tud fizetni, ahhoz értékesíteni kellene a vagyont , a varrógépeket. Ez viszont nem egy sima és rövid történet, a felszámolóbiztosnak még két éve van arra, hogy végezze a dolgát. Ami pénz mégis befolyik az eladásból, az kell a felszámolást végzők, a volt vezetők s annak az adminisztrátor lánynak a bérére, aki még mindig nem tudta kitölteni a többi asszony felszámolási igazolását. A varrónők számára egészen sima megoldásnak tűnt az, hogy a Kft gépekben egyenlítse ki tartozását, az összegek pont fedezték volna egy varrógép árát. Ez viszont a volt igazgatónőnek és a felszámolóbiztosnak tűnt túl simának: ha odaadják a gépeket, akkor nincs vagyon, mit fel lehet számolni, akkor nincs nyolc embernek bére és nincs meg a lehetőség, hogy újabb időpontokkal hitegessék az asszonyokat, amikorra végre pénzükhöz juthatnak. A gépek árából. A volt igazgatónőt és a felszámolóbiztost túlzott igazságérzetük motiválja: mint mondják, azért választották ezt a végkielégítési módszert, mert voltak olyan asszonyok is, akik pénz akartak és nem gépet; velük szemben lett volna igazságtalan, ha ők nem kapnak hosszú ideig semmit, míg a többiek már elégülten ülhettek volna le otthon a gépük mellé egy kis bedolgozásra. Tény, hogy az igazságtalanság legalább demokratikusan sújt mindenkit, és az sem mellékes szempont, hogy így is minden jogszerűen zajlik: egy felszámolás alatt álló vállalattal szemben nem lehet követelni, egy ilyen cég törvényesen kerül törvényen kívülre. Ezt egész egyszerűen és simán elszabták — gondolják a bácsalmási vezetők, és nem csupán egykori, és amúgy, közvetlen főnökeikre gondolnak ekkor, mert azt pontosan értik, miért variál velük a Variant. De azt, hogy ezt miért tehetik meg, nehezen lehetne nekik megmagyarázni. Persze mondják: egészen homályos elképzeléseik lehetnek a jogállamról, de a jog számukra inkább csak álom. A valóság az a kínzó egzisztenciális ellehetetlenülés, a nehéz élet — a simán kifordított — pikó — első csatát, hosszú pereskedés és anyagi áldozatok árán sikerült megszabadulnia üzlettársától. Ám a neheze ezután következett: engedélyeket kellett szereznie az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálattól, és ez a vállalkozása sem maradt sikertelen. A működési engedélyt, amely feltételül szabja a külön orvosi és nővérszobát, a nem koedukált vizesblokkokat, az előírásoknak megfelelő tálalót, végül is múlt év elejére megkapta. Az engedély ötven idős ember gondozását hagyta jóvá. „Másfél évig nem zavartuk Dénesi urat — mondja dr. Mucsi Gyula, a Békés megyei helyettes tisztifőorvos —, ám ez év júniusában egy ellenőrzéskor kiderült számunkra, hogy az idősek háza nem a feltételeknek megfelelően működik. Az orvosi szoba és a nővérszoba megszűnt, gondozotti szoba lett belőle, az orvosi rendelést, a nővérek elhelyezését, a gyógyszerek tárolását a hat négyzetméter alapterületű volt fülkében oldották meg, tizennégy főre egy vizesblokkot biztosítottak, kis alapterületeken és koedukált jelleggel, nem a mosodában mosattak, gondok merültek fel a tálalóval és az ebédlővel is, valamint engedély nélkül ott helyben főztek az idősekre is" — sorolja a felfedezett szabálytalanságokat a helyettes tisztifőorvos. „Ám méltányoltuk Dénesi úr magyarázatát, hogy őneki könyörögtek az idősek a felvételért, és nem vonjuk meg a működési engedélyt, bár már nem ötven, hanem hetvenöt gondozott él ott, hanem kompromisszumkészségünk jeleként mérnökünk segítségével meghatároztuk a szükséges átalakításokat és ezek határidejét is október közepéig is többször módosítottuk." Az ÁNTSZ valójában kompromisszumkész volt, ám közben a korántsem felhőlen viszony Dénesi és dr. Mucsi között teljesen elmérgesedett. A Főnök úgy vélte, ők mindenben eleget tesznek az elvárásoknak, ám tény, hogy az átalakítások nem úgy alakultak, ahogy azt dr. Mucsi gondolta, így a megbeszélések egy idő után Dénesi részéről — úgymond — rövidre lettek zárva: egyszerűen rácsapta az ajtót az ÁNTSZ szakembereire. Mindezek után nem meglepő, hogy az utolsó határidő ellenőrzésének végeredménye az lett: felfüggesztik az intézmény működési engedélyét, az időseket pedig szétköltöztetik, jórészt drágább otthonokba. Az idősek felháborodtak, Dénesi pedig fellebbezett a Népjóléti Minisztériumba, ahonnan újabb ellenőrzésre két osztályvezető érkezett. Az ellenőrzés mérlege: dr. Mucsinak igaza van — ennek bejelentésekor néhány gondozott majdnem a tettlegesség mezejére lépett —, ám december végéig haladékot adtak a Főnöknek, tegyen eleget az előírásoknak. Tehát: felfüggesztették a felfüggesztő határozatot. A Főnök — magam is tapasztaltam — nem könnyű ember, nem is kerüli a nehéz helyzeteket. Mint mondja, ezt is megoldja majd, hiszen szerinte ő mindent megtett. Ennek ellenére a konyhát nem használhatják, lassan elolvad a vállalkozásában megtermelt haszon, disznóikat, marháikat nem tudják levágni, van már orvosi szoba, az egy főre eső alapterület is szabályos, mégsem jó a hivataloknak semmi. Még a fellebbezésükre sem kaptak választ. A határidő már letelt, így törvényen kívülinek nyilvánították magukat, igaz, így nem kapják meg a fejkvótát az engedélyezett ötven főre, de felügyeleti joga sem lesz felettük senkinek. „Megélünk így is, vállalkozni fogunk, és azt senki sem tilthatja meg nekem, hogy én erre tettem az életemet, hogy a saját épületemben akár nyolcvan főt is ellássak. Én tisztelem a törvényt, addig, amíg a törvény is tisztel bennünket, márpedig a törvény nem tiszel minket." Ez hát a megoldás, ma, a szociális piacgazdaság építésének idején, szerinte. Távoztamkor az idősek még utánam kiáltják: „Nincs igazság, de a Főnököt nem hagyjuk, mindenki itt fog maradni!" P.l. Egy sima fordított Ha kötőgépeken dolgozott volna az a kétszáz bácsalmási asszony, akiket kurtán-furcsán elbocsájtottak a bajai Variant Kft. helyi üzeméből, akkor teljesen patent lenne a cím, így viszont — egyelőre —, egy, ugyancsak a textilipar tárgyköréből vett szólással előlegezhetjük meg történetünk summázatát, se pénz, se posztó , sőt, varrógép sem. Esetük mégiscsak sima ügynek mondható, mindenesetre számukra egészen simán mutatja azt az emberi szempontból fordított logikát, amely a gazdaság átalakulását jellemzi. Történt, hogy a Variant KFT simán tönkrement, simán el is indult a cég felszámolása, fordítottá akkor vált ez a mindennapos és sima történet, amikor az illetékeseknek tisztességgel meg kellett volna válniuk a dolgozóktól. Az illetékesekhez pedig azért patent megnevezés, mert a történtekért felelősöket megnevezni nagyon nem lehet —, nem így cselekedtek. Az asszonyoknak felmondtak, igaz, simán, egy hónappal előre akarták dátumozni az erről szóló dokumentet, megállapították a végkielégítés összegét és a felmondási idő tartamát, de az erről szóló dokumentet viszont jó néhányan nem kapták meg. Ha papír nincs, akkor a felmondási idő sem kezd el peregni, és pénz sem jár, hiába mondtak fel ténylegesen. Ilyen esetben simán még munkanélküli sem lehet az ember lánya, hiszen a munkanélküli segélyre _____________________________________________ 1994. JANUAR 7. ________________________ KORKÉPELET ÉS!» A Főnök A Főnököt — ahogy nyolcvan idős ember hívja — Dénesi Sándorként anyakönyvezték, gyulai vállakozó és mellesleg a honi szociális gondozás ügyének egyik legelhivatottabb magánharcosa. Még 1990-ben, amikor felszámolták az egyik gyulai állami gazdaságot, sikerült megvennie egy tanyasi majort, amelynek közepén egy régi, a legutóbbi antivilágban a kultúra fellegváraként funkcionált épület magasodott, érzékeny füllel az idők szavára, összhangba került a nemzeti program szociális piacgazdaságról szóló passszusaival, egy olcsó idősek otthonát álmodott a lerobbant épületbe. Döntésének személyes indítékai is voltak, hiszen akkor már több éve maga ápolta magatehetetlen szüleit. Ám akkori üzlettársa korántsem volt álmodozó típus, ő inkább az időleges befekvőben vagy biztosabb befektetésben gondolkodott. Magyarán: egy kuplerájban, amelyben nem idős, magatehetetlen assszonyok, hanem vérbő fiatal lánykák várták volna a látogatókat. Dénesi — mondom: a szociális gondoskodás magánharcosa —, megnyerte az IRODALOM