Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-07 / 1. szám - tornyi: Majd ha tudsz - fizetsz • körkép | Magyarországról jövök. Spirál (4. oldal) - - pikó -: Egy sima fordított • körkép | Magyarországról jövök. Spirál (4. oldal) - P. I.: A Főnök • körkép | Magyarországról jövök. Spirál (4. oldal)

Felelős szerkesztő: Simkó János Az írások Farkas Erika, Tornyi Ferenc, Sándor Kata és Pikó And­rás riportjai alapján készültek. Majd ha tudsz , fizetsz A lakótelepi magánpatikában van egy spirálfüzet, lapjain nevek, címek sorakoz­nak, és egy szám, egy összeg: iksznek, ip­­szilonnak ennyi a tartozása. Gyógyszerésznő: Egy éve találkoztam elő­ször olyan idős emberrel, aki sírva fakadt, amikor a gyógyszer árát kimondtam, hogy ő most mit csináljon, rosszul érzi magát, szüksége van az orvosságra, de nem tudja kiváltani, régen volt már nyugdíj... A másik fiatalember a munkanélküli segélyre várt, azért kért haladékot, a harmadik csak ad­dig akart időt nyerni, amíg kölcsönkért va­lakitől... Nem tudtam tőlük a segítséget megtagadni, hiszen a gyógyszerre akkor van szükség, amikor az ember influenzás, vagy náthás, vagy reumás, vagy éppen megy a hasa. Azóta, ha észreveszem, hogy valakinek gondot okoz a fizetés, felaján­lom: megelőlegezem a térítési díjat. Nem tudom, a jogszabály ezt engedi vagy nem, de az én lelkiismeretem ezt diktálja, főleg, amikor látom, hogy ma már egy négytagú család ha influenzában megbetegszik, két­­két és félezer forintot is itthagy nálam. Per­sze teszem ezt azért is, mert soha senki nem marad adósom. Nem is ettől félek, hanem a rosszindulatú emberektől, hiszen az állami gyógyszertárakban ezt nem tud­ják megtenni, no­ meg hihetik azt is, hogy vevőcsalogatónak szánom, pedig szó nincs erről. Arról nem beszélünk, hogy vannak úgynevezett közgyógyellátásban részesü­lők, ők ingyen kapnak jónéhány gyógy­szert, de nem mindegyiket. Ám egyre na­gyobb azoknak a köre, akik ilyen igazol­ványt n­em kaphatnak, de rendszeres gyógyszerfogyasztók. Ők az én adósaim. Háziorvos-doktornő: Valamikor a beteg­ségre egy-két gyógyszert ismertünk, azt felírtuk, a beteg kifizette, a legdrágább or­vosság sem volt drágább huszonöt forint­nál, ma százharmincvalahány gyógyszer­­gyár van a magyar piacon, három-négy­száz új gyógyszer jön be évente. Persze ezek jelentős része azonos alapanyagú, de hatékonysága és főleg az ára nem egyfor­ma. Itt nő meg a háziorvos szerepe, akinek ismernie kell a gyógyszert, az árát és bete­ge pénztárcáját. Mert hiába írom ki, ha tu­dom, hogy képtelen kiváltani. Persze az ol­csóbb sokszor drágább lesz, ha a beteg nem gyógyul, ha gyógyszert kell váltani, ha laborköltség vagy kórházi költség is terheli a társadalombiztosítást, de az élet ma ilyen kegyetlen választásokat kínál. Meg olyan furcsa helyzeteket, hogy a nyugdíjas néni­nek mi adunk a szekrényből gyógyszert, hogy ha újat írok valakinek, akkor megké­rem, hogy hozza be a régit. Meg előfordul sok esetben, hogy az elhunyt beteg gyógy­szerét behozza a családtag, és amelyiket fel tudjuk használni, azt ingyen továbbad­juk. Sokszor próbálunk közgyógyellátási igazolványt szerezni, de nem jár mindenki­nek, meg szégyelik is kérni, inkább három helyett csak két szemet vesznek be napon­ta , kiváltják a pirulát, de vacsorára nem jut, csak egy pohár tej és piritós. Tudjuk ezt, de nem tudunk rajta változtatni. Állami gyógyszertár vezetője: Ma már a kínálat jelentős része nyugati, valamikor nem volt, ma Van, de tudomásul kell ven­ Magyarországról jövök Spirál­ ni, a nyugati cégek sem adják olcsóbban a készítményeiket a volt keleti tömb orszá­gaiban. A patikus örülhet, mert gazdag a választék, szomorkodhat, mert ezt az árat egyre többen képtelenek megfizetni. Az kellene, hogy mozduljon a gazdaság, ke­ressünk jól, az adónkból gazdálkodjon a társadalombiztosítás, jusson mindenre elég pénz. Addig... A magánpatika eljárása nem szabályos, de humánus és tisztessé­ges, mi legföljebb zsebbe nyúlunk és kifi­zetjük a számlát a beteg helyett, vagy visszaköszön az a kor, amire emlékszem: apám egy szegény körzetben volt orvos a negyvenes évek közepén-végén, látta az emberek nyomorúságát, hiszen otthonaik­ban vizsgálta és gyógyította őket, és bi­zony sok recept mellé odatette az orvos­ság árát is. Betegek: — Kettőszáznyolcvanat fizet­tem, de a múltkor ötszáz fölötti volt a ke­nőcsökkel együtt, haza kellett mennem, nem volt nálam annyi. — Havonta? Körülbelül kettőezer forint megy el rá, cukorbeteg vagyok, meg a szí­vem is... Tizenegyezer a nyugdíjam, negy­venhárom évet álltam a pult másik olda­lán. Áremelés? Nem tudom kiváltani... Vagy eszünk, vagy gyógyszert szedünk. — Minden fillérnek van helye, bizony most, hogy beteg lettem, megérezzük. — Száznegyvenhat forintot fizettem, de nem váltottam ki mindent. Hallottam per­sze, hogy itt hiteleznek, de ha úgy is ki kell fizetni, akkor nekem ne hitelezzen. Ez nem vívmány, az lenne a vívmány, ha nem emelnék negyedévenként a gyógyszer árát... Gyógyszerésznő: Most aligha talál olya­nokat, akik tartoznak, ők csak húszadika után, nyugdíjfizetés után jönnek majd, akkor hozzák a pénzt, de megszólalni aligha fognak Szégyenük is, meg tudja, a magyar emberben mindig volt tartás — ma is van, tornyi jogosultsághoz le kell tölteni a felmondási időt is. De azok sem jártak jobban, akik­nek már kézben van az igazolás a felmon­dási időről és a végkielégítésről — ők azért nem kapják meg jogos járandóságukat, mert a Variant nem tud fizetni, ahhoz érté­kesíteni kellene a vagyont , a varrógépe­ket. Ez viszont nem egy sima és rövid tör­ténet, a felszámolóbiztosnak még két éve van arra, hogy végezze a dolgát. Ami pénz mégis befolyik az eladásból, az kell a fel­számolást végzők, a volt vezetők s annak az adminisztrátor lánynak a bérére, aki még mindig nem tudta kitölteni a többi asszony felszámolási igazolását. A varró­nők számára egészen sima megoldásnak tűnt az, hogy a Kft gépekben egyenlítse ki tartozását, az összegek pont fedezték vol­na egy varrógép árát. Ez viszont a volt igazgatónőnek és a felszámolóbiztosnak tűnt túl simának: ha odaadják a gépeket, akkor nincs vagyon, mit fel lehet számolni, akkor nincs nyolc embernek bére és nincs meg a lehetőség, hogy újabb időpontokkal hitegessék az asszonyokat, amikorra végre pénzükhöz juthatnak. A gépek árából. A volt igazgatónőt és a felszámolóbiz­tost túlzott igazságérzetük motiválja: mint mondják, azért választották ezt a végkielégítési módszert, mert voltak olyan asszonyok is, akik pénz akartak és nem gépet; velük szemben lett volna igazság­talan, ha ők nem kapnak hosszú ideig semmit, míg a többiek már elégülten ül­hettek volna le otthon a gépük mellé egy kis bedolgozásra. Tény, hogy az igazság­talanság legalább demokratikusan sújt mindenkit, és az sem mellékes szempont, hogy így is minden jogszerűen zajlik: egy felszámolás alatt álló vállalattal szemben nem lehet követelni, egy ilyen cég törvé­nyesen kerül törvényen kívülre. Ezt egész egyszerűen és simán elszabták — gondol­ják a bácsalmási vezetők, és nem csupán egykori, és amúgy, közvetlen főnökeikre gondolnak ekkor, mert azt pontosan ér­tik, miért variál velük a Variant. De azt, hogy ezt miért tehetik meg, nehezen le­hetne nekik megmagyarázni. Persze mondják: egészen homályos elképzelése­ik lehetnek a jogállamról, de a jog szá­mukra inkább csak álom. A valóság az a kínzó egzisztenciális ellehetetlenülés, a nehéz élet — a simán kifordított­ — pikó — első csatát, hosszú pereskedés és anyagi áldozatok árán sikerült megszabadulnia üzlettársától. Ám a neheze ezután következett: enge­délyeket kellett szereznie az Állami Nép­egészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálattól, és ez a vállalkozása sem maradt sikertelen­. A működési engedélyt, amely feltételül szabja a külön orvosi és nővérszobát, a nem koedukált vizesblokkokat, az előírá­soknak megfelelő tálalót, végül is múlt év elejére megkapta. Az engedély ötven idős ember gondozását hagyta jóvá. „Másfél évig nem zavartuk Dénesi urat — mondja dr. Mucsi Gyula, a Békés megyei helyettes tisztifőorvos —, ám ez év júniusában egy ellenőrzéskor kiderült számunkra, hogy az idősek háza nem a feltételeknek megfele­lően működik. Az orvosi szoba és a nővér­szoba megszűnt, gondozotti szoba lett be­lőle, az orvosi rendelést, a nővérek elhe­lyezését, a gyógyszerek tárolását a hat négyzetméter alapterületű volt fülkében oldották meg, tizennégy főre egy vizes­blokkot biztosítottak, kis alapterületeken és koedukált jelleggel, nem a mosodában mosattak, gondok merültek fel a tálalóval és az ebédlővel is, valamint engedély nél­kül ott helyben főztek az idősekre is" — sorolja a felfedezett szabálytalanságokat a helyettes tisztifőorvos. „Ám méltányoltuk Dénesi úr magyarázatát, hogy őneki kö­nyörögtek az idősek a felvételért, és nem vonjuk meg a működési engedélyt, bár már nem ötven, hanem hetvenöt gondo­zott él ott, hanem kompromisszumkészsé­günk jeleként mérnökünk segítségével meghatároztuk a szükséges átalakításokat és ezek határidejét is október közepéig is többször módosítottuk." Az ÁNTSZ valójában kompromisszum­kész volt, ám közben a korántsem felhőlen viszony Dénesi és dr. Mucsi között teljesen elmérgesedett. A Főnök úgy­ vélte, ők min­denben eleget tesznek az elvárásoknak, ám tény, hogy az átalak­ítások nem úgy alakultak, ahogy azt dr. Mucsi gondolta, így a megbeszélések egy idő után Dénesi részéről — úgymond — rövidre lettek zár­va: egyszerűen rácsapta az ajtót az ÁNTSZ szakembereire. Mindezek után nem meg­lepő, hogy az utolsó határidő ellenőrzésé­nek végeredménye az lett: felfüggesztik az intézmény működési engedélyét, az időse­ket pedig szétköltöztetik, jórészt drágább otthonokba. Az idősek felháborodtak, Dé­nesi pedig fellebbezett a Népjóléti Minisz­tériumba, ahonnan újabb ellenőrzésre két osztályvezető érkezett. Az ellenőrzés mér­lege: dr. Mucsinak igaza van — ennek be­jelentésekor néhány gondozott majdnem a tettlegesség mezejére lépett —, ám decem­ber végéig haladékot adtak a Főnöknek, tegyen eleget az előírásoknak. Tehát: fel­függesztették a felfüggesztő határozatot. A Főnök — magam is tapasztaltam — nem könnyű ember, nem is kerüli a nehéz helyzeteket. Mint mondja, ezt is megoldja majd, hiszen szerinte ő mindent megtett. Ennek ellenére a konyhát nem használhat­ják, lassan elolvad a vállalkozásában meg­termelt haszon, disznóikat, marháikat nem tudják levágni, van már orvosi szoba, az egy főre eső alapterület is szabályos, még­sem jó a hivataloknak semmi. Még a fel­lebbezésükre sem kaptak választ. A határ­idő már letelt, így törvényen kívülinek nyil­vánították magukat, igaz, így nem kapják meg a fejkvótát az engedélyezett ötven fő­re, de felügyeleti joga sem lesz felettük senkinek. „Megélünk így is, vállalkozni fogunk, és azt senki sem tilthatja meg nekem, hogy én erre tettem az életemet, hogy a saját épületemben akár nyolcvan főt is ellássak. Én tisztelem a törvényt, addig, amíg a tör­vény is tisztel bennünket, márpedig a tör­vény nem tiszel minket." Ez hát a megol­dás, ma, a szociális piacgazdaság építésé­nek idején, szerinte. Távoztamkor az idő­sek még utánam kiáltják: „Nincs igazság, de a Főnököt nem hagyjuk, mindenki itt fog maradni!" P.l. Egy sima fordított Ha kötőgépeken dolgozott volna az a kétszáz bácsalmási asszony, akiket kur­­tán-furcsán elbocsájtottak a bajai Variant Kft. helyi üzeméből, akkor teljesen patent lenne a cím, így viszont — egyelőre —, egy, ugyancsak a textilipar tárgyköréből vett szólással előlegezhetjük meg történe­tünk summázatát, se pénz, se posztó , sőt, varrógép sem. Esetük mégiscsak sima ügynek mondha­tó, mindenesetre számukra egészen simán mutatja azt az emberi szempontból fordí­tott logikát, amely a gazdaság átalakulását jellemzi. Történt, hogy a Variant KFT simán tönkrement, simán el is indult a cég felszá­molása, fordítottá akkor vált ez a minden­napos és sima történet, amikor az illetéke­seknek tisztességgel meg kellett volna vál­niuk a dolgozóktól. Az illetékesek­h­ez pe­dig azért patent megnevezés, mert a tör­téntekért felelősöket megnevezni nagyon nem lehet —, nem így cselekedtek. Az asszonyoknak felmondtak, igaz, simán, egy hónappal előre akarták dátumozni az erről szóló dokumentet, megállapították a végkielégítés összegét és a felmondási idő tartamát, de az erről szóló dokumentet vi­szont jó néhányan nem kapták meg. Ha papír nincs, akkor a felmondási idő sem kezd el peregni, és pénz sem jár, hiába mondtak fel ténylegesen. Ilyen esetben si­mán még munkanélküli sem lehet az em­ber lánya, hiszen a munkanélküli segélyre _____________________________________________ 1994. JANUAR 7. ________________________ KORKÉPELET ÉS!» A Főnök A Főnököt — ahogy nyolcvan idős em­ber hívja — Dénesi Sándorként anyaköny­vezték, gyulai vállakozó és mellesleg a ho­ni szociális gondozás ügyének egyik legel­­hivatottabb magánharcosa. Még 1990-ben, amikor felszámolták az egyik gyulai állami gazdaságot, sikerült megvennie egy tanya­si majort, amelynek közepén egy régi, a legutóbbi antivilágban a kultúra fellegvára­ként funkcionált épület magasodott, érzé­keny füllel az idők szavára, összhangba került a nemzeti program szociális piac­­gazdaságról szóló passszusaival, egy olcsó idősek otthonát álmodott a lerobbant épü­letbe. Döntésének személyes indítékai is voltak, hiszen akkor már több éve maga ápolta magatehetetlen szüleit. Ám akkori üzlettársa korántsem volt álmodozó típus, ő inkább az időleges befekvőben vagy biz­tosabb befektetésben gondolkodott. Ma­gyarán: egy kuplerájban, amelyben nem idős, magatehetetlen assszonyok, hanem vérbő fiatal lánykák várták volna a látoga­tókat. Dénesi — mondom: a szociális gon­doskodás magánharcosa —, megnyerte az IRODALOM

Next